A MŰ SÜSÜ - FOLYTATÁSA

A mű – Süsü belépett a várkapun, dudorászott, jobbra-balra nézegetett, pontosan olyan volt, mint az igazi, senki se tudná megkülönböztetni! Odaért a pékhez. A pék megállította, két hatalmas perecet nyújtogatott neki.

– Süsü! Itt a perec! Az egyik sós, a másik sima! Majd kiválasztod, hogy melyik kell.

A mű – Süsü fogta a pereceket, bekapta mind a kettőt, lassan elropogtatta. A pék a fejéhez kapott, annyira csodálkozott.

– Süsü! Miért eszed meg? Nem azt mondtad, hogy ajándékba viszed? Nahát ilyet, ki érti ezt? Befalta az egészet!

A mű – Süsü nem törődött a pékkel, ment tovább, odaért a csizmadiához. A csizmadia nyújtotta feléje a pár csizmát és külön a sarkantyúkat.

– Hé, Süsü! Itt a csizma! És itt a sarkantyú! Majd rászerelik, ha kell.

A mű – Süsü fogta a csizmákat meg a sarkantyúkat és bekapta, csak úgy recsegett a foga alatt. A csizmadia a fejéhez kapott és úgy óbégatott.

– Még ilyet! Megáll az eszem! Befalta a csizmát! És a sarkantyúkat is! Ennek agyára ment a hőség!

Az oszlopok mögött lapult a kém és a hadvezér, s vihogva lesték a mű – Süsüt. De egyszer csak a torkukon akadt a vihogás, mert meglátták az igazi Süsüt is! A kém siránkozott, jajveszékelt.

– Jaj, jaj! Ez az igazi Süsü! Mégse ment el! Mégse sikerült a csel! Most ketten vannak! Mi lesz itt?!

Az igazi Süsü észrevette a bujkálókat, odarohant és elkapta őket.

– Megvagytok, hazudozó esernyősök! Majd adok én nektek szeplőt! Széttöröm a fejeteken az esernyőt! Még hogy sósperec! Még hogy sarkantyú! Nesztek! Nesztek!

A kém és a hadvezér jajveszékelve elmenekült, Süsü dühében összetörte az esernyőket.

A mű – Süsü a palotához ért, elment az ablak előtt. A király meglátta és kikiáltott neki.

– Minden rendben van, Süsü?

– Minden! Megyek és meglocsolom a virágokat! – mondta a mű – Süsü, és elballagott a hátsó udvar felé, a virágokhoz.

Alighogy elment, dühöngve jött az igazi Süsü. Megállt az ablak előtt.

– Hol vannak a szeplős pofák? A szeplőtelen szeplősök?! A föld nyelte el ezeket! Nem találom őket! Ti sem láttátok?

A király nagyon elcsodálkozott.

– Kiket? Miket? Mi bajod, Süsü? Hiszen most mondtad, éppen az előbb, hogy minden rendben van és mész virágot locsolni!

– Virágot locsolni? Nem, nem fenség, most mondom, hogy nem találom őket, a szeplőtlen pofájúakat, és nem virágot locsolok, hanem őket keresem! És most!

A király a kancellárhoz fordult.

– Kancellár! Ugye te is hallottad, hogy azt mondta az előbb: minden rendben van és virágot locsol!

– Igen, felség! Én is hallottam! – Kiszólt az ablakon Süsünek. – És milyen szeplőtlenekről fecsegsz itt összevissza?

Süsü dacosan kiabált be az ablakon.

– Hát a két esernyősről! Üldözöm őket! És ha elkapom, jól kiszeplőzöm mind a kettőt! Úgyhogy most nem érek rá veletek vitatkozni!

Ezzel elrohant. A kancellár idegesen simogatta a szakállát, s mormogott, hogy gyanús, nagyon gyanús! A király összeráncolta a szemöldökét és úgy gondolkozott. Majd így szólt.

– Kancellár! Hívjátok ide Süsüt! Beszélni akarok vele! Valami gyanús itt nekem!

– Igenis, felség! – szólt a kancellár, majd kikiáltott az írnoknak, hogy keresse meg Süsüt és hívja ide! Ez parancs!

A király tovább gondolkozott.

– És gyanús az a bizonyos két esernyős is! Nem is esik az eső… Azokat is hozzátok ide!

A kancellár kikiáltott a zsoldosoknak. A két zsoldos becsörtetett s vigyázzba állt.

– Mi a parancs? – kérdezték egyszerre.

A király szigorúan nézett rájuk:

– Hozzátok ide a két esernyőst! Ismertetőjelük: szeplősek!

A kancellár finomam köhintett, s odasúgta a királynak.

– Még nem szeplősek… Azért kellett az esernyő!

A király bólintott s így folytatta.

– Igaz. Még nem szeplősök! Világos?

A két zsoldos egyszerre harsogta.

– Világos! Minden gyanús elemet behozni!

S kimasíroztak a trónteremből.

A két zsoldos a piactéren menetelt, s megállított mindenkit. A borbélyt, a péket, a csizmadiát. Feltették mindenkinek a keresztkérdést.

– Esernyő? Szeplő? Nincs! Ártatlan!

Megállították a Dadust is, és neki is feltették a keresztkérdéseket. Ám a Dadus nagyon dühös lett, és a fejükhöz vágta a kosarát.

– Majd adok én neked szeplőt, te félnótás! Sose volt szeplőm! Lánykoromban nekem volt a legszebb arcbőröm! Nesze, nesze, huligán!

A két zsoldos sürgősen továbbmasírozott. Így botlottak bele a kémbe és Torzonborz hadvezérébe. Gyorsan összeszedték magukat, megigazították a ruhájukat, kipödörték a bajuszukat, és szúrós szemmel feltették a keresztkérdéseket.

– Állj! Esernyő! Szeplő!

Torzonborz hadvezére remegett, mint a nyárfalevél, és sírós hangon válaszolt.

– Én mondtam, hogy hülyeség a szeplő! Én mondtam, hogy hülyeség az esernyő! Ő találta ki! Ő a kém!

A két zsoldos közrefogta a kémet és a remegő hadvezért.

– Gyanús! Nagyon gyanús! Le vagytok tartóztatva!

Ekkor a fejük felől, a toronyból a kiskirályfi kiabált nekik:

– Hé, zsoldosok! Nem láttátok Süsüt? Már teljesen elzsibbadtam a toronyban!

A zsoldosok egyszerre néztek fel és egyszerre szólaltak meg.

– Mit keresel a toronyban? Gyanús! Te is le vagy tartóztatva! Gyere le! A király parancsára!

A kiskirályfi a vállát vonogatta, de azután mégis lejött.

A zsoldosok kiadták a parancsot.

– Foglyok és gyanús elemek, sorakozó! Te is, kiskirályfi! Lépés indulj! Gyerünk a királyhoz!

Az írnok futkosott össze-vissza, kereste Süsüt. Beszólt a csizmadiához, hogy nem látta-e véletlenül valamerre.

– De, láttam! – mondta a csizmadia. – Ott locsolja a virágait, hátul az udvarban.

Az írnok megköszönte, a sarokig rohant és bekiáltott.

– Süsü! Gyere a királyhoz! Hivat!

– Jó – mondta a mű – Süsü, merthogy az locsolgatta a virágokat. – Már csak egy virág van hátra. Mindjárt megyek!

Az írnok loholt vissza, mikor nekirohant Süsünek. Megállt, megtörölte a szemét, hogy nem káprázik-e, majd dadogva így szólt.

– Ilyen hamar ideértél? Még csak az előbb mondtam, hogy gyere a királyhoz…

– Nem az előbb mondtad, hanem most mondod! – szakította félbe Süsü.

Az írnok tovább hebegett, habogott.

– Mit most?! Onnan jövök a hátsó udvarból, és ott mondtam neked, hogy gyere a királyhoz! Te meg locsoltad a virágokat!

De Süsü tovább vitatkozott.

– Még ma nem is locsoltam virágokat, nem értem rá! Itt csücsülök régóta, és várom a szeplősöket! És most mondtad és itt mondtad, hogy menjek a királyhoz!

Az írnok éppen azt akarta mondani, hogy ne vitatkozzon, mikor a sarok felé nézett, és egy pillanatra azt hitte, hogy napszúrást kapott, vagy álmodik, vagy megőrült! Ugyanis meglátta a másik Süsüt, amint lassan ballagott feléje. Az írnok behunyta a szemét, majd kinyitotta, és hangosan kiabálva elrohant.

– Jajajajaj! Ketten vannak! Jaj, anyám! Ketten vannak!

A nagy kiabálásra kijött az erkélyre a király és a kancellár.

– Kik vannak ketten? Mit kiabálsz? – szólt le a kancellár.

– A Süsük! Ők vannak ketten!

– Micsoda badarság ez? – rázta a fejét mérgesen a kancellár.

– Nem badarság! Ott jönnek! – mutogatott az írnok a piactér felé.

Odanézett a kancellár, odanézett a király is, a szemük tágra nyílt a csodálkozástól. Torzonborz kapcsolgatta a vezérlőasztalát, s dühöngve ugrált – „Ezek a tökkelütött kémek nem csalták el az igazit! Most mit tegyek? Megvan! Megparancsolom a mű – Süsünek, hogy utánozza az igazit!” Megnyomta a gombot, és kiadta a parancsot a mű – Süsünek.

A kancellár tért magához először. Szemrehányóan mondta a két álldogáló sárkánynak, mivel nem tudta eldönteni, hogy melyik az igazi.

– Süsü! Sose beszéltél róla, hogy neked ikertestvéred van!

– Nincs ikertestvérem! – mondta egyszerre a két sárkány.

– De ketten vagytok! És úgy hasonlítotok egymásra, mint két tojás! Állj! Ne egyszerre beszéljetek, mert megbolondulok! Először te mondd! – mutatott rá a jobb oldali sárkányra.

– Én sem értem, kancellár! – mondta a jobb oldali sárkány.

– Én sem értem, kancellár – mondta a bal oldali sárkány.

Ekkor berobogtak a zsoldosok a foglyokkal és a kiskirályfival.

– Szia, Süsü! – rikkantott a kiskirályfi.

A kém a fejéhez kapott és így óbégatott.

– Jaj nekem, itt van mind a kettő! Mi lesz ebből?

A kancellár rögtön lecsapott rá.

– Állj! Te tudtad, hogy kettő van? Talán éppen ti hoztátok a másikat?!

A kém gyáván mindent bevallott.

– Nem én, hanem ő, illetve mind a ketten! Kegyelem, én csak egyszerű kém vagyok! Torzonborz király kéme… de csak egészen pici kém, szinte másodállásban, és alig kapok érte valamit… és Torzonborz csináltatta a mű – Süsüt, hogy kicserélje az igazival, és elfoglalja a váratokat!

– De hát melyik a tietek?! – forgatta a fejét a kancellár.

– Nem tudom – nyöszörgött a kém. – Teljesen egyformák!

A kancellár megdühödött.

– Vigyétek a dutyiba őket!

– Jaj, megint a dutyi! Mindig a dutyi! Unom már a dutyit! – siránkozott a kém, de nem volt irgalom, a zsoldosok elvitték őket.

A kancellár töprengett, majd megtalálta a megoldást.

– Nincs más hátra, felséges királyom, nekünk kell kideríteni, hogy melyik az igazi! Keresztkérdésekkel! Meg ravasz kérdésekkel! Például itt van mindjárt egy: a mi Süsünk lépjen közelebb!

Mind a két sárkány közelebb lépett.

– Hm! – vakarta a fejét a király. – Most hadd kérdezzek én. Süsü, te ott jobboldalt, miben állapodtunk meg a bajvívásnál?

– Hogy én győzök és enyém lesz a királylány!

– Hm. Most te felelj, baloldalt. És mi lett?

– Te vetted el feleségül! – válaszolt a baloldali sárkány.

Ez bizony döntetlen volt, vagyis nem sikerült eldönteni, hogy melyik az igazi Süsü. A kiskirályfi nézte őket, nézte, nézte, majd így kiáltott.

– Most én hadd kérdezzek! Süsü! Ott egy lepke! Ott! Ott! Fogjuk meg!

És várakozóan nézett a két sárkányra. És csak az egyik sárkány mozdult meg, és csapkodott a levegőbe a lepke után, és a kiskirályfi mindjárt tudta, hogy melyik az igazi Süsü! Odabújt hozzá, és együtt figyelték a csapkodó, nyöszörgő, nyikorgó mű - Süsüt , ahogy ment össze, már egész pici lett, mivel elromlott benne a szerkezet.

Együtt szavalták hangosan az igazi Süsüvel, hogy miért nem szabad megfogni a lepkét.

– A lepke akkor szép, ha szabadon lebeg! Gyönyörködj benne, és akkor úgy érzed, hogy te is repülsz!

Mindenki ámulva nézte őket. Süsü átölelte a kiskirályfit.

– Köszönöm, kiskirályfi, hogy felismertél!

– Én végig felismertelek, Süsükém! Hát hogy lehet téged összetéveszteni?

A kancellár zavartan babrálta a szakállát, a király meg hümmögött, majd így szólt.

– Hm, hm… de mikor úgy hasonlított. Kedves Süsü, hm, hogy újra te vagy az igazi, mit kérsz, vagyis mit kívánsz fájdalomdíjul?

Süsü mosolyogva rázta a fejét.

– Én mindig az igazi voltam! És nem kívánok semmit, csak azt, hogy mindig ismerjetek fel, és ne kételkedjetek bennem!

– Így lesz! – mondta a király. – A mű - Süsüt meg dobjátok a szemétbe.

Még sokáig éljenezték Süsüt, simogatták, dicsérték, hogy milyen hűséges, hogy milyen igazi!

Folyt. köv.