ALICE CSODAORSZÁGBAN (TIZENEGYEDIK FEJEZET)
Lewis Carroll 2005.08.20. 15:42
.
Ki lopta el a lepényt?
A Szív Király és Királynő már a trónon ült, amikor Alice-ék odaérkeztek. Körülötte apró madarak és állatok tolongtak meg egy egész csomag játékkártya.
A vádlott, a Szív Felső, bilincsbe verve állott, mellette jobbtól és balról egy-egy katona, hogy meg ne szökjék. A Király oldalán a fehér Nyuszi sürgölődött, egyik kezében trombitával, a másik kezében összegöngyölt papírtekerccsel. A terem közepén asztal volt, rajta egy nagy tál lepény. Alice-nek szinte csorgott a nyála, olyan étvágya támadt a lepényre.
„Csak már vége volna a tárgyalásnak – gondolta –, s felszolgálnák a frissítőket.”
De hol volt még a tárgyalás vége? Így aztán csak nézgelődött körbe-körbe, hadd teljék az idő.
Alice még sohase volt törvényszéki tárgyaláson. Könyvekben már olvasott ilyesmiről, és most nagyon elégedett volt önmagával, hogy szinte mindennek és mindenkinek tudta a nevét.
„Ez a bíró – mondta magában –, mert ennek van a nagy parókája.”
Most egyébként a Király volt a bíró, s mivel a koronáját a parókáján viselte, kényelmetlenül feszengett, meg csúf is volt.
„Ott az esküdtek helye – gondolta Alice –, s az a tizenkét teremtmény a tizenkét esküdt.”
Kénytelen volt őket teremtménynek nevezni, mert egyesek négylábúak voltak közülük, egyesek meg madarak.
Büszkén ismételgette el ezeket a dolgokat, arra gondolva – némi joggal –, hogy kevés kislány tud ennyit ilyen korban.
Az esküdtek buzgón írtak valamit a palatáblájukra.
– Mit irkálnak ezek? – súgta Alice a Griffmadárnak. – Hiszen még el se kezdődött a tárgyalás.
– A nevüket – súgta vissza a Griffmadár –, mert félnek, hogy elfelejtik a tárgyalás végéig.
– Jaj, de maflák – nevetett Alice, de tüstént elhallgatott, mert a fehér Nyuszi nagyot kiáltott:
– Csönd legyen, különben azonnal kiüríttetem a termet.
A Király pedig föltette pápaszemét, és dühösen nézegette, ki merészel itt beszélni. Alice észrevette, hogy az esküdtek mind azt írják a palatáblájukra: „Jaj, de maflák”, sőt az egyik még meg is kérdezte a szomszédjától, hogy ezt, „mafla” két vagy három f-fel írják-e.
„Na, szép kis irkafirka lesz ebből” – gondolta Alice.
Az egyik esküdtnek rettenetesen csikorgott a palavesszője. Alice nem bírta tovább hallgatni, a háta mögé lopózott, s olyan ügyesen kikapta a kezéből, hogy a szegény esküdt – Bill volt az, a gyíkocska – csak azt látta, hogy a palavesszője egyszerre eltűnt. Mindenütt kereste, végül is az ujjával kellett írnia, de nem sokat ért, mert nem látszott meg a palatábláján.
– Hírnök, hirdesd ki a vádat – parancsolta a Király.
Erre a fehér Nyuszi háromszor a trombitájába fújt, kigöngyölte a papírtekercset, s emelt hangon, érthetően olvasni kezdte:
Egy nyári nap szép reggelén, halljátok, mi esett?
A Szív Királynő tepsiben sütött lepényeket.
A Szív Felső, e cselszövő, kit lépte arra vitt,
hogy meglátta, elcsente, és magával vitte mind.
– Vonuljatok vissza ítélethirdetésre – szólt a Király az esküdtekhez.
– Még ne, még ne – intette le a fehér Nyuszi.
– Hát akkor jöjjön az első tanú – mondta a Király.
A fehér Nyuszi háromszor trombitájába fújt, és elkiáltotta magát:
– Első tanú.
Az első tanú a Kalapos volt. Egyik kezében teáscsésze, a másikban vajas kenyér.
– Ezer bocsánat, Felség – mentegetőzött –, hogy így állítok be, de nem tudtam meginni a teámat.
– Meg kellett volna innod – mondta a Király. – Mikor kezdted el inni ?
A Kalapos Április Bolondjára pillantott, aki követte a tárgyalóterembe, s most karonfogva állt ott a Mormotával.
– Április elsején, ha nem tévedek – mondta.
– Harmadikán – mondta Április Bolondja. – Elsején én kezdtem inni.
– Tizenharmadikán – mondta a Mormota.
– Írjátok – parancsolta a Király.
Valamennyien egymás alá írták a számokat, aztán összeadták, majd a kapott válaszokat átszámították shillingre és pennyre1.
– Vedd le a kalapodat! – mordult rá a Király a Kalaposra.
– Venném én, de nem az enyém – felelte a Kalapos.
– Loptad! – hördült fel a Király, s az esküdtek felé fordult, akik azon nyomban feljegyezték ezt a tényt.
– A kalapokat megcsinálom és eladom – magyarázkodott a Kalapos –, merthogy az a mesterségem: kalapos volnék. Saját kalapom meg nincs.
E szavaknál a Királynő feltette a pápaszemét, és egyre csak a Kalapost bámulta, aki erre sápadtan izegni-mozogni kezdett.
– Mondd el, mit tudsz, de ne dülöngélj jobbra-balra, mert leüttetem a fejed – szólt a Király.
Ettől a biztatástól a tanú nemigen kapott bátorságra, s továbbra is csak egyik lábáról a másikra állott, nyugtalanul meredt a Királynőre, s zavarában a vajas kenyér helyett a teáscsészéjéből harapott egy jókora falatot.
Alice most valami furcsát kezdett érezni. Eleinte nem tudta, mi az, és meg is ijedt tőle, de később rájött, hogy hirtelen nőni kezdett, attól támadt az a furcsa érzése. Első gondolata az volt, hogy szó nélkül fölkel, s itthagy csapot-papot, az egész tárgyalást, de aztán elhatározta, hogy ott marad, ameddig elfér.
– Ne tolakodjék úgy – szólt rá a Mormota, aki közvetlenül mellette ült. – Agyonnyom.
– Nem tehetek róla – mondta Alice. – Növök.
– Itt nincs joga nőni – mondta a Mormota.
– Jaj, de buta – felelte Alice. – Maga is nő.
– Igen, de én mértéket tartok – válaszolt a Mormota. – Nem mint maga, aki az égig nő.
Azzal dühösen fölkelt, s átment a tárgyalóterem másik végébe.
A Királynő közben folyton mereven nézte a Kalapost. Amikor a Mormota fölkelt a helyéről, így szólt az egyik teremőrhöz:
– Hozd ide az utolsó udvari hangverseny énekeseinek listáját.
Erre a szerencsétlen Kalapos úgy elkezdett remegni, hogy kiesett a cipőiből.
– Vallj be mindent töredelmesen – kiáltott a Király –, különben leüttetem a fejed, akárhogy remegsz is!
– Én csak egy szegény ember vagyok, felség – jajgatott. – Éppen iszogatom a teámat, amikor egyszerre csak azt mondja Április Bolondja...
– Én egy árva szót se szóltam – szabadkozott Április Bolondja.
– De szóltál – feleselt vele a Kalapos.
– Tagadom – mondta Április Bolondja.
– Tagad – szólt a Király –, annyi baj legyen. Folytassuk.
– Mormota is ott volt, és azt mondta – folytatta a Kalapos jobbra-balra pislantva, attól való féltében, hogy hátha a Mormota is tagadni fog. De a Mormota semmit sem tagadott. Az aludt, mint a bunda.
– Én éppen vajas kenyeret kentem... – szólt a Kalapos.
– Mit mondott a Mormota ? – szólt most közbe az egyik esküdt.
– Arra már nem emlékszem – felelte a Kalapos.
– Akkor üssétek le a fejét – kiáltott a Király.
A szegény Kalapos kiejtette kezéből a teáscsészét és a vajas kenyeret, térdre rogyott, és így könyörgött:
– Én csak egy szegény, szerencsétlen ember vagyok!
– Igen – harsogott a Király. – Szegény, szerencsétlen szónok vagy, akinek folyton jár a szája!
Erre az egyik tengeri malac éljenezni kezdett. A teremőrök azonnal rendet teremtettek.
Akarjátok tudni, hogyan?
Hoztak egy zsákot, fejjel lefelé beledugták a tengeri malacot, kötelekkel jól bekötözték a zsák száját, aztán ráültek. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy „rendet teremtettek”.
– Jaj, de örülők, hogy láttam ezt – mondta Alice. – Annyiszor olvastam az újságokban, hogy a törvényszéki tárgyalások végén az elnök „az éljenzést és tetszésnyilvánítást elfojtotta”, s a teremőrök „rendet teremtettek”, de eddig sohasem értettem.
– Ha nem tudsz egyebet mondani – szólalt meg a Király –, akkor mehetsz. Indulj. Ott künn majd leütik a fejed.
– Hogyan mehetnék, felség, hiszen térdepelek – felelt a Kalapos.
– Akkor előbb állj föl – mondta a bölcs Király –, és csak azután távozz innen.
Erre a másik tengeri malac is éljenezni kezdett. Tetszésnyilvánítását szintén azonnal elfojtották.
„No, a tengeri malacoknak már ellátták a baját – gondolta Alice. – Most majd gyorsabban megy a dolog.”
– Nem ihatnám meg a teámat előbb, felség? – kérlelte a Kalapos a Királynőt, aki még mindig az énekesek listáját tanulmányozta.
– Mehetsz – szólt dühösen a Király.
Erre a Kalapos nyakába szedte a lábát, s úgy elfutott, mintha ott se lett volna, még a cipőjét se húzta fel.
– A fejét – tette hozzá a Királynő az őrökhöz fordulva – majd odakint üssétek le. – Csakhogy a Kalapos már túl járt ungon-berken, mielőtt az őr akár csak az ajtóig is jutott.
– Szólítsd a következő tanút – szólt oda a Király a Nyuszinak.
A második tanú a Hercegnő szakácsnéja volt, aki a borsos dobozt hozta magával. Alice sejtette, hogy ez csak ő lehet, mert még be se lépett a tárgyalóterembe, s azok, akik az ajtó mellett ültek, máris mind tüsszögni kezdtek.
– Mondj el mindent, amit tudsz – parancsolta a Király.
– Eszem ágában sincs – válaszolt a szakácsné.
A Király riadtan pislantott a fehér Nyuszira, aki halkan súgta neki:
– Adjon föl neki keresztkérdéseket, felség.
A Király rettentő zavarba jött. Nem tudta, mit kérdezzen. Összefonta karját, sötét tekintetet vetett a szakácsnéra, s torkát köszörülte. Végre mély hangon azt kérdezte tőle:
– Mondd meg nekünk, miből készül a lepény!
– Főleg borsból – felelte a szakácsné.
– Málnaszörpből – szólalt meg egy álmos hang.
– Üssétek le a Mormota fejét! – üvöltött a Királynő. – Dobjátok ki! Verjétek agyon! Bökjétek jól oldalba! Tépjétek ki a szakállát!
Néhány percig a tárgyalóteremben fölborult a rend. Miután a Mormotának kitették a szűrét, és a rend ismét helyreállott, a szakácsné sehol se volt.
– Sebaj – mondta a Király, szemmel láthatóan megkönnyebbülve. – Szólítsd a következő tanút – parancsolta nagy hangon, de közben ezt súgta halkan a Királynőnek: – Ezt te vedd keresztkérdések alá, mert majd megpattan a fejem.
A fehér Nyuszi az iratokban turkált. Alice kíváncsian várta, ki lesz a legközelebbi tanú, mert eddig még nemigen „tisztázták az ügyet”. Képzeljétek, mennyire meglepődött, amikor a fehér Nyuszi éles, sipító hangon ezt kiáltotta:
– Alice!
|