ÁBRÁNYI EMIL (1851-1920)

Vannak merőben érthetetlen jelenségek az irodalomtörténetben; így nem lehet sehogyan sem magyarázni, hogy Ábrányi Emil hogyan maradt ki a köztudatból. Hosszú éveken keresztül ő volt a legnépszerűbb költő, az ifjúság lelkesedett érte, neve és életműve jelentette a haladást, a nagyvilágiasságot a provincializmussal szemben, ő volt a testet öltött franciás szellem, ő volt a forradalmi emlékek őrzője; mindehhez briliáns formaművész, igazi jó költő. Szó sincs róla, nem tartozik a legnagyobbak közé, de számos, nála sokkal jelentéktelenebb költő emléke és műve maradt meg az irodalmi köztudatban. Ábrányi Emilről pedig legföljebb azt szokták tudni, hogy a legkitűnőbb műfordítók egyike volt, az ő tolmácsolásában játsszák nálunk Rostand műveit (Cyrano de Bergerac, Sasfiók), de arra senki se gondol, hogy Ábrányi legalább olyan jó költő volt, mint a hasonlóképpen nem legelsők közé tartozó Rostand; és talán van, aki megjegyezte, hogy Byron főműveit, a Don Juant meg a Manfrédot is az ő fordításában olvasta.

Adjunk némi kis elégtételt ezért az igazságtalanságért: idézzük fel alakját és költészetét.

A szentgyörgyábrányi Eördögh család ama nemesi famíliák közé tartozott, amelyek a felvilágosodás óta ápolták a haladás szellemét. Aki közülük az irodalom vagy a művészet terére lépett, az ősi birtok után Ábrányinak nevezte magát. Volt például 1848-ban egy Ábrányi Emil nevű költő és újságíró, aki a legforradalmibb szellemek közé tartozott, rövid életművében egyesítette Victor Hugo színes romantikáját Petőfi népiességével, a forradalom idején fontos politikai és publicisztikai szerepe volt, s a bukás után csak azért mellőzték elfogatását, mert tüdőbajjal haldoklott, s nemsokára meg is halt.

Ennek a forradalmár Ábrányi Emilnek volt egy öccse, Ábrányi Kornél, aki zeneesztéta volt, harcolt az akkori legmodernebb muzsikáért, Lisztért, Wagnerért, Berliozért; kutatta a magyar zenei élet múltját, felismerte a népzene jelentőségét, és fontos szerepe volt a Zeneakadémia megteremtésében.

Ennek az Ábrányi Kornélnak a fia volt Ábrányi Emil, a költő.

Ifjúságát a szentgyörgyábrányi családi birtokon töltötte. Ott kezdett olvasni, tanulni. Ebben a családban természetes volt, hogy a gyerekek már tudtak franciául, hamar megtanultak németül, magukba szívták a nemes urak latinját, de ugyanakkor a felvilágosodás és a forradalom iránti lelkesedést is. Nem is volt olyan nehéz idővel angolul is megtanulni, hogy Voltaire, Hugo, Goethe és Schiller mellé Byront és Shelleyt is olvassa az ifjúember.

A kamaszkorú Ábrányi Emilt elragadta Victor Hugo és Byron forradalmat idéző romantikája. És úgy nőtt fel, hogy példaképnek tudta az ifjan meghalt forradalmár nagybácsit, az idősebb Ábrányi Emilt.

Gimnáziumba Pestre került, a piaristákhoz. A piarista gimnázium kitűnő iskola volt, és Ábrányi kitűnő tanuló. De a paptanárok vallásossága eleve idegen maradt tőle. Az ő legendavilága Danton és Robespierre, Petőfi és Kossuth volt.

Tizenhat éves, amikor első verse megjelent. 1867 volt; a kiegyezés éve, ő pedig a forradalmakról írt verseket. Azonnal feltűnt. Szinte minden újság és folyóirat, amely nem volt kifejezetten klerikális vagy politikailag egyértelműen reakciós, kért tőle verseket. Később alkalma nyílt nagyobb utazásokra Európa nyugati tájain. És akkor kiderült, hogy igen jó útirajzíró. Kóbor levelek című tárcasorozata bizonyítja, milyen jó megfigyelő, és milyen színesen tud prózát is írni.

A hetvenes évektől fogva újságíró, a nyolcvanas évektől képviselő. A parlamentben mindvégig ellenzéki volt, aki megpróbálta negyvennyolc forradalmi emlékeit életben tartani.

Verselése, pedig szakadatlanul fejlődött. A magyar verselés egyik legnagyobb formaművésze. Kosztolányi is elragadtatottan ír később Ábrányi művészi verseléséről. Az ihletet elsősorban Victor Hugótól kapta. Van is benne valami hugói: a szüntelen pátosz, a nagy, emberséges eszmék iránti elragadtatás; a nagy emberi példák tisztelete, a magalkuvás nélküli becsület ünneplése, a mámoros hazafiság, amely nem irányul más népek boldogulása ellen.

Ez a morális magatartás már fiatal korában kialakult benne, de a múló évtizedek folyamán egyre elmélyültebb lesz.

Kétségtelen: van benne sok szónokias, sőt teátrális. A versek - akárcsak Hugónál - néha elnyúlnak: Ábrányi nem tud szabadulni saját szavainak zengő szépségétől. De az is igaz, hogy sok verse olyan igazán szavalásra való, hogy se hivatásos színészek, se műkedvelők nem tudtak ellenállni neki. Évtizedeken keresztül országszerte szavalták az Ábrányi-költeményeket.

Persze igaz, hogy nem volt modern költő. Formavilága és kifejezéskészlete romantikához kötötte, ő volt a Vörösmarty-típusú romantika végső jelentékeny alakja. Eszményítette Petőfit, de semmi köze sem volt a népiességhez. Politikailag haladóbb volt Reviczkyéknél, de Reviczky vagy éppen Komjáthy modernebb költő volt. A politikai maradiság semmit sem tudott kezdeni vele, mert történelmi eszménye a francia forradalom volt. A haladók semmit sem tudtak kezdeni vele, mert művészi eszménye a romantika volt.

Pedig a haladás oldaláról mindenki szerette. Kiss József nagyra tartotta, és szerette, ha versei A Hétben jelennek meg. A fiatal Ady öt kérte fel, hogy első verseskönyvéhez előszót írjon. A Nyugat költői és kritikusai emberileg-művészileg nagyra becsülték. Mégis: abban a pillanatban, amikor a Nyugat megindult, ő valójában kiesett az irodalomból. Ezt nem lehetett azonnal észrevenni, hiszen Kosztolányi elragadtatott szavakkal jellemezte, Schöpflin Aladár jelentékeny költőnek mondotta. De művészi kapcsolata nem volt a Nyugattal. A Nyugat ellenfeleivel meg éppen nem volt kapcsolata, azoktól világnézete választotta el.

De még sokáig élt a szavalópódiumokon. Csak szerepe nem volt az új irodalomban. A proletárforradalomtól, pedig idegen volt. Nem állt az ellenforradalom oldalán, ezt alkatánál, világnézeténél fogva nem tehette, de nem állt a forradalom oldalán sem.

Talán maga sem vette észre, hogy már nincs jelen az irodalomban, de azt bizonnyal érezte, hogy nincs jelen a történelemben. Még megérte az ellenforradalom győzelmét, de erre már sehogyan sem válaszolt: a következő évben, hatvankilenc éves korában meghalt.

Egyáltalán nem volt utóélete. Az ellenforradalomnak nem kellett a világéletében forradalmi eszményekért küzdő költő. A haladóknak már nem kellett a polgári forradalom elkésett szószólója. A Nyugatnak nem kellett a Victor Hugo romantikájánál tartó formaművész. A nacionalistáknak nem kellett a franciákért lelkesedő politikus. Így homályosodott el az emléke már halálos ágyánál.

De mégis megmaradt a nagy műfordító. Vannak művek, amelyeket el sem tudunk képzelni másképpen, mint az ő szavaival.

És maradt egy nagy költői öröksége, amelyet régóta senki sem olvas, senki sem idéz. Kár érte. Nem tartozott a legnagyobbak közé, de az Ady előtti kor egyik legjobb és nagyon rokonszenves költője volt, akinek nyelvi gazdagsága és formai szépsége indokolttá tenné, hogy végre újra felfedezzük, indokolt lenne, hogy Ábrányi Emil elfoglalja helyét költészetünk történetében.