Volt egyszer egy szegény asszony, annak egy legényke fia, furfangos, eszes gyerek, eleven, mint a csík. Azt mondja egyszer a szegény asszony a fiának:

– Szaladj, fiam, hozz az erdőről egy öl fát, hadd süssek kenyeret!

Azzal feltarisznyázza egy szem hamuban sült pogácsával; az vállára kapja a fejszét, s megy az erdőre. Ott nekiáll a fáknak, vágja istenesen. Mikor már eleget kidöntött, megtörli a homlokát, leül éhesen, s nyúl a tarisznyába. Alig harap a pogácsába, valahonnét előtte terem egy ősz öregember, s azt mondja neki:

– Hallod-e, fiam, adj nekem abból a pogácsából, három napja nem ettem!

A fiú kettétöri a pogácsát, felét az öregnek nyújtja, s esznek ketten. Evés után megint megszólal az ősz öregember:

– No, fiam, mivel jó szívvel voltál hozzám, én is adok neked valamit. Sunyd be csak egy kicsidég a szemed.

Besunyja nevetve a legényke, s mire kinyitja, ott áll előtte két kicsi fekete ökör, akkorák, hogy alig látszanak ki a fűből. Nagyot kurjant örömében, de akkor azt mondja az ősz öreg:

– Ohó, majd elfelejtettem, hogy szekér is kell az ökrök után. Sunyj még egyszer!

Megint suny a legényke, s egy szempillantás alatt ott a szekér is; az a két kicsi fekete ökör meg ott áll a szekér előtt befogva. Most örül meg csak igazán a legényke! Fordul az ősz öreg felé, de az úgy eltűnt onnét, hogy se híre, se pora nem maradt. Akkor nekiáll, s hányni kezdi föl a szekérre a kivágott fát. Hanem egyszer csak megtorpan, erős töprenkedésbe esik.

– Hajhaj! Hogyan bírják el a sok fát azok a csöpp jószágok? – kérdi maga elé.

Akkor hátrafordul az egyik kicsi ökör, s megszólal szakasztott emberi hangon:

– Sose törődj azzal, kis gazdánk! Elbírunk mi százszor annyit is, csak jól rakd meg!

Hitetlenül néz a fiú, de megrakodik, s csakugyan, elindul a két kicsi ökör nagy dübörgéssel haza az erdőből. Beér a legényke a szekérrel a faluba. A bíró háza előtt ott áll a kövér bíró meg a gróf, egy piszkafahosszú, keszeg ember. Nézik elhűlve, hogy a két csöpp fekete ökör milyen könnyedén húzza azt a nagy szekér fát. Kérlelni kezdik a legénykét, hogy adja nekik az ökröcskéket, náluk jobb helyen lesznek. De beszélhetnek, a legényke nem adja. Megmérgesednek: a bíró lehányja az útra a legényke fáját a gróffal, s nagy ordítva ráparancsolnak, hogy húzassa be egy fordulóra az erdőt, különben elbúcsúzhat a két kicsi ökröcskétől, de az életétől is.

– Jól van! – komorodik el a legényke. Csördít az ostorával, s szekerezik vissza az erdőbe. Ott megállítja az ökröket, nagyot sóhajt, nézi a sűrű rengeteget, s azt se tudja, mihez kapjon. Akkor megint megszólal az egyik kicsi ökröcske:

– Sose búsulj, kis gazdánk! Csavard le az egyik szarvam, abban találsz egy se vége, se hossza kötelet, tekerd vele körül az erdőt, s kösd a kötelet a szarvunkra. A többit csak bízd ránk!

Úgy is tett. Körülszaladta a rengeteget, körültekerte azzal a se vége, s hossza kötéllel, s a kötél két végét rákötötte a két kicsi fekete ökröcske szarvára; ahogy haladtak, mind kopaszabb lett mögöttük a hegy. Az erdő madarai ijedten csapongtak a lábra kelt erdő fölött, csodálkozva ezen a bolondságon.

Hát a kövér bíró meg a keszeg gróf! Azok hogy elhűltek, amikor meglátták az úton a fújtató, dübörgő két kicsi fekete ökröcskét s mögöttük a vonuló rengeteget. De mire észbe kaptak volna, a két kicsi ökröcske már ott fújtatott a bíró kapuja előtt, neki a kapunak, rontották össze, be az udvarra. Nagy recsegéssel-ropogással utánuk az erdő, torlódik egy halomba, hogy elborítja az udvart, el a bíró házát. Ugrik is el onnét a bíró meg a gróf, s neki a legénykének. Az csak áll somolyogva.

– Elhúzattam az erdőt, bíró uram – nevetett a dühös bíróra –, van már mivel alágyújtani!

De azok csak ordibálnak; vörös a bíró képe, a gróf meg azt habogja, hogy menjen csak vissza, s szántsa föl az erdő helyét, vessen a földbe búzát, boronálja el, arasson, csépelje el a termést, őrölje meg a búzát, s húzasson be az udvarára egy fordulóra hétszázhetvenhét zsák lisztet, de még aznap estig, mert különben elszedik tőle a két kicsike fekete ökröcskét, s vége szakad az életének is.

A két kicsi ökör csak fújtatott erre, a legényke csördített egyet, s fordultak vissza. Kezdi a legényke az erdő helyén a szántást: föl a hegyre, le a völgybe. Aztán vet, boronál; egykettőre kikel a búza, nő, megsárgul a kalász, s arathat a legényke. A két ökröcske csépeli sebesen, gyúrja, tapodja, s fújják egyetlen halomba a kicsépelt búzát; aztán őrlik, járják a malomban, csak úgy ragyog fekete testük az izzadságtól. Közben a nap gyorsan hull alá a nyugati égen. A kövér bíró meg a keszeg gróf kinn állanak a kastély tornácán, nézik nagy örvendezéssel a napnyugtát; a legényke is látja, s megvakarja az üstökét, hogy immár befellegzett, amikor megszólal az egyik kicsi ökröcske:

– Sose búsulj, kis gazdánk! Nem lesz semmi baj.

Azzal nekifut az egyik kicsi ökröcske, amelyik megszólalt, neki a hegynek, föl a hegy legmagasabb csúcsára, felszúrja az éppen elmerülő napot a szarvára, megrázza a fejét, s visszahajítja a napot a keleti égre, hadd világoljon. A másik kicsi ökröcske meg a felkelő holdat ökleli a hegy mögé. S ledübörögnek a legénykéhez, hányják föl a szekérre a liszteszsákokat, s amikor megrakodnak, megindulnak nagy nyikorgással a hétszázhetvenhét zsák búzával, egyenest a gróf udvarára. A kastélykapuban csördít egyet a legényke, az ökrök nagy dübörgéssel nekiszaladnak a kapunak, összerontják, neki a kastélynak, hogy nagy pengéssel kimozdul a helyéből, s elborítják a hétszázhetvenhét zsák búzaliszttel az udvart, eltemetve alája a bírót meg a grófot. Úgy másznak azok elő a liszthegyből, orruk, fülük lisztesen, mint valami molnárinasnak.

– Elhoztam a termést, gróf uram – nevet a csupa liszt grófra a legényke –, most már van mit aprítani a tejbe!

– Héj, te kölök! – ordibál a gróf, s áll a bíróval a legényke elé. – Ne űzz ám csúfot velünk! Azt mondom neked, hogy elvígy minket a szekereden a pokolba, mert ha nem, búcsúzhatsz az ökreidtől, de az életedtől is!

S néz a bíróval a legénykére, az hívén, hogy most megfogják, meg, ezzel a paranccsal. Gondolkozik is a legényke erőst, de akkor csap a farkával az egyik ökör, bődül nagyot, hogy csak a gazdája érti.

– Hát mehetünk – mondja a legényke –, hisz éppen oda valók, a pokolba!

És fölsegíti a kövér bírót meg a keszeg grófot a szekérderékba: ő is fölül, s megindulnak, ki a kastélyból, nagy porozással szekerezve végig az országúton. A két kicsi fekete ökröcske először lassan cammog, de gyorsul a menésük, haladnak fönn a hegyek között nagy dübörgéssel, csak úgy szikrázik a szekér kereke; vágtatnak el nagy feneketlen szakadékok mellett, át a szakadékokon, fákon, fellegeken, sötét szurdokon, a szekérderékban rázkódó bíróval meg gróffal.

Egyszer csak elérnek egy hatalmas, kopár fekete sziklához; a szikla kapuforma, ez van belevésve ákombákomokkal: „Pokolkapu”. A két kicsi fekete ökröcske megtorpan a szikla előtt, s beütik szarvukkal a pokolkaput. Kénes felleg csap ki a kapun, már hőkölne vissza a gróf meg a bíró, de az ökröcskék leszegik a fejüket, s behajigálják a két hadonászó alakot a kapun. Összecsapódik utánuk nagy dübörgéssel a pokolkapu, s áll előtte nevetve a legényke. Aztán föl a szekérre, a két kicsi ökör közé csap, s megindul onnét tovaszekerezve.