ARANY JÁNOS  (1817-1882)

Petőfi mellett ő a másik főalak egészen Ady fellépéséig. Személy szerint is jó barátok Petőfivel, s ama kevesek közé tartozik, akivel az elveihez oly szilárdan és indulatosan ragaszkodó Petőfi sohase különbözik össze. Tehát eszmeileg is összetartoznak. Csak művészi alkatban különböznek. A gyorsan érő Petőfi mellett Arany költészete lassan bontakozik ki. Sohasem volt fiatal költő. Maga semmisítette meg azokat a korai próbálkozásokat, amelyek tanúsíthatnák a fejlődés útját. Huszonnyolc éves már, amikor egyáltalán jelentkezik az irodalmi életben, és harmincegy esztendős korában érkezik el a Toldi nagyon is indokolt sikere. S a művészi fejlődés ettől fogva is szakadatlan, művészete mind gazdagabbá válik, még hatvanéves korában - betegségekkel és kételyekkel küzdve - is képes megújulni, és a már életében klasszikus költő élete alkonyán a modern hangütés kiindulópontja lesz a magyar költészetben. De nemcsak a lassú érés különbözteti meg attól a Petőfitől, akivel oly közös a művészi programja, hanem a szakadatlan benső vívódás is. Petőfi mindig egyértelmű, nincsenek hátsó gondolatai - Aranyt szüntelenül kínozza a bizonytalanság: úgy helyes-e, ahogy gondolja vagy teszi? Ennek a következménye, hogy miközben örök lelkiismereti problémákkal küszködik, tevékenységeiben tartózkodóbb a nagy barátnál. Az értékjelző azonban az ő számára is mindvégig Petőfi, akinek emléke sohase hagyja el, s aki az ő szemében erkölcsi és esztétikai mérce mindvégig. Nemességüket vesztett bihari hajdúparasztok világából származott.

Nagyszalontán született 1817-ben, és csodával határos, hogy a mélységből indult, kivételes értelmű fiatalember hogyan volt képes olyan nagy és sokoldalú műveltségre szert tenni, miként sajátított el olyan nyelvi kultúrát, hogy férfikorára már otthonosan olvassa a latin, görög, német, angol és francia irodalom remekeit. Későbbi kritikái és tanulmányai az esztétikai igényesség mellett olyan tudományos felkészültségről tesznek bizonyságot, hogy a Tudományos Akadémia nem hiába választotta tagjai közé. Irodalomtudományunknak is az egyik legfőbb klasszikusa. Mint kritikus és esztéta pedig a realizmus igényének megfogalmazója. A tudós és a felkészült elmélkedő az alap és a háttér a költőhöz. Erről a költőről azt szokták mondani, hogy irodalmunk legnagyobb epikusa, vagyis művészi alkatánál fogva elbeszélő. S ez igaz is, csak nem a teljes igazság. Mert a nagy epikus ugyanakkor legnagyobb lírai költőink közé is tartozik. Olyan költemények, mint az Ősszel, a Dante, a Széchenyi emlékezete és a végső ciklus, az Őszikék számos darabja, például az Epilógus lírai költészetünkben is a Petőfi-Ady-József Attila jelezte nagyságrendbe tartozik. Még akkor is, ha elsősorban valóban epikus költő, akivel nagyságban senki sem vetekszik irodalmunkban.

Életútja nem gazdag külső mozgalmasságban. Sihederkorában ugyan egy rövid időre felcsap vándorszínésznek, de a fiúi kötelesség hazaszólítja az eltartásra szoruló szülők mellé. Iskolai tanulmányai hamar félbemaradnak: úgy tanul idővel, hogy maga is tanít. A negyvenes években otthon községi segédjegyző, fiatalon nősül, huszonnégy éves fővel már családapa. Paraszti szívóssággal igyekszik pénzt is gyűjteni, hogy eltartsa övéit, és jó műveltséget adhasson gyermekeinek. Közben érik lassan a költő. És 1845-ben az ismeretlen falusi nótárius egy akadémiai pályázatón jutalmat nyer Az elveszett alkotmány című szatirikus költeményével, amely egyszerre paródiája a hexameteres eposzoknak és a nemesi pártok marakodásának. A paraszti környezet szemléletét magáénak tudó és érző Arany egyforma gyanakodással figyeli a maradi nemest is, a haladó nemest is. Ugyanaz a forradalmi demokrácia szólal meg e legkorábbi Arany-műben, amely ekkor már harsányan felhangzik Petőfinél. És Petőfi hatása nem is marad el. A János vitéz romantikába ágyazott népi realizmusa tudatosítja Aranyban az irodalmi igényességű népiességet, és ez válik költői valósággá a Toldi első részében, amely nemcsak akadémiai pályadíjat hoz, hanem országos népszerűséget és Petőfi barátságát is. Ettől kezdve útja Petőfi mellett vezet. 1848-ban, 49-ben a forradalom hűséges közkatonája: hol nemzetőr, hol belügyminisztériumi tisztviselő; forradalmi lírája Petőfiével egyenértékű. De nem volt jelentékeny politikai szerepe, így a bukás után csak állását veszti, és kezdhet mindent elölről. Egy ideig járási írnok, majd sikerül tanári állást szereznie a nagykőrösi gimnáziumban. Ezek a nagykőrösi évek a szakadatlan továbbművelődés és a költészet jegyében folynak. Életének ez a legtermékenyebb korszaka. Itt, távol a fővárostól, emelkedik az élő magyar költészet főalakjává. S ez lehetővé teszi, hogy Pestre kerüljön. A Kisfaludy Társaság meghívja ügyvezető igazgatójának, majd az Akadémia tagjaként az Akadémia titkárának nevezik ki. Kínos lelkiismeretességgel látja el a nemegyszer kínosan unalmas adminisztratív munkákat. Ahogy közeledik a kiegyezés, egyre kevésbé tud egyetérteni bármelyik politikai párttal. Paraszti ösztönnel és polgári tudatossággal áll szemben a nemesi törekvésekkel, de nem kevésbé riasztja a bontakozó kapitalizmus rideg embertelensége. A hivatalos irodalom szinte bálványt és normát csinál belőle, amihez neki semmi kedve sincs. Ez a helyzet magyarázza, és nem csupán annyira szeretett Juliska lányának korai és hirtelen halála, hogy 1865-től 1877-ig - tehát tizenkét éven keresztül - hallgat. Nem tétlen, csak hallgat. Közben lefordítja Arisztophanész minden vígjátékát, miután már klasszikussá váló Shakespeare-fordításokat készített; közben megírja az önéletrajzi mozzanatokkal teljes Bolond Istók második énekét; közben tervezi a Toldi-trilógia befejezését, és újra meg újra előveszi a hun mondai trilógiát, amely végül is töredék maradt, csak első része, a Buda halála készült el egészen. Majd 1877-ben, amikor hatvanévesen, sokféle betegségtől gyötörten megszabadul a hivatali teendőktől, egyszerre fellángol újra a költői alkotóerő: következik az Őszikék lírája és a végső nagy balladák komorsága. Még megéri, hogy 1882-ben felállítják Petőfi szobrát, de néhány nappal később a legyengült szervezetű, hatvanöt éves költőt egyetlen hűlés elviszi.

Már életében halhatatlannak számított. Nagy epikai műveiben - a Toldi verses regényhármasában, a Buda halálában - és a művészi tökéllyel kiformált balladákban kora világirodalmának szintjére emelte a lélekábrázolást. Népi ihletésű, de a romantika és a realizmus eredményeit magába foglaló költészetében a hibátlan formaművész, a költői nyelv zeneiségének és szemléletességének művésze egyesül, hogy kifejezze a népét féltő, kora problémáitól gyötört, a hajdani képek látomásait idéző, minden hatásra érzékenyen rezdülő lelket.

Falusi embernek indult, és városi ember lett, aki tanúként ismerte és tanúsította a Pestből és Budából Budapestté váló új nagyváros városi élményeit. Nincs az az igényes népiesség, és nincs az az igényes urbánusság a mi irodalmunkban, amely ne Arany Jánosban gyökereznék, és ne őbenne találná meg legfőbb hagyományát. Az ő életművének egysége bizonyítja a magyar népiesség és a magyar urbánusság elválaszthatatlan egységét, ugyanannak a nemzeti irodalomnak kétféle, de egybetartozó arculatát.

Akárcsak Toldi Miklós, aki elindul falujából, hogy az urak világában megigazuljon, a nép mélyrétegéből a költészet magasságába emelkedő Arannyal diadalt ült a népi gyökerű demokratizmus. Petőfi és Arany célkitűzése az irodalomban közös volt, s az irodalomban együtt győzedelmeskedtek. Esztétikailag is, politikailag is téves volt hol az egyiket kijátszani a másik ellen, hol a másikat az egyik ellen. Petőfi forradalmibb, ez kétségtelen; Arany tele van benső gyötrődéssel. De együtt indultak azzal a céllal, hogy a népet győzelemre segítsék a költészetben és a politikában. És együtt lettek nemzeti klasszicizmusunk főalakjai.