SÜSÜ ÚJABB KLANDJAI - SÜSÜT BEFOGADJÁK
Csukás István 2005.09.11. 09:50
.
Süsüt befogadják
Remélem, hogy emlékeztek még Süsüre, a híres egyfejű sárkányra! Aki egyszer is hallott róla, nem fogja többet elfelejteni! Mert nemcsak hatalmas volt, mint egy hegy, hanem jószívű is és szelíd! Mikor barátja, a kóbor királyfi elfoglalta a trónt, Süsüt rögtön kinevezte udvari fő-fő sárkánynak. Az az igazság, hogy eleinte mindenki félt ettől a behemót sárkánytól, de azután megnyugodtak, és nem féltek, mivel látták, hogy Süsü nem bánt senkit, sőt állandóan mosolyog! És amikor azt is látták, hogy milyen ügyesen vágja a fát, meri a vizet, töri a követ, rögtön meg is szerették. Hogyisne! Hiszen elég volt csak szólni, és Süsü már rohant is az erdőbe fáért, a patakra vízért, gyereket ringatott, cipőt pucolt, kondért sikált, mindent megcsinált, amire kérték.
Lassan teljesen rákaptak a várbeli népek, lassan teljes jólét és lustaság köszöntött a vár lakóira, hiszen Süsü minden munkát elvégzett. De Süsü nem panaszkodott, meg se kottyant neki az a kis vízhordás, favágás, sőt inkább boldog volt, mert érezte, hogy befogadták!
Mivel Süsü mindent megcsinált, el is szoktak a munkától. Egész nap ettek-ittak a kocsma elé kitett nagy asztalnál. Most is éppen ott ült az első favágó, a második favágó, a szénégető, a csizmadia, a pék, a kocsmáros, pedig elégedetten mosolyogva bámészkodott az ajtóban.
Ahogy ott ettek-ittak, azért nem feledkeztek meg Süsüről, egymásután adták ki neki a parancsot, ugrasztották, menesztették, egzecírozták.
Először a pék rikkantott egy nagyot.
– Süsü! Fűtsd be a kemencét! Azt a kirelejzumát! Mindjárt dél van!
Süsü, aki gyönyörködve nézte a mulatozó társaságot, azonnal ugrott.
De a pék utána kiáltott.
– Hőmérőd van?
Süsü a fejét rázta, hogy nincs.
De a pék csak legyintett.
– Nem baj. Addig fűtsd, amíg tüzes nem lesz!
Ekkor azonban megszólalt egy favágó.
– Hohó! Előbb fát vágjál! Ha nem vágsz fát, akkor nem tudom eladni a péknek, és addig úgyse tudod befűteni a kemencét!
– Világos, mint a vakablak! – bólogatott a másik favágó.
– Vágok! – mondta Süsü. – Előbb fát vágok!
Ekkor meg a szénégető krákogott egy óriásit. Eddig nem tudott szólni, mert egy csirkecombbal bajlódott, de végre lenyelte, le is öblítette borral, s így szólt.
– Mordizomadta! Törött tányér, fakanál! Mi lesz a tegnapi szénnel? Előbb égesd ki a tegnapi szenet, azt a fűzfánfütyülő rézangyalát!
Süsü barátságosan mosolygott a morcos szénégetőre és megnyugtatta.
– Persze, persze, először a tegnapi szenet!
S már ment volna, de ekkor meg a csizmadia állította meg.
– Egy tapodtat se! Addig ne is menj sehová, míg a talpnak való bőröket ki nem készítetted! Még tönkremegy! Akkor aztán mivel talpalom meg a csizmákat, he? Lapulevéllel?
Süsü belátta, hogy lapulevéllel nem lehet csizmát talpalni, épp azért megnyugtatta a csizmadiát is.
– Megyek, és kikészítem a talpnak való bőrt!
Igen ám, de ekkor meg a kocsmáros csapott a homlokára.
– Állj! Még jó, hogy eszembe jutott! Üres a kancsó, nincs fönt bor! Addig nem mégy sehová, míg fel nem gurítod a hordókat a pincéből! Ez legyen a legelső! Kiszárad a gigánk ebben a nagy hőségben!
Erre senki se tudott semmit sem mondani, mert mindenki belátta, hogy valóban ez a legfontosabb, a többi ráér! Máris úgy érezték, hogy teljesen kiszáradt a gigájuk, s szomjan is halnak menten, ha Süsü nem gurítja azonnal a hordókat! Sürgetően néztek tehát rá, és Süsü már ugrott is, értett a pillantásokból, és felgurította a hordókat a pincéből.
Mikor felgurította a hordókat, motyogva és az ujján számolva a tennivalókat, elindult.
– Először a talpnak való bőr, azután a tegnapi szén, azután a favágás, azután a kemence!
Az egyik hordót csapra ütötték, megtöltötték a poharakat, s a csizmadia így rikkantott elégedetten.
– Az ég küldte nekünk ezt a sárkányt! Igyunk az egészségére!
Mindenki örömmel koccintott Süsü egészségére.
Egy ember volt csak, aki nem koccintott, aki nem evett-ivott az asztalnál, akinek nem könnyítette meg sorsát Süsü. És ez nem volt más, mint a sárkányfűárus! Míg mindenki szép ruhában járt, ő teljesen lerongyolódott, míg mindenki szép kerekre hízott, ő úgy lefogyott, mint az agár, már csont és bőr volt, és korgó gyomorral teregette-szárogatta a füveit az udvaron. Dohogott és morgott közben, nagyokat csapott a száraz fűre, majd két lábbal tiporta, toporzékolt rajta.
Éppen arra járt a Dada, s meghallotta a sárkányfűárus dohogását. Beszólt a kerítésen.
– Mit csinál lelkem, sárkányfűárus uram? Tönkreteszi azt a drága füvet!
A sárkányfűárus abbahagyta ugyan a csapkodást, meg a toporzékolást, de a dohogást nem. Így felelt mérgesen.
– Tönkreteszem, tönkreteszem! Aztán minek vigyázzak rá? Hát kell ez itt valakinek? A nyakamra szárad az egész! Amióta itt van ez a Süsü, ez az egyfejű szopós borjú, csak nevetnek, ha sárkányfüvet látnak! Ki fél itt a sárkánytól? He? Hiszen a tenyerükből eszik!
A Dada megsajnálta a foltos ruhájú, csont és bőr sárkányfűárust.
– Hát miért nem néz valami más mesterség után? Van annyi!
De a sárkányfűárust nem lehetett ilyen könnyen megvigasztalni!
– Más mesterség, más mesterség! Már az ükapám is sárkányfüvet árult! Én legyek hűtlen? Hiszen semmi máshoz nem értünk, ez meg a vérünkben van! Ennek ismerjük már minden csínját-bínját! Ezt csináltuk ezer évig! Kétezer évig! Háromezer évig! Éppen én kezdjek újat? De mit? De hogy?
És a sárkányfűárus megint rugdosni és toporzékolni kezdett, dühös táncot járt a pozdorjává tört sárkányfüvön, hogy csak úgy szállt a por.
A Dada sóhajtott, meg legyintett, majd továbbállt.
A sárkányfűárus kimerülten abbahagyta a csűrdöngölőt, a hasára szorította a kezét és felnyögött.
– Korog! Hallhatóan korog! Jaj!
Majd a kocsma felé fülelt és szimatolt. Onnan vidám danászás hallatszott, és sült hús illata szállt.
A sárkányfűárus nem bírta tovább, meggörnyedve az asztalhoz lopakodott, és lekapott róla egy perecet meg egy csirkecombot, majd elfutott.
A pék ült legszélen, álmélkodva kapta fel a fejét.
– Mi volt ez? Ki volt ez?
A szénégető hahotázva harsogta.
– Csak ez a szerencsétlen sárkányfűárus! Hahaha! Lopja a perecet!
Mindnyájan a meggörnyedve futó sárkányfűárus után néztek, és gúnyosan kiabáltak.
– Aki nem dolgozik, ne is egyék! – mondta a csizmadia.
– Éhenkórász! Senkiházi! – rikkantotta a pék.
A sárkányfűárus elbújt egy kerítés mögött, befalta a csirkecombot és a perecet, majd savanyú képpel szitkozódott, meg dühöngött, meg az öklét rázta a gúnyolódók felé.
– Ti vagytok az ingyenélők! Majd leszel te még éhenkórász, te tésztaképű! Törd a fejed, sárkányfűárus! Te vagy itt a legokosabb! Én vagyok itt a legokosabb! És mégis csúfot űznek belőlem! Ezért még bosszút állok!
Majd mikor egy kicsit már csillapodott az éhsége és a dühe is, már halkabban brummogott, meg dünnyögött az orra alatt.
Így brummogott és így dünnyögött:
Bosszú, bosszú, édes bosszú
az lesz majd,
ha e népség dolgozik,
és fejet hajt!
Ingyenélő? Éhenkórász?
Naplopó?
Majd húzzátok ti az igát,
mint a ló!
Két legyet ütök majd így egy
csapásra,
s nem lesz gondom evésre, meg
ivásra!
Vagyis eszébe jutott valami, nemhiába volt ő itt a legokosabb! S mivel csillapodott a gyomrában a korgás, forgott ám az esze kereke! Mégpedig valami nagyon ravasz dolog juthatott az eszébe, mert roppant ravasz képet vágott!
Folyt. köv.
|