Könnytó

– Egyre murisabb! – kiáltott fel Alice.

Úgy meglepődött, hogy egyszeriben elfelejtett szépen beszélni.

– Most hát olyan hosszúra nyúltam, mint a világ legnagyobb távcsöve. No, szervusztok, lábaim.

Tudniillik lenézett a lábaira. Alig látta őket, olyan messzire estek tőle.

– Jaj, szegény kis lábaim, ki húzza majd föl rátok a cipőt meg a harisnyát, édeseim?! Én aligha fogom tudni. Sokkal messzebbre kerültem tőletek, semhogy törődhetnék veletek. Nektek kell most gondoskodni magatokról, ahogy tudtok.

„De azért kedvesnek kell lennem hozzájuk – gondolta Alice –, különben nem visznek el oda, ahová akarom. Igen. Minden karácsonykor veszek majd nekik egy pár cipőt.”

Alice tovább tervezgette, miképp juttathatja el lábaihoz a cipőt.

– Postán küldöm el – tűnődött –, ajánlott csomagban. Jaj, de fura lesz ajándékot küldeni a tulajdon lábaimnak! Azt írom majd a csomagra:

Alice szépreményű

Jobb lábának

a kandalló szőnyegén

közel a zsámolyhoz.

Szíves üdvözlettel:

Alice.

– Jaj, istenem, mennyi csacsiságot beszélek össze!

Ebben a pillanatban feje a mennyezetbe ütődött. Most több mint három méter magas volt. Hirtelenül fölkapta az icike-picike kis arany kulcsot, s futott a kertajtó felé.

Szegény Alice! Legföljebb azt tehette, hogy a földön fekve a fél szemével átkukucskált a kertbe. De hogy keresztül is juthasson rajta, ahhoz még kevesebb reménye volt, mint valaha. Leült hát a földre, és sírva fakadt.

– Szégyellheted magad – mondta Alice. – Ekkora nagylány (no, ezt most joggal mondhatta), és így sír. Elég legyen, ha mondom!

De azért csak tovább sírdogált. Literszámra folytak könnyei, míg egy jókora tó nem támadt körülötte. Ez a tó vagy tizenöt centiméter mély volt, s elfoglalta a csarnok felét.

Egy kis idő múlva tipegést hallott a távolból, gyorsan megtörülte szemét, hogy lássa, ki jön. A fehér Nyuszi tért vissza, csudamód kiöltözködve. Egyik kezében fehér glaszékesztyűt, másikban egy nagy legyezőt tartott. Sietve loholt, s közben egyre azt mormolta: 

– Jaj, a Hercegnő megesz, ha elkésem.

Alice annyira kétségbe volt esve, hogy bárkitől is segítséget kért volna. Amikor a Nyuszi a közelébe ért, halkan, félénken megszólította őt:

– Bocsánatot kérnék, tisztelt uram...

A Nyuszi erre visszahőkölt, elejtette a fehér glaszékesztyűt meg a legyezőt, s hanyatt-homlok rohant neki a sötétségnek.

Alice fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt, s mivel a csarnokban iszonyú hőség volt, legyezgetni kezdte magát. Közben folyton ezt hajtogatta:

– Ej, ej, milyen különös is ma minden. Tegnap, pedig még minden egészen rendes volt. Vajon csakugyan megváltoztam-e az éjszaka? Nézzük csak: ma reggel, amikor fölébredtem, még az voltam-e, aki voltam? Úgy rémlik, mintha egy kicsit más lettem volna. De ha nem az vagyok, az a kérdés, kicsoda is vagyok voltaképpen. Borzasztó!

Alice sorba vette valamennyi hasonló korú barátnőjét, hátha átváltozott azok közül valamelyikké.

– Hogy Ada nem vagyok, az bizonyos. Adának hosszú, göndör haja van, az én hajam pedig nem göndör. Az is bizonyos, hogy Mabel1 se lehetek, mert én rengeteg mindenfélét tudok, Mabel pedig semmit se tud. Aztán ő az ő, én pedig én vagyok. Jaj, istenem, milyen zűrzavaros ez! Nézzük csak, tudom-e még azt, amit tanultam az iskolában. Szóval: négyszer öt az tizenkettő, négyszer hat az tizenhárom, és négyszer hét az ... jaj, még húszig se tudok számolni. De hagyjuk az egyszeregyet. Próbáljuk csak a földrajzot. Párizs fővárosa London, Rómáé meg Párizs, Róma pedig – nem, itt valami hiba lesz. Úgy látszik, mégiscsak Mabel lett belőlem. Megpróbálok fölmondani egy verset.

Alice szépen meghajolt, mint az iskolában, amikor verset mondott. Hangja azonban rekedten, idegenül csengett, s nem azok a szavak jöttek a nyelvére, amelyek szoktak.

Ni, testét csinosítja épp

a krokodilgyerek,

sikálja arany pikkelyét,

önt rá Nílus-vizet.

Ni, szép karma hogy szétmered,

be vígan somolyog!

Száját tátja, és így rebeg:

„Kis hal, isten hozott!”

– Tudom, hogy egészen másképp mondtam – szólott szegény Alice, s a szeme megtelt könnyel, majd így okoskodott: – Most már bizonyos, hogy én vagyok Mabel. És most nekem abban a dohos kis lakásban kell majd laknom, szinte egyetlen játékom sem lesz, mindig csak a leckét kell tanulnom. De nem, mégsem. Ha én vagyok Mabel, akkor inkább örökre itt maradok. Hiába dugják le a fejüket, hiába mondják majd: „Gyere föl már, szívecském.” Én csak föltekintek; s így szólok: „Mondják meg előbb, hogy ki vagyok. Ha az vagyok, aki szeretek lenni, akkor fölmegyek. Ha nem az vagyok, akkor itt maradok a barlangban egészen addig, amíg valaki más nem lesz belőlem.” De ó, jaj – fakadt újra sírva Alice –, bárcsak már ledugnák a fejüket! Olyan rossz itt egyedül.

Amíg így beszélt, kezére pillantott, és ámulva látta, hogy közben fölhúzta a Nyuszi egyik fehér glaszékesztyűjét.

„Hogy lehet ez? – gondolta. – Úgy látszik, megint kisebb lettem!”

Alice fölállt, az asztalhoz ment, hogy hozzá mérje magát, s akkor látta, hogy most körülbelül fél méter magas, és hogy egyre összébb zsugorodik. Hamarosan rájött, hogy az a legyezőtől van, melyet a kezében tart. Ezért gyorsan eldobta, még mielőtt véglegesen semmivé zsugorodott volna.

– No, most majdnem megjártam – mondta Alice, mert alaposan megrémült a hirtelen változástól, de azért boldog volt, hogy még maradt belőle valamicske. – Most pedig egy-kettő, ki a kertbe – szólt, és rohant vissza a parányi ajtóhoz. De hát, sajnos, a parányi ajtó megint be volt zárva, s az icike-picike aranykulcs ott hevert az üvegasztalon, mint az imént.

„Egyre rosszabb lesz, egyre rosszabb – gondolta szegény kislány. – Még soha életemben nem voltam ilyen csöpp, mint amilyen most vagyok. Még soha életemben. Hát ez igazán szörnyű.”

Amíg ezt mondta, lába megcsuszamlott, s a következő pillanatban – zsupsz! – nyakig csücsült a sós vízben. Első gondolata az volt, hogy valahogyan beleesett a tengerbe.

„Akkor vasúton megyek haza” – mondta magában.

Alice csak egyszer életében volt a tengerparton, s akkor arra az általános következtetésre jutott, hogy bárhova is megy az ember Anglia partjain, mindenütt talál egy csomó kabint, a gyerekek kis ásókkal ásnak a homokban, aztán villák következnek, a villák mögött meg a vasúti állomás van.

De hamarosan ráocsúdott, hogy abba a könnytóba pottyant, amelyet ő sírt össze, amikor még három méter magas volt.

„Bárcsak ne sírtam volna annyit – sóhajtott Alice, s körülúszta a tavat, hogy lássa, miképp juthatna ki belőle. – Most az lesz a büntetésem, hogy belefulladok a saját könnyeimbe – gondolta. – No, ez igazán furcsa lenne. Ámbár ma minden, de minden olyan furcsa.”

Ebben a pillanatban Alice azt hallotta, hogy a tó kissé távolabb megloccsant. Odaúszott, hogy megnézze, mitől. Először azt gondolta, hogy valami fóka vagy víziló, de aztán ráeszmélt, hogy csak hozzá mérve olyan nagy ez az állat, s valójában csak egy kis egér, amelyik belepottyant, akárcsak ő maga.

– Megszólítsam ezt az egeret? – tűnődött Alice. – Idelenn ma minden olyan rendkívüli. Kitelik tőle, hogy beszélni is tud. Ártani semmi esetre sem árt, ha megszólítom.

Hát megszólította:

– Ó, Egér, meg tudnád-e mondani, hogyan kerülhetek ki ebből a tócsából? Mert hogy már nagyon belefáradtam a körbeúszkálásba, ó, Egér!

Azt hitte, hogy így kell beszélni egy egérrel. Eddig ugyan még sohasem volt rá alkalma, de emlékezett arra, hogy a bátyja latin nyelvtanában ezt olvasta: „egér, egeret, egérnek, egérhez, ó egér!”

Az Egér fürkészően bámult rá, s mintha egyik apró szemével oda is kacsintott volna neki, de semmit se szólt.

„Talán nem tud angolul – gondolta Alice. – Lehet, hogy francia egér, és Hódító Vilmos seregével jött át.”

Bármilyen jól tudta is Alice a történelmet, gyakran összezavarta azt, hogy mi mikor történt. Most újra megszólalt:

– Où est ma chatte?2

Ugyanis ezt a mondatot tanulta először franciául.

Az Egér hirtelen kiugrott a vízből, s egész testében remegni kezdett.

– Jaj, bocsánat – hebegte Alice.

Kétségbe volt esve, hogy így felizgatta szegény állatkát.

– Egészen elfelejtettem, hogy nem tetszik szeretni a macskákat!

– Hogy nem szeretem a macskákat? – visított az Egér éles, metsző hangon. – Te talán szeretnéd őket, ha helyemben volnál?

– Semmi esetre sem – válaszolt Alice csillapítóan. – Ne tessék haragudni. De ha meg tetszene nézni Dinah-t, a mi cicánkat, akkor azt hiszem, azonnal meg tetszene szeretni minden macskát. Olyan cukros, szelíd kis cicuska.

Amíg Alice lassan úszkált a tóban, félig önmagának bizonyítgatta:

– Olyan szépen ül és dorombol a kandallónál. Olyan édesen nyalogatja a talpát, és mossa a pofikáját, és olyan jó simogatni a puha szőrét. És olyan pompás egerésző – ja, bocsánatot kérek – szólt Alice, mert ebben a pillanatban az Egér szőre égnek állt ijedtében, és Alice sejtette, hogy ezúttal igazán megbántotta őt. – Talán ne is beszéljünk róla többet, ha nem tetszik akarni.

– Ne beszéljünk? – kérdezte az Egér a farka hegyéig remegve. – Hát én hoztam szóba? A mi nemzetségünk mindig gyűlölte a macskákat. Ronda, hitvány, közönséges fajzat. Ne is említsd többé!

– Nem kérem, soha többé! – szólt Alice, és gyorsan másra terelte a szót. – Tetszik talán szeretni a ... a ... kutyákat ? – kérdezte.

Az Egér nem felelt. Alice buzgón folytatta:

– Van nálunk a szomszédban egy szép kis kutya. Azt is megmutatnám. Tetszik tudni, olyan okos szemű, göndör szőrű kis foxi. Mindent visszahoz; amit eldobnak neki, szolgál az ételért, s annyi sok mindent tud. Föl se tudom sorolni. Egy paraszt a gazdája, s az azt mondja, olyan hasznos, hogy talán száz fontot is megér. Azt is mondja, hogy mind kipusztítja a patkányokat meg a ... jaj – kiáltotta Alice elszomorodva –, csak nem sértettem meg már megint?

Merthogy az Egér esze nélkül úszott el a közeléből. Valósággal felkavarta a vizet.

Alice nyájasan szólt utána:

– Kedves jó Egér, szíveskedjék visszajönni! Többet nem beszélünk se cicákról, se kutyákról, ha nem tetszik szeretni őket!

Amikor az Egér ezt hallotta, megfordult, s lassan visszaúszott hozzá. A képe egészen sápadt volt.

„Az izgatottságtól” – gondolta Alice.

Az Egér most halkan remegve azt súgta:

– Gyerünk ki a partra. Elmesélem élettörténetemet, s akkor meg fogod érteni, miért gyűlölöm a kutyákat meg a macskákat.

Éppen ideje volt, hogy kiússzanak, mert közben a tóba beleesett mindenféle madár és állat, s egymás hegyén-hátán nyüzsögtek. Volt ott Kacsa meg Struccmadár, Papagáj meg Sas meg sok más furcsa teremtés. Alice előreúszott, s az egész társaság utána, ki a partra.