BRITI IRODALMI OLDALA
MENÜ
     
ÍRJ NEKEM

     
VENDÉGKÖNYV

     
NEM SZERETHET MINDENKI

Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki.

Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett..., zamatos..., kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki, akit kedvelsz, nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek, akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni...

 

     
LEGSZEBB SZÓ

     
ALKYONI PAPADAKI

A Hold színe

 

- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát,

és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt.

- Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.

- Az álmoknak is van színe?

- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.

- Milyen színű az öröm?

- Fényes, kis barátom.

- És a magány?

- A magány az ibolya színét viseli.

- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt,

hogy magadra teríthesd, ha fázol.

A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott.

Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?

- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.

- Na és a szerelem?

- A szerelem színe a telihold.

- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.

Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett

 


 

     
AKIKÉRT ÉRDEMES ÉLNI

     
SZERETET AZ ÉLET

Szeretet az élet,élet a szeretet...

"Élni annyi, mint szeretni.
Szeretni látni és megmutatni,
érezni és érzékeltetni,
meghallani és meghallgatni,
magasba szállni és fölröpíteni,
kinyílni és felnyitni,
megérteni és megértetni,
együtt érezni és eggyé olvadni
- és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendű alkotás."

     
ŐRANGYALOM

     
HOMAS DEKKER

Minden reggel mosollyal az arcomon ébredni, a napot hódolattal köszönteni, amiért ennyi lehetőséget tartogat. Tiszta fejjel neki látni a munkámnak, még a kis dolgokban is szemem előtt tartani a végső célt, melyet magam elé tűztem; úgy találkozni férfiakkal és asszonyokkal, hogy mosoly van az ajkaimon, és szeretet a szívemben. Gyengédnek, kedvesnek, és előzékenynek lenni minden percben. Oly fáradsággal lehajtani fejem, mely álomba ringat, s oly örömmel, melyet csakis a jól végzett munka okozhat- így szeretném én mulatni napjaimat.


     
LÁTOGATÓK
Indulás: 2005-07-19
     
BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
KERTÉSZ IMRE: SORSTALANSÁG
KERTÉSZ IMRE: SORSTALANSÁG : SORSTALANSÁG 3

SORSTALANSÁG 3

  2005.07.28. 09:46

.

3

 

Másnap egy kissé furcsa esetem volt. Reggel jókor keltem, s mint rendesen, elindultam a munkába. Meleg nap ígérkezett, s az autóbusz ma is tömve volt utasokkal. Már elhagytuk a külváros házait, s a rövid, dísztelen hídon is áthajtottunk, ami Csepel szigetére vezet: innen aztán egy darabon nyílt tájékon visz tovább az út, mezőségek, bal felől valami lapos, hangárforma építmény, jobbról meg kertészetek elszórt üvegházai közt, s itt történt, hogy az autóbusz nagy hirtelen lefékezett, majd utána odakintről egy intézkedő hang foszlányait hallottam, amit azután a kalauz meg több utas továbbított énfelém, hogy amennyiben tartózkodik a kocsin zsidó utas, szálljon le. No, gondoltam, biztos az átlépések ügyét kívánhatják ellenőrizni, az iratok alapján.

 

Csakugyan, az országúton egy rendőrrel találtam magam szemközt. Egy szó nélkül, mindjárt nyújtottam is felé az igazolványom. De ő előbb az autóbuszt küldte tovább, a keze egy rövid mozdulatával. Már-már azt hittem, nem jól érti tán az igazolványt, s éppen készülődtem volna elmagyarázni néki, hogy – amint láthatja – hadiüzemnek vagyok tagja, s bizony nem érek rá az időm vesztegetni; hanem akkor meg egyszerre hangokkal s fiúkkal népesült be köröttem az út, társaimmal, a Shell-ből. A töltés mögül bújtak elő. Kiderült: őket meg már az előző autóbuszokról fogta itt a rendőr, s igen nevettek, hogy én is megérkeztem. Még a rendőr is elmosolyodott kissé, mint aki távolabbról ugyan, de valamennyire szintén részt vesz a mulatságban; mindjárt láttam, nincs ellenünk kifogása – nem is lehetett, természetesen. Kérdeztem a fiúktól, mégis, mi ez az egész, de hát ezt még egyelőre ők se tudták.

 

Azután a rendőr a további autóbuszokat is mind föltartóztatta, amik a város irányából közeledtek, oly módon, hogy bizonyos távolságból elébük lépett, miközben tenyerét a magasba lendítette: minket, többieket ilyenkor addig a töltés mögé küldött. Azután mindannyiszor ugyanaz a jelenet ismétlődött: az újabb fiúk első meglepődése, ami végül nevetésbe fordult. A rendőr elégedettnek látszott. Negyedóra telt így el, körülbelül. Tiszta, nyári reggel volt, a töltés oldalán – éreztük, amikor beléheveredtünk – a nap már kezdte átmelengetni a füvet. Messzebbről, kéklő párák közül, jól idelátszottak az olajtelep kövér tartályai. Azon túl gyárkémények, még tovább, már elmosódottabban, meg valami templomtorony hegyes rajza. Az autóbuszokról, csoportokban vagy egyesével, egyre-másra kerültek elő a fiúk. Megjött egy népszerű, igen élénk, szeplős fiú, fekete tüskék módján nyírott hajjal: a „Bőrdíszműves”, ahogyan mindenki nevezi – mert eltérően a többiektől, akik inkább különféle iskolákból valók, ő ezt a mesterséget választotta. Aztán a dohányzó fiú: szinte sose látni cigaretta nélkül. Igaz, általában a többiek is cigarettáznak, s hogy el ne maradjak tőlük, legújabban magam is próbát tettem vele; de észrevettem, hogy ő egész másképp, szinte már valósággal lázasnak tetsző mohósággal űzi ezt a szokást. A szeme is ilyen furcsa, lázas kifejezésű. Inkább szótlan, valahogy nehezen hozzáférhető természete van; a fiúk körében nemigen közkedvelt. De én azért mégis megkérdeztem tőle egyszer, mi jót talál ennyi füstölésben. Amire ő ezt a kurta választ adta: – Olcsóbb, mint az ennivaló. – Kissé meghökkentem, mert hát erre az okra nem gondolhattam. De még jobban meglepett a tekintetének egyfajta gúnyos, már-már valamiképp ítélkező kifejezése, amikor a zavaromat észrevette; kellemetlen volt, s akkor hát nem is faggattam tovább. De most már jobban megértettem a többiek egyfajta óvatosságát vele szemben. Már felszabadultabb rivalgással köszöntöttek egy másikat: ezt minden közelebbi pajtása csak „Selyemfiúnak” hívja. Találónak is éreztem az elnevezést, a simán fénylő, sötét haja, a nagy szürke szeme, s általában, az egész lényének a szeretetre méltó selymessége miatt; csak utóbb hallottam aztán, hogy a kifejezésnek valójában egy más értelme is van, s tulajdonképp azért adományozták neki, merthogy az otthoni életben ő állítólag igen ügyesen forgolódik a leányok körül. Valamelyik autóbusz „Rozit” is meghozta: valójában Rózenfeld a neve, de hát csak így rövidíti mindenki. Valami okból tekintélynek örvend a fiúk közt, s közös érdekű kérdéseknél általában az ő nézetéhez szoktunk igazodni; a pallérnál is mindig ő jár el a képviseletünkben. Úgy hallottam, a kereskedelmi iskolát végzi. Értelmes, bár némileg túlontúl hosszas arcával, szőke, hullámos hajával meg a kicsikét merev nézésű, vízkékszín szemével múzeumok öreg festményeire emlékeztet, amilyeneket „Infáns agárral”, vagy egyéb, ilyenféle föliratok társaságában látni. Megérkezett Moskovics is, egy apró fiú, már jóval szabálytalanabb, mondhatnám, meglehetősen csúnya arccal, széles, tömpe orrán ráadásul még majd oly vastag és górcsőszerű szemüveggel is, mint amilyen a nagyanyámé – és így tovább, mind a többiek. Általában az ő véleményük is az volt, amit magam is körülbelül hasonlóan láttam, hogy egészében véve az ügy kissé szokatlan, de hát bizonyára tévedés vagy valami efféle lehet. „Rozi”, miután néhány fiú már biztatta, meg is tudakolta a rendőrtől: nem lesz-e baj, ha elkésünk a munkából, s hogy tulajdonképp mikor szándékszik minket tovább, a dolgunkra bocsátani. A rendőr cseppet se haragudott a kérdésért, de hát azt felelte, ez nem rajta, nem az ő elhatározásán múlik. Mint kitűnt, valójában ő se tudott sokkal többet minálunk: egy bizonyos „további parancsot” említett, ami majd a helyébe lép a régebbinek, melynek az értelmében addig egyelőre neki is, nekünk is várakoznunk kell – nagyjából így magyarázta el. Mindez, ha nem is egész világosan, lényegében azonban – a fiúkkal úgy találtuk – elfogadhatóan hangzott. Különben is, a rendőrnek végtére engedelmességgel tartoztunk. No meg ezt annál is könnyebbnek találtuk, mivel az igazolványunk, valamint a hadiüzemi hatóság pecsétjének a tudatában semmi okát se láttuk, hogy a rendőrt igen komolyan vegyük, magától értetődően. Ő viszont azt látta – így derült ki a szavaiból – hogy „értelmes fiúkkal” áll szemben, akiknek, tette hozzá, remélhetően a továbbiakban is számíthat a „fegyelmezettségére”; úgy néztem, tetszettünk néki. Ő maga is rokonszenvesnek látszott: eléggé alacsony rendőr volt, se öreg, se fiatal, napcserzett színű arcában tiszta, igen világos szemmel. Némelyik szavából arra következtettem, hogy vidéki származású lehet.

 

Hét óra volt: az olajtelepen ilyenkor kezdődik a munka. Az autóbuszok most már nem hoztak újabb fiúkat, s akkor a rendőr megkérdezte: hiányzik-e még valaki közülünk. „Rozi” számlált össze minket, s jelentette neki: mind megvagyunk. Akkor a rendőr úgy vélte, mégse várakozzunk itt, az országút szélén. Gondterheltnek látszott, s az volt valahogy az érzésem, tulajdonképp ő is csak oly kevéssé volt fölkészülve miránk, mint mi őrá. Kérdezte is: – Most mihez kezdjek magukkal? –, de hát persze, ebben már nem lehettünk a segítségére. Egész fesztelenül körülvettük, nevetgélve, éppúgy, akár valami kiránduláson egy tanítót, ő meg a csoportunk közepén állt, tűnődő arccal egyre az állát simogatva. Végül azt indítványozta: menjünk a vámházba.

 

Egy kopottas, magában álló, földszintes építményhez kísértük, mindjárt itt, az országút mentén: ez volt a „Vámház” – amint egy viharvert fölirat is tudatta rajta. A rendőr kulcskarikát szedett elő, s a számos csilingelő kulcs közül kiválasztotta, amelyik a zárba illett. Odabenn kellemesen hűs, tágas, bár némileg kopár helyiséget találtunk, pár lócával meg egy hosszú, ócska asztallal berendezve. A rendőr egy másik ajtót is kinyitott, egy jóval kisebb, amolyan irodaforma helyiségét. Ahogy az ajtó hasadékán keresztül láttam: szőnyeg, íróasztal, azon meg telefonkészülék volt odabenn. Telefonálni is hallottuk a rendőrt, röviden, bár a szavait már nem tudtuk kivenni. De úgy hiszem, a parancsot próbálhatta megsürgetni, mert amikor kijött (gondosan bezárta maga után az ajtót), azt mondta: – Semmi. Hiába, várni kell. – Biztatott, helyezkedjünk csak kényelembe. Azt is kérdezte, tudunk-e valami társasjátékot. Egy fiú, ha jól emlékszem, a „Bőrdíszműves” vöröspecsenyét indítványozott. A rendőrnek azonban ez nemigen volt ínyére, azt mondta, többet várt volna el tőlünk, „ilyen értelmes gyerekektől”. Egy ideig eltréfálkozott velünk, miközben egyre az volt az érzésem, mindenképp azon iparkodik, hogy elszórakoztasson valahogy, tán, hogy ne jusson időnk fegyelmetlenkedésre, ahogy még az országúton említette; de hát eléggé járatlannak mutatkozott az ily dologban. Csakhamar azután magunkra is hagyott, miután előzőleg említette, hogy a munkája után kell néznie. Amikor elment, hallottuk, odakintről bezárta ránk az ajtót.

 

A továbbiakról már kevésbé tudnék beszámolni. Úgy látszott, a parancsra soká kell várakoznunk. De hát, magunk részéről, az ügyet cseppet se találtuk sürgősnek: végtére is, nem a magunk idejét vesztegettük. Abban mindnyájan egyetértettünk: kellemesebb itt a hűsön, mint a munkában verítékezni. Az olajtelepen nem sok árnyék akad. „Rozi” ki is járta a pallérnál, hogy levethessük az ingünket. Igaz, ez nem épp egyezik ugyan a szabályzat betűjével, mivel ily módon akkor nem látszik rajtunk a sárga csillag, de hát a pallér mégis hozzájárult, emberségből. Csak Moskovics papírosszerű, fehéres bőre sínylette meg kissé a dolgot, mivel egy kettő rákvörösre vált a hátán, és sokat nevettünk a hosszú foszlányokon, amiket azután leszedett róla.

 

Jól berendezkedtünk hát, a lócákon vagy csak úgy, a vámház puszta földjén: de azt már nehezen tudnám elmondani, mivel is töltöttük az időt. Mindenesetre számos tréfa hangzott el; a cigaretták, no meg idővel az elemózsiás csomagok is előkerültek. A pallérról is megemlékeztünk: említettük, biztos igen csodálkozhatott ma reggel, hogy nem jelentünk meg a munkánál. A patkószegek is előkerültek, a „bika” nevű játékhoz. Ezt már itt, a fiúk közt tanultam: egyet magasba hajít az ember, s az nyer, aki minél többet markol az előtte levő többiből, annyi idő alatt, amíg azt az egyet ismét el nem kapja. A „Selyemfiú”, a keskeny kezének hosszú ujjaival, minden játszmát megnyert. „Rozi” egy dalra is megtanított, amit többször is elénekeltünk. Az az érdekessége, hogy a szöveg három nyelvre is átfordítható, bár mindig csak ugyanazokkal a szavakkal: ha esz-végződést ragasztunk hozzájuk, németül, ha io-t, olaszul, ha meg taki-t, akkor pedig japánul hangzik. Persze, mindezek csak afféle ostobaságok, de hát engem elszórakoztattak.

 

Azután a felnőtteket is el-elnéztem. Ezeket is az autóbuszokról kerítette kézre a rendőr, ugyanúgy, ahogyan minket. Így is értettem meg, hogy amikor nincs velünk, olyankor tehát az országúton van, s ugyanazt a foglalatosságot végzi, amelyet reggel. Lassacskán heten-nyolcan is összegyűltek így, csupa férfi. De láttam, ezek már több munkát adtak a rendőrnek: értetlenkedtek, a fejüket csóválták, magyarázkodtak, az iratukat mutogatták, kérdésekkel alkalmatlankodtak néki. Minket is kifaggattak: kifélék, mifélék vagyunk? De aztán inkább csak egymás közt voltak; átengedtünk nékik pár lócát, azokon gubbasztottak vagy köröttük topogtak. Sok mindent beszéltek, de hát én nem nagyon figyeltem rájuk. Főképpen azt próbálták megfejteni, mi lehet vajon a rendőr eljárásának az oka, meg hogy miféle következménnyel járhat az esemény őrájuk nézve; hanem hát, amint hallottam, erről ahányan csak voltak, körülbelül annyiféleképp is vélekedtek. Egészében, úgy néztem, ez főként attól függött, hogy milyen okmánnyal voltak fölszerelve, mert, amint kivettem, ők is mind valami papirossal voltak persze, aminek a jogán Csepelre igyekeztek, ki a maga dolgában, ki meg közhasznú okból, úgy, amint mi is.

 

Pár érdekesebb arcot azért közülük is megjegyeztem. Így például észrevettem, hogy egyikük nem vett részt a társalgásukban; ehelyett mindvégig csak egy könyvet olvasott, ami úgy látszik, épp vele lehetett. Igen magas, sovány ember volt, sárga viharkabátban, borostás arcában két mély, rosszkedvűen ható redő közti, éles vonású szájjal. Az egyik lóca legszélén választott magának helyet, ablak mellett, keresztbe vetett lábbal, félig háttal a többieknek: tán ez volt az oka, hogy vasúti fülkék sokat tapasztalt utasát juttatta valamiképp az eszembe, aki hasztalannak vél minden szót, kérdést vagy alkalmi útitársak közt szokásos ismerkedést, s unott egykedvűséggel viselte a várakozást, míg a célhoz nem érkezünk – énbennem legalábbis valahogy ezt a gondolatot ébresztette.

 

Egy jó külsejű, valamelyest már korosabb, ezüsthalántékú és kopasz fejtetős emberre már mindjárt az érkeztekor – úgy jó délelőtt tájban – fölfigyeltem: igen méltatlankodott ugyanis, miközben a rendőr betessékelte. Azt is kérdezte, van-e itt telefon, s hogy „igénybe vehetné-e?” A rendőr azonban értésére adta, igen sajnálja, de a készülék „kizárólag szolgálati célból van fenntartva”; akkor elhallgatott, az arca egy bosszús rándításával. Később, a többi ember tudakozódására adott, különben meglehetősen szófukar válaszából azt is megtudtam róla, hogy hozzánk hasonlóan, ő is valamelyik csepeli gyárintézményhez tartozik: „szakértőnek” mondta magát, amit tovább azután nem részletezett. Amúgy különben igen magabiztosnak mutatkozott, s úgy néztem, nagyjából-egészében a miénkhez hasonlíthatott a felfogása, annyi eltéréssel, hogy őt inkább sérteni látszott a föltartóztatás. Megfigyeltem, hogy a rendőrről mindig csak lekicsinylően, s egy bizonyos semmibevevéssel nyilatkozott. Mondta, hogy a rendőrnek őszerinte „valami általános utasítása lehet, úgy látszik”, amelyet valószínűleg „túlbuzgóan hajt végre ”. Úgy vélte azonban, hogy az ügyben végül nyilvánvalóan „erre illetékesek” járnak majd el, ami reméli – tette hozzá –, hogy mihamarább meg is fog történni. Aztán nem nagyon hallottam a hangját, s el is feledkeztem róla. Csak délután felé vonta futólag ismét magára a figyelmemet, de akkor már magam is fáradt voltam, s épp csak észrevettem, mennyire türelmetlen lehet: hol leült, hol felállt, hol a mellén, hol a hátán fonta össze a karját, hol pedig az órájára nézett.

 

Volt aztán ott egy fura kis emberke, jellegzetes orral, nagy hátizsákkal, „golfnadrág” nevezetű viseletben, óriási méretű bakancsban; de még valahogy a sárga csillag is nagyobbnak tetszett rajta a megszokottnál. Ez már többet aggodalmaskodott. Különösképp a „balszerencséjéről” panaszkodott mindenkinek. Körülbelül meg is jegyeztem az esetét, mivel egyszerű történet volt, s ő többször is elismételte. „Nagybeteg” édesanyját ment volna meglátogatni Csepel községébe – így beszélte el. Külön engedélyt eszközölt ki a hatóságtól, itt volt nála, megmutatta. Az engedély mai napi érvényre szólt, délután két óráig. Hanem valami közbejött néki, egy ügy, amit „halaszthatatlannak” mondott, mint hozzátette: „az ipar miatt”. De a hivatalban mások is voltak, s így nagy soká került csak sorra. Már-már az egész utat veszélyben látta – így mondta. Azért még sietve villamosra szállt, hogy eredeti terve szerint az autóbusz végállomásához jusson. De útközben összevetette az oda- és visszaút lehető tartamát meg az engedélyezett időpontot, és kiszámította: már bizony kockázatos volna nekivágnia. Hanem a végállomáson meg azt látta, épp benn még a déli autóbusz. Akkor viszont, így értesültünk tőle, arra gondolt: – Mennyi sok vesződségemben van ez a kis darab papiros!… És – tette hozzá – szegény Anyuka is vár. – Említette, hogy neki meg a feleségének bizony sok gondot okozott az öregasszony. Régóta kérlelték már: hurcolkodjon őhozzájuk, a városba. De a mamája egyre vonakodott, egész addig, míg végül már késő lett. Igen csóválta a fejét, mivel az volt a véleménye, hogy őszerinte csak a házához ragaszkodott „mindenáron” az öregasszony. – Pedig még komfort sincs benne – jegyezte meg. De hát – így folytatta – meg kell őt értenie, mivel az édesanyja. S szegény, tette hozzá, beteg is, meg idős is már. És mondta, hogy „érezte: talán sose tudná megbocsátani magának”, ha elmulasztaná ezt az egy alkalmat. S így hát akkor mégiscsak fölkapaszkodott az autóbuszra. Itt egy percre elhallgatott. Fölemelte, majd lassan újra visszaengedte a kezét, tanácstalan mozdulattal, mialatt a homlokán ugyanakkor ezer apró, kérdő ránc képződött: szomorú, csapdába esett rágcsálóhoz hasonlított kissé. Mit gondolnak – kérdezte aztán a többiektől –, lehet-e mármost valami kellemetlensége az ügyből? S tekintetbe veszik-e majd, hogy az engedélyezett időpont átlépése nem az ő hibájából történt? Hogy vajon mit gondolhat a mamája, akit értesített a jöveteléről, s otthon a felesége meg a két kisgyermeke, ha nem ér haza két órakor? Főképpen, úgy vettem észre a tekintete irányából, minthogyha az előbbi, tekintélyes külsejű ember, a „Szakértő” véleményét vagy nyilatkozatát várta volna ezekről a kérdésekről. Ez azonban, láttam, nem nagyon figyelt rá: egy cigaretta volt épp a kezében, amit nemrég szedett elő, s most ennek a végét kocogtatta az ezüstösen csillámló tárcájának a betűkkel domborított meg vonalkákkal rovátkolt fedeléhez. Az arcán elmerült s valami távoli gondolatba vesző kifejezést láttam, és úgy tetszett, hogy mit se hallott az egész történetből. Akkor aztán megint a balszerencséjére tért vissza: ha csupán öt perccel később ért volna a végállomáshoz, akkor már nem éri ott a déli autóbuszt; ha ezt nem találja benn, akkor a következőre már nem várt volna; s ilyenképp – föltéve, hogy mindez „csak öt perc különbséggel” történik – most akkor „nem itt ülne, hanem otthon” – magyarázta el újra meg újra.

 

No meg emlékszem még a fókaarcú emberre is: testes volt, tömött, fekete bajuszt meg aranykeretű pápaszemet hordott, és a rendőrrel akart „beszélni” minduntalan. Az se kerülte el a figyelmemet, hogy mindig külön, a többiektől kissé távolabb iparkodott megkísérelni ezt, egy-egy sarokban vagy ajtónál lehetőleg. – Biztos úr – hallottam olykor a fojtott, rekedtes hangját –, beszélhetnék Önnel? – Vagy: – Biztos úr kérném… Egy szót csak, ha szabad volna… – Végül egy ízben a rendőr kérdezte is az óhaját. Hanem akkor meg habozni látszott. A pápaszemét is előbb bizalmatlanul körbevillantotta gyorsan. S bár a teremnek ezúttal a hozzám eléggé közel eső sarkában voltak, a tompa dörmögéséből se vehettem ki azután semmit: valamiről bizonykodni látszott. Majd egyfajta bizalmasabb jellegű, édeskés mosoly is megjelent az arcán. Ugyanakkor először csak kissé közelebb, azután meg fokról fokra, egész oda hajolt már a rendőrhöz. Mindeközben, még mindig ugyanakkor, egy furcsa mozdulatát is észrevettem. A dolog nem egész hatott rám világosan: először úgy néztem, mintha tulajdonképp a belső zsebébe készülődött volna benyúlni valamiért. Még gondoltam is a mozdulata bizonyos látható jelentőségéből, hogy egy fontos írást, valamilyen rendkívüli vagy különleges okmányt kívánna még tán bemutatni a rendőrnek. Csakhogy hiába várakoztam rá: mi kerül majd elő, mert ezt a mozdulatát aztán mégsem vitte egész végig. Viszont azért abba se egészen hagyta: inkább csak elakadt vele, megfeledkezett róla, egyszerre, mondhatnám, már-már a csúcsponton, felfüggesztette valahogyan. Így azután végül is csak kívülről matatott, futkosott és kaparászott egy ideig a melle táján a keze, ritkás szőrzetű nagy pók, vagy még inkább amolyan kisebb tengeri szörny módján, mely mintegy a rést kereste, hogy a kabátja alá iramodjon. Ő maga ezalatt még mindig beszélt, és az a bizonyos mosoly is egyre ott volt még az arcán. Mindez néhány másodpercig tartott így, körülbelül. Azután annyit láttam, hogy a rendőr igen gyorsan, s valamilyen szembeötlő határozottsággal nyomban végét is vetette a beszélgetésnek, sőt, úgy néztem, még meg is neheztelt rá valamelyest; s csakugyan, habár voltaképp az egészből nem sokat értettem, de valami nehezen meghatározható módon nekem is gyanús színezetűnek tetszett némiképp a viselkedése.

 

A többi arcra, eseményre már nem nagyon emlékszem. Különben is, ahogy múlt az idő, az ilyen megfigyeléseim már mindegyre kevésbé voltak élesek. Annyit még elmondhatok, hogy velünk, fiúkkal a rendőr továbbra is igen figyelmes maradt. Viszont a felnőttekkel, úgy vettem észre, már egy árnyalattal mintha kevésbé lett volna szívélyes. De délutánra már ő is kimerültnek látszott. Gyakran is hűsölt akkor már köztünk, vagy a szobájában, a közben arra menő autóbuszokkal sem törődve. Hallottam, a telefonnal is meg-megpróbálkozott, s egyszer-másszor jelentette is az eredményt: – Még mindig semmi –, de már-már nyíltan látható elégedetlenséggel az arcán. Egy másik mozzanatra is emlékszem. Még előbb, úgy valamennyivel dél után történt: egy cimborája látogatta meg, egy másik rendőr, kerékpáron. Ezt előbb idekint, a falnak támasztotta oda. Aztán meg gondosan bezárkóztak a mi rendőrünk szobájába. Csak jó idő múltán jöttek ki. Búcsúzóul az ajtóban még soká, hosszasan paroláztak. Nem szóltak, de olyasféleképp bólogattak, úgy néztek egymásra közben, mint ahogy régente, még apám irodájában láttam ezt olykor kereskedőknél, miután maguk közt előzőleg a nehéz időkről meg a lanyha üzletmenetelről tanakodtak. Persze, beláttam, ez nem lehet igen valószínű, rendőröknél: de hát mégis, nekem ezt az emléket idézte eszembe az arcuk, ugyanazt az ismerős, némileg gondterhelt kedvetlenséget s ugyanazt a kényszerű belenyugvást is, mintegy a dolgok változtathatatlan rendeltetésébe. De kezdtem elfáradni; a még hátralevő időből azután már csak arra emlékszem, hogy melegem volt, unatkoztam, s egy kissé el is álmosodtam.

 

Egészében, elmondhatom, a nap eltelt. A parancs is megjött végre, körülbelül négy órakor, pontosan, amint a rendőr megígérte. Úgy szólt, hogy „felettes hatóság” elé induljunk, az irataink bemutatása céljából – így tudatta velünk a rendőr. Őneki viszont telefonon adhatták értésére, mert előzőleg sürgő-forgó, valamilyen változásra utaló hangokat hallottunk a szobájából: a készülék többszöri, sürgető csöndülését, majd meg, hogy ő is kapcsolatokat keresett, s pár kurtán hangzó ügyletet bonyolított még rajta. Azt is elmondta még a rendőr, hogy bár egészen pontosat ővele sem közöltek, de hogy őszerinte pusztán amolyan rövid formáról lehet csupán szó, már legalábbis a törvény szemszögéből oly világos és kétségbevonhatatlan esetekben, mint amilyen például a miénk is.

 

A menet hármas sorokba rendeződve vágott neki, vissza, a város irányába, a környékbeli összes határpontokról egyszerre – ahogy erről az út folyamán megbizonyosodhattam. Átérve ugyanis a hídon, egy-egy kanyarodóban vagy kereszteződésnél más társaságokkal is összetalálkoztunk, amelyek szintén több vagy kevesebb sárga csillagos emberből meg egy-két, sőt egy alkalommal három rendőrből is álltak. Az egyik ilyen csoport kíséretében a kerékpáros rendőrt is fölismertem. Azt is észrevettem, hogy a rendőrök ilyenkor mindig ugyanazzal a bizonyos, mintegy munkabeli rövidséggel köszöntötték egymást, mint akik már előre számítottak ezekre a találkozásokra, s akkor értettem csak meg pontosabban a mi rendőrünk előzetes ügyintézéseit, a telefonon keresztül: ilyenképp tehát az időpontokat egyeztethették egymással, úgy látszik. Végül is azon kaptam magam, hogy már egész tetemes sor közepén járok, két oldalról meg, ritkás távközökben, a rendőrök fogták közre a menetünket.

 

Így mentünk, mindenütt a kocsiúton, eléggé sokáig. Szép, tiszta nyári délután volt, az utcák telve tarka sokasággal, mint ezen az órán mindig; de én mindezt csak egy kicsit elmosódottan láttam. A tájékozódás fonalait is hamar elveszítettem, mivel többnyire oly utcákon s utakon vágtunk keresztül, amelyeket nem nagyon ismerek. S aztán az utcák mindegyre növekvő sokadalma, a forgalom, s főképp az a fajta nehézkesség, ami már ily körülmények közt egy zárt menetnek az előrehaladásával jár együtt, meglehetősen elfoglalta, s hamar ki is fárasztotta a figyelmemet. Az egész hosszú útból voltaképp csak a járdák közönségének a menetünk láttán való egy bizonyos sietős, habozó, már-már szinte lopott kíváncsiságára emlékszem (a dolog eleinte mulattatott, de idővel már nem nagyon ügyeltem erre), no meg egy későbbi, némileg zavaros pillanatra. Valami széles, roppant mozgalmas külvárosi úton jártunk éppen, köröttünk mindenütt a forgalom tülekvő, kibírhatatlanul lármás áradatával; nem tudom, egy ponton miként ékelődhetett a menetünkbe egy villamos, épp nem sokkal előttem. Kénytelenek voltunk megtorpanni, arra a pillanatra, amíg áthaladt – s ekkor lettem figyelmes egy sárga ruhadarab hirtelen villanására, elöl, a por, a zaj meg a járművek kipárolgásának a fellegeiben: az „Utas” volt. Egyetlen hosszú szökkenés, s már el is veszett, oldalt valahol a gépek s az emberek forgatagában. Egész elképedtem: mindez valahogy nem nagyon vágott össze a vámházbeli viselkedésével, úgy találtam. De mindeközben mást is éreztem még, valami jókedvű meglepődést, azt mondhatnám, egy tettnek az egyszerűségén: s csakugyan, láttam, hogy egy-két vállalkozó akkor mindjárt neki is iramodott még őutána, ott, elöl. Magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvéért – mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek. Azután a rendőrök mindjárt intézkedtek, és a sor ismét összezárult körülöttem.

 

Egy ideig még mentünk, majd utána minden igen gyorsan, váratlanul és egy kicsit meghökkentő módon történt. Valahol befordultunk, s úgy láttam, megérkeztünk, mert az út egy szélesre tárt kapu szárnyai közt folytatódott. Akkor vettem csak észre, hogy a rendőrök helyett a kaputól már egyszerre mások léptek az oldalunkra, olyan ruhában, mint a katonáké, de tarka tollakkal az ellenzős sipkájukon: csendőrök voltak. Szürke épületek útvesztőjében vezettek tovább, mind beljebb s beljebb, egy hirtelen kibukkanó, fehér kavicsokkal teliszórt, roppant térségre – afféle kaszárnyaudvarra, úgy néztem. Mindjárt ugyanakkor magas, parancsoló külsejű alakot pillantottam meg, amint a szemközti épület irányából egyenesen felénk igyekezett. Magas csizmát és testhez álló egyenruhát hordott, arany csillagokkal, mellén rézsútos irányban átvetett bőrszíjjal. Egyik kezében vékony, amolyan lovagláshoz használatos pálcát is láttam, amellyel mindegyre a lakkosan fénylő csizmaszárát ütögette. Egy perc múlva, miközben mi már mozdulatlan sorokban várakoztunk, azt is kivettem, hogy a maga módján szép ember volt, keményre edződött, s egészében kissé a filmek vonzó hőseire emlékeztető, férfias vonásokkal, divatos formájúra igazított keskeny, barna bajusszal, amely igen illett a napsütött színű arcához. Amikor közelebb ért, a csendőrök vezényszava mindnyájunkat megmerevített. Azután mindenről csak két, egymást gyorsan követő benyomásom maradt: a lovaglópálcás recsegő, némileg egy vásári kikiáltóéhoz hasonlító hangja, ami annyira meglepett a különben választékos külseje után, hogy magukból a szavaiból talán ezért is nem jegyeztem meg túl sokat. Annyit azért megértettem, hogy a „vizsgálatot” – ezt a kifejezést alkalmazta – csak holnap szándékszik megtartani ügyünkben, majd utána máris a csendőrökhöz fordult oda, az egész teret betöltő hangon megparancsolva nékik, hogy addig is, vigyék „az egész zsidó bandát” oda, ahová őszerinte tulajdonképp valók, azaz a lóistállóba, és zárják oda be őket éjszakára. A második benyomásom meg a mindjárt erre következő átláthatatlan, vezényszavaktól hangos zűrzavar volt, a hirtelen föléledő csendőrök üvöltő rendezkedése, amivel eltereltek minket. Azt se tudtam, merre is forduljak hamarjában, s csak arra emlékszem, hogy mindeközben nevethetnékem volt kissé, egyrészt a csodálkozástól meg a zavartól, attól az érzéstől, mintha valami esztelen színjátéknak csöppentem volna váratlanul a közepébe, melyben nem egész pontosan ismerem a szerepemet, másrészt meg egy futó gondolattól is, ami éppen hogy átsuhant a képzeletemen: s ez mostohaanyám arca volt, amikor ráeszmél majd, hogy ma este már bizony hiába számít rám a vacsorával.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     
A NAP VERSE

 

 

 

 

William Blake
 
A TÉLHEZ
 
 
"Ó, Tél! rekeszd el gyémánt ajtaid:
Észak tiéd: ott ástad mélyre odvas,
Sötét lakásod. Ne rázd meg tetőid
S ne zúzd szét oszlopaid vas-kocsiddal."
 
Nem hallgat rám s a tátott-szájú mélység
Felett elvágtat, acél viharát
Kirántva; már felnézni sem merek,
Mert ő az úr széles világ fölött.
 
De nézd az őrült szörnyet! csontjain
A bőr feszül s a nyögő szirtre hág:
Csenddé hervaszt mindent, lerongyolódik
Kezén a föld s elfagy a zsenge élet.
 
Sziklákon trónol, s hasztalan kiáltoz
A tengerész, szegény! kire vihar tör,
Míg elmosolyodik az ég s a bőgő
Szörnyet Hekla-hegyi odvába visszaűzi.
     
AZ IDŐ MÚLÁSA

     
KALENDÁRIUM
2024. Május
HKSCPSV
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
<<   >>
     
VIGYÁZZ RÁ

     
BALÁZS FECÓ

Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok!
Szeretlek, és melletted vagyok.
De tudom jól, hogy eljön majd a nap,
És nem lesz semmi, ami majd visszatart.
Mert sehol sem tudtam megnyugodni még.
S ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szépben, megváltozni nem tudok.

Meder nélküli folyó leszek nélküled,
És meglehet, hogy sokszor tévedek,
És minden reggel máshol ér talán,
És senki nem fog emlékezni rám,
És nem tudom, hogy mi történhet még,
De ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok.
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szépben, megváltozni nem tudok.


 

     
ÁLOM

     
TORNAY ANDRÁS

Díszíts fel!

Akassz rám időt, mosolyt, érintést

Szeretnék végre ünnepelni

Ülj mellém szótlanul

Vigyázzunk egymásra

- én tudom, hogy nagyon törékeny vagyok!

 

     
ESS ESŐ, ESS

     
PAULO COELHO

 

Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségének. Történt már velem ilyen, és fog is még történni, ebben biztos vagyok. Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más - és újra rám talál a szerelem.

 

     
VALAMI VÉGET ÉRT

     
POPPER PÉTER

A dolgokkal akkor kell elkezdeni törődni, amikor még nem is jöttek létre. Akkor kell rendet tartani, amikor még nincs felfordulás. Ami nyugalomban van azt könnyű megtartani. Ami még nem született meg, arról könnyű tervet szőni. A még törékenyt könnyű eltörni, a még parányit könnyű megsemmisíteni. A húszméteres faóriás egy pici sarjból fejlődött ki. A kilenc emeletes tornyot egy sor téglával kezdik építeni.

 

Az ezer mérföldes utazás egy lépéssel kezdődik.

 

     
IRODALMI LINKEK
     
KEDVENC OLDALAIM
     
ONLINE KÖNYVESBOLT
     

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77    *****    Augusztus 26-án Kutyák Világnapja! Gyertek a Mesetárba, és ünnepeljétek kutyás színezõkkel! Vau-vau!    *****    A horoszkóp elemzésed utáni érdeklõdés, nem kíváncsiság hanem intelligencia. Rendeld meg és nem fogod megbánni. Katt!!!    *****    Cikksorozatba kezdtem a PlayStation történelmérõl. Miért indult nehezen a Sony karrierje a konzoliparban?