BAJZA JÓZSEF (1804-1858)

Bajza József neve hallatára az irodalomban valamennyire járatos olvasó mindenekelőtt arra gondol, hogy ő volt a reformkor legjelentékenyebb kritikusa. Kölcsey és Szemere Pál kezdeményei után tulajdonképpen ő a magyar irodalmi kritika megteremtője, a haladó eszmék szószólója a sajtóban, indulatos és félelmetes vitatkozó, majd 1848-49 folyamán Kossuth sajtójának vezérpublicistája, aki a nemzeti törekvések tragikus összeomlása után maga is lelkében összeomlik, és elborult elmével hal meg. Ez a kép így igaz is, csak nem teljes. Kimarad belőle a költő, akinek hangja merőben különbözik Vörösmartyék zengő pátoszú, színgazdag romantikájától is, és a hamarosan megjelenő Petőfiék népközelségétől is; ezekkel szemben teljes kibontakozása annak az elegáns, finom árnyalatokra törekvő érzelmességnek, amely Kazinczyn és Kölcseyn keresztül érkezett el a reformkorba. A finom árnyalatoknak ezt a költészetét nevezték akkoriban "almanachlírá"-nak. Bajzát, a költőt, a magyar almanachlíra főalakját alaposan elfelejtettük, ha egy-két versét kegyeletből őrzik is az antológiák, holott több köze van a fél évszázaddal későbbi századforduló, majd a Nyugat hangvételeihez, mint akár nemzedéktársainak, akár közvetlen utódainak. Egy-egy Bajza-rímpár felcsendülésénél néha Babits vagy Tóth Árpád jut a meglepett olvasó eszébe. Ez a finom hangú, lírikus egyenes irányban folytatta a hasonlóképpen finom lírikus Kölcsey meg nem alkuvó, forradalmat előkészítő politizáló-kritizáló magatartását, haladóbb volt, mint barátai és közvetlen fegyvertársai, és talán a legfontosabb előkészítője volt annak a forradalomba torkolló irodalmiságnak, amely Petőfiben vált teljessé. Kétségtelen, hogy a reformkor évtizedeinek ő az egyik irodalmi főszereplője.

1804-ben született, művelt kisnemesi család sarja volt, és mint a nemesi értelmiség többsége, ő is jogásznak készül, és ő sem lesz sem ügyvéd, sem köztisztviselő. Már az egyetemen jobban izgatja az esztétika, filozófia, irodalom, mint a törvénykönyvek. Egyetemi évei alatt köt életre szóló barátságot azzal a Schedel Ferenc nevű orvostanhallgatóval, akit később Toldy Ferencnek hívnak, s mialatt Bajza megteremti a rendszeres magyar kritikát, ő - miközben pesti orvos - megteremti a rendszeres magyar irodalomtörténetet. Schedel, azaz Toldy Ferenc ismeri Bajza verseit, ő ismeri fel először benne a jelentékeny költőt, ő viszi el a költeményeket az akkori irodalmi vezérhez, Kisfaludy Károlyhoz. Kisfaludy lelkesen fedezi fel és gyűjti maga köré azt az irodalmi ifjúságot, amellyel szervezi a magyar romantikát. Felismeri Toldyban az irodalomelmélet jövendő mesterét, és Bajzában egyelőre a jó költőt. Ugyanebben az időben fedezi fel Czuczor Gergelyt és nemsokára Vörösmartyt. Ezekkel készíti elő az új irodalmat. Vörösmarty hamarosan harmadiknak csatlakozik Bajzához és Toldyhoz, Kisfaludy korai halála után a Vörösmarty-Bajza-Toldy triász a haladó irodalom elismert vezérkara. Együtt hozzák létre előbb a Bajza szerkesztette Kritikai Lapokat, majd 1837-től kezdve a kor igen magas színvonalú folyóiratát, az Athenaeumot. Bajza és Vörösmarty idővel rokonok is lesznek, feleségeik nővérek, ők tehát sógorok. De rendíthetetlen barátok és bajtársak is, habár Bajza hamarosan forradalmibb, és politikailag következetesebb, mint a közélettől elhúzódó Toldy vagy a nagyon is közéleti, de Széchenyi liberalizmusán csak alig-alig túllépő Vörösmarty. Bajza Kossuthig jut el.

Bajza kérlelhetetlenül harcias férfi. Igényes és következetes kritikájával, amely felméri az egész irodalmi és színházi életet, sok ellenséget szerez magának. Vitatkozókedve újabb és újabb irodalmi harcokba keveri. Ellenfelei egyre jobban érzik, hogy politikai elvekben is továbbtart, mint ők. Ki mer állni az úri tekintélyek ellen, sőt nyíltan tagadja a tekintélyeket. Csakis a meggyőző érvelést hirdeti mértékadónak az irodalmi és társadalmi igazságokban. Ez a bátorság azután olyan tekintélyt szerez nevének, hogy ő lesz az 1837-ben végre megszülető Nemzeti Színház első igazgatója. Kritikusi elveit igyekszik érvényesíteni a színház vezetésében. Ez olyan összeütközésekhez vezet, hogy lemond, és visszatér a kritikusi tollhoz. Ez időben folyik a nagy csatározás a romantika németes és franciás iránya között. Bajza felismeri, hogy a francia típusú romantika, s mindenekelőtt vezéralakja, Victor Hugo, a demokráciát fejezi ki, szemben a merőben más jellegű német romantikával. Ez időben tehát kritikai főcélja Victor Hugo népszerűsítése. A vita hevében néha olyan túlzásokig is elmegy, hogy a nagyon szeretett Hugót nagyságban a nagyon tisztelt Shakespeare mellé, sőt elé állítja. Persze akkor Hugo ilyen szenvedélyes népszerűsítése haladó politikai kiállás volt. És Bajzánál a kritikust nem lehet elválasztani a haladó politikus-publicistától. Ugyanakkor minden más kritikus fölé helyezte filozófiai képzettsége és esztétikai szakszerűsége.

Éveken keresztül Vörösmartyval felváltva írták az Athenaeum Játékszíni krónika című rovatát, amely napról napra figyelte a színházi élet eseményeit. Vörösmarty sem jelentéktelenebb kritikus Bajzánál, még szellemesebb is nála, szemléletességben pedig nincs párja a magyar kritikai irodalomban, de Vörösmarty elsősorban nagy költő, Bajza pedig elsősorban esztéta. De közben igen jó költő. Csakhogy a sok irodalmi és publicisztikai küzdelem, az elmélkedő munka, az irodalmi és színházi szervezés egyre kevesebb időt ad a költőnek. Így életművében aránylag kis helyet foglalnak el versei. Költői stílusán is erősebb nyomot hagy a nyelvújítás nyelvi finomkodása, nemhiába a Kazinczy-vonal folytatója. Ez az oka annak, hogy a Bajza-verseket, miközben sok mindenben modernebbnek érezzük, mint kortársaiét, ugyanakkor nyelvileg régiesebbeknek is érezhetjük az azóta elavult szavak miatt.

Ahogy az idő halad 1848 felé, Bajza egyre inkább közeledik a cselekvő politikához. Kossuthban ismeri fel a jövendő emberét, és Kossuth is benne látja eszméinek hatásos publicisztikai kifejezőjét. 1848-ban azután ő lesz a Kossuth Hírlapja című, forradalmi célzatú napilapnak a főszerkesztője. Őt jelölik a forradalmi vésztörvényszék elnöki székére is, de ezt nem fogadja el: ő tollával ítélkezik emberek és elvek fölött; valójában sohasem volt gyakorló jogász, sem hivatásos államférfi. De a reakció, az ellenforradalom mégis indokoltan látja benne a forradalom egyik legkövetkezetesebb előkészítőjét és kifejezőjét. Az összeomlás után tehát közvetlen életveszélyben van. Sógorával, Vörösmartyval együtt bujkál. Vörösmarty hiába volt mérsékeltebb, visszahúzódóbb a forradalomban, mint Bajza: Haynauék szemében a magyar romantika főalakja is főbűnös. Haynau bukásáig rejtőzködniök kell. Ez a szüntelen életveszély, a szorongás, a bukás kétségbeesése, a reménytelenség felőrlik Bajza idegzetét. Vörösmarty lelke is meginog, az ő számára a káosz és a búskomorság következik. Bajza számára a teljes lelki széthullás. Addig bírja, amíg a közvetlen életveszély feszültsége tart. Amikor Haynau rémuralma véget ér és Bajza visszajöhet Pestre, már idegroncs, de még öntudatánál van. Munkát azonban nem kapott: gyanús ember volt. Pedig még folytatni szerette volna az életművet. Valamikor belekezdett egy átfogó nagy világtörténelembe, ezt szerette volna befejezni. De nem volt kinek. Agyongyötört idegzete nem bírta tovább. Előbb csak ki-kihagyott a tudata, azután hosszú ideig teljesen elborult. És ha az állapota az évek folyamán valamelyest javult is, valójában élőhalott maradt, míg 1858-ban, ötvennégy éves korában meg nem halt.

Neve fennmaradt. De főleg a kritikust szoktuk emlegetni, meg a szerkesztőt, meg a forradalmi publicistát. Egész egyénisége ennél is több. Hozzátartozik filozófiai, esztétikai képzettsége, népművelő hevülete, szervezőtehetsége és irodalomszervező hajlama, meg nem alkuvó gerincessége, igazi irodalmi vezéregyénisége. És még így sem teljes a kép, ha megfeledkezünk a költőről, az almanachlíra klasszikusáról, aki a hazai szentimentalizmusból indul, onnét érkezik el a diadalmas romantikáig, hogy továbblépjen Petőfiékhez. A Petőfi előtti fél évszázadnak ő az egyik irodalmi főszereplője.