Semmi. Ez a kérdésre a válasz: S E M M I.

Semmi sincs az ajtón túl. Akinek ennyi elég, az tegye le ezt az írást olyan helyre, hogy más is láthassa, mert ha unatkozik, esetleg elolvassa, ha nem, hát az sem baj.

Kérem, ha nem érdekli, akkor se gyújtson be vele, s ha lehet WC-re se vigye.

Előre is köszönöm.

Akit pedig mégis érdekelne, az se várjon tőle semmit, mert nincs benne semmi különös. Ha mégsem riasztottam el teljesen, s rászánja magát, hogy elolvassa - akkor mégegyszer köszönöm.

Ha pedig tényleg nem tetszik, akkor sincs baj, félbehagyja az olvasást, s legfeljebb nem tudja meg mi a vége. Azonban azt hiszem, mindenki kíváncsi természetű, s ha végigsírja is - no, persze nem a gyönyörtől - a végére érve megkönnyebbül. Ha így van, akkor ezzel akaratlanul is örömet szereztem. Nem igaz?

A felesége már régóta rágta a nyakát, hogy takarítson ki végre minden lim-lomot a régi műhelyből.

Évek óta nem járt bent a kis helyiségben, s már arra sem emlékezett, hogy mit halmozott ott fel.

Az új műhely sokkal tágasabb volt s korszerűbb, modernebb. Kicsi volt ugyan az is, de nagyobb a réginél. Valamikor mennyire örült, hogy van egy műhelye, később lett még egy, s a régit bizony kiiktatta a használatból. Hálátlan tett volt tőle - de kisméretű raktárrá alakította át, s gyűlt a sok szemét és ócska kacat - mert ő semmit sem dobott el.

Végül már az ajtót is alig tudta kinyitni - vagy ha mégis sikerült, akkor becsukni. "Kész." - gondolta - "Ide többet ember be nem teszi a lábát." Túl naiv volt, s erre csak később jött rá.

Úgy gondolta, a baj akkor kezdődött, amikor megnősült, de nem így volt: Később rájött, nem kellett volna mindent összezsúfolnia a kis raktárban. Akkor az asszonya békét hagyna neki.

Tudta, hogy nehéz feladat vár rá, de nem volt mit tennie. Engedelmeskednie kell a női parancsnak, még ha nehezére esik is, és legalább újra lesz elég helye a felgyülemlett újabb kacatoknak. Örült, aztán eszébe jutott, akkor pár év múlva újra takaríthat. No nem, ezt már nem. "Akkor inkább mindent eldobálok". - gondolta.

Eleinte nem volt baj az asszonnyal. Kis felesége megismerkedett a lakással. A műhelyről csak említést tett, mert, ugye, a nőszemélyeket nem érdekli annyira a barkácsolás s a többi - haszontalan - időpazarló szerelgetés.

Azután következtek a boldog hetek, hónapok. Újdonsült társa persze először még nem kérdezte meg, hogy mi van az ajtón túl - mert bizony bemenni nem tudott. Később már egyre kíváncsibb lett, s végül csak rászánta magát a kérdezősködésre. A tisztes férj kénytelen volt bevallani, hogy bizony az raktár, és már csak a por lepi egy idő óta. A kérdések és válaszok között arra is fény derült, miért van az bezárva állandóan. Nem volt az zárva, hanem az utolsó rakodás után valami felborult, s elzárta annak a lehetőségét is, hogy az ajtót kinyissák, azzal, hogy az ajtónak dőlt, s azt mereven kitámasztotta belülről. Szerencsére, semmire sem volt akkor szükség a "raktári anyagból", s az ajtót úgysem tudta kinyitni, Tom - mert ő volt a rakodásban őstehetségű férj - pontot tett az ügy végére.

Azt a bizonyos kis pontot nem tette volna oda, ha előre tudja hogy az eljövendő neje - Lisa - nagyon szeret a pontok mögé nézni, férjeura kárára. Mert az kegyetlen nyílt parancsot kapott: TAKARÍTÁS.

Először is az ajtóval kellett megbirkóznia, nem tudta hogyan kezdje, mert az bizony nem nyílott, akárhogy is rángatta. Amikor már nagyon ideges volt, akkor nekiállt dörömbölni az ajtón, s üvöltött, hogy tessék őt beengedni. Persze a felesége azonnal kirohant hozzá a szobából, azt gondolva, hogy a férje talán bedilizett.

Tom ránézett az asszonyra, köhécselt egyet, és sajgó öklét nyomkodva megszólalt:

- Nincs semmi baj, csak gondolkodom.

Asszonya komótosan bólogatott, a fejét csóválta, majd megkocogtatta az ura fejét.

- Látom, Tom. Azt hiszem, mára elég lesz. Mondhatom, Tom, nem sokra mentél ma. Mindjárt éjfél, és holnap dolgoznod kell.

Tom beletörődött, hogy aznap már nem jut be. Szitkozódott, hogy legalább egy ablak lenne a helyiségben. De nem, még világítás sem volt bent, nemhogy ablak. Persze, az ablak nem a világítás miatt kellett volna. Betörte volna mérgében, és biztosan összevagdosta volna magát, de valahogy csak bejutott volna a kis raktárba. - Okoskodott.

Tom megfürdött. Belépett a hálószobába.

- Miért van itt ilyen sötét? Te már alszol Lisa?

- Nem alszom, Tom. - válaszolt huncutul az asszony. - Vasárnap van.

- Tudom, és holnap dolgoznom kell.

Mire megtalálta az ágyat, belerúgott valamibe, ami nagy csörömpöléssel dőlt el. Újra szitkozódott, sajgott a jobb lába nagy ujja. Az asszony mérgesen fordult át a másik oldalára.

- Jó éjszakát, Tom - mondta közönyösen.

Férje csak hümmögött valamit, miközben betakaródzott. Mérges volt. Fájt a lába, s csak az járt az eszében, hogyan tudna bemenni a raktárba. Érezte az asszony melegét, s hallotta annak lassú, de éber lélegzését. Nem volt kedve hozzányúlni. Gondolkodott - aztán szépen csendesen elaludt.

Rohant haza a munkából. Ledobta a táskát, alig ebédelt, átöltözött, s már újra rohant az előszobába. Az előszobából nyílt ugyanis az ajtó "valamikor" a raktárhelyiségbe. Egész nap azon gondolkodott, hogyan juthatna be. Mindenre gondolt, arra, hogy ki kellene emelnie az ajtót a sarkaiból, de az ajtó meg se moccant. Eszébe jutott, hogy fel kéne gyújtani az öreg faajtót, de aztán ezt a megoldást is elvetette, esetleg tüzet foghatott volna a lakás, vagy a zsúfolt kacathalmaz, és akkor leégett volna az egész ház. Nem jó. Más megoldást kellett hát találnia, és a megoldás nem sokáig váratott magára. Kirohant a fészerbe. Falusi ház volt, tartoztak hozzá ólak, mellékhelyiségek is.

Végre megtalálta a megfelelő segédeszközt. Megtörölte egy marék szalmával, mert a tyúkok és a galambok igencsak megpecsételgették.

Észre sem vette, amikor a felesége hazajött. Az belépett a bejárati ajtón, s visszahőkölt.

- Mit csinálsz, Tom? - kérdezte elszörnyülködve.

- Láthatod, kinyitom az ajtót. - felelt rá Tom.

- Dehát tönkreteszed.

- Nem baj, úgyis kell másik.

Hát, ha eddig nem is kellett új ajtó, most már bizony kellett.

- Hát jó, te tudod, Tom, hogy mit csinálsz. - egyezett bele Lisa, majd a feje fölé emelte a kezét - Milyen az új frizurám?

Tom oda sem figyelt. Már igen elfáradt. Teljes erejét belevetette a munkába, de egyedül nem ment.

- Gyere már Lisa, mit tátod a szád, segíts már. - mondta az erőlködéstől elfúló hangon.

Lisa úgy, ahogy volt, szűk szoknyában, magas sarkú cipőben, frissen ondolált hajjal, ridiküljét a földre dobva, férjével együtt megkapaszkodott a nyélben. Teljes erejükből húzták, s az végre engedett. Mindketten hanyattestek. A balta is a földre hullt.

- Győztünk - üvöltött fel Tom, s az ajtó közepén tátongó résre mutatott. Diadalmas arccal ült fel.

- Jól vagy, Lisa?

- Te lehet, hogy győztél, de én nem - sírva kapta fel az új cipőjét, s a bejárati ajtó felé hajította nagy mérgesen.

A cipő a belépő szomszéd homlokáról pattant le a földre. A szomszéd pedig zsupsz le, mellé.

- Nini, egy sarok nélküli cipő, s ráadásul még röpül is - mondta púpját tapogatva, majd amikor meglátta a raktárajtón tátongó szakadást, újra megszólalt.

- Látom, jó helyen járok.

Tom köszöntötte a vétlen áldozatot.

- Helló, Artúr, jó helyen jársz, kérlek ne haragudj, csak van egy kis probléma, tudod...

- Nincs semmi baj, Tom - szakította félbe a szomszéd - nem is fontos, amiért jöttem, csak folytassátok nyugodtan, elvégre senki házassága sem felhőtlen, nem igaz?...

Tom félbe akarta szakítani Artúr mondatát, de az már ki is siklott a bejárati ajtón, olyan csendesen ahogy jött.

- Mi a fene, ebbe meg mi ütött bele, hogy így elmenekült? - kérdezte Lisát, aztán feleletre sem várva, felkapta a baltát s újra nagyot sújtott az ajtóra, az nyögve tovább repedt, aztán Tom úgy püfölte az ajtót, hogy a forgácsok szanaszét repültek körülötte.

Végre kihullott kezéből a balta, örömteli arccal üvöltötte.

- Lisa, bent vagyok.

Lisát persze hajtotta a kíváncsiság, rohant ki az előszobába. Közben félelmetes dübörgést hallott a raktárból. Lelassította lépteit, majd megállt s hallgatózott. A dübörgés elhalt. Lisa újra megindult. Látta, hogy az ajtóból semmi sem maradt szinte, csak a fém kilincs, és a sarokvasak a tartódeszkával. Bent sötét volt. Bekiáltott.

- Tom, hol vagy? Mit csinálsz?

Kérdésére a felelet nyögések és szitkok özöne volt. Lisa félénken behajolt a nyíláson, de semmit sem látott. A férje végre megszólalt.

- Hozz egy zseblámpát, Lisa, valami rámborult, s maga alá temetett.

Az asszony rohant az elemlámpáért.

Először nem látott semmi mást, csak régi, ócska bútorokat, játékszereket s egyéb régi rossz holmit. Ruhákat, esernyőt, rossz cipőket, sapkát, kalapot, egy elkopott tollseprűt, egy gördeszkát, két hokedlit, egy bicikliabroncsot...

Aztán meglátta azt is, amit keresett, igen, Tom volt az. Elég nevetséges helyzetben. A hátán feküdt, és egy rossz kanapé borult rá, ami biztosan élére állítva várta be az eseményeket. A kanapé rugói itt-ott kidugták csavarodott fémtestüket a huzat szétszakadt, hézagos résein. Tomnak csak a nyaka és a feje látszott ki alóla. Karjai is a kanapé alatt voltak. A kanapéra keresztbe ráborult egy ajtó nélküli ruhás szekrény, amiből néhány rongy kihullott a földre. Tom moccanni sem tudott. S főleg az bosszantotta, hogy a fejére a nagy állólámpa lampionszerű ernyője rászorult.

- Mit röhögsz? Gyere, segíts ki innét! - kiabált az asszonyra.

Lisa nevetett, majd odament a férjéhez, azt sem tudta, hol kezdje a mentést.

- Tom, ha látnád magad el sem hinnéd - kuncogta Lisa.

- Ne nevess már, mozdulni sem bírok!

- Jól van na, minek siettél úgy, ha nőtlen lennél, akkor ki szabadítana ki innen? - kérdezte Lisa.

- Nős vagyok, de minek, ha itt döglök! - ordított a férj.

Lisa szaglászni kezdett, majd kétségbeesve felkiáltott.

- Úristen, a vacsora! - s kirohant a konyhába - Jézusom talán még nem égett oda! Tarts ki, Tom! Mindjárt jövök!

Kinyílott a bejárati ajtó. Artúr volt az. Félve bedugta a fejét az ajtó nyílásán. Nem hallott háborús zajokat, ezért halkan beszólt.

- Jó napot. Csak én vagyok ismét, ne lőjenek! Hallom fegyverszünet van!

- Jó napot szomszéd, jó, hogy jön. - jött ki Lisa fakanállal a kezében a konyhából. - Elkéne egy kis segítség - bökött a betört ajtó felé.

- Valóban? - mosolygott fanyarul Artúr, s félve megkérdezte - Mi pusztított itt, csak nem földrengés?

- Á nem, csak az uram - legyintett Lisa -, s a nagy igyekezetben majdnem saját magát is elkárhoztatta. - Ezért kéne a segítség Artúr.

Odavezette a félszeg szomszédot a betört ajtó maradványaihoz s befelé intve mondta.

- Ezeket kéne lepakolni az uramról. Ha lenne szíves...

A szomszéd behúzta a nyakát s csak annyit mondott.

- Legyen nyugodt, mindent elkövetek, hogy a férjét kihozzam.

Lisa eközben már újra rohant a konyhába, az összes mennybelit emlegetve.

Artúr tölcsért csinált a kezéből, s huhogni kezdett.

- Hahó Tom, jól van?

Tom már eléggé felbosszantotta magát a sötét egyedüllétben, hogy még mindig ott kell rostokolnia.

- Köszönöm kérdését, jól vagyok. És maga?

- Ó, én igazán jól vagyok. - felelt megnyugtatóan a szomszéd.

- Megtenné, hogy a sarokban azt a lyukas fotelt még rátenné erre a szekrényre, ami rám borult? - szólalt meg újra Tom erőltetett mosollyal.

Artúr nem értette.

- De hiszen a felesége az előbb azt mondta, szedjem ki magát. De ha ragaszkodik hozzá, én szívesen...

- Artúúúúúúr!! - ordította a dühtől majd szétpattanó Tom - Az istenért könyörgöm, szedjen már ki innét...

Tapogatta fájó csontjait. Közben Artúr csak beszélt, beszélt, be nem állt a szája.

- Tudja, a feleségem nagyon szeret sütni, és jól süt, higgye el, még nem láttam senkit, aki úgy tudott volna...

- Miért jött, Artúr? Azt mondja már meg végre! - szakította félbe Lisa.

- Hogy? - kérdezett vissza a megszeppent szomszéd. - Ja, igen a feleségem átküldött a sodrófáért, mert sütni akar, és tudja a miénk...

- Hát persze, nem lehet minden házasság problémamentes - gúnyolódott Tom. Majd halkan odasúgta asszonyának - Add már neki oda, és dobd ki!

Lisa már tuszkolta a kijárat felé Artúrt, aki nem győzött hálálkodni a kölcsönzött sodrófáért. Lisa bólogatott és helyeselt. De Artúr csak nem akart távozni.

- ... és a feleségem bejglije, ha azt valaki egyszer...

- Tűnj el innen! - ordított Tom az asztalnál ülve.

Artúr felkapta a fejét. Lisa is megijedt.

- Ez kinek szólt? - kérdezte felháborodottan Artúr.

- A macskának. - mondta gyorsan mosolyogva Lisa.

- Á, az más. - nyugodott meg Artúr, de talán kicsit magára is vehette, mert úgy eltűnt, mint a sicc. Még a kiskaput is becsapta maga után.

- Na végre. - lélegzett fel Tom. Lisa közben visszament a konyhába, s leült az asztalhoz az ura mellé. Megkezdték a vacsorát.

- Te!

- Hm... mi az? - kérdezte a nő.

- Fogadunk, hogy nem hozza vissza a sodrófát?

- Ki? Artúr? Hm... Kemény fa, Mária asszony nem töri olyan könnyen el rajta, mint a legutóbbi mérőlécet. - Nevettek.

- Szép munkát végeztünk. Most elégedett vagyok, de elfáradtam.

Aznap Tom mosogatott, rajta volt a sor. Közben Lisa megfürdött s bebújt az ágyba. Nem sokára követte Tom is. Hétfő volt, de ők Vasárnapot csináltak.

Tom fáradt volt igaz, de ehhez mindig volt ereje, az ágyban magához húzta kedvesét, kicsit bíbelődött vele, aztán egy óvatlan pillanatban belé csusszant. A nő először felvette az ütemet, majd ellentétesen kezdte mozgatni csípőjét. Tom hamar kész volt. Lefordult a nőről, de az nem hagyta magát. Ahogy érezte a cuppanva kicsúszó férfi testrészt összeszorította ölét és lábát. Ráfordult a férfi ágyékára, megkapaszkodott a férfi mellizmában, karjaiban, s vadul vonagló ölével küszködött tovább. Tom hősiesen állta, szuszogott, nyögött, tűrte, hogy Lisa szenvedve végre révbe jusson.

Aztán a két test lihegve, összefonódva lassan megpihent.

Persze, másnap aztán talán még a jó Isten sem tudta volna kiszedni az ágyból időben. Elkésett. Munkahelyén megdorgálták. Rossz napja volt. Nehezen telt az idő. Előre rettegett a takarítástól.

Mikor hazaért, nem várta meleg étel, csak egy szépen kitakarított kis raktár. A felesége délelőtt elvégezte helyette a nagy munkát. Magához ölelte szeretett nejét, megcsókolta. Boldog volt.

- Te csináltad ezt egyedül? - kérdezte hitetlenkedve.

Lisa fáradtan mosolygott, s bólintott.

- Hol vannak a holmik? - lepődött meg Tom.

- Az udvaron egy rakáson. Már átnéztem, semmi érdekes sincs köztük. Jó lenne, ha eltüzelnél mindent.

Tom kiment az udvarra, s tényleg csak egy rakás szemetet látott.

Este az ágyban beszélgettek elalvás előtt.

- Tom, mondd, örülsz hogy végeztünk?

- Igen Lisa, nagyon megleptél ma. De mégsem kellett volna egyedül, kész csoda, hogy nem szakadtál bele.

- Mi a terved a kis helyiséggel? - kérdezte Lisa.

Tom gondolkodott, majd felelt az imént feltett kérdésre.

- Csináltathatnánk egy kis szobát belőle. Megbonthatnánk az egyik falat s ablakot tehetnénk bele. Mit szólsz hozzá?

- Igazad van. Jó ötlet. Bevezethetnénk az áramot is, és akkor lenne világítás is. - buzdult fel az asszony.

- Te Lisa, csak nem akarsz széjjelköltözni?

- Nem, dehogy, nagyon szeretlek.

- Én is téged. - nyugtatta meg Tom, majd jobban odabújt a nőhöz. Lassan átölelte. Lisa érezte, hogyan tüzesedik fel az ő kócos fejű, izgága szerelme.

- Hé, Tom, még nincs itt a hétvége, és holnap nem késhetsz el újra a munkából - súgta odabújva férjéhez Lisa.

- Nem baj. - Tom boldog volt, s aznap éjjel is kitett magáért.

Ha itt befejezném a történetet az olvasó méltán érezhetné magát becsapva, s a történetből tényleg semmit sem értene meg. Pedig higgye el, tisztelt olvasó, ez a kis történet nem csak összeömlesztett zagyva szavak halmaza. Nem. Én ezt olyan célzattal vetettem papírra, hogy bárki is olvassa, megérthesse, hogy ez a kis írás, nem szól semmi fantasztikus dologról, vagy háborúról, vagy bármi ilyesmi rémisztő dologról, ez csak a szeretetről szól, még ha furcsa is egy picit néha, de nyilvánvalóan a szeretetről szól. Bárki megírhatta volna, aki nem elég lusta. Itt minden az életről szól, s megtörténhet bárkivel, aki nős, van kis raktára, szereti a feleségét - és boldog akar lenni. Következzék hát a történet vége...

A műhelyben volt. Az új műhely a kis helyiség mellett volt berendezve. Csengett a telefon. Rohant a szobába. Felvette. Csak egy szót hallott. Lecsapta a kagylót, átöltözött, s rohant a kórházba. "Megindult" - ez a szó járt állandóan a fejében. Berohant a kórházba. Nyugalomra intették, s leültették a váróban. Ideges volt. Nemsokára kijött a nővér, s bevezette egy nagy üvegablakos szobába.

- Mi van? - türelmetlenkedett Tom.

A nővérke elkötött szája nem adott ki semmilyen hangot. Tom látta, hogy a nővérnek a szeme mosolyog a kendő fölött. A nővér eltűnt mellőle, majd az üvegablak mögött megjelent három nővér, karjukban tartva három csecsemőt.

- Melyik az enyém? - kérdezte kétségbe esve Tom.

- Mind fiú. - válaszolt a háta mögött egy nővér.

Tom megfordult. "Na, lőttek a műhelyemnek" - gondolta magában, de ez nem igazán izgatta.

Ennyi.