5

Nincs is �j rab t�n, �gy v�lem, aki ezen a helyzeten eleinte m�g ne csod�lkozna kiss�: �gy azon az udvaron, ahov� a f�rd�b�l v�gezet�l is meg�rkezt�nk, a fi�kkal el�sz�r m�g sok� n�zegett�k, csod�ltuk meg forgattuk egym�st. De egy fiatalnak l�tsz� emberre is figyelmess� v�ltam itt, a k�zelben, aki hosszasan, elm�ly�lt figyelemmel s egyben valahogyan t�tov�n is vizsg�lta, tapogatta eg�sz ruh�zat�t v�gig, mint hogyha csak anyag�nak min�s�g�r�l, mintegy a val�dis�g�r�l k�v�nt volna meggy�z�dni. Ut�na f�lpillantott, mint akinek valami hirtelen megjegyezni val�ja volna, de mint aki egyszerre maga k�r�l is csupa ily ruh�t l�that csak, s ez�rt azt�n m�gse mond v�g�l semmit – ez volt legal�bbis abban a pillanatban, meglehet persze t�vesen, a benyom�som. M�g kopaszon s a magas termet�re kiss� r�vid fegyenc�lt�z�k�ben is megismertem benne, a csontos arc�r�l, a szerelmest, aki �gy egy �r�ja k�r�lbel�l – mert ennyi id� telhetett el a meg�rkez�s�nkt�l eg�sz az �tv�ltoz�sunkig – annyira nehezen adta ki kez�b�l a fekete haj� le�nyt. Egy valamit azonban igen megb�ntam itt. M�g otthon egyszer tal�lomra levettem a polcr�l, eml�kszem, egy eldugottabb s ki tudn�, mi�ta olvasatlanul ott porosod� k�nyvet. Egy rab volt az �r�ja, s azut�n magam se olvastam v�gig, mert nem nagyon tudtam a gondolat�t k�vetni, azt�n meg a szerepl�knek rettent� hossz�, legt�bbsz�r h�rom megjegyezhetetlen nev�k is volt, s v�g�l mert cseppet sem �rdekelt, no meg, igazat sz�lva, n�melyest viszolyogtatott is a rabok �lete: ilyenk�pp a sz�ks�g idej�re azut�n tanulatlan maradtam. Az eg�szb�l azt jegyeztem csak meg, hogy a rab, ennek a k�nyvnek az �r�ja, �ll�t�sa szerint jobban eml�kezett a fogs�ga els�, teh�t a t�le m�r t�volabbi, mint a k�s�bbi, vagyis az �r�s idej�n m�r elv�gre k�zelebb es� napjaira. Ezt akkor el�gg� k�ts�gesnek, n�mik�pp amolyan t�d�t�snak is tartottam egy kiss�. Hanem h�t, azt hiszem, m�giscsak az igazat �rhatta: az els� napra eml�kszem ugyanis magam is a legpontosabban, csakugyan, ha meggondolom, pontosabban, mint a r�k�vetkez�kre.

Legel�sz�r m�g csak am�gy, mondhatn�m, vend�gk�nt �reztem magam a rabs�gban, igen magyar�zhat�an s alapjaiban mindny�junk, v�gs� soron az emberi term�szet csal�ka szok�sa szerint, azt hiszem. Az udvar, ez a napverte t�rs�g itt egy kev�ss� kop�rnak l�tszott, futballp�lya, vetem�nyes, p�zsit vagy vir�gok nyom�t sehol se tal�ltam. Mind�ssze egy d�sztelen, k�ls�re nagy pajt�ra eml�keztet� fa�p�tm�ny �llt itt: szeml�tom�st az otthonunk. Bemenn�nk – �rtes�ltem – majd csak az �ji nyugov�ra t�r�s idej�n lehets�ges. El�tte, m�g�tte hasonl� pajt�k hossz� sora, eg�sz a v�gtelens�gig, s bal k�z fel�l is m�g egy pont ugyanilyen sor, el�l, h�tul, oldalt szab�lyos t�vokkal, k�z�kkel. Azon t�l a sz�les, k�pr�zatos m��t – vagyis h�t megint egy ilyen m��t, minthogy a f�rd�b�l j�vet az utak, terek s egyforma �p�letek azonoss�ga ezen a roppant, minden�tt lapos ter�leten t�bb� m�r nemigen volt tiszt�zhat�, m�r legal�bbis az �n szememben. Ott, ahol ez a sug�r�t a pajt�k k�zti kereszt�ttal tal�lkozott volna, j�t�kszer�, igen csinos, piros-feh�r, t�r�keny soromp�r�d z�rta le a j�r�st. Jobbra viszont, a m�r j�l ismert t�sk�s dr�tker�t�s, mint meglep�dve �rtes�ltem, villany�rammal tel�tve, s val�ban, akkor ismertem csak f�l a betonc�vekeken a sok feh�r porcel�n csavart, ak�rcsak otthon a villanyvezet�keken meg t�v�r�p�zn�kon. �t�se – biztos�tottak – hal�los: egy�bir�nt elegend� csak a t�v�ben h�z�d� keskeny �sv�ny laza homokj�ra is l�pn�nk, hogy az �rtoronyb�l (meg is mutatt�k, s r� is ismertem, amit az �llom�son vad�szlesnek n�ztem) egyetlen hang �s int� sz� n�lk�l lel�jenek – figyelmeztettek mindenfel�l, nagy fontoskodva �s �gybuzgalommal, a m�ris jobban �rtes�ltek. Csakhamar az �nk�nt v�llalkoz�k is meg�rkeztek, nagy cs�r�mp�l�s k�zt, t�glav�r�s ed�nyek s�ly�t�l roskadozva. M�g el�z�en kelt m�r ugyanis sz�rnyra a h�r, amit mindj�rt sz�lt�ben-hossz�ban besz�ltek, emlegettek �s terjesztettek is szerte az eg�sz udvaron: – Hamarosan meleg levest kapunk! – Sz� se r�la, �n is idej�nval�nak tal�ltam, b�r az�rt ez a sok sug�rz� arc, ez a h�la, ez a saj�ts�gos, m�r-m�r n�mik�pp szinte gyermekesnek l�tsz� �r�m, amivel a h�r�t vett�k, m�gis elcsod�lkoztatott kiss�: ez�rt is �rezhettem t�n �gy, mintha nem is annyira a levesnek, mint ink�bb valahogy mag�nak a gondoskod�snak sz�lhatott volna f�k�pp, mintegy a sok els� meglepet�s ut�n v�gre – az �n �rz�sem ez volt legal�bbis. Azt is igen val�sz�n�nek tal�ltam, hogy az �rtes�l�s att�l a f�rfit�l, att�l a rabt�l sz�rmazhatott, aki ezen a helyen mindj�rt az �tmutat�nknak, hogy ne mondjam: h�zigazd�nknak l�tszott. �n�ki is, ak�rcsak a f�rd�beli rabnak, testhez ill� ruha, sz�momra m�ris val�s�ggal szokatlannak tetsz� m�don haj, azon vastag, s�t�tk�k poszt�b�l az odahaza „baszk sapka” n�ven ismert viselet, l�b�n sz�p, s�rga f�lcip�, karj�n meg piros szalag tette nyomban l�that�v� a tekint�ly�t, s kezdtem is bel�tni: helyesb�tenem kell, �gy l�tszik, egy eszm�nyt, amire m�g otthon tan�tottak, s ami szerint „nem a ruha teszi az embert”. �gyszint�n volt egy piros h�romsz�g is a mell�n – ez is mutatta r�gt�n mindenkinek, hogy � nem a v�re, mind�ssze csup�n a gondolkod�sm�dja miatt van itt, mint ahogy nemsok�ra megtudhattam. Hozz�nk, ha cseppet t�n kim�rt �s r�vid szav� is, de bar�ts�gos volt, minden sz�ks�geset sz�vesen elmagyar�zott, s ebben akkor nem is tal�ltam semmi k�l�n�sebbet, hisz v�gt�re is � van itt r�gebben – �gy gondolkoztam. Magas, ink�bb sov�ny, kicsit gy�r�tt, kicsit elny�tt, de eg�sz�ben rokonszenves arc� ember volt. �szrevettem m�g, hogy gyakran h�z�dik f�lre, s t�volabbr�l egyszer-m�sszor valamilyen furcs�ll�, �rtetlen tekintet�t, a sz�ja szeglet�ben valamilyen, hogy �gy mondjam, fejcs�v�l� mosoly�t is elkaptam olykor, ak�rha �lm�lkodna rajtunk kiss�, nem tudom, mi�rt. K�s�bb mondt�k, szlov�kiai sz�rmaz�s�. P�ran a mieink k�zt a nyelv�t is besz�lt�k, s gyakran form�ltak k�r�l�tte kisebb t�rsas�got.

A levest � maga osztotta ki nek�nk, egy hossz� nyel�, furcsa mer�kan�llal, aminek t�lcs�r form�ja volt ink�bb, k�t m�sik, amolyan seg�dforma s �gyszint�n nem mik�z�l�nk val� ember meg v�r�s zom�nct�lakat �s �t�tt-kopott ev�kanalat adott hozz� – kett�nk sz�m�ra egyet, minthogy a k�szlet csek�ly, amik�pp az �rt�s�nkre adt�k: ez�rt is kell – tett�k hozz� – az eszk�z�ket nyomban, miut�n ki�r�ltek, visszaszolg�ltatnunk n�kik. Egy id� m�lva �n is sorra ker�ltem. A levest, a t�lat meg a kanalat a „B�rd�szm�vessel” kaptam meg egy�tt: nemigen �rvendtem, mivel sose volt szok�som m�sokkal egy t�ny�rb�l s eszk�zzel enni, de h�t a sz�ks�g, bel�ttam, ezt is mag�val hozhatja olykor. El�sz�r � k�stolta meg, azt�n mindj�rt nekem adta ide. Az arca kiss� furcsa volt. K�rdeztem t�le, milyen, s mondta, pr�b�ljam csak meg. De akkor m�r l�ttam, k�r�s-k�r�l a fi�k is r�szben elh�lten, r�szben nevet�st�l pukkadozva n�ztek mind egym�sra. Akkor h�t magam is bel�k�stoltam: azt kellett tal�lnom, sajnos bizony ehetetlen. K�rdeztem a „B�rd�szm�vest”, mi legyen, s � azt v�laszolta, fel�le ak�r nyugton ki is �nthetem. Ugyanakkor a h�tam m�g�l der�lt hang f�lvil�gos�t�sa �t�tte meg a f�lemet: – Ez az �gynevezett d�rgem�ze – magyar�zta. K�pc�s, m�r �lemedettebb embert pillantottam meg, orra alatt n�hai szegletes bajusz feh�rebb helye, arca csupa j� sz�nd�k� tudom�ny. N�h�ny fanyalg� arc� ember �llt m�g k�r�l�tt�nk, kez�kben csajk�t, kanalat szorongatva, s n�kik mondta el, hogy az el�bbi, a jelenlegit megel�z� vil�gh�bor�ban is r�szt vett m�r, �spedig mint katonatiszt. „Elegend� alkalma ny�lt akkor r� – besz�lte el –, hogy alaposan megismerje ezt az eledelt”, m�gpedig n�met katonat�rsak k�zt a fronton, „akikkel akkor egy�tt verekedt�nk” – �gy fogalmazta. �szerinte ez tulajdonk�pp nem egy�b, mint „sz�r�tott f�zel�k”. Magyar gyomornak – tette hozz� valahogy meg�rt�, bizonyosk�pp eln�z� mosoly k�s�ret�ben – persze szokatlan. �ll�totta azonban, hogy hozz� lehet, s�t, kell is �szerinte szokni, minthogy sok benne „a t�per� �s a vitamin”, amit, magyar�zta el, a sz�r�t�s m�dja, a n�metek ebben val� j�rtass�ga biztos�t. – K�l�nben is – jegyezte meg �jabb mosollyal – j� katon�n�l els� t�rv�ny: mindent megenni, amit ma adnak, mert nem tudni, hogy holnap is adnak-e – ezeket a szavakat mondta. S azt�n csakugyan, ki is kanalazta a maga adagj�t, nyugodtan, egyenletesen, egy fintor n�lk�l, mind az utols� cseppig. �n a magam�t az�rt m�giscsak a barakk falt�v�hez l�ttyintettem oda, ugyan�gy, ahogy n�melyik feln�tt�l �s a fi�kt�l is l�ttam. De zavarba j�ttem, mivel t�volabbr�l az el�lj�r�nk tekintet�t vettem �szre, s agg�dtam, nem b�nt�dhatott-e meg t�n; de csak azt a saj�tos kifejez�st, azt a bizonyos hat�rozatlan mosolyt v�ltem fut�lag megint felismerni az arc�n. Az ed�nyt azt�n visszavittem, s cser�be vastag karaj kenyeret kaptam, rajta �p�t�j�t�k has�bj�hoz hasonl�t� s k�r�lbel�l a nagys�g�nak is megfelel� feh�r anyag: vaj – nem, margarin, mint mondt�k. Ezt m�r elfogyasztottam, hab�r m�g ilyen kenyeret se l�ttam: n�gysz�gletes form�j�, s haja-bele, mintha egyform�n fekete s�rb�l s�t�tt�k volna, benne szalmasz�lakkal meg a fog alatt reccsen�-csikorg� szemcs�kkel; de h�t keny�r volt, s a hossz� �ton m�r meg�heztem ut�v�gre. A margarint, jobb eszk�z h�j�n, az ujjammal kentem f�l, csak am�gy Robinsonosan, hogy �gy mondjam, ugyan�gy k�l�nben, ahogy a t�bbiekt�l is l�ttam. Azt�n v�z ut�n n�ztem volna, de kellemetlen m�d’ az der�lt ki, nincsen: no, bosszankodtam, m�g majd megint szomjazhatunk v�g�l, ak�rcsak a vonatban.

Ekkor kellett, most m�r ut�v�gre komolyabban is, f�lfigyeln�nk a szagra. Neh�z volna meghat�roznom: �desk�s �s valahogyan ragacsos volt, benne m�g kiss� a m�r ismer�s vegyszerrel is, de mindez �gy, hogy az el�bbi keny�r m�r-m�r f�ltem, net�n a torkomba k�redzkedik t�le vissza. Nem volt neh�z meg�llap�tanunk: egy k�m�ny a b�n�s, balra, a m��t ir�ny�ban, de att�l j�val messzebb. Gy�rk�m�ny volt, mindj�rt l�tszott, s �gy �rtes�ltek az emberek is az el�lj�r�nkt�l, m�gpedig b�rgy�r�, mint sokan m�r ezt is r�gt�n tudt�k. Csakugyan, eszembe is jutott, ha n�mely r�gi vas�rnapon ap�mmal az �jpesti futballm�rk�z�sre ment�nk, a villamos ott is egy b�rgy�r mellett vitt el, s azon a szakaszon ott is mindig be kellett fognom az orrom akkor. M�sk�l�nben – j�rt m�g h�re – ebben a gy�rban mi nem fogunk, szerencs�re, dolgozni: ha minden j�l megy, ha ki nem �t k�zt�nk a t�fusz, v�rhas vagy egy�b j�rv�ny, hamarosan m�s, megnyugtattak, bar�ts�gosabb helyre indulunk tov�bb. Ez�rt is nem visel�nk m�g addig a ruh�nkon, de f�k�nt a b�r�nk�n is sz�mot, mint p�ld�ul a parancsnokunk, a „blokkparancsnok”, ahogy most m�r h�vt�k. Err�l a sz�mr�l egy�bk�nt sokan a saj�t szem�kkel is meggy�z�dtek: vil�gosz�ld tint�val van – �gy terjedt sz�t a h�re, a csukl�j�ra �rva, erre val� t� sz�r�saival kimoshatatlanul bel�je prepar�lva, r�tetov�lva, mint mondt�k. K�r�lbel�l �pp ugyanakkor jutott f�lemhez a levest hoz� �nk�ntes v�llalkoz�knak is az elbesz�l�se. �k is l�tt�k a sz�mokat, �k is a r�gebbi rabok b�r�be v�jva, a konyh�n. F�k�pp az a v�lasz j�rt sz�jr�l sz�jra, kutatt�k egyre az �rtelm�t �s ism�telgett�k k�r�l�ttem s�r�n, amit az egyik ilyen rab adott egy mik�z�l�nk val� ember tudakoz�d�s�ra: mi ez? – Himmlische Telephonnummer –, azazhogy „�gi telefonsz�m”, mondta volna �ll�t�lag ez a rab. L�ttam, a dolog �ltal�ban mindenkit igen gondolkod�ba ejtett, s b�r nem nagyon tudtam kiokoskodni bel�le, a szavakat magamnak is, k�ts�gk�v�l, furcs�llnom kellett. Mindenesetre akkor kezdtek s�r�gni-forogni a blokkparancsnok meg a k�t seg�dje k�r�l, j�nni-menni, faggatni, k�rd�sekkel ostromolni, az �rtes�l�seket meg egym�s k�zt siet�sen kicser�lni az emberek, �gy arr�l p�ld�ul, hogy van-e j�rv�ny? – Van – �gy hangzott a felvil�gos�t�s; hogy mi t�rt�nik a betegekkel? – Meghalnak –; s a halottakkal? – El�getik �ket – tudtuk meg. Igazs�g szerint – der�lt ki lassacsk�n, s nem pontosan k�vethettem, mi �ton-m�don – ez a k�m�ny itt szemk�zt nem is b�rgy�r val�j�ban, hanem „kremat�rium”, azaz hamvaszt�kemence k�m�nye, ahogy a sz� �rtelm�r�l felvil�gos�tottak. Akkor h�t jobban is megn�ztem: z�m�k, szegletes, sz�les sz�j� k�m�ny volt, tetej�t mintha hirtelen lecsapt�k volna. Elmondhatom, bizonyos tiszteleten – no meg a szagon k�v�l, term�szetesen, amibe m�r val�s�ggal bel�ragadtunk, mint valami s�r� p�pbe, valami mocs�rba – egyebet nemigen �reztem. Hanem a t�volban is egy, majd m�g egy, s m�r a ragyog� �g legsz�l�n is megint egy ugyanilyen k�m�nyt vehett�nk mindig �jabb meglep�d�ssel �szre, melyek k�z�l kett� a mi�nkhez hasonl� f�st�t ontott �ppen, s t�n igazuk volt azoknak, akik m�r egy t�voli, csenev�sz lomb� ligetf�le m�g�l f�lt�rekv� f�stgomolyra is gyanakodni kezdtek, s az jutott, v�lem�nyem szerint is joggal esz�kbe: akkora h�t a j�rv�ny, hogy ennyi sok a halott?

Kijelenthetem, m�g nem sz�llt le az els� nap est�je, mire nagyj�b�l-eg�sz�ben m�r k�r�lbel�l mindennel pontosan tiszt�ba j�ttem. Igaz, id�k�zben az illemhely barakkj�t is megj�rtuk – egy helyis�g�t, amely eg�sz hossz�ban h�rom dobog�f�le emelv�nyb�l s mindeniken k�t, azaz �sszesen hat sor lyukb�l �llt: ezekre kellett r�telepedni, vagy bel�j�k tal�lni, kinek-kinek, ahogy az alkalom k�v�nta. Sok id� mindenesetre nem jutott, minthogy hamarosan egy m�rges rab jelent meg, ez�ttal fekete karszalaggal, s kez�ben neh�znek l�tsz� f�tyk�ssel, s ki ahogy volt, t�voznia kellett. P�r m�s, r�gi, de egyszer�bb rab is �gyelgett m�g ott: ezek m�r szel�debbnek, s n�h�ny felvil�gos�t� sz�ra is sz�vesen k�sznek mutatkoztak. Oda-vissza, a blokkparancsnok ir�ny�t�s�val, meglehet�s utat kellett megj�rnunk, s ez az �t �rdekes telep�l�s mellett vezetett: a dr�tker�t�s m�g�tt a szokott pajt�k, k�zt�k furcsa n�k (az egyikt�l hamar el is fordultam t�st�nt, mivel nyitott ruh�j�b�l �pp kics�ng�tt valami, amihez a napt�l f�nyl� fej�, kopasz kisded tapadt g�rcs�sen oda), �s m�g furcs�bb f�rfiak, �ltal�ban ugyan viseltes, de v�gt�re m�giscsak olyan �lt�z�kben, amilyet az emberek odakint hordtak, a szabad �letben, hogy �gy mondjam. Visszaj�vet azt�n m�r magam is tiszt�ban voltam vele: ez a cig�nyok t�bora. Meg is lep�dtem kiss�: odahaza a cig�nyokr�l k�r�lbel�l mindenki, magam is tart�zkod�an v�lekedtem, term�szetesen, de h�t ez ideig m�g sose hallottam r�la, hogy �k is b�n�s�k. �pp akkor �rkezett egy szek�r, ott a ker�t�s�k m�g�tt, amit kisebb gyerekek h�ztak, v�llukon kant�rral, ak�rcsak a p�ni lovak, mellett�k nagy bajsz� ember l�pdelt, kez�ben ostorral. A rakom�ny pokr�cokkal letakarva, de a sok r�sen, rongyon kereszt�l keny�r, m�gpedig feh�r cip�k kandik�ltak, f�lreismerhetetlen�l ki: ebb�l is k�vetkeztettem, hogy min�lunk egy fokkal, �gy l�tszik, az�rt m�giscsak magasabban �llnak. Egy m�sik l�tv�ny is az eml�kezetemben maradt m�g err�l a s�t�r�l: m�sik ir�nyban, az �ton meg ugyanis, feh�r ruh�ban, feh�r nadr�gja oldal�n sz�les piros cs�kkal, nagy, fekete m�v�szsapk�ban, amilyet, k�peik szerint, a k�z�pkorban �l� fest�k hordtak, kez�ben meg vastag, �rias kamp�sbottal egy ember haladt, jobbra-balra tekingetve v�gig, s csak igen neh�z volt elhinnem, hogy – amint pedig �ll�tott�k – ez a m�lt�s�g is rab csup�n, �gy, amint mi is.

Ak�r esk�t is tehetek r�: szem�ly szerint ezen az �ton senki idegennel sem besz�ltem. M�gis, ekkort�l sz�m�thatom val�j�ban a pontosabb ismereteimet. Ott szemk�zt jelen pillanatban �pp a mi vonatunkb�l val� �tit�rsaink �gnek, mindazok, akik aut�ra k�rezkedtek, akik tov�bb� �regs�g vagy egy�b ok miatt az orvos el�tt alkalmatlannak bizonyultak, valamint az apr�n�p �s vel�k jelen vagy elj�vend� any�k, akiken ennek m�r l�that� a jele, amint mondt�k. Az �llom�sr�l �k is a f�rd�be mentek. �ket is f�lvil�gos�tott�k a fogasokr�l, a sz�mokr�l, a f�rd�s m�dozat�r�l, ugyan�gy, amik�ppen minket. A borb�lyok is ugyan�gy ott voltak – mint �ll�tott�k –, �s a szappant is a kez�kh�z kapt�k. Azt�n �k is bejutottak a f�rd�helyis�gbe, ahol, hallom, ott is ugyan�gy megvannak a cs�vek meg a zuhanyok: csakhogy ezekb�l ott �r�juk nem vizet, hanem g�zt engednek. Mindez nem egyszerre, ink�bb apr�nk�nt jutott �rt�semre, mindig �jabb r�szletekkel kieg�sz�lve, n�melyeket vitatva, m�sokat helybenhagyva, s �jabbakkal is megtoldva. K�zben – hallom – v�gig igen sz�vesek hozz�juk, gondoskod�s, szeretet veszi �ket k�r�l, a gyermekek labd�znak meg �nekelnek, s az a hely, ahol megfullasztj�k �ket, igen sz�p, gyep, liget meg �gy�sok k�zt fekszik: ez�rt is keltette mindez v�g�l n�mik�pp bizonyos tr�f�k, valahogy affajta di�kcs�ny �rz�s�t bennem. Ehhez j�rult m�g hozz�, ha meggondoltam, hogy mily �gyesen �lt�ztettek p�ld�ul engem is �t, csup�n a fogas meg a rajta l�v� sz�m �tlet�vel, vagy mint ijesztettek r� a tulajdonnal b�r�kra p�ld�ul a r�ntgennel, ami v�gezet�l is puszta sz� maradt mind�ssze. Persze, bel�ttam, mindez m�gse eg�sz tr�fa, ha m�s oldalr�l n�zem, hisz az eredm�nyr�l – hogy �gy fogalmazzam – a magam szem�vel, meg f�k�pp az egyre h�nytorg� gyomrommal is meggy�z�dhettem; de h�t ez volt az �rz�sem, s alapjaiban – �gy k�pzeltem legal�bbis – ez se igen t�rt�nhetett oly nagyon m�sk�nt. V�gt�re csak itt is �ssze�ltek, mondhatn�m: �sszedugt�k a fej�ket igen val�sz�n�en, ha ugyan nem is �pp di�kok, term�szetesen, hanem meglett, feln�tt emberek, esetleg, s�t minden bizonnyal, ha meggondolom, urak, tekint�lyes �lt�z�kben, szivarral, rendjelekkel, csupa parancsnok v�lhet�en, akiket e percben nem lehet zavarni – �gy k�pzeltem. Egyik�k azt�n kigondolja a g�zt: egy m�sik mindj�rt a f�rd�t, egy harmadik a szappant, egy negyedik megint a vir�gokat teszi hozz�, s �gy tov�bb. N�melyik �tletet esetleg huzamosabban is vitathattak, jav�tgathattak, m�g m�soknak viszont mindj�rt meg�r�ltek, s felugorva (nem tudom, mi�rt, de ragaszkodtam hozz�: felugrottak) egym�s tenyer�be csaptak – mindez igen j�l elgondolhat� volt, legal�bbis az �n sz�momra. A parancsnokok k�pzelete azt�n sok buzg� k�z, nagy s�rg�s-forg�s nyom�n v�lik val�s�gg�, s a mutatv�ny siker�hez, l�tnom kellett, semmilyen k�ts�g sem f�rhet. �gy j�rt, k�ts�gk�v�l, az �llom�sr�l a fi�nak sz�t fogad� �regasszony, a feh�r cip�s kisfi� �s a sz�ke anyuk�ja, a termetes asszonys�g, a fekete kalapos �reg�r vagy az orvos el�tt az idegbajos. A „Szak�rt�” is eszembe jutott: biztos igen meglep�dhetett, gondolom, szeg�ny. „Rozi” is mondta, sajn�lkoz� fejcs�v�l�ssal: – Szeg�ny Moskovics –, s mindny�jan egy v�lem�nyen voltunk vele. A „Selyemfi�” is felki�ltott: – J�zus M�ria! – Mint ugyanis megtudhattuk t�le, igaz volt a fi�k sejt�se: k�zte meg a k�zt a bizonyos t�glagy�ri le�ny k�z�tt val�ban „minden megt�rt�nt”, s most ennek a tett�nek a le�nyon id�vel esetleg majd l�that� k�vetkezm�ny�re gondolt. Elismert�k, jogos az aggodalom, b�r a gondterhess�g mellett az arc�n mintha m�g valami m�s, nehezebben meghat�rozhat� �rzelem kifejez�se is ott t�kr�z�d�tt volna, s a fi�k is ink�bb bizonyos tiszteletf�l�vel n�ztek r� abban a percben, amit cseppet se volt igen neh�z meg�rtenem, term�szetesen.

Egy m�sik dolog is gondolkod�ba ejtett n�mileg aznap, az a t�ny ugyanis, hogy amint �rtes�l�k – ez a hely, ez az int�zm�ny m�r esztend�k �ta megvan, itt �ll, m�k�dik, nap mint nap egyform�n s – hab�r bel�ttam, ebben a gondolatban lehet t�n valamelyes t�lz�s – de h�t m�giscsak: mintegy �nr�m v�rakozva. Mindenesetre – emlegett�k t�bben is valami saj�ts�gos, mondhatni borzong� elismer�ssel – a mi blokkparancsnokunk m�r �ppen n�gy �v �ta �l itt. Akkor jutott eszembe, hogy az az esztend� az �n sz�momra is igen jelent�s�gteli volt, minthogy �n meg pont az �vben iratkoztam a gimn�ziumba. Igen j�l eszemben maradt m�g a megnyit� �nneps�g esem�nye is – magam is ott voltam, s�t�tk�k, sujt�sos, magyaros, �gynevezett „Bocskai” viseletben. Az igazgat� szavait is megjegyeztem – tekint�lyes, ha most ut�nagondolok, kiss� � is parancsnok k�lsej� ember, szigor� p�paszemmel, sz�p, feh�r bajusszal. Z�rad�kul, eml�kszem, az �kor egy b�lcs�re hivatkozott: „non scolae sed vitae discimus” – „nem az iskol�nak, hanem az �letnek tanulunk”, id�zte szav�t. Akkor h�t viszont, ez volt a n�zetem, eszerint mindv�gig kiz�r�lag Auschwitzr�l kellett volna tanulnom. Mindent elmagyar�ztak volna, ny�ltan, becs�letesen, �rtelmesen. Csakhogy az iskol�ban err�l, n�gy esztend� alatt, m�g csak egyetlen sz�t se hallottam. De persze elismertem, fesz�lyez� volna, no meg nem is tartozik hozz� a m�velts�ghez, bel�ttam. Ennek volt azut�n a h�tr�nya, hogy m�r csak itt kellett okulnom, megtudnom p�ld�ul, hogy „Konzentrationslagerban”, „koncentr�ci�s t�borban” vagyunk. Ezek se mind egyform�k azonban, magyar�zt�k. Ez itt p�ld�ul „Vernichtungslager”, azazhogy „megsemmis�t� t�bor”, vil�gos�tottak fel. M�r eg�szen m�s dolog azonban – tett�k r�gt�n hozz� – az „Arbeitslager”, vagyis munkat�bor: ott az �let k�nny�, a viszonyok �s az �lelmez�s, j�rt h�re, hasonl�thatatlan, s ez term�szetes is, hisz ott a c�l is m�s elv�gre. Nos, m�rmost mi is egy ilyen helyre ker�l�nk majd el, hacsak k�zbe nem j�n valami, ami Auschwitzban – ismert�k el k�r�l�ttem – bizony megt�rt�nhet. Beteget jelenteni mindenesetre semmik�pp sem tan�csos, folytat�dtak a felvil�gos�t�sok. A k�rh�zak t�bora m�sk�l�nben amarra, �pp az egyik k�m�ny, mint a beavatottabbak egym�s k�zt m�r csak am�gy, r�viden h�vt�k: a „kettes�” t�v�ben van. A vesz�lyt a v�z, a forralatlan v�z rejti f�k�nt, az olyan p�ld�ul, mint amilyenb�l az �llom�sr�l a f�rd�be menet �n magam is ittam – de h�t v�geredm�nyben is nem tudhattam. Sz� se r�la, ott volt a t�bla, nem vitathattam, de h�t m�giscsak, a katon�nak is sz�lnia kellett volna t�n, �gy tal�ltam. Hanem – jutott eszembe – hoh�, persze hisz a c�lt kell, igaz, n�znem: de h�l’ isten, �gy tapasztaltam, j�l �rzem magam, �s a fi�kt�l se hallottam m�g ez ideig panaszt.

K�s�bb azt�n t�bb egy�b tudnival�val, l�tv�nnyal, szok�ssal k�t�ttem m�g els� ismerets�get ezen a napon. �ltal�ban, elmondhatom, d�lut�n mindenesetre t�bb h�rad�st hallottam m�r, t�bbet besz�ltek k�r�l�ttem a mi j�v�nket �rint� kil�t�sokr�l, eshet�s�gekr�l meg rem�nyekr�l, mint emitt a k�m�nyr�l. Olykor, ak�rha ott se volna, jel�t se vett�k: minden a sz�lj�r�st�l f�gg, ahogy sokan kiismert�k. Aznap l�ttam el�sz�r a n�ket is. A dr�tker�t�sn�l gy�lekez�, izgatottan �sszeseregl� emberek mutatt�k meg: ott voltak csakugyan, hab�r neh�z volt kivennem, no meg f�k�nt n�kre is ismernem benn�k, az el�tt�nk ny�l� agyagos f�ld� mez�s�g t�ls� fel�n, a messzes�gben. Egy kicsit meg is ijedtem t�l�k, s �szrevettem, az els� �r�m, f�lfedez�s izgalma ut�n az emberek is mind igen elcs�ndesedtek itt a k�rny�kemen. Csak egy tomp�n, kiss� reszketegen kong� �szrev�tel �t�tte meg a f�lem a k�zelb�l: – Kopaszok. – S ebben a nagy csendben akkor els� �zben vettem ki magam is a k�nny� ny�resti sz�l egy-egy hull�m�val a, b�r v�konyan, cincogva s alig-alig hallhat�an, de semmi k�ts�g: b�k�t hoz�, v�g zenesz�t, ami �gy, egy�tt a l�tv�nnyal, mindenkit, engem is oly igen meglepett valahogyan. El�sz�r �lltam tov�bb�, akkor m�g nem tudtam, mire v�rakozva, a barakkunk el�tti t�zes rend egyik h�tuls� sor�ban – ugyan�gy egy�bk�nt, ahogy minden t�bbi barakk el�tt az �sszes t�bbi rab is v�rakozott, oldalt, el�l, h�tul, s amerre csak l�ttam –, s els� �zben kaptam le, �gy, amint felsz�l�tottak r�, fejemr�l a sapk�mat, mialatt odakinn a f��ton, lass�, hangtalan sikl�ssal a puha, alkonyati leveg�ben h�rom katona alakja bukkant fel ker�kp�ron: sz�p, �reznem kellett: szigor� l�tv�ny volt valamik�ppen. Akkor is jutott eszembe: nicsak, mily r�g is nem tal�lkoztam m�r tulajdonk�pp katon�kkal. Csak h�t b�mulnom kellett, hogy ezekben az emberekben, akik oly ridegen, annyira fagyosan s mintegy valami megk�zel�thetetlen magass�gb�l hallgatt�k meg – egyik�k hossz�k�s noteszf�l�be is bejegyezve – a soromp� t�loldal�r�l, amit az innens�n a mi blokkparancsnokunk (� is kez�ben hordva sapk�j�t) mondott n�kik; hogy ezekben az egyetlen sz�, hang vagy biccent�s n�lk�l az �res f��ton tov�bb suhan�, m�r-m�r valahogy balj�s hatalmass�gokban mennyire neh�z volna a sz�ves szav�, ked�lyes test�let tagjaira ismernem, akik m�g ma reggel a vonatn�l �dv�z�ltek. Ugyanakkor halk nesz, egy hang �rt a f�lemhez, s t�lem jobbra el�refesz�l� arc�lt, egy mellkas dombor� �v�t l�ttam: az egykori katonatiszt volt. �gy suttogta, hogy k�zben meg se rezd�lt szinte az ajka: – Esti l�tsz�mellen�rz�s –, apr�t b�lintva, olyan mosollyal, olyan ember tud�s arc�val, aki sz�m�ra j�l �rthet�en, t�k�letes vil�goss�ggal, bizonyos �rtelemben m�r-m�r csakhogynem n�mileg a kedve szerint is t�rt�nik minden. S akkor l�ttam el�sz�r – mert m�g a s�t�ted�s is ugyan�gy tal�lt minket – az itteni �j sz�n�t, egy t�nem�ny�t is: a g�r�gt�zeket, a l�ngok meg szikr�k val�s�gos t�zij�t�k�t az �g eg�sz bal perem�n. K�r�ttem sokan suttogt�k, mormolt�k, ism�telgett�k: – A kremat�riumok!… – de m�r csak egyfajta, mondhatn�m, mintegy a term�szeti jelens�gnek j�r� b�mulattal ink�bb. Majd: „abtreten”, s kiss� �hes lettem volna, de h�t megtudtam, a vacsor�nk voltak�pp a keny�r volt, s azt v�gre is reggel megettem m�r. A barakkr�l, a „blokkr�l” viszont az der�lt ki, hogy odabent teljesen csupasz, minden b�tor, berendez�s, s�t l�mpa n�lk�li, cement padlat� helyis�g, ahol az �ji nyugodalom ism�t olyk�pp bizonyult csak megoldhat�nak, mint a csend�rs�gi l�ist�ll�ban: h�tamat a m�g�ttem �l� valamelyik fi� l�basz�r�nak vetettem, az �n t�rdemnek meg az �n el�ttem �l� t�maszkodott neki; s minthogy a sok �j �lm�nyre, tapasztalatra meg benyom�sra m�r f�radt meg �lmos is voltam, hamar �lomba is szender�ltem.

A k�vetkez� napokr�l azt�n – ugyan�gy k�r�lbel�l, ak�r a t�glagy�riakr�l – m�r kevesebb r�szlet, ink�bb csak a sz�nezet�k, egy �rz�s, mondhatn�m, egy �ltal�nos benyom�s maradt meg bennem. Csak h�t ezt neh�z volna meghat�roznom. Ezekben a napokban is akadt m�g mindig �j tudni-, l�tni- meg tapasztalnival�. Egy s m�sszor ezekben a napokban is meg-meg�rintett m�g annak a k�l�n�s, idegen �rz�snek a hidege, amivel els� �zben a n�k l�tt�ra tal�lkoztam, egy s m�sszor el�fordult m�g, hogy elh�lt, megny�lt arcok, egym�sra mered� emberek gy�r�j�ben tal�ltam magam, akik egyre k�rdezgett�k egym�st: – Mit sz�lnak? Mit sz�lnak? –, s a v�lasz ilyenkor semmi, vagy majd mindig ugyanaz volt: – Rettenetes. – De h�t nem ez az a sz�, nem ez pontosan az az �lm�ny – m�r az �n sz�momra, term�szetesen –, amivel Auschwitzot igaz�n jellemezni tudn�m. A blokkunk t�bb sz�z lak�ja k�zt, mint kider�lt, a balszerencs�s ember is itt volt. Kiss� furcs�n festett l�ty�g� fegyencruh�j�ban, minduntalan a homlok�ba cs�sz�, b� sapk�j�ban. – Mit sz�lnak – k�rdezte � is –, mit sz�lnak?… – de h�t nem nagyon sz�lhattunk, persze, semmit. Kapkod�, zavaros szavait azt�n m�r nemigen tudtam k�vetni. Nem szabad gondolkodni, azazhogy m�gis, egy valamire lehet �s kell is csak sz�ntelen gondolni, azokra, akiket „otthon hagyott”, s akik kedv��rt „er�snek kell lennie” mivel v�rj�k: a feles�g�re meg a k�t kisgyermek�re – ez volt k�r�lbel�l, amennyire kivehettem, a l�nyeg�k. Hanem h�t a f� gond az�rt itt is csak az volt alapj�ban, ami a v�mh�zban, a vonatban vagy a t�glagy�rban: a napok hossz�s�ga. M�r igen kor�n, �pp csak valamivel a ny�rk�z�pi napkelte ut�n elkezd�dtek. Akkor tudtam meg, mily hidegek is Auschwitzban a reggelek: a fi�kkal a barakkunk dr�tker�t�s fel� n�z� oldal�hoz kuporodtunk, szorosan egym�shoz simulva, egym�st melengetve oda, �pp szemk�zt a m�g ferd�n �ll�, piros nappal. P�r �ra m�lt�n m�r viszont ink�bb az �rny�kot kerest�k volna. Mindenesetre itt is telt az id�, itt is vel�nk volt a „B�rd�szm�ves”, �s el-elhangzott egy-egy tr�fa, itt is akadtak, ha nem is patk�szegek, h�t kavicsok, amiket a „Selyemfi�” sorra-rendre elnyert t�l�nk, itt is fel-felhangzott „Rozi” szava: – Most �nekelj�k el jap�nul! – Ezenk�v�l napi k�t �t az illemhely, reggel egy�ttal a mosd� barakkj�ba is (hasonl� helyis�g, puszt�n csak dobog�k helyett eg�sz hossz�ban h�rom sor horganyzott v�ly�val, s mindegyik f�l�tt p�rhuzamos vascs�vel berendezve, melyeknek apr�, s�r� lyukain kereszt�l a v�z csordog�lt), az �lelemoszt�s, este az appel, no meg, persze, az �rtes�l�sek – ennyivel kellett be�rnem, ennyi volt egy nap rendje. Ehhez j�rultak m�g az �lm�nyek: �gy egy „Blocksperre”, „blokkz�rlat” esem�nye a m�sodik est�n – akkor el�sz�r l�ttam a parancsnokunkat t�relmetlennek, s�t, mondhatn�m, inger�ltnek –, az ilyenkor besz�remked� t�voli hangokkal, hangok eg�sz zavar�val, amelyben, ha j�l f�lelt�nk, sikolyt, kutyaugat�st �s l�v�sek durran�s�t v�lhett�k megk�l�nb�ztetni a barakk n�mik�pp fullatag s�t�tj�ben; vagy megint egy menet l�tv�nya, megint a dr�tker�t�s m�g�l, mint mondt�k, a munk�b�l hazat�r�k�, s el kellett hinnem, mert magam is �gy n�ztem, hogy azokon a t�kolm�nyokon amott, melyeket a h�tul j�v�k hoznak, nincs k�ts�g, halottak fekszenek val�ban, �gy, ahogy k�r�l�ttem �ll�tott�k. Mindez egy id�re az �n k�pzeletemnek is mindig munk�t adott, term�szetesen. M�sr�szt viszont – �ll�thatom – m�gse elegend�t egy eg�sz hossz�, t�tlen nap kit�lt�s�hez. �gy is j�ttem r�: m�g Auschwitzban is lehet, �gy l�tszik, unatkozni – f�lt�ve, hogy az ember kiv�lts�gos. V�rakoztunk, v�rtuk – ha meggondolom, azt tulajdonk�pp, hogy ne t�rt�njen semmi. Ez az unalom, egy�tt ezzel a furcsa v�rakoz�ssal: azt hiszem, ez az a benyom�s, megk�zel�t�leg, igen, ez jelentheti val�j�ban igaz�n Auschwitzot – m�r persze az �n szememben.

M�g valamit el kell ismernem: m�snap megettem, s�t harmadnap m�r v�rtam is a levest. Egy�ltal�n, az �tkez�s rendj�t Auschwitzban furcs�llnom kellett. Reggel hamar meg�rkezett egy bizonyos folyad�k, a k�v�, mint mondt�k. Az eb�det, azaz a levest meglep� kor�n, m�r �gy kilenc �ra t�jban t�lalt�k. Azt�n viszont mi sem t�rt�nt e tekintetben, eg�szen az alkonyattal �rkez� keny�rig meg margarinig, az appel �r�ja el�tt: ilyenk�pp azut�n a harmadik napra m�r meglehet�s ismerets�get k�t�ttem az �hs�g bosszant� �rz�s�vel, �s a fi�k is mind err�l panaszkodtak. Csak a doh�nyz� fi� tette azt az �szrev�telt, hogy ez az �rz�s az � sz�m�ra semmi �jat se mond, s hogy � csup�n a cigarett�t hi�nyolja ink�bb – a maga szokottan kurta-furcsa m�dja mellett m�g valami, m�r-m�r csaknem el�gt�telforma �rz�s kifejez�s�vel is az arc�n, ami kiss� ingerelt is abban a percben, s a fi�k is, azt hiszem, ez�rt intett�k le oly hamar.

B�rmennyire meglepett, mikor ut�nasz�moltam, m�gis val� t�ny: Auschwitzban mind�ssze h�rom teljes napot t�lt�ttem csak tulajdonk�pp el. A negyedik est�n m�r ism�t vas�ton �ltem, a m�r ismer�s tehervagonok egyik�ben. A c�l – �gy �rtes�lt�nk – „Buchenwald”, s hab�r az ily �g�retes nevekkel most m�r n�mileg �vatosabb voltam, a bar�ts�goss�g, mondhatni melegs�g valamelyes elt�veszthetetlen �rnyalata, bizonyos gy�ng�d, bizonyos �br�ndos, bizonyos irigys�gf�le �rzelem sz�nezete n�melyik rab arc�n azok k�zt, akik b�cs�ztattak, m�gse eg�sz lehetett puszt�n csak t�ved�s, �gy �reztem. Azt is l�tnom kellett, hogy sok k�zt�k a r�gi, sokat tud� fogoly, valamint m�lt�s�g is, amit a karszalagok, a sapk�k meg cip�k mutattak. A vonatn�l is mindent �k int�ztek, katon�kat csak t�volabb, a r�mpa szeg�ly�n l�ttam p�rat, amolyan k�zrang�bbakat, s ezen a cs�ndes helyen, ennek a b�k�s est�nek a szel�d sz�neiben semmi se eml�keztetett, legf�ljebb csak a nagys�ga, arra a pezsg�, izgalomt�l, f�nyt�l, mozg�st�l, hangokt�l meg elevens�gt�l hev�tett, minden pontj�n vibr�l�, l�ktet� �llom�sra, ahol valaha, illet�leg pontosan h�rom �s f�l nap el�tt, kisz�lltam.

Az utaz�sr�l most m�g kevesebbet mondhatok: minden a szokott m�don t�rt�nt. Most nem hatvanan voltunk, hanem nyolcvanan, viszont most nem volt vel�nk csomag, no meg n�kr�l sem kellett gondoskodnunk. Itt is volt ed�ny, itt is meleg�nk volt �s itt is szomjasak voltunk, viszont itt kevesebb k�s�rt�snek is voltunk kit�ve, m�rmint az �lelem ter�n: az adagot – a szokottn�l nagyobb kenyeret, dupl�zott has�b margarint s m�g valami, k�ls�re n�mileg az otthoni szafal�d�ra eml�keztet�, �gynevezett „wurstb�l” is egy darabot – a vonatn�l kiosztott�k, s ott r�gt�n meg is ettem, el�sz�r, mert �hes voltam, azt�n mert a vonatban nem is volt tulajdonk�pp hol elrakt�roznom, no meg mivel v�gt�re is nem tudatt�k, hogy az �t ez�ttal is h�rom napig tart majd.

Buchenwaldba is reggel �rkezt�nk meg, napos, de felh�j�rta �s k�nny� sz�lrohamokt�l h�s�tett, friss, tiszta id�ben. Az itteni p�lyaudvar, legal�bbis az auschwitzi ut�n, csak amolyan vid�kies, bar�ts�gos peronnak tetszett. M�r a fogadtat�s kev�sb� volt sz�v�lyes: itt nem rabok, hanem katon�k h�zt�k el az ajt�t, s�t – jutott eszembe – ez is voltak�pp az els� igazi, hogy �gy mondjam, leplezetlen alkalom, mikor ennyire k�zeli �sszek�ttet�sbe, ily szoros �rintkez�sbe ker�lhettem vel�k. Csak n�ztem, micsoda gyorsas�ggal, micsoda szab�lyos pontoss�ggal megy v�gbe minden. P�r kurta ki�lt�s: „Alle raus!” – „Los!” – „F�nfe Reihen.” – „Bewegt euch!”, p�r puffan�s, p�r csattan�s, egy-egy csizma lend�l�se, egy-egy fegyverv�g d�f�se, egyn�h�ny tompa jajsz� – �s m�r ki is alakult, m�r vonult is, mintha csak zsin�ron h�zn�k, a menet�nk, melyhez a peron v�g�n, s mindig ugyanazzal a f�lfordulattal, k�tfel�l egy-egy katona csatlakozott oda, megfigyeltem, minden �t�dik �t�s sorhoz – vagyis minden huszon�t�dik cs�kos ruh�s ember mell� – kett�, �gy k�r�lbel�l egy m�ter t�vols�gra, s a tekintet�t egyetlen pillanatra le nem v�ve, most m�r azonban n�m�n, s csup�n l�pt�vel szabva ir�nyt �s �temet, tartva mintegy �lland� �letben ezt az eg�sz, kiss� a gyerekkoromban pap�rszeletek meg �szt�k�k seg�ts�g�vel a gyuf�sskatuly�ba ir�ny�tott herny�hoz hasonl�t�, minden �z�ben folytonos mozg�s� �s hull�mz�s� oszlopot; mindez kiss� el is b�d�tott, eg�sz leny�g�z�tt, valahogyan. Kicsik�t mosolyognom is kellett, mivel az otthoni rend�r�k hanyag, �gysz�lv�n szem�rmes k�s�rete jutott egyszerre eszembe, azon a bizonyos napon, a csend�rs�gre menet. De m�g a csend�r�k minden t�lz�s�t is, elismertem, csak amolyan l�rm�s fontoskod�snak tekinthetem ehhez a hallgatag, minden r�szlet�ben t�k�letesen egybeilleszked� szak�rtelemhez k�pest. S hi�ba, hogy j�l l�ttam p�ld�ul az arcukat, a szem�k vagy hajuk sz�n�t, egy s m�s szem�lyes von�sukat, s�t hib�jukat, b�r�k egy-egy p�rsen�s�t, m�gse eg�sz tudtam valahogy megkapaszkodni mindebben, m�gis, m�r-m�r valahogy k�tkednem kellett: csakugyan, mindennek ellen�re is alapjaiban hozz�nk hasonl�k haladnak-e itt az oldalunkon, v�geredm�ny�ben k�r�lbel�l m�giscsak ugyanabb�l az emberi anyagb�l val�k, l�nyeg�ben v�ve? De eszembe �tl�tt, t�ves lehet a szeml�letm�dom, hisz �n nem vagyok ugyanaz, term�szetesen.

Az�rt �gy is megfigyeltem, hogy fokonk�nt mindegyre lank�sabb mered�lyen kaptatunk f�lfel�, megint egy kiv�l�, de nem, mint Auschwitzban, egyenes, hanem kanyarg�s orsz�g�ton. A k�rny�ken sok term�szetes z�ldet l�ttam, csinos �p�leteket, t�volabb a f�k k�z� b�v� vill�kat, parkokat, kerteket, s az eg�sz t�j�k, a m�retek, minden ar�ny m�rs�keltnek, b�tran mondhatom: ny�jasnak tetszett – legal�bbis az Auschwitzhoz szokott szemnek. Az �t jobb szeg�ly�n szab�lyos kis �llatkert lepett egyszerre meg: �zek, r�gcs�l�k s egy�b �llatok voltak a lak�i, melyek k�z�l egy kopottas barna medve, nagy izgatottan, mindj�rt alamizsnav�r� �l�sbe is helyezkedett a l�pteink zaj�ra, s p�r boh�k�s mozdulatot is t�st�nt bemutatott a ketrec�ben – de h�t ez�ttal hasztalan maradt, term�szetesen, az igyekv�se. Majd meg egy szobrot mell�zt�nk el, ami az itt k�tfel� kanyarod� �t k�z� �kel�d� tiszt�s gyep�n �llott. Feh�r talapzaton nyugv� s ugyanabb�l a feh�r, puha, szemcs�s �s f�nytelen k�b�l el��ll�tott, az �n meg�t�l�sem szerint n�mileg durva, ink�bb csak heveny�szett m�gonddal kivitelezett alkot�s volt. A ruh�zat�ba hasogatott cs�kokb�l, a kopasz fej�r�l, de meg f�k�nt az eg�sz tev�kenys�g�n is mindj�rt l�tszott: rabot k�v�nna �br�zolni. El�rehajl� feje �s h�tul magasba lend�l� egyik l�ba fut�l�p�st ut�nzott, m�g �l�ben meg kocka alak�, hihetetlen nagy k�darabra fon�dott r� alulr�l, g�rcs�s mozdulattal a k�t keze. Els� pillanatban csak am�gy m��lvezettel, mondhatn�m – amik�nt az iskol�ban is tanultam – minden �rdek n�lk�l n�ztem, azt�n jutott csak eszembe, �rtelme is van bizony�ra, s hogy az bizony nem �ppen igen t�l kedvez� el�jelnek tekinthet� tulajdonk�pp, ha meggondoljuk. De s�r� dr�th�l�zat, majd k�t z�m�k k�oszlop k�zt kit�rul� d�szes vaskapu, f�l�tte meg �vegezett, n�mik�pp haj�k parancsnoki h�dj�ra eml�keztet� alkotm�ny �tl�tt a szemembe, majd haladtam is �t alatta mindj�rt: a buchenwaldi koncentr�ci�s t�borba �rkeztem.

Buchenwald hegy-v�lgyes vid�ken, egy magaslat gerinc�n fekszik. Leveg�je tiszta, a szemet mindenfel� v�ltozatos t�j�k, k�r�s-k�r�l erd�s�gek, az alanti v�lgyekben falusi h�zak piros cser�ptet�i gy�ny�rk�dtetik. A f�rd� balra ter�l el. A foglyok t�bbnyire bar�ts�gosak, b�r m�s m�don valahogyan, mint Auschwitzban. �rkez�s ut�n az embert itt is f�rd�, borb�lyok, fert�tlen�t� folyad�k �s ruhav�lt�s fogadja. A ruhat�r kell�kei pontosan azok egy�bir�nt, mint Auschwitzban. Csakhogy a f�rd� itt melegebb, a borb�lyok el�vigy�zatosabban v�gzik munk�jukat, s a ruharakt�ros, ha csak fut� pillant�ssal is, de iparkodik m�rt�ket venni r�lad. Ut�na folyos�ra, �vegezett tol�ablak el� ker�lsz, s megtudakolj�k, nincs-e t�rt�netesen aranyfogad. Majd hajjal is rendelkez�, m�r r�gebben itt lak� honfit�rsad be�rja neved egy nagy k�nyvbe, �s s�rga sz�n� h�romsz�get, tov�bb� egy sz�les t�p�st, cs�kot ad, mindkett� v�szonb�l. A h�romsz�g k�zep�n, jel��l annak, hogy v�gre is magyar vagy, nagy U bet�t, a cs�kon meg nyomtatott sz�mjegyet olvashatsz, az eny�men p�ld�ul 64921-est. Aj�nlatos lesz, �rtes�ltem, a kiejt�s�t vil�gosan, �rtelmesen �s j�l tagoltan miel�bb n�met�l is megtanulnom, �gy: – Vier-und-sechzig, neun, ein-und-zwanzig –, mivel ezut�n m�r ez mindig a v�laszom oly esetben, ha net�n a kil�temet k�rdik. Hanem ezt a sz�mot itt nem �rj�k a b�r�dbe is, s ha emiatt aggodalmaskodva m�g el�bb, a f�rd� t�j�k�n k�rdez�sk�dn�l r�la, az �reg fogoly magasba emelt k�zzel �s a mennyezet fel� ford�tott szemmel tiltakozik: – Aber Mensch, um Gotteswillen! Wir sind doch ja hier nicht in Auschwitz! – mondja. Mindamellett �gy a sz�mnak, amik�nt a h�romsz�gnek is est�re m�r a ruha mell�re kell ker�lnie, m�gpedig a t� �s c�rna kiz�r�lagos birtokosai: a szab�k seg�ts�g�vel; ha igen elunn�d a napestig tart� sor�ll�st, a keny�r-, illet�leg margarinadagod bizonyos h�nyad�val csin�lhatsz n�kik nagyobb kedvet hozz�, de en�lk�l is sz�vesen megteszik, hisz v�gt�re ez a k�teless�g�k, amint mondj�k. Buchenwaldban az id�j�r�s h�v�sebb, mint Auschwitzban, a napok sz�ne sz�rke, �s gyakran permetez es�. De Buchenwaldban megesik, hogy m�r reggelire forr� r�ntottlevesf�l�vel lepik meg az embert; itt tanultam meg tov�bb�, hogy a keny�r adagja rendesen harmad, de olyik napon f�l is lehet – nem pedig rendesen negyed �s olyik napon �t�d, mint Auschwitzban –, hogy a d�li levesnek s�r�je, a s�r�j�ben piros h�sfoszl�nyok, s�t szerencs�s esetben egy-egy eg�sz kocka h�s is akad, valamint itt ismerkedtem meg a „Zulage” fogalm�val, melyet a mindenkori margarin mell� wurst vagy egy kan�l lekv�r form�j�ban faszolhatsz – az itt is jelen lev� �s ily alkalmakkor igen el�gedettnek l�tsz� katonatiszt kifejez�se szerint. Buchenwaldban s�trakban laktunk, a „Zeltlagerban” – „S�tort�borban” –, vagy m�s n�ven „Kleinlagerban” – „Kist�borban” –, s szalm�val felsz�rt fekhelyen aludtunk, ha elk�l�n�tetlen�l s n�mik�pp szorosan is, de v�zszintesen: a dr�tker�t�s itt a h�ts� ir�nyban m�g �ramtalan, de azt, aki �jszaka netal�n a s�tr�b�l kil�pne, farkaskuty�kkal t�petik sz�jjel – intettek, �s az intelem komolys�g�ban, ha els� hallom�sra meg is lep t�n, m�gse k�tkedj. A m�sik dr�tker�t�sn�l viszont, ahol a nagy, a domboldalon f�l, oldalra �s mindenfel� sz�tburj�nz� igazi, tulajdonk�ppeni t�bor macskak�ves utc�i, takaros z�ld barakkjai �s egyemeletes k�h�zik�i kezd�dnek, minden este j� alkalmi v�tel �g�rkezik, kanalak, k�sek, csajk�k meg ruhanem�k ter�n az ilyenkor ott keresked� helyb�li, t�rzslakos rabokt�l; egyik�k n�kem is k�n�lt pul�vert, mind�ssze csak f�l keny�r az �ra, mutatta, jelezte, magyar�zta – de h�t azt�n m�gse v�s�roltam t�le, mivel ny�ron nincs sz�ks�gem pul�verre, a t�l meg v�gre is, �gy tartottam, m�g messze van. Akkor l�ttam azt is, hogy mennyi sok k�l�nf�le sz�n� h�romsz�g �s benn�k h�nyfajta bet� is van, melyek k�zt v�g�l m�r ki se igazodtam mindig: kinek hol is h�t akkor a haz�ja? De itt az �n k�rny�kemen is sok vid�kies zamat� sz� hallatszott m�r ki a magyar besz�db�l, s�t t�bbsz�r �t�tte meg f�lem az a furcsa nyelv is, amit el�sz�r Auschwitzban, a benn�nket fogad� k�l�n�s rabokt�l, m�g a vonatban hallottam. Buchenwaldban a Zeltlager lak�i r�sz�re nincs appel, s a mosd� a szabad �g, pontosabban �rnyas f�k alatt �ll: �ppoly szerkezet l�nyeg�ben, mint az auschwitzi, de a v�ly� k�b�l k�sz�lt, f�k�nt azonban a cs� lyukain naphosszat csorog, spriccel vagy legal�bb sziv�rog a v�z, s ami�ta csak a t�glagy�rba ker�ltem, itt el�sz�r fordult el� velem az a csoda, hogy ihattam, ha megszomjaztam, s�t olyankor is ak�r, ha �pp csak erre t�madt kedvem. Buchenwaldban is van kremat�rium, term�szetesen, de mind�ssze csup�n egy, s ez itt nem a t�bor c�lja, nem a l�nyege, a lelke, az �rtelme mondhatom b�tran –, hanem csak olyanokat �getnek el benne, akik m�r a t�borban m�lnak ki, a t�bori �let rendes k�r�lm�nyei k�zt, hogy �gy mondjam. Buchenwaldban – eredt val�sz�n�leg r�gi rabokt�l s jutott hozz�m is a h�re – legjobban a k�b�ny�t�l tan�csos �vakodni, b�r – tett�k hozz� – ez most m�r alig van csak �zemben, nem �gy, mint valamikor, az � idej�kben, amik�ppen mondt�k. A t�bor, �rtes�l�k, h�t �v �ta m�k�dik, akadnak itt azonban m�g r�gebbi t�borokb�l val�k is, melyek k�z�l egy bizonyos „Dachau”, tov�bb� „Oranienburg” �s „Sachsenhausen” nev�vel ismerkedtem meg: akkor is �rtettem meg azt az eln�z� sz�nezet� mosolyt a mi l�ttunkra n�melyik j�l �lt�z�tt s a dr�tker�t�s t�loldal�r�l val� m�lt�s�g arc�n, akiken t�z-h�szezres, s�t n�gy- meg h�romjegy� sz�mot is l�ttam. T�borunk k�zel�ben – tudtam meg – a m�vel�d�s szempontj�b�l nevezetes v�ros, Weimar fekszik, melynek h�r�r�l otthon �n is tanultam m�r, term�szetesen: itt �lt �s alkotta m�veit egyebek k�zt az az ember, kinek „Wer reitet so sp�t durch Nacht und Wind?” kezdet� k�ltem�ny�t magam is k�nyv n�lk�l ismerem, s kinek – mint h�rlik – saj�t keze �ltal el�ltetett s az�ta t�rzs�k�ss� tereb�lyesedett, eml�kt�bl�val ell�tott �s mit�l�nk, rabokt�l ker�t�ssel �vott f�ja is van valahol a t�borunk ter�let�n – �gy besz�lik. Mindent egybevetve, azokat a bizonyos auschwitzi arcokat cseppet se volt neh�z meg�rtenem: elmondhatom, Buchenwaldot �n is hamar megszerettem.

Zeitz, pontosabban az e helys�gr�l elnevezett koncentr�ci�s t�bor, Buchenwaldt�l egy �jszak�nyi �tra fekszik tehervonaton, majd m�g tov�bbi h�sz-huszon�t percre gyalogszerrel, katon�k k�s�ret�ben, egy sz�nt�f�ldekkel, j�l megm�velt, vid�kies t�j�kkal szeg�lyezett orsz�g�ton – amik�nt ezt magam is tapasztalhattam. Ez most m�r legal�bb v�g�rv�nyes letelep�l�si hely�nk lesz – biztos�tottak –, m�r azok sz�m�ra a t�rsas�gunkb�l, akiknek neve a bet�k ABC sorrendj�ben M el�tt �ll; a t�bbieknek ugyanis, a t�rt�nelmi h�rneve alapj�n n�kem m�r ismertebben cseng� Magdeburg v�ros munkat�bora a c�ljuk – �gy adt�k tudtunkul, m�g Buchenwaldban, itt is negyednap este, egy �vl�mp�kkal megvil�g�tott sz�rny� nagy t�rs�gen, kez�kben hossz� list�kkal, a k�l�nf�le m�lt�s�gokat visel� rabok, s csak azt f�jlaltam, hogy ilyenk�ppen sok fi�t�l, legf�k�nt „Rozit�l” is v�gk�pp meg kellett v�lnom, s azt�n meg a nevek szesz�lye, melyek szerint a vonatba �ltettek, a t�bbiekt�l is mind elszak�tott, sajnos.

Mondhatom, hogy nincs vesz�ds�gesebb, nincs kimer�t�bb dolog azokn�l a ny�g�s f�radalmakn�l, melyeken mindannyiszor kereszt�l kell, �gy l�tszik, esn�nk, valah�nyszor csak egy �j koncentr�ci�s t�borba meg�rkez�nk – Auschwitz meg Buchenwald ut�n legal�bbis Zeitzban is ezt tapasztaltam. Egy�bk�nt mindj�rt l�ttam, ez alkalommal csak aff�le kicsiny, szeg�nyes, f�lrees�, amolyan, mondhatni, vid�ki koncentr�ci�s t�borba �rkeztem. F�rd�t, vagy ak�r kremat�riumot is – �gy l�tszik, csup�n fontosabb koncentr�ci�s t�borok tartoz�kait –, itt hi�ba kerestem volna. A vid�k is megint egyhang� s�kf�ld, csak a t�bor v�g�b�l l�tszik ide holmi t�voli k�k vonulat: „a t�ringiai hegyvid�k” – hallottam valakit�l. A szeges dr�tker�t�s, n�gy sark�ban n�gy �rtorny�val, mindj�rt az orsz�g�t ment�n h�z�dik. Maga a t�bor k�l�nben n�gyzet alak� – egy nagy, poros t�rs�g l�nyeg�ben, mely a kapu s t�volabb az orsz�g�t ir�ny�ban nyitott, m�g a t�bbi h�rom oldal�t roppant, hang�r vagy cirkuszi ponyva m�ret� s�trak veszik k�r�l: a hosszas sz�ml�l�s, rendezked�s, hajsza meg taszig�l�d�s, mint kider�lt, arra volt csak val�, hogy valamennyi s�tornak, „blokknak” – amint mondt�k – kijel�lj�k �s oda �ll�ts�k, t�zes sorok rendje szerint, az elj�vend� lak�it. Az egyikhez magam is odasodr�dtam, eg�sz pontosan a h�tuls� sor jobb sz�ls� s�tr�hoz, ha arccal a kapunak s h�ttal a s�tornak t�j�koz�dtunk, amik�ppen �n is �lltam – m�r igen sok�, eg�sz a zsibbad�sig, a m�r mind kellemetlenebb� v�l� nap szakadatlan terhe alatt. A fi�k ut�n is hi�ba pr�b�ltam kutatni a tekintetemmel: k�r�ttem csupa idegen ember. Bal oldalamra magas, sov�ny, egy kiss� fura, valamit egyre mag�ban mormol� s f�ls�test�t ek�zben �temesen el�re-h�tra hint�ztat� szomsz�d ker�lt, jobbomra meg ink�bb alacsony �s v�llas, aki viszont azzal �zte az id�t, hogy szab�lyos sz�netek k�zt apr�, hegyes, igen pontos k�p�seket ir�nyzott maga el�, a porba. � is r�m n�zett, el�sz�r csak fut�lag, majd m�sodszor m�r f�rk�sz�bben is, ferde, �l�nk f�ny� cip�gombszem�vel. Alatta mulats�gosan apr�, szinte csonttalannak tetsz� orrot l�ttam, fegyencsapk�j�t vid�man f�lrecsapva hordta. – No – �rdekl�d�tt harmadszorra, s �szrevettem, hogy az el�ls� fogai mind hi�nyoznak n�ki –, h�t �n meg honnan j�ttem? – Mikor mondtam, hogy Budapestr�l, igen f�l�l�nk�lt: – megvan-e a K�r�t �s j�r-e m�g a hatos villamos, �gy, amint „utolj�ra otthagyta” – k�rdez�sk�d�tt mindj�rt. Mondtam neki, hogyne, minden �gy van; el�gedettnek l�tszott. Arra is k�v�ncsi volt, hogyan s mik�nt „keveredtem ide”, s elmondtam: – Egyszer�en. Leh�vtak az aut�buszr�l. – �s? – tudakolta �, s mondtam neki, semmi t�bb: ut�na azt�n ide sz�ll�tottak. Kiss� minthogyha csod�lkozott volna, mint aki t�n nincs eg�sz tiszt�ban az otthoni �letmenetellel, s k�rdezni akartam t�le… de m�r nem tudtam, mivel abban a pillanatban kaptam m�sik oldalr�l a pofont.

Val�j�ban m�r a f�ld�n �ltem, mire tulajdonk�pp a csattan�s�t is meghallottam, �s a s�lya is �getni kezdte a bal arcomat. Egy ember �llt el�ttem, tet�t�l talpig fekete lovagl��lt�z�kben, fekete m�v�szsapk�ban, hajjal, s�t keskeny, fekete bajuszk�val is a s�t�tes b�r� arc�ban, valami sz�momra meglep� szag: semmi k�ts�g, val�di illatszer �desk�s felleg�ben. Zavaros kiab�l�s�b�l csak a „Ruhe”, azaz „csend” sz� t�bbsz�ri ism�tl�d�s�t tudtam kih�mozni. Sz� se r�la, igen rangos m�lt�s�gnak l�tszott, amit az el�kel�, alacsony jegy� sz�mmal, valamint „Z” bet�s z�ld h�romsz�ggel, m�sik oldalon meg f�ml�ncon himb�l�z� ez�sts�ppal d�sz�tett melle, no meg a karj�r�l messzire vir�t� feh�r „L�” bet�k is mind k�l�n hangs�lyozni l�tszottak. De h�t az�rt m�giscsak igen d�h�s voltam, mivel v�gt�re is nem szoktam hozz�, hogy meg�ssenek, s b�rki volt is, s ha csak �lt�mben �s csup�n az arcomon is, de iparkodtam meglehet�s jel�t is adni ennek a haragnak. Meg is l�thatta, �gy hiszem, mert �szrevettem, hogy – b�r k�zben m�g mindegyre ord�tott –, nagy, s�t�t, mintegy olajban �sz� szem�nek tekintete ezalatt lassank�nt mind l�gyabb, v�g�l m�r-m�r menteget�z� kifejez�st �lt�tt szinte, mik�zben figyelmesen siklatta rajtam v�gig, a l�bamt�l eg�sz az arcomig: kellemetlen, fesz�lyez� �rz�s volt, valamik�ppen. Azt�n tov�bb rohant a n�ki utat nyit� emberek k�zt, ugyanazzal a viharos gyorsas�ggal, amellyel az im�nt felbukkant.

Mikor azut�n f�lt�p�szkodtam, jobbr�l a szomsz�d hamarosan �rdekl�d�tt: f�jt-e? Mondtam neki, sz�nd�kosan is j� hangosan: cseppet sem. – Akkor – v�lekedett � – j� lenne, ha megt�r�ln�d az orrod. – Odany�ltam: csakugyan, piros lett az ujjam. Megmutatta, mik�pp hajtsam h�tra a fejem, hogy el�lljon a v�rz�s, a fekete emberre meg ezt a megjegyz�st tette: Cig�ny –; majd, kev�ske t�preng�s ut�n, ezt �llap�totta m�g meg: – Homokos az ipse, nem vit�s. – Nem eg�sz �rtettem, mit k�v�nna mondani, s k�rdeztem is t�le a kifejez�s �rtelm�t. Arra kicsik�t nevetett, �s azt mondta: – H�t buzi! – �gy m�r ink�bb tiszt�ban voltam a fogalommal, �gy k�r�lbel�l, azt hiszem. – K�l�nben – jegyezte m�g meg, oldalv�st a kez�t is ide ny�jtva – Citrom Bandi vagyok –, amire akkor �n is megmondtam n�ki a nevem.

� meg – tudtam meg azut�n t�le – munkat�borb�l ker�lt ide. Mindj�rt beh�vt�k, amint a h�bor�hoz hozz�fogtak, mivel �pp huszonegy �ves: korra, v�rre, eg�szs�gre munkaszolg�latra megfelel� volt akkor, s n�gy �v �ta nem is j�rt m�g otthon. Ukrajn�ban is volt, ahol akn�t szedett. H�t a fogai meg? – �rdekl�dtem. – Kivert�k – felelte. Most meg �n csod�lkoztam: – Hogyan hogy…? –, de � csup�n „hossz� hist�ri�nak” nevezte, �s nem sok egyebet mondott az okr�l. Mindenesetre „�sszet�z�tt a szakaszvezet�vel”, s egyebek mellett az orra csontja is akkor t�rt el – ennyit tudhattam t�le meg. Az aknaszed�sr�l is csak r�viden nyilatkozott: �s�, egy sz�l dr�t, no meg szerencse kell hozz�, a szavai szerint. Ez�rt is maradtak v�g�l m�r csak igen kevesen a „b�ntet�sz�zadban”, mikor a magyar leg�nys�g hely�be n�metek �rkeztek. �r�ltek nekik, mivel mindj�rt k�nnyebb munk�t s jobb elb�n�st helyeztek sz�mukra kil�t�sba. A vonatb�l azt�n �k is Auschwitzban sz�lltak ki, term�szetesen.

�ppen m�g folytatni akartam volna kiss� a k�v�ncsiskod�st, de e percben a h�rom ember �rkezett vissza. El�bb, m�g �gy t�z perce k�r�lbel�l, az el�l foly� esem�nyb�l ink�bb csak egy n�vre lettem figyelmes, pontosabban t�bb hang egy�ntet� harsog�s�ra ott el�l, melyek mind ugyanazt a nevet ki�ltott�k: – Kov�cs doktor! –, amire szer�nyen, szab�dva, csup�n ennek a s�rget� ki�lt�snak engedelmeskedve mintegy, k�v�rk�s, puha arc�, k�r�s-k�r�l ny�r�g�pt�l, k�z�pen meg term�szett�l kopasz f�rfi l�pett el�, majd tov�bbi kett�re m�r � mutatott r�. Akkor a fekete emberrel mindh�rman r�gt�n el is mentek, s m�r csak ut�bb jutott el hozz�m, ide a h�tuls� sorokba is a h�re, hogy voltak�ppen parancsnokot, amint mondt�k, „Block�ltestert”, tov�bb� „Stubendiensteket”, vagyis – ahogy Citrom Bandinak, mivel � nem tud n�met�l, heveny�szetten leford�tottam: – „szobaszolg�kat” v�lasztottunk. Most azut�n p�r vez�nysz�ra meg a hozz�juk tartoz� mozdulatokra k�v�ntak megtan�tani, melyekre – intett�k �ket, �k meg minket – t�bb� m�r nem tan�tanak m�g egyszer meg. Ezek n�melyik�t az „Achtung!, a „M�tzen… ab!” s a „M�tzen… auf!” ki�lt�sokat l�nyeg�ben m�r eddigi tapasztalatomb�l is ismertem, �j volt viszont a „Korrigieret!”, azaz „Igaz�ts!” – m�rmint a sapk�t, term�szetesen – valamint az „Aus!”, melyre kez�nket csattan�san – �gy mondt�k – „combunkhoz z�rjuk”. Mindezt t�bbsz�r is elgyakoroltuk azt�n. A Block�ltesternek – tudtuk meg – m�g egy k�l�n munk�ja is van ilyenkor: a jelent�st�tel, amit �, ott el�tt�nk, t�bbsz�r is elpr�b�lt, m�gpedig �gy, hogy a katon�t ez�ttal az egyik Stubendienst – t�mzsi, v�rhenyes ember, kiss� lil�s sz�n�, hossz� orc�kkal – alak�totta. – Block f�nf – hallottam szav�t – ist zum Appel angetreten. Es soll zweihundert f�nfzig, es ist… – �s �gy tov�bb, �s ebb�l is tudtam meg, hogy eszerint teh�t magam is az �t�s blokk lak�ja vagyok, melynek k�tsz�z�tven ember a l�tsz�ma. P�r ism�tl�s ut�n mindez vil�gos, �rthet� �s t�k�letesen elj�tszhat� volt, mindenki �gy tal�lta. Akkor h�t megint dologtalan percek k�vetkeztek, s mivel id�k�zben a s�trunkt�l jobbra es� �res t�rs�gen lev� valamilyen f�ldh�ny�sra, a f�l�tte l�that� hossz� r�dra meg a m�g�tte sejthet� m�ly �rokra is figyelmess� v�ltam, k�rdeztem Citrom Bandit, hogy �szerinte mi c�lt szolg�lhat vajon. – Latrina – jelentette ki t�st�nt, egyetlen pillant�s ut�n. Kiss� cs�v�lta is a fej�t, mert kider�lt, ezt a kifejez�st sem ismerem. – L�tszik, hogy mostan�ig folyton csak a mam�d szokny�ja mellett �lt�l – volt a n�zete. Az�rt egy r�vid t�mondattal m�gis elmagyar�zta. Hozz� is tett valamit, hogy hi�nytalanul id�zzem a szav�t, ezt: – No, mire ezt teliszarjuk, akkorra szabadok lesz�nk! – Nevettem, � azonban komoly maradt, n�mik�pp, mint akinek ez a val� meggy�z�d�se, hogy ne mondjam, elhat�roz�sa. De h�t err�l a gondolat�r�l azut�n m�gse mondhatott t�bbet, mivel a kapu ir�ny�b�l �pp h�rom katona szigor�, igen v�laszt�kos, minden siets�g n�lk�l, de szeml�tom�st rendk�v�l otthonosan, rendk�v�l nagy biztons�ggal k�zelg� alakja t�nt egyszerre f�l, amire a Block�ltester, de hangj�ban valami �j, valami buzg� �s rikolt� sz�nezettel, amit a pr�b�k alatt m�g egyszer se hallottam benne, elki�ltotta mag�t: – Achtung! M�tzen… ab! –, s akkor mindenkihez, hozz�m is hasonl�an, � is ler�ntotta fej�r�l a sapk�j�t, term�szetesen.