A bűvös virág

Reggel harsonaszóra ébredt a vár népe, álmosan tódult ki mindenki a piacra, dörzsölték a szemüket, kérdezgették, hogy mi van, mi van, kíváncsian nézegették az ásítozó írnokot, aki nagy papírt tartott a kezében, s az erkélyről integetett feléjük.

Süsü a hátsó kertben locsolta a virágait, a harsonaszóra felkapta a fejét, ez meg mi lehet, dünnyögte, s a piactérre ügetett.

Az írnok befejezte az ásítozást, egyet-kettőt krákogott, majd a papírlapra pislogva így szólt.

– Figyelem, figyelem! Amint tudjátok, a szokásoknak és a hagyományoknak megfelelően ma tartjuk a kiskirályfi hetedik születésnapját, mivelhogy éppen mára esik! Ugye mindenki elkészítette titkos ajándékát? Hogy nagyobb legyen a meglepetés, a királyi család tegnap elutazott. És amikor visszajönnek, átadjuk a titkos ajándékot! Pssz!

Süsü forgatta a fejét, erősen figyelt, de sajnos nem értett egy szót sem. Suttogva megkérdezte az előtte álló csizmadiától.

– Titok? Milyen meglepetés? Milyen titok?

– Hát az ajándék – válaszolta a csizmadia. – Az a titok! Tudsz titkot tartani? Na, nézz ide! Szép kiscsizma, mi? Még nincs teljesen kész, ide még teszek egy arany fityegőt, ide meg egy ezüstpityegőt! Akkor aztán gyönyörű lesz!

A pék is belekotyogott a beszélgetésbe, előhúzott egy mézeskalácshuszárt, és megmutatta.

– Láttál már ilyen szépet? Na? Ide teszek még egy kis piros cukrot, ide meg egy kis zöld karamellt… És te milyen ajándékot adsz?

Süsü bánatosan csóválta a fejét, hogy még nem tudja, ő nem tudott erről az egész titokról.

Az írnok befejezte a beszédet, a nép szétszéledt, Süsü bánatosan ballagott hátra a virágaihoz. Motyogott, meg dünnyögött, meg siránkozott.

– Mindenki ad valamit a kiskirályfinak, csak én nem, pedig én is nagyon szeretem! Titokban és nyíltan is! De mit adjak neki? Csizmát? Azt már kap. Mézeshuszárt? Azt is kap. Virágot? Nem jó. Nem elég titkosak, hiszen együtt locsoltuk őket! Hát akkor majd titkos virágot kap! Ez az! Nekem nagyon jó barátom az öreg kertész a Tudományok Várában! Majd ő segít! Pssz!

A Tudományok Várába épp egy csoportlátogató érkezett. Az öreg kertész fogadta őket az üvegházban, és mutogatta a csodálatos virágokat.

A látogatók között volt a Sárkányfűárus is, mélyen a szemébe húzta a sapkáját, nem akarta, hogy észrevegyék, mivel egyszer már kitiltották innen, mert hát sárkányfű helyett innen szedett virágot.

Az öreg kertész bemutatkozott.

– Üdvözlöm önöket, én vagyok a kertész. Kérem, hogy ne nyúljanak semmihez. Ez egy különleges virágkert. A tudósoknak sikerült megszüntetni az összevissza növő virágokat. Kiküszöbölték az értéktelen tulajdonságokat, mint például a szín meg az illat. Mindegyikből kivonták az értékeket és egyesítették! Íme, itt láthatók a tudományos virágok, melyek nem szépek, nem illatosak, csak hasznosak!

Süsü pisszegett az üvegház mögül! Az öreg kertész odanézett, intett, hogy mindjárt jön! Bekapcsolta a magnetofont, amely tovább darálta a tudományos szöveget, és odament Süsühöz.

– Süsü, Süsü, de örülök, hogy látlak! Mi kéne, ha vóna?

Süsü titokzatos képpel pisszegett meg sugdosott.

– Pssz! A kiskirályfi születésnapjára kellene egy virág!

Az öreg kertész a köténye zsebében kotorászott, virágmagos zacskókat szedett elő.

– Értem! Várj, van itt minden, nézzük csak: házasság! Még korai. Vendégség: nem ez kell! Hajnövesztő – nem, nem. Aha, itt van! Születésnapi bűvös virág! Ez jó lesz!

– Születésnapi bűvös virág? És estére kinő?

Nem vették észre, hogy a Sárkányfűárus leselkedik, hallgatózik a saroknál, az öreg kertész elmagyarázta, hogy mit kell tenni.

– Itt a mag, ültesd el, locsold meg és estére kinő!

A Sárkányfűárus gonoszul vigyorogva elosont, heherészett meg motyorászott: „Bűvös virág! Hehe! Majd meglesem, hova ülteti, és aztán…”

Az öreg kertész tovább magyarázott Süsünek.

– És meg kell tanulnod egy verset! Figyelj! Mikor meglocsoltad, el kell mondanod!

Ha szereted, viszontszeret,

ha mosolyogsz, ő is ám!

Ha bánat ér, megosztozik

szegény szíved bánatán!

Cirógatod, megcirógat,

becézgeted – örül ám!

Szíved vidul, lelked röpül

csodálatos illatán!

Orvosság ez minden bajra,

gondot s a bút űzi ám!

Szíved, lelked meggyógyítja,

míg merengsz az illatán!

És ha kapzsi és gonosz kéz

bimbót, levélt ráncigál,

megérzi és a gonoszon

előbb – utóbb bosszút áll!

Süsü megköszönte a virágmagot, s elbúcsúzott az öreg kertésztől.

– Köszönöm! Nekem is lesz ajándékom! Titkos, bűvös virág!

A várban nagy nyüzsgés, lótás-futás, kopácsolás volt. A kancellár irányította a készülődést meg a kopácsolást: díszítették a várat a születésnapi ünnepségre.

– Hé, valaki! Jöjjön ide és tegye fel ezt a táblát! Írnok!

Az írnok szétnézett.

– Nincs itt senki, csak a hadsereg! Hé, hadvezér! Valaki tegye fel ezt a táblát!

A hadvezér hatalmasat ordított, csak úgy rezgett a levegő.

– Sorakozó!!! Vigyázz! Zsoldosok! Valaki tegye fel ezt a táblát!

– Értettük! – kiáltották a zsoldosok, s elindultak menetelve. Egy-kettő! Egy-kettő!

Kanyarogtak és meneteltek, odaértek Süsühöz, aki éppen a bűvös virágot ültette el a hátsó udvarban.

– Süsü! Azonnal gyere, és tedd fel a táblát! Ez parancs! És a parancsot olyan gyorsan kell teljesíteni, mint a villám! – dörögte az egyik zsoldos.

– Vagy mint a karikacsapás! – rikkantott a másik zsoldos.

– Vagy mint a hajderménkű! – tette hozzá az első zsoldos.

Süsü gyorsan elrejtette a cserepet egy ponyva mögé, és elindult a zsoldosokkal. „Majd visszajövök és meglocsollak!” – motyogta.

Alig hogy elmentek, a Sárkányfűárus bújt elő az oszlop mögül, gonoszul vihogva lopakodott a ponyvához.

– Hihihi! Végre elment ez a kelekótya! Hehehe! Itt a bűvös virág! Kinőtt egy bimbója! Gyere csak a kosaramba!

Letörte a bimbót és elsompolygott.

Nem vette észre, hogy a csizmadia éppen arra járt, megleste, hogy letörte a bimbót, s most óvatosan követte.

A Sárkányfűárus találkozott a pékkel, sopánkodva megállította, ravaszul forgatta a szemét.

– Ejnye, ejnye, pék uram! Mintha sápadt lennél?! A szemed meg zavaros! Itt van nálam egy bűvös virág! Külföldi! Ez mindenre jó! Megfőzöd, megiszod! Egy arany!

A pék rémülten nézett a Sárkányfűárusra.

– Most, hogy mondod, tényleg szédülök… Itt az egy arany! Megyek és megfőzöm!

A Sárkányfűárus nevetgélve állt tovább.

A csizmadia rögtön ott termett.

– Kérd vissza az aranyadat! Becsapott ez a hamis Sárkányfűárus!

– Miért? – rémüldözött a pék. – Nem jó a bűvös virág? Nem bűvös?

– De, bűvös! Nem az a baj! Csakhogy ingyen is meg lehet szerezni! Én tudom is, hogy honnan! Fél aranyért megmondom! Vigyázz, itt jön Süsü! Bújjunk el…

A pék ugyan nem értette, hogy miért kell elbújni Süsü elől, de azért követte a csizmadiát az oszlop mögé.

Jött Süsü, de még a sarokra se ért, mikor lihegve utolérték a zsoldosok.

– Süsü! Süsü! Fordulj meg, ha hozzád beszélek! – lihegte az egyik zsoldos.

– Gyere azonnal, a díszemelvényt a helyére kell tenni! – fújtatott a másik zsoldos.

Süsü zavartan motyogott.

– De én most nem érek rá, én most locsolni akarok…

– Ne vitatkozz, ez parancs! – mennydörögte az egyik zsoldos.

– És a parancs olyan, mint a szentírás! – harsogta a másik zsoldos.

– Mint a tízparancsolat! – zengte az egyik zsoldos.

– Csak egy parancs volt… – vakarta a fejét a másik zsoldos.

Süsü nagyot sóhajtott, és elment a zsoldosokkal.

A csizmadia meg a pék előbújtak az oszlop mögül, a ponyvához osontak, és letörtek két bimbót a bűvös virágról.

Majd a pék megkereste a Sárkányfűárust, és visszakérte az aranyát.

– Hé, Sárkányfűárus! Itt a bűvös virágod! Add vissza az aranyat!

– Miért? Nem jó? Még ki se próbáltad! – csodálkozott a Sárkányfűárus.

– Drága! – mondta a pék, elvette az aranyat, és visszaadta a bűvös virágot, majd elballagott.

A Sárkányfűárus dühösen nézett utána.

– Mi ütött ebbe a tökfilkó pékbe? Az ember fáradságot és veszélyt nem ismerve megszerzi neki a bűvös virágot, s mi a hála?! A nyavalya se érti. Nem bűvös virág kell az ilyennek, hanem széna! Az ilyen menjen legelni a többi szamárral! Az való neki, meg bogáncs, meg szamárkóró! Hm, legfeljebb kipróbálom én. Nekem sem fog ártani egy kis varázslás, egy kis bűverő! Hehehe!

Süsü megcsinálta a díszemelvényt, felrakta a szőnyegeket, függönyöket, majd megkérdezte a kancellártól, hogy elmehet-e.

A kancellár megvizsgált mindent, majd elengedte.

– Menj már, menj már! Ne lábatlankodj itt! Jön a királyi család! Hadvezér! Riadó! Illetve díszlépés!

Megszólaltak a harsonák, a katonák fel-alá masíroztak, várta mindenki a királyi családot.

Süsü a hátsó udvarba ment, a locsolókannát fogta óvatosan, hogy ki ne löttyenjen a víz.

– Itt vagyok, itt vagyok! Hoztam neked friss vizet! És meglocsollak!

Benyúlt a ponyva mögé, elővette a cserepet, és rémülten nézte: minden bimbó le volt törve, csak a virág szára meredezett csupaszon.

– Jaj, mi ez? Jaj, a szép virágom! Az ajándékom! Jajajaj! Valaki letörte, valaki levágta… Mi lesz most? Hallod, te virág? Most mit adok az én kis barátomnak? Bruhuhuhuhuhuhu… Jaj, megmondta az öreg kertész, hogy a szeretet növeli, abból nyered a bűverődet! És engem mindig elhívtak és én mindig elmentem és én nem locsoltalak és nem szerettelek, brühühühühü…

Így sírt Süsü keservesen a hátsó udvarban.

A várudvaron megkezdődött a születésnapi ünnepség. A nép éljenzett, hogy éljen a kiskirályfi, éljen, éljen! A kiskirályfi kipirult arccal állt a díszemelvényen, és megköszönte az éljenzést.

Mellette állt az apja, és egy szép aranyozott karddal megérintette a kiskirályfi vállát, s így szólt.

– Nagy nap ez a mai, drága fiam! Az ősi hagyományokhoz híven, a hetedik születésnapodon ezennel kinevezlek trónörökösnek!

– Éljen! Éljen! – zúgta a nép.

A király átadta az aranyozott kardot.

– Íme, itt a kard, a kezed erősen fogja, de a szíved irányítsa!

A kiskirályfi az oldalára csatolta a kardot. A kancellár elébe lépett, meghajolt, és így szólt.

– És most következik a meglepetés, kisfenség! A vár népe nagy titokban elkészítette a maga ajándékát, és most átadja eme nagy alkalomból! Hozzátok sorban!

Jöttek is sorban az ajándékkal, először a kocsmáros, meghajolt.

– Engedje meg kisfelséged, hogy ezt a gyönyörű csikóbőrös kulacsot átnyújtsam! Málnaszörp van benne, pincehideg!

Utána jött a pék, a csizmadia, majd sorban mind a vár népe, átadták az ajándékokat.

A kiskirályfi köszönte, kipirulva fogadta, de közben jobbra-balra nézegetett, Süsüt kereste, de sehol sem látta. Súgva megkérdezte a kancellárt.

– És Süsü? Süsü hol van? Tőle is kapok?

A kancellár a vállát vonogatta.

– Nem tudom, nem láttam, fogalmam sincs…

Majd a botjával hármat koppantott, megköszörülte a torkát, és hangosan így szólt.

– És most a kinevezett trónörökös, vagyis a kiskirályfi rövid beszédet mond! Ősi szokás szerint! Csend! Csendet kérünk! Csend legyen!

Végre csend lett, elhalkult a zsibongás meg a fecsegés, még a légy zümmögését is lehetett hallani.

És még valamit.

A hátsó udvarból keserves zokogás, sírás és szipogás hallatszott. Süsü sírt keservesen, csak eddig nem lehetett hallani a nagy lármától.

Az emberek figyelgettek, hallgatóztak, nem ismerték fel rögtön, hogy ki sír.

A kiskirályfi rögtön felismerte, otthagyott csapot-papot, mézeshuszárt, csikóbőrös kulacsot, s rohant a sírás felé, nem lehetett eltéveszteni, folyamatosan szólt a brühühü, brühühü!

– Süsü! Süsü! – szólítgatta már messziről a kiskirályfi a zokogót.

De Süsü nem hallotta, csak jajveszékelt, meg siránkozott a bűvös virág fölött.

– Jaj, én felelőtlen, mit tettem? Még a verset se mondtam el!

Pici gondolkozás után belefogott a versbe.

Ha szereted, viszontszeret,

ha mosolyogsz, ő is ám!

Ha bánat ér, megosztozik

szegény szíved bánatán!

Cirógatod, megcirógat,

becézgeted, örül ám!

Szíved vidul, lelked röpül

csodálatos illatán…

Süsü behunyt szemmel mondta a verset, most kinyitotta, és nem hitt a szemének! A bűvös virág szárba szökkent, s kinyílt újra minden bimbója!

Süsü ámuldozva suttogott.

– Csoda történt! Kinőtt a virág! A bűvös virág! Ó, köszönöm, bűvös virág, köszönöm, hogy nem hagytál cserben!

Ekkor ért oda a kiskirályfi, átölelte Süsü nyakát, és ámulva nézte ő is a bűvös virágot.

– Süsü! Süsü! Végre megtaláltalak! Miért sírsz? Ó, be gyönyörű virág!

Süsü megtörölte a szemét s mosolygott.

– Már nem sírok! És ez a tiéd! Ez az én ajándékom! A bűvös virág! Bűvös, mert szeretem, illetve téged szeretlek, vagyis hogyha szeretlek, akkor bűvös, de azért őt is kell szeretni… De téged azért jobban! Ugye, érted?

A kiskirályfi bólogatott.

– Értem, Süsü! Köszönöm, Süsü! Tőled kaptam a legszebb ajándékot, a szeretetet! Gyere, mutassuk meg mindenkinek!

S vitték a bűvös virágot a díszemelvényhez. Ahogy mentek, három bujkáló, civakodó alak mellett haladtak el, de észre sem vették őket, s nem törődtek velük.

A három civakodó alak a pék, a csizmadia és a Sárkányfűárus volt. A pék lökdöste a csizmadiát, s a Sárkányfűárusra mutogatott.

– Nézd, nézd! Mi van az orroddal, Sárkányfűárus? Olyan hosszú lett, mint egy kolbász! Hehehe!

A Sárkányfűárus rémülten az orrához kapott, s óbégatva tapogatta.

– Jaj, az orrom! Jajajajaj! Orrom, orrom, orrocskám!

Majd az óbégatás közben a másik kettőre pillantott, s nagyot nevetett.

– Hahaha, a ti orrotok is olyan hosszú, mint a kolbász!

Erre a pék meg a csizmadia azonnal abbahagyta a heherészést, tapogatták megnyúlt orrukat, és keservesen bőgtek.

A Sárkányfűárus tovább gúnyolódott.

– Vagyis ti is loptatok a bűvös virágból, jómadarak!

Majd ő is abbahagyta a gúnyolódást, és bőgött, óbégatott.

– Jaj, az orrom! Megint nőtt vagy tíz centit! Bosszút állt a bűvös virág! Így nem mehetünk emberek közé! Micsoda szégyen! Micsoda szégyen!

A fal mellett somfordálva, az orrukat tapogatva hazamentek, és bezárkóztak a szobájukba, még a függönyt is elhúzták, nehogy meglássa valaki megnyúlt orrukat!

Süsü és a kiskirályfi a díszemelvényhez ért, magasra tartva vitték a bűvös virágot.

Sorban megcsodálta mindenki, hogy ó, be gyönyörű virág! Meg, hogy én még ilyen szép virágot nem láttam!

A kiskirályfi büszkén mondta.

– Bűvös virág!

– És mitől bűvös? – kérdezte a kancellár.

– A szeretettől! – válaszolta a kiskirályfi.

A király is elismerően nézegette a virágot.

– Gyönyörű ajándékot kaptál, kisfiam! A szeretet a legnagyobb dolog a világon!

A királyné is megcsodálta. Majd rögtön javasolta is, hogy tegyék vázába, hogy el ne hervadjon! Kár lenne ilyen szép virágért!

– Nem hervad el! Ez sose hervad el! – felelte a kiskirályfi.

Az öreg király is megcsodálta.

– Nahát, Süsü, sose tudtam, hogy te ilyen nagyszerű és pompás kertész vagy! Gyógynövényeket is termesztesz? Kellene nekem valami reuma ellen! Úgy hasogat!

Süsü vidáman bólogatott.

– Gyógynövény? Majd beszélek az öreg kertésszel, ő biztosan tud valamit a reumádra!

Mikor már mindenki jól megcsodálta a bűvös virágot, a kiskirályfi felszaladt vele a szobájába, és kitette az ablakba, hogy láthassa és csodálhassa, aki csak akarja!

Süsü boldogan figyelte, és elégedetten dünnyögte.

–