Körbecsukó meg az egér hosszú tarka farka

Mondhatom, furcsán festett ez a társaság a parton. A madarak tolla csatakos volt, a többi állat szőre meg odatapadt a testéhez, valamennyien csurogtak-csöpögtek, és búnak eresztették a fejüket.

Természetesen az volt a legnagyobb gondjuk, hogyan lehetne megszáradniuk. Ezen tanakodtak, s Alice néhány perc múlva már kedélyesen tereferélt velük, mintha réges-rég ismerte volna őket. Sőt a Papagájjal össze is veszett, hogy az végül duzzogva hátat fordított neki, s csak ezt hajtogatta:

– Én öregebb vagyok, szívem, ennél fogva nekem jobban kell tudnom.

Alice ezt nem akarta elismerni mindaddig, amíg a Papagáj meg nem mondja: hány éves. De a Papagáj ezt kereken megtagadta. Hát a vita itt megrekedt.

Végül is az Egér, aki – úgy látszik – nagy tekintélynek örvendett, elkiáltotta magát:

– Tessék mindenkinek helyet foglalni és ide figyelni. Ígérem, hogy egykettőre mindnyájan olyan szárazak lesznek, mint a kóró. Valamennyien körbe ültek. Az Egér a középre ült. Alice aggódva leste az Egér szavát, mert érezte, hogy rettentő náthát kap, ha hamarosan meg nem szárad.

– Kh, kh – köszörülte a torkát fontoskodva az Egér. – Tehát kezdhetem? El fogom mondani a világ legszárazabb történetét. Csöndet kérek: Hódító Vilmos1, akinek ügyét a pápa is felkarolta, hamarosan elfogadtatta uralmát az angolokkal, annál is inkább, mert a nemzetnek vezetőkre volt szüksége, azonfelül ez idő tájt megszokta a zsarnokságot és a behódolást. Edwin és Morcar, Mercia és Northumbria urai...

– Brr... – borzongott a Papagáj vacogva.

– Közbe tetszett valamit szólni? – kérdezte a homlokát ráncolva, de roppant udvariasan az Egér.

– Nem – sietett megjegyezni a Papagáj.

– Tudniillik azt hittem – mondta az Egér. – Folytatom. ... Edwin és Morcas, Mercia és Northumbria urai alávetették magukat Vilmosnak, sőt még Stigaud is, Canterbury hazafias érzésű érseke, tanácsosnak találta...

– Mit talált? – kíváncsiskodott a Kacsa.

– Feltételezem, hogy tisztában van a szavak értelmével – felelt bosszúsan az Egér. – Nem tudja, mit jelent az „találni”?

– Hogyne tudnám. Én többnyire békát vagy pondrót szoktam találni. Most az a kérdés: mit talált az érsek?

Az Egér a füle mellett eresztette el a kérdést, s tovább hadart:

– ...tanácsosnak találta, hogy Edgár Athelinggel tartva, elébe menjen Vilmosnak, és felajánlja neki a koronát. Vilmos eleinte tartózkodóan viselkedett. Normannjainak elviselhetetlen szemtelensége azonban.... Nos, hogy érzi magát, kedvesem? – fordult most beszéd közben Alice-hoz.

– Még mindig csuromvizesen – válaszolt szomorúan Alice. – Bármily száraz is ez a történet, én nem lettem tőle szárazabb.

– Ebben az esetben – szólalt meg ünnepélyesen a Struccmadár – van szerencsém javasolni az ülés elnapolását s egy albizottság azonnali kiküldését, mely majd erélyesebb rendszabályok foganatosítása tárgyában lesz hivatva határozni...

– Beszéljen értelmesen! – kiáltott közbe a Sas. – Egy kukkot sem értek ezekből a hosszú szavakból. Sőt, azt hiszem, hogy ön sem érti.

A Sas lopva elmosolyodott. Néhány másik madár „viharos derültségre” fakadt.

– Csak azt óhajtottam megjegyezni – folytatta a Struccmadár sértődötten –, hogy valamennyien benn voltunk a vízben, s valamennyien meg akarunk száradni. Ennélfogva a leghelyesebb lenne, ha körbecsukót játszanánk.

– Hát az meg micsoda? – kérdezte Alice.

Nem mintha nagyon érdekelte volna őt, de a Struccmadár megállt a beszédében, mintha azt várná, hogy valaki közbeszóljon. Minthogy senki se szólt közbe, Alice vállalkozott rá.

– Legjobban úgy értjük meg – folytatta a Struccmadár –, ha azonnal hozzákezdünk.

Lehet, gyerekek, hogy egyszer majd egy téli napon ti is körbecsukót akartok játszani, hát elmesélem, mit művelt a Struccmadár.

Először is körformában kijelölte a versenypályát (nem fontos, hogy pontos legyen – mondta), aztán a pálya mentén – itt is, ott is – felállította a verseny résztvevőit. Olyasmi, hogy: „Vigyázz, kész, rajt!” nem volt, mindenki akkor kezdett el futni, amikor akart, és akkor is hagyta abba, úgyhogy nem könnyen lehetett megállapítani, mikor ért véget a verseny. Végtére is azonban, amikor már vagy egy félórája futkároztak, és mindenki megszáradt, a Struccmadár hirtelen elkiáltotta magát:

– Vége a versenyfutásnak!

Ekkor valamennyien összesereglettek, s lihegve kérdezték:

– De hát ki nyert?

Erre a Struccmadár csak hosszas tűnődés után tudott válaszolni. Előbb a földbe dugta a fejét, sokáig úgy maradt, s a többiek csöndben lesték. Végül így szólt:

– Mindenki nyert, és mindenki kap valami díjat.

– De kitől? – kérdezték egyszerre.

– Hát őtőle – mondta a Struccmadár, Alice-ra mutatva. Most az egész társaság egyszerre Alice köré csoportosult, és összevissza kiáltozott:

– Kérjük a díjat, a díjat!

Alice nem tudta, mitévő legyen. Tanácstalanságában zsebébe nyúlt, kihúzott onnan egy doboz csokoládécukorkát, s körbekínálta. Még szerencse, hogy nem folyt bele a sós viz. Éppen mindenkinek jutott egy szem csokoládé. Ez volt a díj.

– Adj magadnak is egy díjat – mondta az Egér.

– Persze hogy persze – vágta rá nagy komolyan a Struccmadár. – Mi van még a zsebedben? – kérdezte Alice-t.

– Csak egy kis gyűszű – felelt búsan Alice.

– Ide vele! – mondta a Struccmadár.

Most valamennyien újra Alice köré csoportosultak, s a Struccmadár ünnepélyesen átnyújtotta neki a gyűszűt, ezekkel a szavakkal:

– Tisztelettel kérjük, kegyeskedjék elfogadni ezt az elegáns gyűszűt.

Amikor a rövid szónoklatot befejezte, mindenki éljenzett. Alice ezt nagyon badarnak és érthetetlennek találta, de a többiek olyan komolyan tekintettek rá, hogy nem mert nevetni. Minthogy nem tudta, mit feleljen, meghajolt, és amilyen ünnepélyesen csak telt tőle, átvette a gyűszűt. Aztán hozzáláttak a csokoládé elfogyasztásához. Ez némi lármával és zűrzavarral járt, mert a nagymadarak azon sopánkodtak; hogy a csokoládé kicsi, és a fél csőrükre sem elég, a kismadarak, pedig úgy fuldokoltak tőle; hogy a hátukat kellett veregetni. Végül mégis megették. Ekkor újra körbe ültek mindnyájan, s megkérték az Egeret, hogy meséljen nekik még valamit.

– Meg tetszett ígérni, ugye, hogy majd elmeséli az élettörténetét – kérlelte Alice. – Meg azt is, hogy miért tetszik úgy gyűlölni a cicust meg a kutyust – tette hozzá súgva, s egy kicsit megrettent, hogy az Egér újra megsértődik.

– Ó, az én történetem kacskaringós, tarka és bús.

– Hát a farka csakugyan kacskaringós – mondotta Alice, aki ezt a szót, hogy tarka, úgy értette, hogy farka –, de mért volna bús?

Az Egér beszélt, beszélt, de Alice mindig csak az Egér farkára gondolt. Ezért azt a mesét, melyet hallott, kacskaringósan és tarkán – így képzelte el:

Az Egérhez

    szólt a

        Kandúr:

            „Most

                  beviszlek,

                mint a

            pandúr.

        Vár a

    törvény,

  jöjj kis

    Egér.

        Egy ilyen

            pör

                mindent

                    megér.”

                        Az Egér

                            szólt

                                a

                          Kandúrnak:

                                „Én

                            nem

                        engedek

                    ily

                úrnak”,

            s cincogott

        is

    néki

  síró

    hangon:

        „Mondd:

            ki

                lesz

                    a

                    bíró?”

                      „Én

                    leszek

                  a

                bíró,

              hagyj csak!

            Megragadlak

          és

        bekaplak.”

– Te nem figyelsz! – ripakodott rá az Egér Alice-re. – Min gondolkozol?

– Bocsánatot kérek – mondta Alice nagyon tisztelettudóan –, éppen a farka ötödik hurkához tetszett érni, azt hiszem.

– Még hogy hurka! – kiáltotta dühösen az Egér.

– Ha hurka – mondta Alice, aki mindig nagyon szolgálatkész volt, és most aggodalmaskodva nézett körül –, akkor együk meg.

– Arról szó sem lehet – mondta az Egér, azzal felkelt és elindult. – Az ilyen ostoba beszéd csak sért engem!

– Igazán nem akartam megsérteni – kérlelte az Egeret Alice. – Csakhogy olyan könnyen tetszik megsértődni.

De az Egér válaszként csak dühösen morgott.

– Kérem szépen, tessék visszajönni, és befejezni a történetét! – kiáltotta utána Alice. A többiek karban csatlakoztak hozzá:

– Igen, fejezze be! – De hát az Egér csak türelmetlenül megrázta a fejét, és egy kicsit meggyorsította a lépteit.

– De kár, hogy nem maradt velünk! – sóhajtotta a Papagáj, mikor az Egérből már a farka sem látszott, egy öreg Rák pedig megragadta az alkalmat, hogy oktató hangon azt mondja a lányának:

– Édesem, ebből tanuld meg azt, hogy soha nem szabad elveszítened a türelmedet!

– Csak ne papolj, anyu! – kiáltotta a fiatal Rák haragosan. – Te ugyan még egy osztriga türelmét is próbára tennéd!

– Bárcsak velem volna Dinah – gondolkozott Alice hangosan, anélkül hogy bárkihez intézte volna szavait. – Az majd hamar visszahozná az Egeret.

– És ha szabad kérdeznem, ki az a Dinah? – kérdezte a Papagáj.

Alice nagyon készségesen válaszolt, mert mindig könnyen rávehető volt arra, hogy a kedvencéről beszéljen.

– Dinah a macskánk. És el nem tetszik tudni képzelni, milyen pompásan fog egeret! Hát még madarat! Csak ránéz egy madárra, és hamm! – már be is kapta!

E néhány szó figyelemre méltó feltűnést keltett a társaságban. Pár madár tüstént odébbállt, egy vén Szarka pedig, miután gondosan beburkolózott a köpenyébe, azt mondta:

– Sürgősen el kell indulnom hazafelé, az esti levegő nem tesz jót a torkomnak.

Egy kanári reszkető hangon így szólt a gyermekeihez:

– Gyertek, gyertek, édeskéim! Ideje volna már, hogy aludjatok!

Mindenki más-más ürüggyel távozott, s Alice csakhamar egyedül maradt.

– Ó, bár szót se szóltam volna Dinah-ról! – mondta szomorúan a kislány. – Úgy látszik, idelent senki sem szereti, pedig nincs nálánál derekabb cica a világon! Ó, édes Dinah, foglak-e még látni valaha?!

Ezzel a szegény kis Alice újra könnyekre fakadt, mert igen magányosnak érezte magát, és nyomott volt a hangulata. Csakhamar azonban megint távoli léptek tipegését hallotta. Tüstént reménykedve pillantott fel, mivelhogy azt várta titkon, hátha az Egér jobb belátásra tért, s most visszajött, hogy befejezze a történetét.