Élt hajdanában, réges-régen, India és Kína szigetein egy hatalmas király: Sahriárnak nevezték. Nagy hadserege, díszes őrsége volt, szolgák mérhetetlen serege és fényes kíséret vette körül. Birodalmán mély bölcsességgel és igazságszeretettel uralkodott, kiérdemelvén népei szeretetét.

Felesége azonban gonosz asszony volt. Sahriár király, amidőn rájött bűneire, halállal büntette, és elkeseredésében megfogadta, hogy ismét megházasodik, de mindig csak egy napra: egyik nap nőül vesz egy fiatal lányt, másnap pedig leütteti a fejét, így is cselekedett nap-nap után, három esztendőn keresztül. Mérhetetlen volt a kétségbeesés az egész országban, a nép jajveszékelt, a lányos családok szertefutottak; az egész fővárosban egyetlen felnőtt leány sem maradt. Amikor a király ismét megparancsolta vezírjének, hogy szokás szerint vezessen hozzá új menyasszonyt, a vezír hasztalan keresett: egy leányt se talált. Elkeseredetten, bánatosan és a király haragjától félve ment haza.

Ennek a vezírnek volt két leánya. A nagyobbikat Sehrezádnak hívták, a kisebbiket Dunjazádnak. Az idősebbik sok könyvet olvasott, jártas volt hajdani királyok élettörténetében, régi népek történelmében. Nevezetes volt arról is, hogy ezer könyvet gyűjtött össze a régi népek és királyok históriáiból, meg a költők műveiből. Ez a Sehrezád most megkérdezte apjától:

- Édesapám, miért változott meg úgy a kedved, miért vagy tele búval, gonddal?

A vezír leányának kérdésére elbeszélte elejétől végig a királlyal való dolgát. Mire Sehrezád így szólt:

- Kérve kérlek édesapám, adj engem feleségül a királyhoz! Vagy meghalok, és feláldozom magamat az igazhívők leányaiért, vagy életben maradok és akkor én mentem meg őket ettől a nagy veszedelemtől.

A vezír, pedig ezt válaszolta:

- Az istenért! Soha! Kockára tennéd életedet?

De a leány hajthatatlan volt:

- Kár a szóért - mondotta - ennek meg kell lenni!

Mit tehetett a vezír egyebet: felöltöztette leányát menyegzői díszbe és elment, jelentette a királynak, hogy talált menyasszonyt, Sehrezád pedig így szólt a húgához:

- Ha én már a királynál leszek, érted küldök, és elhozatlak. Majd ha ott vagy, és alkalmasnak látod az időt, szólj hozzám ekképpen: »Testvérem, mesélj nekem valami érdekes történetet, hadd virrasszuk így át az éjszakát«. Mire én belefogok mesémbe, és ha Allah akarja, ebben rejlik a mi megszabadulásunk.

Ezután édesapja, a vezír elvezette Sehrezádot a királyhoz. Amikor ez megpillantotta, örömmel kérdezte:

- Hát elhoztad, akit kívántam?

- Parancsára, királyom - felelt a vezír.

Este, mikor nyugovóra tértek, Sehrezád sírva fakadt. A király megkérdezte, mi bántja.

- Ó, uram királyom - válaszol Sehrezád - lásd, van egy kedves húgom, tőle szeretnék elbúcsúzni.

A király elküldött Dunjazádért. Dunjazád megölelte nővérét, és leült a kerevet elé. Éjféltájban pedig így szólt nővéréhez:

- Ó, édes testvérem, szemünkre nem jön álom! Mesélj valami szép történetet, hadd szálljanak az álmatlan órák.

- Szíves örömest - felelt Sehrezád - ha a nemes király megengedi. A király is álmatlan volt és nyugtalan, örült hát, hogy mesét hallhat.

- Mesélj hát - mondotta.

Sehrezád nagy örömmel fogott első meséjébe. A király egész éjjel hallgatta. De Sehrezád csak a mese közepén tartott még és íme: a hajnal pirkadni kezdett; Sehrezád félbeszakította történetét. Dunjazád felkiáltott:

- Ó, be szép is a meséd, be kedves, be gyönyörű!

Sehrezád így felelt:

- Mi ez ahhoz képest, amit holnap éjszaka mesélhetnék, ha életem megkímélné a király!

Mire a király így szólt magában:

- Allahra, nem fejeztetem le addig, míg meg nem hallom a mese másik felét.

Ezután kiment fogadótermébe. Ott állott a vezír, leánya halotti leplével kezében. A király parancsokat osztogatott, intézte az ország dolgait, míg csak a nap végére nem járt. A vezírnek egy szót sem szólt a történtekről. Az pedig nem szűnt meg álmélkodni. Mikor az udvar este szétoszlott, Sahriár király visszatért lakosztályába. S amint leszállt a második éjszaka, Dunjazád így szólt nővéréhez:

- Ó, kedves testvérem, mondd el történeted második felét is!

Sehrezád pedig így szólt:

- Boldogan és örömmel, ha a király is úgy akarja.

- Mesélj csak tovább! - mondotta a király, és Sehrezád tovább mesélt... tovább ezer éjszakán keresztül.

Sehrezádnak ez idő alatt három fiúgyermeke született. Mikor az ezeregyedik éjszaka bevégezte meséit, leborult a király lába elé, és így szólt hozzá:

- Ó, minden idők legnagyobb királya, én a te rabnőd vagyok. Ezeregy éjszakán át elmeséltem neked régi nemzetségek, régi idők népeinek történetét. Kérhetlek-e téged most arra, hogy teljesítsd egy kívánságomat?

És a király így felelt:

- Csak szólj, Sehrezád, megadom, amit kívánsz.

Sehrezád pedig előhívatta a dajkákat, és ezt mondta nekik:

- Hozzátok be gyermekeimet!

Tüstént be is hozták a három kisfiút: egyik közülük már ment, a másik a földön csúszkált, a harmadik még csecsemő volt. Sehrezád a király elé lépett velük, és így szólt:

- Ó, királyom, íme a gyermekeid! Én most azért könyörgök hozzád: kímélj meg a haláltól e gyermekek kedvéért. Mert ha megöletsz, anyátlanul maradnak ezek a kicsinyek; nem lesz asszony, aki úgy gondozza őket, mint én.

A király könnyekre fakadt, szívéhez szorította kisfiáit, és így szólt:

- Ó, Sehrezád, én már a gyermekek születése előtt megkegyelmeztem neked, mert erényes, tisztalelkű, okos és jámbor vagy. Allah áldjon meg téged, apádat és anyádat, a tövet és a hajtást! Allah a tanom, hogy nem lesz semmi bántódásod!

Sehrezád megcsókolta a király kezét, leborult előtte, és végtelen boldogsággal mondta:

- Allah nyújtsa hosszúra életedet, és növelje méltóságodat és hatalmadat!

Nagy öröm támadt a palotában és városszerte; olyan éjszaka volt ez, amilyet kevés élő ember látott, világosabb volt, mint a fénylő nappal. Másnap reggel boldogan ébredt a király, összehívatta minden katonáját, a vezírnek, pedig pompás, csillogó díszruhát ajándékozott, és így szólt hozzá:

- Allah áldjon meg, hogy hozzám adtad tündökletes lelkű leányodat. Megbántam immár, hogy oly sokat elpusztítottam népem leányai közül! És ez az ő érdeme! Okosnak, erkölcsösnek, tisztának és erényesnek ismertem meg őt, három fiúgyermekkel is megajándékozott, dicsértessék érte Allah!

A király díszes ruhákat ajándékozott a birodalom főembereinek, és elrendelte, hogy harminc napra ékesítsék fel a várost.

Fel is ékesítették hát pompásan a várost; ehhez foghatót eddig senki sem látott. Peregtek a dobok, szóltak a trombiták, egymást követték a vitézi játékok: részvevőiket a király dúsan megjutalmazta. A szegények közt is alamizsnát osztatott, és minden alattvalójára, birodalma minden népére kiterjesztette jótékony gondosságát. Ő, és országának népei jólétben, örömben, gyönyörűségben és boldogságban éltek, míg el nem érte őket az örömök elrontója és a kötelékek felbontója: a halál.

(Honti Rezső fordítása)