Alice tanúvallomása

 – Jelen! – kiáltott Alice.

De izgalmában elfelejtette, hogy az utóbbi percekben mekkorára nőtt, és amint sietve fölugrott, a szoknyája szegélye beleakadt az esküdtek emelvényébe, úgyhogy mindnyájukat lesöpörte a közönség sorába, s ott evickéltek a földön, mint azok az aranyhalacskák, amelyeknek medencéjét a múlt héten véletlenségből összetörte.

– Jaj, bocsánat, bocsánat – kiáltotta magánkívül, s amilyen gyorsan csak tehette, fölkapkodta őket a földről, mert egyre a szegény aranyhalacskák jártak az eszében, s arra gondolt, hogy ezeket is gyorsan össze kell szedni és visszarakni az esküdtek emelvényére, különben elpusztulnak.

– A tárgyalást ezennel felfüggesztem mindaddig, míg mindenki el nem foglalja ismét a helyét – szólt harsogó hangon a Király, s szigorú tekintetet vetett Alice-re.

Alice az esküdtek emelvényére nézett, s látta, hogy a Gyíkocskát fejjel lefelé dugta vissza a helyére, s a szegény kis állat kínjában csak a farkával kapálódzott fölfelé, nem tudott visszafordulni. Alice megfogta, visszafordította, s közben azt gondolta:

„Se nem oszt, se nem szoroz, hogy a farka merre néz, merthogy akármerre néz, nem változtat a tárgyalás menetén.”

Mihelyt egy kicsit magukhoz tértek az esküdtek, megint összekeresgélték a palatáblájukat, palavesszőjüket, s jegyezgetni kezdték az iménti baleset lefolyását. Csak szegény Gyíkocska nem jegyezgethetett. Még mindig félájultan ült, és tátott szájjal bámulta a mennyezetet.

– Mit tudsz az esetről? – kérdezte a Király Alice-t.

– Semmit – felelt Alice.

– Éppenséggel semmit? – faggatta a Király.

– Éppenséggel semmit – felelt Alice.

– Ez nagyon fontos vallomás – mondta a Király, az esküdtekhez fordulva.

Ezek már éppen le akarták ezt írni palavesszőjükkel, amikor a fehér Nyuszi tisztelettudóan, de homlokát ráncolva és fintorokat vágva közbeszólt:

– Nem fontos, azt akarta mondani felséged.

– Persze hogy nem fontos, hiszen azt mondtam – igazította ki a Király. Aztán magában halkan ismételgette: „Fontos, nem fontos, fontos, nem fontos”, mintha próbálgatná, melyik hangzik jobban.

Az egyik esküdt ezt írta: „Fontos.” A másik meg ezt: „Nem fontos.”

Alice jól láthatta mindezt, hiszen közvetlen mellettük állt, és szinte előtte volt a palatáblájuk, de – gondolta magában – az egész nem fontos.

Ekkor a Király, aki egy darabig szorgalmasan írogatott a jegyzőkönyvébe, fölkiáltott:

– Csönd! – Aztán olvasni kezdte a jegyzőkönyvéből: – Negyvenkettedik paragrafus. Mindenki, aki egy kilométernél hosszabb, köteles távozni a tárgyalóteremből.

Valamennyien Alice-re pillantottak.

– Én nem vagyok hosszabb egy kilométernél – mondta Alice.

– De igen – mondta a Király –, csaknem két kilométer vagy.

– Dehogyis megyek el – ellenkezett Alice. – Különben is nem azt mondja a törvény, most tetszett csak kitalálni.

– Ez a legrégibb rendelet az egész könyvben – szólt a Király.

– Akkor az első paragrafus volna, nem pedig a negyvenkettedik– szólt Alice.

A Király elsápadt, és gyorsan becsapta a könyvet.

– Vonuljatok vissza ítélethirdetésre – szólt oda remegő hangon az esküdteknek.

– Előbb bizonyítékokra van szükségünk, felség – ugrott föl a fehér Nyuszi. – Most hozták ezt a levelet.

– Mi van abban a levélben? – kérdezte a Király.

– Még nem bontottam föl – mondta a fehér Nyuszi –, de úgy látszik, a letartóztatott küldte valakinek.

– Minden valószínűség szerint valakinek küldte, mert senkinek nem küldhette, legalábbis ez szokatlan volna – szólt a Király.

– Kinek van címezve? – kérdezte az egyik esküdt.

– Nincs rajta címzés – mondta a fehér Nyuszi. – A borítékra sincs semmi írva.

A fehér Nyuszi most kivette a borítékból az írást, s így szólt:

– Nem is levél, hanem vers.

– A vádlott keze írása? – kérdezte egy másik esküdt.

– Nem – felelt a fehér Nyuszi –, és ez fölöttébb gyanús.

Az esküdtek arca elsötétedett.

– A vádlott nyilván hamisította valakinek a keze írását – jelentette ki a Király.

Erre az esküdtek arca fölragyogott.

– Nem én írtam, felség – szólalt meg a Szív Felső –, nem is bizonyíthatják rám, hogy én írtam volna. Még a nevem sincs alatta.

– Annál rosszabb – mondta a Király. – Csak az fél aláírni a nevét, aki valami rosszban sántikál. Becsületes ember bátran aláírja.

Mindenki megtapsolta a Királynak ezt a kijelentését. Ez volt az első okos dolog, melyet aznap mondott.

– Ezzel a bűnössége kétségtelenül be van bizonyítva – kiáltott a Királynő. – Le kell tehát ütni...

– Semmi sincs bebizonyítva! – állapította meg Alice. – Hiszen még azt se tudják, hogy mi van ebben a versben.

– Olvasd föl – parancsolta a Király a fehér Nyuszinak.

A fehér Nyuszi föltette pápaszemét.

– Hol kezdjem, felség? – kérdezte.

– Kezdd a kezdetén – mondta a Király –, és leghelyesebb, ha a végén végzed.

Halálos csönd támadt, a fehér Nyuszi pedig ezt a verset olvasta föl:

Úgy hallom, járt ön nála még,

s beszéltek rólam ott,

azt mondta, kedvelt voltaképp,

bár úszni nem tudok.

Nem mentem, s megsúgták neki

– valóban, így van ez! –,

viszont, ha ő erőlteti,

akkor önnel mi lesz?

Én egyet adtam, ők hetet,

ön négyet vagy hatot,

s bár mind enyém, nem tévedek,

ön mindent megkapott.

Ha kiderülne valami,

nagyon reméli, majd

lesz mód minket megmenteni,

s elkerüljük a bajt.

Ön volt, tudom, az akadály,

ön volt kerékkötő,

pedig már minden készen áll,

tudjuk mind, én meg ő.

De ne mondja, hogy szereti,

örök titok legyen,

én is, ön is, hallgassuk el,

ne tudja senki sem.

– Ez eddig a legfontosabb bizonyíték – mondta kezét dörzsölgetve a Király. – Kérem tehát az esküdteket...

– Egy pennyt adok annak, aki megmagyarázza – szólt Alice, mert néhány perc alatt akkorára nőtt, hogy most már senkitől sem félt, és bátran, belevágott a Király szavába is. – Nincs ennek semmi, de semmi értelme sem.

Az esküdtek mind ezt írták a palatáblájukra:

„Alice szerint a versnek nincs semmi értelme.”

De azért senki se vállalkozott arra, hogy a verset meg is fejtse.

– Ha nincs semmi értelme – szólt a Király –, annál jobb, legalább nem kell tömi rajta a fejünket. De mintha mégis volna valami értelme – folytatta a Király, a térdére teregetve a verset és fél szemmel rásandítva.

– Itt van az: Bár úszni nem tudok. Mert ugyebár, nem tudsz? – fordult a Király a Szív Felsőhöz.

Az szomorúan rázta meg a fejét.

– Vajon olyannak látszom-e, mint aki tud? – kérdezte. (Bizony, nem olyannak látszott, hiszen pappendekliből volt.)

– Helyes – mondta a Király, és tovább mormogta magában a verssorokat: valóban, így van ez – no persze, ez az esküdtekre vonatkozik. Én egyet adtam, ők hetet – ez viszont a lepényekre.

– De hiszen úgy folytatódik: s bár mind enyém – vágott közbe Alice.

– No, most megvan! – kiáltott diadalmasan a Király, és az asztalon álló lepényekre mutatott. – Ez aztán világos : ön volt kerékkötő! – Voltál te már kerékkötő, édesem? – fordult kérdésével nyájasan a Királynőhöz.

– Én ugyan soha! – kiáltotta a Királynő dühösen, azzal egy tintatartót vágott a Gyíkocskához. Ez ugyanis abbahagyta a jegyezgetést, mert észrevette, hogy hiába keni az ujját a palatáblájához, semmi nyoma sem marad. Most aztán kapkodva újra jegyezni kezdett azzal a tintával, amely lecsöpögött az arcán.

– Akkor – mutatott a Király a Szív Felsőre – nem a Királynőbe, hanem belém köt ő. – Ezzel széles mosollyal nézett körül, de az udvar meredten hallgatott.

– Ez tréfa volt! – kiáltotta dühösen a Király, s erre mindenki kacagni kezdett, jobbra-balra dűlve a nevetéstől. – Ezek után vonuljatok vissza ítélethirdetésre – mondta már vagy huszadszor a Király az esküdteknek.

– Előbb végre kell hajtani az ítéletet, csak azután lehet kihirdetni – szólt közbe a Királynő.

– Ostoba szamárság! – kiáltott Alice. – Vád és ítélet nélkül nem lehet a büntetést végrehajtani!

– Fogd be a szád – ordította rákvörösen a Királynő.

– Nem fogom! – felelte Alice.

– Üssétek le a fejét – őrjöngött a Királynő.

De senki se mozdult.

– Nem ijedek meg tőletek – mondta most Alice, aki éppen akkora lett, mint amekkora volt rendesen. – Hiszen ti mind csak kártyalapok vagytok!

Erre a szóra az egész csomag játékkártya a levegőbe röppent és rázáporzott. Alice dühösen, s egyben riadtan fölsikoltott, s próbálta lerázni magáról a kártyákat. Hát egyszerre megint csak ott heverészett az árokparton, feje a nénje ölében pihent, s a nénje nagy vigyázva éppen néhány száraz levelet söpört le, mely a fáról hullott Alice arcába.

– Alice, kelj fel már – mosolygott rá a nénje. – De jót aludtál.

– Jaj, de furcsát álmodtam – dörzsölgette szemét Alice, s amennyire vissza tudott emlékezni, elmesélte nénjének ezeket a különös kalandokat, amelyeket itt olvastatok. Mire befejezte, a nénje megcsókolta, és így szólt:

– Igazán furcsát álmodtál. De most szaladj be uzsonnázni. Már későre jár.

Alice fölugrott, és futott, de egyre az járt az eszében, hogy milyen csodálatos álmot is álmodott.

Amikor Alice elszaladt, a nénje még sokáig ült ott. Tenyerébe hajtotta fejét, nézte a leáldozó napot, s Alice-re gondolt meg az ő csodálatos álmára, közben pedig ő maga is elkezdett álmodni. Először azt álmodta, hogy Alice a kis kezével átöleli a térdét, s csillogó szemével rátekint. Hallotta édes hangját. Látta aztán, amint hátraveti fejét, hogy a szemébe csüngő makrancos hajtincset visszarázza. Képzeletében az egész rét megelevenedett, és benépesült azokkal a furcsa alakokkal, akikről kis húga álmodott.

Lábánál megzizzent a fű, s a fehér Nyuszi surrant el, a közeli tóban a riadt Egér a hullámokat kavarva úszkált, s hallotta, hogy csörög a csésze-kanál Aprilis Bolondjának meg a társainak soha véget nem érő lakomáján, hogy rikácsol a Királynő, aki szerencsétlen vendégei fejét leütteti, hogy prüszköl a disznópólyás a Hercegnő ölében, hogy csörömpölnek köröttük a tányérok meg a tálak, hogy vijjog a Griffmadár, hogy csikorog Gyíkocska palavesszője, és a zsákba dugott tengeri malacok visítása összeolvadt a boldogtalan Ál-Teknőc távoli zokogásával.

Így ült ott, szemét behunyva, és Csodaországba képzelte magát. De tudta, hogy csak a szemét kell fölnyitnia, s minden újra unalmas valósággá szürkül. A füzet csak a szellő zizegteti, a tó vizét csak a hajladozó nád borzolja, a teáscsészék csengése, pedig nem egyéb, mint a bárányok csengettyűje, a Királynő rikácsolása a pásztorfiú hangja, aztán azt is tudta, hogy mihelyt föltekint, a pólyás prüszkölése, a Griffmadár vijjogása s minden különös zaj a közelben sürgő-forgó majorság zagyva lármájává lesz, és az Ál-Teknőc fojtott zokogása csak a tehenek távoli bőgése.

Végül elképzelte, hogy kishúga felnő, de később is olyan tiszta, hű gyermekszíve lesz; mint most. Akkor majd maga köré gyűjti a kisgyermekeket, mesél nekik sok furcsa mesét, talán elmondja ezt a régi mesét is Csodaországról, s azok kíváncsian, csillogó szemmel hallgatják. Ő pedig átérzi együgyű bámulatukat, örömét leli együgyű örömükben, mert visszaemlékszik majd saját gyermekkorára s a sok boldog nyári napra.