Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nagyon nagy szegénységben éltek. Mégis mindig azon tűnődtek, hogy őnekik nem lehetett gyermekük. Az asszony egyre imádkozott az Istenhez, hogy szánja meg őket.

Volt a kertjükben egy almafájuk. Egy szép őszi napon, amint ment ki az asszony a kertbe, közel ért a fához, egyszerre csak lepottyan egy alma. Amint földet ért, kettévált, és egy egészséges fiú csecsemő került ki belőle.

Na, meglett aztán a nagy öröm, vitte be az apjukhoz.

- Nézd csak, apjuk, az Isten megáldott bennünket egy egészséges gyermekkel!

Lett aztán nagy öröm. Elmondta, hogyan történt e csoda. Aztán azon tűnődnek, mi legyen a neve. Abban állapodtak meg, hogy Almafi lesz.

A gyerek csak nőtt, nődögélt. Mikor elérte a tizennyolcadik évet, azt mondta az apja neki:

- Na, fiam, a tizennyolc évet betöltötted, látod, szegénységben vagyunk, eredj országot világot próbálni, keress szerencsét magadnak!

Útravalóul sütött az anyja neki egy árpacipót, és a legény búcsút vett a szülői háztól. Ment egész napon át. Estefelé már nagyon elfáradt, megéhezett, leült az út szélén egy kőre. Elővette a tarisznyájából az árpacipót, és falatozni kezdett. Alighogy pár falatot evett, ott terem előtte egy igen ősz öregember.

- Adjon Isten jó estét, fiam!

- Megadta az Isten, kedves öregapám.

- Látom, fiam, neked megadta, mert jókedvűen falatozol. Én már három napja egy betevő falatot sem ettem.

- Elég baj az, kedves öregapám, hogy nem evett. Nekem sincsen sok, de amim van, megfelezzük.

Azzal a fiú kettétörte az árpacipóját, és felét az öregnek adta. Az öreg aztán jó étvággyal elfogyasztotta.

- Köszönöm, fiam, a hozzám való szívességedet, majd talán én is visszaszolgálhatom. De mondd csak, mi járatban vagy? Gyanítom, hogy szerencsét próbálni jöttél. Éppen jó helyre vetődtél. Várd meg, míg a Göncölszekér feljön este, és amerre a nyele áll, abba az irányba vedd az utadat, ott majd megtalálod a szerencsédet! Hanem egyszer, fiam, odaérsz egy nagy, rohanó vízhez. De te csak bátran menj rá a vízre, ne félj tőle, mert mikor rálépsz, akár a földön mennél. Aztán mikor a közepéhez érsz, nagyon szép vízirózsákat látsz majd ott. De akárhogy tetszenek is neked, le ne szakíts belőlük egyet sem, mert a vesztedet okozza! Ha a vízen átérsz, találsz egy ezüstrétet, minden szál fű ezüstből van, és a rózsák is. De a világért le ne szakassz egyet sem, mert véged! Ha azon átjutottál szerencsésen, találsz egy aranyrétet. Ott minden szál fű aranyból van, és a rózsák is. Te azokat is hagyd békén. Aztán ha az aranyréten, is átjutottál, megtalálod a szerencsédet.

Almafi megköszönte az útbaigazítást, az öreg meg elbúcsúzott tőle, és eltűnt, mint a kámfor. Úgy, ahogy odatoppant.

Meg is találta a rohanó vizet, még félt is, hogy az öreg talán nem is mondott igazat, a víz hogy tarthatná meg őt? De eszébe jutott, mivel biztatta, hogy csak bátran lépjen rá, lesz, amit Isten ad!

Már az első lépést tette a vízen, de olyan volt, mintha a földön járna. S mikor elérte a közepét, a szép vízirózsák éppen nyiladoztak, nagyon csábították.

Ám eszébe jutott az öregember tanácsa, s így nem nyúlt a rózsákhoz.

Szerencsésen átjutott az ezüstréten is. De jaj, mikor az aranyrétre ért, ott már alig tudta magát türtőztetni, hogy le ne szakítson egy szál aranyrózsát, már nyúlt is érte, csakhogy eszébe volt az öreg figyelmeztetése és visszatartotta magát.

És hová jutott az aranymezőről? Egy puszta homoksivatagba.

- Na - azt mondta -, jól mondta az öreg, itt megtalálom a szerencsémet, mert itt aztán éhen pusztulok! Se fű, se fa, semmi sem látszik, semminek semmi nyoma.

Nagyon búsan mégis nekiindult az útnak. Amíg bírja az éhséget, addig megy, mert úgyis itt kell éhen vesznie.

Ment már három nap, három éjjel, mindig étlen-szomjan, már közel volt hozzá, hogy meghaljon. Egyszer meglát messziről egy borzasztó nagy palotát. Csak lakik benne valaki! Talán odáig még el tud jutni.

Hát amikor odaért, csodálkozik, hogy egy ablak sincs azon a borzasztó nagy palotán, csak ajtó.

- Mindegy, az lesz, amit Isten ad!

Benyitott a palotába. Hát egy rettenetes nagy terembe jutott. Ablak ugyan nem volt rajta, mégis olyan fényesség volt benne, hogy az csoda! Amint körülnéz, látja, hogy asztalok állnak sorban. Odaért az első asztalhoz, ott van rajta egy tál kása. Ez bizony egy olyan kása volt, hogy aki megeszi, az soha többet meg nem éhezik. Mert ez a tündérek kásája volt.

Nagy étvággyal aztán hozzáfogott, be is kebelezte a kását, jóllakott.

Ment a második asztalhoz. Azon ott egy üveg ital, olyan ital, hogy aki megissza, az soha többé meg nem szomjazik.

Megitta az italt, igen jólesett neki, már nagyon szomjas volt.

Ment a harmadik asztalhoz. Talált rajta egy kenőcsfélét. Ez a kenőcs a tündérek kenőcse volt, és aki ezzel bekeni magát, az ezer ember erejével bír.

Ment aztán a negyedik asztalhoz is. Ott volt egy kard. Aki ezt az oldalára csatolja, ne féljen semmiféle ellenségtől, mert ez a kard a tündérek kardja, s legyőzhetetlen.

Ment az ötödik asztalhoz, ott megint valami kenőcsféle van. Ez pedig egy olyan varázskenőcs volt, hogy aki ezzel a szemét bekeni, az mindent lát, még a föld gyomrába, a víz mélyére is lelát, mert ez is a tündérek kenőcse.

Most vette csak észre, hogy mekkora nagy dolgok birtokába jutott, hogy mégis igaza volt az ősz öregembernek, mert mikor bekente magát az egyik kenőccsel, szinte érezte, hogy borzasztó erővel bír. És mikor a szemét bekente a másikkal, s lenézett a padlóra, ott látta a föld gyomrában a mindenféle szörnyetegeket.

Mivel nagyon fáradt volt, lefeküdt a padlóra, s azon nyomban el is aludt.

Hogy mennyit aludt, azt ő nem tudta, csak rettenetes nagy zúgásra ébredt fel. Azt hitte, a palota omlik össze, kiszaladt belőle, s nézelődik jobbra-balra, hogy mi történhetett. Egyszer aztán fölnéz a levegőbe, hát egy gyönyörű szép repülő kastélyt pillantott meg. Annyira elbámult, csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy egy gyönyörűségesen szép lány ül kinn az erkélyén. Abban a pillanatban beleszeretett. Megfogadta magában, hogy ha az életébe kerül is, addig nem nyugszik, amíg a repülő kastélyt meg nem találja, mert most már nem kell félnie sem éhségtől, sem a szomjúságtól, semmitől, bátran nekiindulhat az útnak.

Ment, mendegélt abba az irányba, amerre a kastélyt látta repülni, utóbb mégis eltűnt előle, csak úgy vaktában barangolt.

Már teljes három hónapig ment, mikor beért Tündérországba. A fákon aranyak voltak levél helyett. A patakok egyik fele tej, a másik fele tokaji bor, csodálatos egy ország volt az! Aztán egyszer odaér egy házhoz. Táncmulatság volt éppen, gyönyörű szép lányok táncoltak ott körben. Ő sem volt akármilyen genyegúnya legény, elvegyült köztük, még táncolt is velük.

Na, mikor aztán vége lett a mulatságnak, érdeklődött, hogy nem hallották-e hírét annak a repülő kastélynak, de nem tudtak neki útbaigazítást adni.

Akkor nagy szomorúan nekivette az irányt, maga sem tudta, hogy merre, csak ment. Hát amint ment, mendegélt, egyszer azon veszi észre magát, hogy beért egy nagy erdőbe. Kinézett magának egy szép nagy, terebélyes fát, s mivel este is volt, nagyon el is fáradt, gondolta, hogy kipiheni magát. Lefeküdt hanyatt a fa alá, s az járt a fejében, meddig kell még bolyongania, míg azt a repülő kastélyt megtalálja.

Közben álomba merült, de kevés ideig alhatott, mert kakaskukorékolásra lett figyelmes. Ugyan honnan van ez a kakaskukorékolás ebben a rettenetes nagy erdőben? Amint tűnődött, ismét kukorékolt a kakas. Nézett föl a fára, hát a feje fölötti ágon ott ült egy aranytaréjú kakas!

- Ej, aranytaréjú kakas, neked is valami bánat nyomhatja a szíved, hogy ilyen szomorúan kukorékolsz!

- Bizony, földi halandó - mondta a kakas -, elég szomorú az én történetem.

- Meséld el! Talán segíthetek rajtad.

- Nem hiszem, földi halandó - azt mondta -, hogy te tudnál az én bajomon segíteni.

- De csak mondd egész bátran, aranytaréjú kakas! És ne félj tőlem, én nem bántalak! Gyere le a fáról, és panaszold el a bajodat!

A kakas nekibátorodott, lerepült a fáról Almafihoz.

- Tudod, én tündérfiú voltam, és szerelmes lettem egy tündérlányba. Ám az ármányosság tündére is épp belé volt szerelmes. Énhozzám a lány jobban húzott, már jegyben is voltunk, készültünk az esküvőre. De az ármányosság tündére valami ármányos vízzel meghintett, azóta ilyen alakban élek. Ezt az aranytaréjt csak azért adta, hogy mégis valahogy megkülönböztessen.

- Szívesen segítenék visszaszerezni rendes alakodat. Mondd meg, hogyan tegyem!

- Az ármányosság tündére kertjében van egy kút. Ha onnan vizet tudnál hozni, és meghintenél háromszor, úgy, hogy ne vegyem észre, akkor visszaváltoznék. Csakhogy azt a kutat a tizenkét fejű sárkány őrzi, és az észrevesz minden kis neszt, fölfal mindenkit.

Almafi bízott az erejében meg a kardjában, de nem árulta el a kakasnak, hogy minek a birtokában van.

- Csak azt mondd meg - kérte -, hogy hol találhatnám meg az ármányosság tündérének kertjét.

Azt mondta a kakas:

- Van egy beszélő hegy, és abban a hegyben van egy márványtábla. Aki azt elolvassa, megtudja, hogy nyithatja meg a hegy torkát. A hegy beszélni kezd és útbaigazítja. De ezt földi halandó meg nem teheti.

- Az már az én gondom, te csak mondd meg, a hegyhez hogy jutok!

- Törj le egy darabot a taréjomból! Ha letörted, dobd fel a levegőbe, s mint egy csillag, a vezetőd lesz. Ha megáll, arról megtudhatod, hogy megérkeztél. A többi már csakugyan a te gondod.

Úgy is lett. Akkor odaértek egy nagy erdőhöz, az erdő közepén egy magas hegyhez, és a taréjdarabka megállt a levegőben.

Amint nézett le a hegy gyomrába, hát tényleg ott a tábla, hogy aki a hegy torkát meg akarja nyitni, annak a maga erejéből kell fölvinnie tizenkét szál szagos fenyőfát, máglyába rakni, meggyújtani, és mikor az utolsó szikra is kialszik, megnyílik a hegy torka.

Na, hát mi volt neki az? Fogta, tövestül húzta ki a fenyőfákat, megrakta a máglyát, alágyújtott szépen. Finom illat áradt a fenyőből, s mikor az utolsó sziporka is kialudt, mély, dörgő hangon megszólalt a hegy:

- Mit kívánsz, földi halandó, aki saját erődet nem sajnáltad, fölhoztál tizenkét szál fenyőt, és a tűzzel megnyitottad a torkomat?

- Csak azt mondd meg, hogy merre van az ármányosság tündérének kertje.

Erre azt válaszolta a hegy, hogy kelet felé tartson, a taréjdarabka pedig máris elindult. Három hétig éjjel-nappal mentek. Mikor odaértek a kerthez, éppen dél volt. A taréjdarabka megállt. Bement a legény a kertbe. Valóban ott őrizte a tizenkét fejű sárkány a kutat, s mikor meglátta, hogy belép, már ordított is rá szörnyen, csak úgy rengett belé a kert! Az ármányosság tündére éppen a déli álmát aludta, de még az is felrettent a nagy ordítozásra. Figyelembe se vette, gondolta, valami madár repülhetett be, azért ordít a sárkánya.

A sárkány veszettül okádta a tüzet, de Almafi kirántotta a kardját, s egyszerre három fejét levágta. Magától hadakozott a kard, hamar lehullott mind a tizenkét fej. Már az utolsó hármat vágta le a kard, mikor benyitotta a kertkaput az ármányosság tündére, de akkor már látta, hogy baj van. Csakhogy Almafi igen elfáradt az úttól, a sok kénköves lángtól, amit a sárkány ráfújt, úgyhogy az ármányosság tündére szépen megkötözte, és bedobta a pincébe, mondván:

- Na, öcsém, majd három hét múlva találkozunk!

Csak ott a pincében ocsúdott fel, de őneki a sötétség semmi volt, mindent látott. Csak fütyörészett, oda se neki, nem félt éhségtől, semmitől.

Három hét múltán aztán úgy gondolta az ármányosság tündére, hogy már éhen pusztult. A szolgákkal megrakatta a máglyát, hogy majd elégeti Almafit. Mikor ment a pincéhez, hát hallja, hogy az ott lenn nagyban fütyörészik!

- Na - azt mondta az ármányosság tündére -, te földi halandó, ha éhen nem pusztultál, most már elevenen égetlek el!

No de, Almafi sem volt rest, elkapta az ármányosság tündérét, megkötözte kezét-lábát, és vitte, mint egy pelyhet, ki az udvarra.

- Te engem elevenen akartál elégetni, hát én most téged égetlek meg!

Rádobta a máglyára, a hamuját meg nekieresztette a szélnek.

Azóta terjedt el az ármányosság az egész világon.

Almafi meg merített a kútból, a taréjdarabka megindult előtte, s mikor beértek a rengeted erdőbe, eltűnt.

- Na - azt mondta -, eltűntél? Úgyis késő van már, jobb, ha lefekszem én is.

Virradatig aludt, akkor aztán fölébredt a kakaskukorékolásra.

- Gyere le a fáról, aranytaréjú kakas!

Leröpült.

- Na? Szerencsével jártál-e?

Almafi nem válaszolt semmit, csak meghintette a kakast vízzel.

Hát egy daliás, szárnyas tündérféle termett Almafi előtt, átölelte, megcsókolta, és megköszönte neki, hogy megszabadította.

- Hát azt tudod-e, hogy a menyasszonyoddal mi történt? - kérdezi tőle Almafi.

- Nem tudom, honnan tudnám?

- Mert én azt is megkérdeztem a hegytől, hol van a menyasszonyod, és azt mondta, hogy az Óperenciás-tengerben van egy üveghegybe zárva. De hogy miként találsz rá, az már a te dolgod, mert az a tenger a te országodban van.

- Hiába van ott, ha nem láthatok le a fenekére! Meg nem találom azt az üveghegyet!

- Megtalálod, csak menjünk, ne késlekedjünk, ebben is tudok segíteni.

Mentek is egy ideig gyalogosan. Egyszer azt mondta a tündérfiú.

- Tudod mit, Almafi? Inkább repülnék. Ülj föl a hátamra!

- Csakhogy az bajos lesz ám - vonakodott fölülni Almafi -, igen hamar elfáradsz!

- Nem számít az semmit! Ha elfáradtam, egy kicsit megint gyalog megyünk.

Így mentek aztán hol repülve, hol gyalog.

Egyszer csak odaértek az Óperenciás-tengerhez.

- Na - mondta a tündérfiú -, itt vagyunk. De mit ér, ha nem láthatunk a mélyébe?

- Majd én odalátok, csak vigyél a közepe fölé!

No, egyszer csak megint megszólalt, azt mondta:

- Nem csodálom, hogy el akarták venni a menyasszonyodat, mert gyönyörű!

- Te azt honnan tudod?

- Hisz látom! Ott fésülködik az üveghegyben! De szálljunk vissza a partra! Az már végképp terajtad áll, hogy vesszük ki onnan, mert én oda már le nem mehetek érte!

- Az a fontos, hogy megtaláltad, majd én kiveszem.

Lehajol, aztán lekiált a vízbe a csukának, mivel a csuka a legügyesebb úszó, hogy szedje össze a halakat. Az üveghegyet az Óperenciás-tenger közepéből hozzák föl, ha bírják!

No, a csuka bejárta a halak birodalmát, s nem telik bele negyedóra, emelkedik felfelé a hegy.

- Hanem most - kérdezi Almafit a tündérfiú - hogy szabadítsuk ki a hegyből? Mert a hegyet vele össze nem törhetjük!

De mikor a halak annyira fölemelték, hogy Almafi kivehette a tengerből, egyetlen rántással a partra teremtette, s akkorát ütött rá az öklével, hogy kettévált. Sértetlenül jött ki belőle a lány. Összeölelkezett a párjával, még sírtak is, mert már azt hitték, hogy nem látják egymást többé.

Három nap múlva megtartották a menyegzőt.

Gondolta Almafi, hogy három nap már nem számít, tündérlakodalomban még úgysem volt, legalább most lesz. Volt is ott a világon mindenféle jó, szebbnél szebb tündérkisasszonyok, de meg sem igen látta őket, egyre a repülő kastélyra gondolt. Mikor aztán elmúlt a lakodalom, felkerekedett. Kérdezi a tündérfiú, hogy valójában miért is vette nyakába a világot, ő meg elmesélte neki, mit keres: egy repülő kastélyt. De az még a hírét sem hallotta ilyennek. Kérdezi a tündéreket, azok sem hallottak róla.

- Hát - azt mondta - tudod mit, Almafi? Te énrajtam segítettél, lehet, hogy én is tudok terajtad. Menjünk együtt.

El is indultak, ahogy idejöttek, hol repülve, hol meg gyalog. Teljes három hétig nem találtak semmit. Egyszer éppen egy tenger fölött járnak, és a távolban megpillantotta Almafi a repülő kastélyt. Figyelmezteti aztán a barátját, merre repüljön, mert a kastély éppen feléjük tartott. De még így is három nap, három éjjel kellett repülniük, míg összetalálkoztak. Meglátták a kisasszonyt az erkélyen.

- Jaj, nehogy elijesszük!

- Tudod mit, barátom? - mondta a tündérfiú Almafinak. - Fölrepülök a kastély fölé, és leereszkedünk az udvarba. Ott én leteszlek a hátamról, és a szobákon át bemehetsz hozzá. Én meg majd őrködök az udvaron. Ha valami veszély fenyeget, a segítségedre leszek.

Így is tettek.

Almafi nyitogatta a szobákat, rá is talált arra az erkélyre, ahol a kisasszony kinn ült. Éppen sírdogált, amikor elébe toppant Almafi.

- Mi bajod van, miért sírsz, szívemnek szép szerelme?

Azt mondta a kisasszony:

- Hogyne sírnék, mikor ide vagyok láncolva ehhez a kastélyhoz már három éve.

Akkor látja Almafi, hogy valóban erős lánc van a kezén-lábán. Nem kereste a lakatok kulcsát, van-e, nincs, leverte a kezével, és a tengerbe hajította.

- Mondd el most már, szívemnek szép szerelme, hogy mi módon kerültél ide ebbe az elátkozott kastélyba.

- Én egy király lánya vagyok. Az apám vadászni ment a közeli erdőbe, de nem ejtett semmiféle vadat. Amint jött vissza, egy szörnyeteggel találkozott, és abba belelőtt egy nyilat. A szörnyeteg elmenekült, de visszakiáltott, hogy drágán fogja megfizetni, amiért őt megsebesítette, mert akárhogy vigyáz is, elviszi tőle az egyetlen lányát. Megijedt az apám, de azt gondolta, hogy nem bírna el a katonákkal, még ha bejut is a kastélyba, hát egyhamar elfeledte a dolgot. Egy szép napon aztán, mikor a palotakertben sétálgattam, valami nagy zúgás támadt. Mire észrevettem magam, már odaszállt ez a repülő kastély, előjött belőle egy szörnyeteg, és az ölébe kapott, idehozott erre az erkélyre, s nagy zúgással felszállt velünk a kastély. A szörnyeteg nem bántott, szabadon járhattam a szobákban, de egyre unszolt, hogy menjek hozzá feleségül. Csakhogy én irtóztam tőle, elszaladtam, és akkor ideláncolt. Mindennap idejön hozzám, és megkérdi, hogy meggondoltam-e magamat. De repülhetünk az életem végéig, nekem nem kell!

- Hol találhatnám meg én azt a szörnyeteget? - kérdezi Almafi.

- Száz szobából áll ez a kastély, és ő ott van a századikban. Épp a déli álmát alussza. Hanem van itt egy pince is, ott tartja az erősítő italát. Eredj le most, míg alszik, igyál az italból, akkor le tudod győzni, merthogy ő is roppant erővel bír ám!

Almafi megtalálta a pincét, ott volt egy hordóban az ital. Ő pedig nem keresett poharat, semmit, fogta a hordót, fölemelte, ivott belőle. Hát máris olyan erőt érzett magában, amilyet még soha. Fölment a lépcsőn, kereste a századik szobát.

Amikor a hetvenedikhez ért, már hallotta a hortyogást, ment arra, hát amint belépett, látja ám, hogy ott alszik a szörnyeteg. Olyan csúf, hogy még férfi létére is elijedt tőle. De most mit csináljon? Álmában mégsem akart rátámadni, így megrúgta jó erősen a fekvőhelyét.

- Ébredj, nyavalyás!

Fölébredt a szörnyeteg, pislog, dörzsöli a szemét, látja, hogy egy földi haladóval van dolga, még meg sem lepődött.

- Mit akarsz? Hogy mersz te az álmomban háborgatni?

- Úgy, hogy kettőnk közül egynek pusztulnia kell - mondta Almafi.

- Na, jól van, látom bátor fickó vagy, birokra kelhetünk.

Rámutatott egy mázsás vasgolyóra.

- Amelyikünknek ezzel sikerül keresztültörni a falat, az lesz a győztes.

Azt mondta akkor Almafi neki:

- Dobjál te előbb!

Az meg fogta a szörnyű nagy vasgolyót, és fél kézzel úgy belevágta a falba, hogy bennszorult. Azt hitte, hogy Almafi még föl sem tudja emelni, nemhogy el tudná dobni.

Az sem volt rest, kikapta a falból a vasgolyót, s úgy belevágta, hogy keresztülütötte a falat, leesett a túlsó oldalon, az udvarban. Akkor ámult el a szörnyeteg, hogy milyen erős ez! Nem akárki emberrel van dolga.

- Most már látom, erős ember vagy. Lemegyünk az udvarra birkózni.

Össze is fogództak, de Almafi kilencszáz ember erejével birkózott, a szörnyetegnek meg csak hétszázra futotta, mégis úgy odavágta a földhöz Almafit, majd széjjelmállott. No aztán nagy nehezen feltápászkodott, összeszedte magát, és úgy vágta a földhöz a szörnyeteget, hogy palacsintává lapult. Azonnal kiadta a lelkét.

Ezt a tündérfiú mind a levegőből nézte, már éppen le akart szállni, hogy segítsen, de látta, hogy nincs semmi baj, nem is ment a segítségére. Almafi már szaladt föl az erkélyre a lányhoz.

- Na, szívem szép szerelme, ásó, kapa meg a nagyharang válasszon el bennünket egymástól! Már két éve, hogy bolyongok utánad!

Elmesélte aztán, hogy mi módon látta meg röpülni a kastéllyal, de a lány is beleszeretett a megmentőjébe, mert csinos gyerek volt Almafi. Szóval hűséget esküdtek egymásnak ott a repülő kastélyon, a tündérfiú meg röpült velük a levegőben.

Azt kérdezte aztán Almafi a királykisasszonytól, hogy miként lehetne ezt a kastélyt megállítani, hiszen mégsem repülhetnek a világ végéig.

- A két oldalán szárnyak vannak - felelte a királykisasszony. De hogy azokat hogy kell megállítani, arról már semmit nem tudott.

"Csak le kell esnie ennek a kastélynak, ha elvágom a szárnyakat" - gondolta Almafi, és megbeszélték, hogy mit hogyan csinál.

Amint ott diskuráltak, messziről valami városféle látszott, mondta is a királykisasszonynak:

- Látok én, szívemnek szép szerelme, jó messziről egy várost, ez a kastély, amint látom épp arra tart. Ha odaérünk, elvágom a szárnyát.

És amint egyre közelebb értek a városhoz, a kastély is mindig lejjebb-lejjebb ereszkedett, már szinte a földön voltak, akkor kirántotta a kardját Almafi, s levágta a szárnyakat.

Épp a palotakertbe estek. A sors úgy hozta, hogy épp a királylány apjának az ablaka elé. Míg a lánya oda volt, három évig az egész város fekete gyászba borult.

Mindenkinek fekete zászlót kellett kitennie a házra, s olyan szigorú parancsot adott ki a király, hogy még mosolyognia sem volt szabad senkinek sem, mert akit azon fogtak, hogy a száját a legkisebb mosolyra húzza is, fejével fizetett. Most meg, ahogy a zúgásra figyelmes lett a király, szaladt ki az udvarra, hogy legalább lássa a kastélyt, s nagy volt az öröme, mikor a lánya a nyakába ugrott. Máris bemutatta neki Almafit, hogy ez a daliás királyfi az ő megmentője.

A gyász mindjárt megszűnt a városban, a király rendeletet adott ki, hogy mindenki örvendjen. Megtartották az esküvőt, és nagyszerű lakodalmat csaptak. Máig is élnek, ha meg nem haltak.