Az utóbbi években igen megcsappant az éhezőművészek iránti érdeklődés. Míg korábban igen jövedelmező volt efféle nagy látványosságok rendezése saját vállalkozásban, ma a dolog tökéletesen lehetetlen. Más idők járták. Akkoriban az egész várost az éhezőművész foglalkoztatta; éhségnapról éhségnapra nőtt az érdeklődés; mindenki legalább napjában egyszer látni akarta az éhezőművészt; később már bérlők is akadtak, akik naphosszat ott ültek a kis ketrec előtt; éjszaka is jöttek nézők, s hogy a hatást fokozzák: fáklyafénynél; szép időben a ketrecet kivitték a szabadba, s így elsősorban a gyerekek bámulták az éhezőművészt; míg a felnőttek számára többnyire mulatságféle volt csupán, melyben a divat kedvéért vettek részt, a gyerekek tátott szájjal bámulva, biztos, ami biztos, egymás kezét fogva nézték, hogyan ül ott fekete trikóban, jócskán kiugró bordákkal, még egy széket is elutasítva, a földre hintett szalmán; hol udvariasan biccentgetve, minden erejével mosolyogva válaszolgatott a kérdésekre, s olykor még karját is kidugta a rácson, hogy tapinthassák, milyen sovány, máskor azonban teljességgel magába süllyedt, senkivel sem törődött, még a számára olyannyira fontos óraütéssel sem – az óra volt egyébként a ketrec egyetlen bútordarabja –, hanem csak nézett maga elé csaknem teljesen hunyt szemmel, s olykor vizet kortyolt egy apró pohárból, épp hogy az ajkát megnedvesítse.

A mindig változó nézőkön kívül voltak állandó, épp a közönség által választott őrök, érdekes módon általában mészárosok, akiknek, mindig hármójuknak egyszerre, az volt a dolguk, hogy éjjel–nappal figyeljék az éhezőművészt, nehogy valamiféle rejtett módon mégis táplálékot vegyen magához. De ez merőben formaság volt, a tömeg megnyugtatására, mert a beavatottak jól tudták, hogy az éhezőművész az éhezés ideje alatt soha, semmi körülmények között, még kényszerítésre sem enne egy csipetnyit sem; művészetének becsülete tiltotta ezt. Persze, nem mindegyik őr fogta fel ezt, akadtak olykor éjszakai őrcsoportok, melyek igazán lazán látták el tisztüket, szándékosan elhúzódtak egy távoli sarokba, s ott kártyázásba merültek, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy az éhezőművész egy kis frissítőt vehessen magához, amit, feltételezésük szerint, valamiféle titkos készletből kerít bizonyára. Semmi sem gyötörte jobban az éhezőművészt, mint az ilyen őrök; elszomorították; rettenetesen megnehezítették éhezését; olykor legyőzte gyengeségét, és ameddig csak bírt, énekelt efféle őrségek idején, csak hogy bebizonyítsa ezeknek a népeknek, mennyire igazságtalanul gyanúsítják. Ám ez nem sokat segített; ilyenkor is ügyességét bámulták inkább, hogy éneklés közben enni tud. Sokkal jobban szerette azokat az őröket, akik szorosan odatelepedtek a rácshoz, nem elégedtek meg a terem bánatos éjszakai világításával, még az impresszáriók által rendelkezésükre bocsátott zseblámpák fénykévéjét is ráirányították. Egyáltalán nem zavarta az éles fény, aludni úgysem tudott, egy kicsit elbóbiskolni meg mindig képes volt, bármiféle világításnál s a nap bármely szakában, még a zsúfolt, zajongó teremben is. Örömmel kész volt rá, hogy ilyen őrök jelenlétében alvás nélkül töltse az éjszakát; szívesen eltréfálkozott velük, történeteket mesélt vándoréletéből, majd az ő történeteiket hallgatta, s mindezt csak azért, hogy ébren maradjon, hogy mindannyiszor bebizonyíthassa nekik, nincs semmi ehető a ketrecében, s hogy úgy éhezik, ahogy egyikük sem lenne képes. A legboldogabb azonban akkor volt, ha reggel lett, és saját számlájára gazdag reggelit hozathatott nekik, melyre aztán a kínkeservesen átvirrasztott éjszaka után az egészséges emberek éhségével vetették rá magukat. Akadtak olyanok is, akik a reggelit mindenképp az őrök illetlen befolyásolásának tekintették, ez azonban mégiscsak sok volt egy kicsit, és ha megkérdezték őket, hajlandók lennének–e reggeli nélkül csak magáért az ügy kedvéért átvenni az éjszakai őrséget, visszakoztak, ám a gyanúsítgatásokkal nem hagytak fel.

Ez persze csak az éhezéstől eleve elválaszthatatlan gyanúsítgatások része volt. Hiszen senki sem tölthette őrszolgálatban az éhezőművész mellett minden nappalát és éjszakáját, senki sem lehetett tehát szemtanúja, vajon csakugyan megszakítatlan és hibátlan–e az éhezés; ezt csak maga az éhezőművész tudhatta, vagyis ő lehetett az egyetlen, éhezésével tökéletesen elégedett néző. Ő viszont, megint csak más okból, sosem volt elégedett; talán nem is az éhezéstől soványodott le annyira, hogy némelyek, sajnálatukra, távol kellett hogy maradjanak a mutatványtól, mert nem bírták volna elviselni a látványt, hanem az önmagával való elégedettlenség tette mindezt. Ő volt ugyanis az egyetlen, aki tudta, amit egyetlen beavatott sem, hogy milyen könnyű az éhezés. Nincs ennél könnyebb a világon. Nem is titkolta, ám nem hittek neki, a legjobb esetben is szerénynek tartották, leginkább azonban reklámhajhászónak vagy éppen szélhámosnak, akinek persze hogy könnyű az éhezés, mert tudja a trükkjét, s még van képe félig–meddig be is ismerni a dolgot. Mindezt el kellett viselnie, az évek során hozzászokott, belülről azonban mindegyre emésztette az elégedetlenség, és még soha, egyetlen éhezési időszak után sem hagyta el – ezt nem vitathatták el tőle – önszántából a ketrecet. A legfelső éhezési határt negyven napban állapította meg az impresszárió, ennél tovább éhezni sohasem hagyta, nagyvárosokban sem, és erre jó oka volt. Negyven napig, a tapasztalat ezt bizonyítja, sikerülhet, fokozatosan erősödő reklámmal felszítani egy város érdeklődését, utána azonban ellankadt a jobb közönség, az igények jelentősen megcsappantak; e tekintetben városok és országok szerint bizonyos kis különbségek mutatkoztak, általánosságban érvényes volt azonban, hogy negyven nap a felső határ. Akkor tehát, a negyvenedik napon kinyitották a virággal övezett ketrec ajtaját, az amfiteátrumot lelkes közönség töltötte meg, katonazenekar játszott, két orvos lépett a ketrecbe, hogy az éhezőművészen a szükséges méréseket végrehajtsa, megafonon hirdették ki az eredményt a teremben, s végül két ifjú hölgy jelent meg, boldogan, hogy rájuk esett a választás, és le akarták vezetni az éhezőművészt a ketrecből pár lépcsőfokon egy kis asztalhoz, ahol gondosan összeállított betegkoszt adag várta. És ez volt az a pillanat, amikor az éhezőművész mindig ellenállt. Csontkarját ugyan készséggel odatette még a fölébe hajló hölgyek segítőkészen kinyújtott kezébe, felállni azonban már nem akart. Miért éppen most, negyven nap után hagyja abba? Még sokáig, végtelen időkig kibírná; miért hagyja abba éppen most, amikor a legjobb, sőt még csak nem is a legjobb az éhezés? Miért akarják megfosztani attól a dicsőségtől, hogy tovább éhezzen, és nemcsak minden idők legnagyobb éhezőművésze legyen – hiszen valószínűleg így is az már –, de hogy még önmagát is felülmúlja, túl az értelem határain, mert úgy érezte, éhezőképessége nem ismer határt? Miért, hogy ez a népség, mely annyi bámulatot tettet, nem türelmesebb iránta; ha ő kibírja még tovább az éhezést, ők miért nem bírják ki? Meg fáradt is volt, jól ült a szalmán, s akkor most tápászkodjon fel, és menjen enni, holott az étel puszta képzetére rosszullét fogta el, és csak a hölgyekre való tekintettel fojtotta vissza undora megnyilvánulását? És belenézett a színleg oly kedves, valójában kegyetlen hölgyek szemébe, és megcsóválta gyenge nyakának túlságosan nehéz fejét. De akkor megtörtént, ami történni szokott. Jött az impresszárió, karját némán – a zene lehetetlenné tette a beszédet – az éhezőművész fölé tárta, mintha az eget hívná, legyen tanúja önnön művének e szalmán, e sajnálni való mártírnak, mert az éhezőművész az volt, még ha ellenkező értelemben is; majd átfogta az éhezőművész vékony derekát, miközben túlzásig vitt óvatossággal közölni akarta, micsoda törékeny valamivel van dolga; és átadta őt – titokban egy kis rázintást se mulasztva el, úgyhogy az éhezőművész tehetetlenül kalimpált karjával–lábával a levegőben – az időközben halottsápadtra vált hölgyeknek. Most már mindent eltűrt az éhezőművész; feje mellére csüngött, akárha legurult s ott maradt volna megmagyarázhatatlanul; teste üres volt; lábai, bár az önfenntartás ösztöne folytán térdben szorosan összezárva, a talajon kaparásztak mégis, mintha ez még nem lenne az igazi, az igazit még meg kellene keresni; és testének egész – egészen kicsi – terhe az egyik hölgyre nehezedett, aki segítséget kérőn, elfulladó lélegzettel – nem így képzelte a megtiszteltetést – előbb a nyakát nyújtogatta tőle telhetően, hogy legalább arcát megkímélje az éhezőművész érintésétől, utána azonban, mivel ez nem sikerült, és szerencsésebb társnője nem sietett segítségére, hanem megelégedett azzal, hogy az éhezőművész kezét, ezt a kis csontköteget maga előtt vigye, a terem elragadtatott nevetése közepette sírásban tört ki, s egy régóta készenlétben álló szolgának le is kellett váltania. Akkor jött az evés, az impresszárió kihasználta az éhezőművész ájulásszerű félálmát, s beletöltött pár kanállal, vidáman csevegve közben, hogy a figyelmet az éhezőművész állapotáról elterelje; majd még egy pohárköszöntő következett a közönségnek, melyet állítólag az éhezőművész suttogott az impresszárió fülébe; a zenekar hatalmas tussal mondott rá áment, majd szétszéledt a gyülekezet, és senkinek sem volt joga, hogy a történtekkel elégedetlen legyen, senkinek, csakis az éhezőművésznek, mindig csak neki.

Így élt rendszeresen kis pihenőkkel sok éven át, látszólag nagy fénnyel s a világ tiszteletével övezve, többnyire azonban rosszkedvűen s egyre rosszkedvűbben azáltal, hogy senki sem akadt, aki valóban komolyan vehette volna. Mi is vigasztalhatná meg? Mi kívánnivalója lehetett még? S ha akadt is olyan jószívű lény, aki megsajnálta, s felvilágosította volna, hogy szomorúságát valószínűleg az éhség okozza, megtörténhetett, különösen már előrehaladott éhségidőben, hogy az éhezőművész dühkitöréssel válaszolt, s mindenki rémületére állatként rázni kezdte rácsát. Efféle állapotaira volt azonban az impresszáriónak egy igen nagy kedvvel alkalmazott büntetőeszköze. Elnézést kért az éhezőművész nevében az összegyűlt publikumtól, elismervén, hogy csupán az éhség által előidézett, a jóllakott ember számára nem okvetlenül érthető ingerlékenységről van szó, ami egyszersmind megbocsáthatóvá is teszi az éhezőművész viselkedését; majd ezzel összefüggésben kitért az éhezőművész ugyanígy magyarázható kijelentésére, miszerint képes lenne sokkal tovább éhezni, semmint szokott; ezt a megállapítást aztán egyszerűen fényképek felmutatásával próbálta cáfolni, a képek ugyanis az éhezés negyvenedik napján mutatták az éhezőművészt, ágyban, kimerültségtől félholtan. Az igazságnak ez a bár jól ismert, mégis újra meg újra pusztítónak érzett kifacsarása már sok volt az éhezőművésznek. Hogy azt, ami az éhezés túlságosan korai befejezésének következménye, okként állítsa be valaki! Lehetetlen harcolni e képtelenség, e képtelenségek világa ellen. Egy darabig csak hallgatta jóhiszemű várakozással az impresszáriót a rácsnál, a fényképek előkerülésekor azonban mindig eleresztette a vasrudakat, sóhajtva visszahanyatlott szalmájára, és a megnyugtatott közönség közelebb jöhetett, s nézhette őt megint. Ha efféle jelenetek szemtanúi néhány év múlva visszagondoltak a dologra, gyakran önmagukat sem értették. Mert időközben bekövetkezett a már említett fordulat; csaknem egyik pillanatról a másikra; nyilván mélyebb okai voltak, de ugyan kinek érdeke, hogy kiderítse; tény az, hogy egy nap az elkényeztetett éhezőművésznek azt kellett látnia, hogy szórakozni vágyó közönsége elhagyta, és szívesebben tódul más látványosságok felé. Az impresszárió még egyszer körbehajkurászta Európán, megbizonyosodni felőle, nem lelhető–e fel itt–ott újra a régi érdeklődés; minden hiába; akárha hallgatólagos megegyezés alapján, mindenütt ellenszenv fogadta az éhségmutatványt. Persze, valójában mindez nem történhetett ilyen hirtelen, és utólag emlékeztek is már néhány, a siker bódulatában eléggé figyelembe nem vett, el nem nyomott előjelre, de most már késő volt bármit is tenni ez ellen. Bár nem lehetett felőle semmi kétség, hogy egyszer feljön még az éhezés csillaga, de az élőknek ez sovány vigasz. Mihez kezdjen mármost az éhezőművész? Ő, akit ezrek ujjongtak körül, mégsem produkálhatja magát vásári mutatványosbódékban, ahhoz pedig, hogy más szakmát tanuljon, az éhezőművész nemcsak öreg, de az éhezésnek is sokkal inkább megszállottja volt már. Megvált hát impresszáriójától, páratlan pályafutásának társától, és egy nagy cirkuszhoz szerződött; érzékenységét kímélendő meg sem nézte a szerződés feltételeit.

A nagy cirkuszok, sok egymást kiegyenlítő és kiegészítő emberük–állatuk–apparátusuk között mindenkit mindig használni tudnak, még egy éhezőművészt is, természetesen kellőképp szerény igényekkel, továbbá ebben az esetben nem is magát az éhezőművészt szerződtették, hanem régi híres nevét; s e művészet sajátosságainak megfelelően, mely az évek szaporodásával korántsem fogyatkozik, még csak azt sem mondhatnánk, hogy egy kiérdemesült, immáron pályája delelőjén túljutott művész menekült nyugalmas cirkuszi állásba itt; ellenkezőleg, az éhezőművész szavatolta, hogy éppen olyan jól éhezik, mint valaha, ami hihető is volt, sőt azt állította, hogy ha szabad kezet biztosítanak tevékenységében, és ezt minden további nélkül meg is ígérték, most ejti majd csak igazán ámulatba a világot, ez a kijelentése persze, tekintettel a korszellemre, amiről az éhezőművész buzgalmában bizony elfeledkezett, szakemberek körében nevetést váltott ki csupán.

Alapjában véve azonban az éhezőművész sem tévesztette szem elől a valóságos viszonyokat, és magától értetődőnek tartotta, hogy nem valamiféle főattrakcióként állították ketrecét a porondra, hanem odakint helyezték el, igen jól megközelíthető helyen egyébként, az istállók közelében. Nagy, színes, festett feliratok hirdették a ketrec körül, mi ott a látnivaló. Amikor a közönség az előadás szüneteiben az istállókhoz tódult, hogy az állatokat megtekintse, csaknem elkerülhetetlenül elhaladt az éhezőművész előtt is, az emberek megálltak egy kicsit, s talán hosszasabban elidőznek nála, ha a keskeny folyosón az utánuk tolakodók, akik nem értették ezt a megtorpanást a vágyva vágyott istállók felé vezető úton, lehetetlenné nem teszik a tartósabb szemlélődést. És ez volt az oka, hogy az éhezőművész reszketett is mindig ettől a látogatási időtől, amelyet élete céljaként természetszerűleg áhított. Eleinte alig várta az előadások szüneteit; elragadtatással nézett szembe a feléje hömpölygő tömeggel, míg azután – és itt a legmakacsabb, csaknem tudatos öncsalás sem segített a tapasztaltakon – hamar meggyőződhetett róla, hogy szándékuk szerint csaknem kizárólag istállólátogatókkal van dolga mindannyiszor. S ez a távolkép maradt mindig a legszebb. Mert ahogy odaértek hozzá, nyomban kiabálás és szitkozódás tombolt körülötte, szüntelenül újjáalakuló pártoké, voltak ugyanis – és hamarosan ezek jelenléte vált az éhezőművész számára kínosabbá –, akik kényelmesen meg akarták nézni őt, persze nem szakértelemből, hanem szeszélyből és dacból, s voltak megint, akik egyenesen az istállókhoz igyekeztek. Ha a fősereg elvonult, jött az utóvéd, s még ezek is, holott már nyugodtan elálldogálhattak volna, amíg csak kedvük tartja, hosszú léptekkel, jóformán oldalra se pillantva továbbsiettek, hogy idejében az állatokhoz érjenek. És ritka volt az olyan szerencsés véletlen, hogy egy családapa jött, gyerekekkel, az éhezőművészre mutatott, és részletesen elmagyarázta, miről is van szó, hajdani évekről beszélt, amikor efféle, persze hasonlíthatatlanul nagyobb szabású látványosságoknak volt szemtanúja, s a gyerekek, bár az iskolától és az élettől nem kaptak elegendő szakismeretet – éhezni? ugyan mit jelent ez nekik? –, eléggé értetlenül nézték, de vizsgálódó szemükben felvillant s eljövendő boldogabb időket sejtetett valami. Talán, mondta magában ilyenkor néha az éhezőművész, minden jobbra fordulhatna egy kicsit, ha törzshelye nem lenne olyan közel az istállókhoz. Ily módon az emberek számára túlságosan könnyű a választás, nem is beszélve arról, hogy az istállószag, az állatok éjszakai nyugtalansága, a vadállatoknak hordott nyers hús, az etetés közben hallatott üvöltések nagyon bántották, és szüntelenül nyomasztották. De nem mert jelentkezni az igazgatóságon; végül is az állatoknak köszönhette a látogatók tömegét, akik között néha akadhatott olyan is, aki éppenséggel kimondottan rá kíváncsi, és ki tudja, hová dugnák, ha felhívná a figyelmet létezésére, s egyszersmind arra is, hogy lényegében csak akadályt jelent az istállókhoz vezető úton. Persze kis akadályt, egyre kisebb akadályt. Hozzászokott a gondolathoz, hogy manapság furcsa lenne érdeklődést várni az éhezőművészet iránt, s hogy hozzászokott, már ítéletet is mondott maga felett. Éhezhetett, ahogy csak tőle telt, és éhezett is, de semmi sem menthette meg, elmentek mellette. Magyarázni az éhezőművészetet! Ha valaki nem érzi, mi az, úgysem lehet megértetni vele. A szép feliratok összekoszolódtak, olvashatatlanná váltak, némelyiket leszakították, senkinek eszébe sem jutott, hogy pótolja; a táblácska, melyen eleinte gondosan cserélgették a letöltött éhségnapok számát, régóta ugyanazt mutatta, a személyzet ugyanis az első hét után megunta még ezt a kis munkát is; így azután az éhezőművész tovább éhezett, ahogy valamikor megálmodta, és minden megerőltetés nélkül sikerült is neki, jóslata szerint, de senki sem számolta a napokat, senki, még maga az éhezőművész sem tudta, mekkora teljesítménynél tart már, és a szíve nehéz lett. S ha nagy néha megállt mellette valami naplopó, és csalást emlegetve jót mulatott a régi számon, ez volt ebben a vonatkozásban a legostobább hazugság, amit a közöny és a természet adta gonoszság kitalálhatott, hiszen az éhezőművész nem csalt: ő becsületesen dolgozott, csak éppen a világ fosztotta meg a jutalmától.

Ám elmúlt sok nap megint, és ennek is vége lett. Valamelyik felügyelőnek feltűnt egyszer a ketrec, és megkérdezte a szolgákat, miért hagyják kihasználatlanul ezt az igen jó állapotban levő kalitkát, alján a rothadt szalmával; senki sem tudta, míg végre valakinek a számtábláról eszébe nem jutott az éhezőművész. Rudakkal feltúrták a szalmát, és megtalálták benne a ketrec lakóját.

– Még most is éhezel? – kérdezte a felügyelő. – Mikor hagyod már végre abba?

– Bocsássatok meg mindnyájan – suttogta az éhezőművész; csak a felügyelő hallotta, fülét a rácshoz szorítván.

– Hát persze – mondta a felügyelő, és ujját a homlokára helyezte, hogy a személyzettel érzékeltesse az éhezőművész elmeállapotát –, persze, hogy megbocsátunk.

– Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet – mondta az éhezőművész.

– Csodáljuk is – mondta készségesen a felügyelő.

– Pedig nem kellene csodálnotok – mondta az éhezőművész.

– Nos hát akkor nem csodáljuk – mondta a felügyelő –, de hát miért nem kell csodálnunk?

– Mert éheznem kell, mert nem tehetek másképp – mondta az éhezőművész, kis fejét felemelte valamelyest, és mintha csókra csücsörítené ajkát, úgy beszélt egyenesen a felügyelő fülébe, hogy semmi veszendőbe nem menjen –, mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian. – Ezek voltak utolsó szavai, de megtört szemében látszott még a szilárd, ha immár nem is büszke meggyőződés, hogy tovább éhezik.

– De most aztán rendet csináljatok itt! – mondta a felügyelő, mire az éhezőművészt szalmástul elásták. A ketrecbe pedig egy fiatal párduc került. Még a legeltompultabb léleknek is érezhető felüdülést jelentett, hogy az oly régóta sivár kalitkában ott járt–kelt ez a vadállat. Semmi baja nem volt. Eledele ízlett neki, hozták is minden töprengés nélkül az őrök; úgy látszott, még a szabadságot sem hiányolja; ez a nemes, minden szükséges dologgal szinte szétpattanásig ellátott test mintha a szabadságot is önmagában hordozta volna; ott volt talán a fogai között; és az életöröm olyan erővel sütött belőle, hogy a nézők csak üggyel–bajjal állták tekintetét. De erőt vettek magukon, körültolongták a ketrecet, és nem akartak tágítani tőle.

Tandori Dezső fordítása