Fejét az ablakhoz támasztja. Jól esik most a hideg érintése az üvegtáblának. Testén borzongás fut át, magára szorítja a hirtelen mozdulattal felvett kabátot. Nem az ő kabátja. Férje tavaszi kabátját vette magára. Légies és törékeny testét átöleli a melegnek nem nevezhető ruhadarab. Remeg. Kinn már nem hull a hó. Az éjszaka majdnem méteres hó esett. Most hideg van, nagyon hideg. Szemeit a fáradság lila gyűrűje övezi. Csak áll némán, magyarázatot keress. Miértekre keres feleletet miközben a fiáért, küzdenek pár méterre tőle az orvosok. Fülében még a mentő szirénázó hangja. Lelkében ijedség, féltés és aggódás. Egy pillanatra sem vette le szemét gyermekéről, tehetetlenül nézte a mereven és élettelenül semmibe vesző tekintetet. A havas úton nehezen haladtak a kocsi kerekei csúszkáltak a friss havon, és ő minden pillanatért imádkozott. Csak akkor szusszant fel, mikor a megyei kórház kapuján befordult a mentő. Most vár…

Reggel még nevetve vette ölébe a gyermeket. Aranyló fürtjeit simogatta és mutatta a fehér tájat. Az ablak csipkésre fagyott, hideg volt. Még mindig nagy pelyhekben esett a hó és örömmel nézték a sok ezer fehér pillangó játékát a szélben. Reggeliztek. Közben mesélt, mesélt a télről és a puha fehér takaróról. Gyermekkorából tanult versikéket mondott, daloltak, nevettek. Okos tekintettel nézte anyját a gyermek és csilingelő kacagásával volt tele a kis lakás. Mikor már a reggeli játéknak vége lett, gyors mozdulatokkal szinte rutinosan készült a napi munkára. Vizet hozott be a kútról és egy nagy fazékba feltette a tűzre. Úgy tervezte, délelőtt elvégzi a mosást majd délután szánkózni, mennek. Ma nem dolgozik. Szabad napot kapott. a munkahelyről. Éjszaka kettőkor jött haza és már korán reggel talpon volt. Munkába járt ő is és a férje is. Ellenkező váltásban dolgoztak, hogy mindig legyen valaki a kis fiúval.

A reggelek általában egyformák voltak. Maga mellé vette a gyermeket az ágyba, egy kicsit még lustálkodtak, aztán reggeliztek. Meghitt pillanatok. Most a kezével a hideg homlokát végig simítja, mintha el szeretné űzni a következő gondolatokat. A kályhán a víz megmelegedett, beleöntötte a mosógépbe. Aztán bekapcsolta. Néha ránézett a kiságyban játszó gyermekre. Szólt hozzá, beszélgettek. Aztán gyors mozdulatokkal kiszedte a gépből a ruhákat. Öblítette, majd kiszaladt az ajtóval szemben himbálózó szárítókötélre tette a ragyogó fehér ruhákat. Gyorsan dolgozott minden pillanat, amit nem a gyermekkel töltött lelkiismeret furdalást okozott. Csak vele szeretett volna lenni, játszani, kényeztetni őt… Az egyetlen fiát. Szemei körül nagyobbak lettek a lila karikák a fáradtságtól lábai remegtek. De mindjárt kész van, csak még a gépet kell kimosni. Előbb vödrökbe engedte, majd egyenként kivitte a piszkos vizet. Szaladva, szinte megszállottan járt ki-be.

Csend volt. Elvégezte munkáját, megkönnyebbült, vége a robotnak. Fáradtan és boldogan nyitott be a lakásba és a gyermekre nézett. Lába földbe gyökerezett amint meglátta. Hanyatt feküdt nyitott szemei élettelenül és meredten a plafonra szegeződtek. Hirtelen semmit sem értett. Aztán megragadta a gyermeket öntudatlanul magához szorította, úgy érezte, hogy az ölében semmi baj nem érheti. Nem történt semmi, még mindig önkívületben volt a kicsi fiú arca hófehér nem lélegzett szája szélén habos nyál csurgott ki és folyt le a mellére. Kétségbeesetten szaladt vele a szomszédba, hogy segítséget kérjen. Azonnal hívták a mentőket és értesítették a családot.

Most itt áll a folyóson. Tehetetlen és mindenkit hibáztat. Magát, a férjét és a világot. Miért kell dolgoznia, miért nem maradhat a gyermeke mellett? Csakis ő a hibás, jobban kellett volna figyelnie. Aztán arra gondolt, hogy mindig fáradt. Jó volna végre aludni sokáig, míg valahogy kipiheni az eltelt két évet. Attól a pillanattól, hogy megszületett a fia egyetlen éjszakát sem aludt át. Egyetlen pillanatra sem szült meg figyelni, aggódni. Szülés után munkát vállalt és fáradt volt mindig nagyon fáradt. Fejében zakatolt a hajnali vonat monoton zaja, vagy éjszaka, amikor csak arra figyelt, nehogy elaludjon mielőtt a vonat, beszalad az állomásra. Előtte voltak az arcok, akikkel nap, mint nap együtt robotolt. Gépgyár, férfiaknak való munka és ott is hideg van. Maga előtt látta munkatársnőit, akik a hideg miatt magukra öltöttek minden elképzelhető ízléstelen kabátot, sapkát, sálat. Kifacsart arcokat látott maga előtt és ő is egy volt a sok robotoló nők közül. Valamikor álmai voltak, ma már csak egyetlen álma van, aludni, aludni és aludni.

Kinn varjak köröztek. Fekete rajokban repültek el az ablak előtt. Éhesek voltak most a nagy hó eltakart minden enni valót. De ő arra gondolt, hogy ezek a gyászhuszárok valami üzenetet hoztak, amire gondolni sem mert. Félve nézett az orvosi szoba ajtajára, de semmi…

Leült, fejét kezébe hajtotta és várt. Gondolatai százfelé rohantak. Férjére gondol. Mi lesz, ha megtudja, sejlik fel benne. Félt tőle. Primitív ember, aki őt nagyon szereti de, csak a maga szintjén tud gondolkozni. Soha nem kapott segítséget tőle. Elfogadta az évszázados hagyományt, hogy a házimunka, gyermeknevelés a nő dolga. Arra nem gondolt soha, hogy ő is dolgozik, és nem bírja már ezt a sok munkát. Jaj, de ez nem menti fel az alól, hogy a fia most élet-halál közt fekszik egy fehér ágyon.

Feláll, nem tud nyugodtan ülni. Ismét az ablakhoz megy. Az orvos kinyitotta az ajtót, és már mondja is, hogy a gyermek gyógyszermérgezést kapott. Azonnal tudni szeretné milyen gyógyszert vett be. Hiába gondolkozik, semmi sem jut eszébe. A gyógyszeres fiók magasan van a konyhaszekrényben. De a kis ágy ott van mellette. Igen ki tudja nyitni az ágyból, jaj ő erre nem gondolt, azért tette a gyógyszereket a legmagasabban elhelyezkedő fiókba hogy ne érhesse el a gyermek.

Azonnal hazatelefonált. Testvére csak úgy mezítláb csizmát húzott a lábára és rohant, ahogy megtudta mi történt. De ők már nem voltak otthon. A telefonhívásra aztán felkutattak mindent. Megtalálták a dobozt. Kis rózsaszín tabletták édes bevonattal. Nyugtatók, és a doboz üres. Mennyi lehetett benne? Mennyit evett meg a gyermek? Hívták a korházat. Az orvos tudomásul vette és azonnal eltűnt. Miért nem mond semmit?

Ólomlassúsággal teltek a percek, órák. A tehetetlenséget, azt hogy nem tud segíteni és az egyedüllétet már alig bírta. Kiáltani szeretett volna, hogy emberek ez az én fiam… meg kell menteni… kész vagyok mindenre, akár az életemet adom cserébe, csak mentsétek meg a fiamat… Nem válaszolt senki a gondolataiban elhangzott jajkiáltásra. Kinézett az ablakon és a tiszta felhőtlen égből el kezdett ismét sűrűn hullani a hó. Majd egy pillanatra a fáradt nap egy csóvája megvilágította a szakadó hóesést. Szinte bénultan nézte a káprázatot, szólni akart, hogy nem lehet, most nem haldoklik a fiam… Nem ragyoghat a nap az égen.

Csendben kinyílt az ajtó, a fáradt orvos szeme csillogott, átölelte az asszonyt. Érezte a hideget az átfázott testből magához ölelte és szólt:

- Asszonyom… megmenekült, még itt marad egy kis időre, de a fia él és élni fog.

- Értetlenül nézett az orvosra, és aki mindent megért ismét elismételte: - Asszonyom él a fia, nem lesz semmi baj.

Az orvos bement, hozott egy csésze meleg teát, egy köntöst, reá terítette, és együtt néztek ki az ablakon. Jövő héten már szánkózni fognak. Mosolygott és mosolya melegítette az asszony lelkét. Megnyugodott. Aztán egy pillanatra meleget érzett. A lábán vékony csíkban folyt le a megfeszített munka és a nehéz vödrök emelgetése miatt a vér. Még hallotta az ijedt orvos és a nővérek kiáltozását, aztán álomba merült… végre aludt.

Kinn csendesen hullott a hó, este lett. Csak a Hold volt ébren és vigyázta álmát egy aranyhajú kisgyermeknek és egy elcsigázott asszonynak, hogy egyszer majd mindketten egészségesen és boldogan élvezzék a tél örömét. Szánkójuk repüljön a friss a havon, és nevetésük csilingeljen tisztán, és boldogan amerre elhalad egy boldog pár: Anya és Fia.