Egy szép kevér ló, szép aranyas nyereggel és aranyas fékkel és bársonyos caprakkal talála egy megterhölt fáradott szegény szamárt elől egy szoros úton. És midőn a szegény szamár a terhőnek és fáradtságnak miatta nem kelhetne ki hamarsággal az útból, ottan rúgni kezdé a ló és a sárba dőté a szamárt. Alázatosan kezde a szegény szamár szólani és monda a lónak: Miért műveled ezt rajtam? Nem látod-é, hogy halálra megfáradtam. Bizony nem kellene ezt rajtam művelni. Hiszem én is ugyanazon Istennek teremtött állatja vagyok. Felele a szép és kevér ló: Öremest műveltem, rút ondok barom. Nem látod-é, kicsoda vagyok én? Nem látod-é, micsoda vagyon fejembe és hátomon? Ez okáért megtanítlak, hogy másszor megnyitod szömeidet és urad előtt kitakarodol az útból. A szegény szamár nem szóla többet, hanem veszteg hallgata nagy fohászkodással. Nem sok üdő múlva megrészegüle a lónak az ura és a szép lóra felülvén jargalni kezde alá s fel, és által-szektetvén egy árkon, megütté a ló az inát és elsántula belé. Kevés idő múlva eluná az ura a lónak sántaságát és kiadá azt a majorba, hogy befognák és hámot vontatnának véle. A major száraz szalmával kezdé azt hizlalni és a villával gyakorta vakarni, annyéra, hogy oly igen elhízék, hogy csak a bőre és a csontja lőn. Mikoron ez okáért a major befogta volna némelkor és egy jó rakott szekér előtt igen kínálná őtet egy alkolmas pálcával, meglátá a szamár azt a zöld pázsitról és monda a lónak: Hallod-é te szép farkú, nemde te valál-é ama szép és kevér ló? Kérlek hova tötted ama szép aranyas féket és nyerget és ama szép aranyas bársonyos cafrakot? Mit használsz immár ama te kövélységes kérkedéseddel és kövélségeddel? Megutálál ugyan engemet, szegény megnyomorultat és a sárba dőttél; de úgy tetszik, hogy az Isten bosszúmat megállotta terajtad. Noha szegény megnyomorodott terhőhordó állat vagyok, de ugyan azért nem cserélnék veled. Bezzeg hitván és rossz kalandosba állottál be. Bizony rossz vakarója vagyon uradnak. Ha sokáig így megvakarnak, bizony a timároknak hámosába behajtják bőredet és farkad az szitacsinálóknak jut.

ÉRTELME

E fabula erre inti az embereket, hogy senki el ne higyje magát és őhozzá képest senkit meg ne utáljon se szépségéért, se jó szerencséjéért, se jó egészségéért, se nemességéért, se kazdag voltáért, se egyéb valami külembségéért. Hanem az ember meggondolja, hogy a szerencse megváltozandó és gyakorta megváltozik. Azért a régiek midőn a szerencsét meg akarták írni, kerék formában írták meg: hogy forog mint a kerék a szekéren. És aki mostan fenn ül, az egy kis idő múlva ott alatt csügg. Ismeg egy szűzet írtanak egy körek glóbisan, minthogy a szűzen senki erőszakot nem művelt, azonképpen a szerencsének sem parancsolhat, erővel sem vehet semmit rajta. Gömbelég kedig a tőke, akin áll, igen hamar elfordul. Evvel azt jelentötték, hogy ne bizzék senki a szerencsének állhatatosságában, hanem féljen és tartson bizonytalanságától. Mi keresztyének vagyunk és minékünk nincsen szerencsénk. Mert pogán szó a szerencse; hanem Istenünk vagyon, kinek gondjaviseléséből lesznek mindenek. Semmi nem leszen szerencséből és történetből. Mert a mi Istenünk bölcs és mindenható, gondviselő mindeneket elrendelő. Ez mikor látja, hogy a kevély ember elhágja a célt és felebarátját megutálja, erőszakot vészen rajta és minden ok nélkül lába alá tapodja és semminek véli. Ottan az igaz Isten az ő szent igazságából és ítéletiből megbüntöti a kevélt és kegyelmességét megvonsza tőle, és ajándékitől megfosztja: ottan úgy jár, mint a szép és kevér ló. Mert kinek privilégiomja avagy fejedelmi szabadsága vagyon, az mihelt nem jól él véle: ottan a privilégiomát elveszti. Szinte eképpen, aki elhiszi magát az Istennek kegyelmessége és annak ajándéki miatt és azokkal gonoszul él, mind Istennek, s mind felebarátja ellen, azt az Úristen megfosztja tőle és szégyenbe ejti, mint itt a nagy dölceg lovat. Ki-ki mind eszébe vegye magát ez okáért.