8

Be kell l�tnom: bizonyos dolgokat sosem tudn�k megmagyar�zni, nem pontosan, nem, ha a v�rakoz�som, a szab�ly, az �rtelem – eg�sz�ben, ha az �let, a dolgok rendje fel�l n�zem, amennyire m�r �n ismerem legal�bbis. �gy mikor a kord�r�l valahol megint le, a f�ldre rakodtak, sehogy se �rtettem, hogy ugyan mi dolgom is lehet n�kem m�g p�ld�ul hajny�r�g�ppel meg beretv�val. Az a fullad�sig t�m�tt s els� benyom�sra megt�veszt�sig zuhanyf�rd�nek r�ml� helyis�g, melynek iszam�s far�csozat�ra a rengeteg tipr�, tapod� talp, sarok, fek�lyes l�bsz�r, l�bsz�rcsont k�zib� engem is odatettek, nagyj�ban-eg�sz�ben ink�bb megfelelt m�r k�r�lbel�l a v�rakoz�somnak. Fut�lag meg is fordult m�g utolj�ra a fejemben: no l�m, eszerint h�t az auschwitzi szok�s van h�t �rv�nyben, �gy l�tszik, itt is. Ann�l nagyobb volt a meglep�d�sem, amikor r�vid v�rakoz�s, majd sziszeg�, bugybor�kol� hangok ut�n v�ratlanul v�z, b� sugar�, meleg v�z kezdett �mleni az odaf�nti csapokb�l. Nemigen �rvendtem viszont, mert m�g sz�vesen melegedtem volna kiss�, de h�t semmit se tehettem, amikor egyszerre ellen�llhatatlan er� r�p�tett a l�baknak ebb�l a ny�zsg� erdej�b�l a magasba, mik�zben nagy leped�f�le, azon meg egy pokr�c tekeredett rajtam k�rbe. Azt�n egy v�llra eml�kszem, amelyen fejemmel h�tra, l�bammal el�re cs�ngtem; egy ajt�ra, sz�k l�pcs�h�z meredek fokaira, m�g egy ajt�ra, majd egy helyis�gre, teremre, mondhatn�m szob�ra, ahol a t�gass�g �s vil�goss�g mellett a berendez�si t�rgyak m�r-m�r csaknem kasz�rnyai f�ny�z�se �t�tte meg hitetlenked� szemem, s v�g�l az �gyra – rendes, val�s�gos, l�that�an egyszem�lyes �gyra, j�l t�m�tt szalmazs�kkal �s k�t sz�rke pokr�ccal is –, melyre err�l a v�llr�l �tfordultam. K�t emberre tov�bb� – rendes, sz�p emberekre, arccal, hajjal, feh�r nadr�gban, trik�ban, fapapucsban; eln�ztem, elgy�ny�rk�dtem benn�k, �k meg engem n�ztek. Akkor t�nt csak f�l a sz�juk, s hogy egy ideje valami dalol� nyelv cseng a f�lembe egyre. Az volt az �rz�sem, mintha valamit tudni k�v�nn�nak t�lem, de h�t csak a fejemet r�zhattam: nem �rtem. Arra egyik�kt�l, de igen fura hangs�llyal, n�met�l hallottam: – Hast du Durchmarsch? –, vagyis hogy nincs-e hasmen�sem, s n�melyes meglep�d�ssel �szleltem, hogy hangom – mi�rt, mi�rt nem – azt mondja erre: – Nein –, gondolom, m�g mindig, m�g most is csak hi�s�gb�l megint, bizony�ra. Akkor meg – kis tanakod�s, t�r�l�s-fordul�s ut�n – k�t t�rgyat nyomtak a kezembe. Egyik ed�ny volt, langyos k�v�val, a m�sik meg keny�r, becsl�sem szerint �gy k�r�lbel�l hatodnyi darab. Elvehettem, elfogyaszthattam, minden �r, minden csere n�lk�l. Azt�n meg egyszeriben �letjelt ad�, h�borogni, engedetlenkedni kezd� bens�m foglalta el egy id�re minden figyelmemet, �s f�k�nt er�imet, nehogy valamik�pp meg tal�lja m�g hazudtolni net�n az el�bb adott szavam. Majd meg arra ocs�dtam, hogy az egyik ember megint itt van, de most m�r csizm�san, sz�p s�t�tk�k sapk�ban, piros h�romsz�g� rabkab�tban.

Akkor h�t megint f�l a v�llra, le a l�pcs�n, ez�ttal egyenest ki, a szabadba. Hamarosan terjedelmes, sz�rke fabarakkba, amolyan gy�gyint�zm�ny-, Revier-f�l�be l�pt�nk, ha nem t�vedtem. Sz� se r�la, itt m�r eg�sz�ben megint k�r�lbel�l a k�sz�l�d�seimhez ill�nek, v�geredm�ny�ben is teljess�ggel rendj�n val�nak, hogy ne mondjam: otthonosnak tal�ltam mindent – csak h�t most meg az el�bbi elb�n�st, a k�v�t meg kenyeret nem eg�sz �rtettem. Utunk ment�n, v�gig a barakk eg�sz hossz�ban, a j� ismer�s, h�romemeletes boxok sora �dv�z�lt. Mindenik dugig telve, s n�melyest gyakorlott szem, amilyennel elmondhatom, �n is rendelkezem, m�g a benn�k megk�l�nb�ztethetetlens�gig �sszegabalyod� egykori arcok, r�h- meg fek�lyvir�gos b�rfel�letek, csontok, condr�k, hegyes v�gtagok halmaza alapj�n is t�st�nt f�lm�rhette, hogy mind e tartoz�kok rekeszenk�nt legal�bbis �t, de egyik�ben-m�sik�ban hat testet is jelenthetnek. Emellett a puszta deszk�kon az elv�gre m�g Zeitzban is alomnak kij�r� szalm�t is hasztalan kerestem – de h�t erre az id�re, amennyinek itt m�r szeml�tom�st el�be n�zhetek, ez nem oly nagyon fontos r�szlet, igaz, elismertem. Akkor k�vetkezett azt�n – mik�zben meg�lltunk, s besz�d, t�rgyal�sf�le �t�tte meg f�lem az engem hord� ember meg valaki m�s k�zt nyilv�n – az �jabb meglepet�s. El�sz�r nem is tudtam, j�l l�tok-e – de h�t nem t�vedhettem, hisz a barakk itt igen ki volt vil�g�tva, er�s l�mp�sokkal. Bal k�z fel�l itt is a k�t sor rendes boxot l�ttam, hanem a deszk�k itt egy r�teg piros, r�zsasz�n, k�k, z�ld meg lila paplannal letakarva, f�l�tt�k m�g egy sor, ugyanilyen paplanokb�l, s a k�t r�teg k�z�l, szorosan egym�s mellett, kopaszra ny�rt gyermekfejek, kisebb-nagyobb, de �ltal�ban �gy k�r�lbel�l az �n korombeli fi�k�i kukucsk�ltak el�. S �pp csak, hogy mindezt �szrevettem, hogy letettek a f�ldre, �s valaki megt�masztott, nehogy el tal�ljak d�lni, hogy levett�k r�lam a pokr�cot, s t�rdemet meg cs�p�met futt�ban �tk�t�zt�k papirossal, majd meg, hogy r�m h�ztak egy inget: m�r be is csusszantam alul-f�l�l egy-egy sor paplan, k�tfel�l meg egy-egy sebt�ben helyet szor�t� fi� k�z�, a k�z�ps� emeletre.

Azut�n itt hagytak, megint minden magyar�zat n�lk�l, s akkor h�t ism�t csak a saj�t eszem j�r�s�ra hagyatkozhattam. Mindenesetre, el kellett ismernem, itt vagyok, s ez a t�ny, nem tagadhattam, minden pillanattal meg�jult, megint, m�g mindig, s tov�bb is �jra egyre tartott. K�s�bb m�g egyn�mely sz�ks�ges tudnival�val is tiszt�ba j�ttem. Ez itt p�ld�ul a barakknak val�sz�n�leg ink�bb az eleje, mint a v�ge, ahogy ezt szemk�zt egy szabadba ny�l� ajt�, tov�bb� az el�ttem l�that� vil�gos t�rs�g t�gass�ga is mutatta – m�lt�s�gok, �rnokok, orvosok mozg�s- meg munkatere, legszembe�tl�bb pontj�n egy feh�r leped�vel lef�d�tt asztalf�l�vel is berendezve. Akiknek amott a h�tuls� fadobozokban a hajl�kuk, azoknak t�bbnyire v�rhasuk vagy t�fuszuk van, vagy ha nem, h�t lesz legal�bbis, minden bizonnyal. Els� t�net – amik�pp a csillap�thatatlan szag is jelzi – a Durchfall, m�sk�ppen Durchmarsch, amint ezt a f�rd�beli kommand� emberei t�lem is t�st�nt tudakolt�k, s melyek szerint – bel�ttam – az �n helyem is ott volna tulajdonk�pp, ha k�rd�s�kre t�rt�netesen az igazat vallom. A napi ell�tm�nyt s a konyh�t is eg�sz�ben a zeitzi�hoz tal�ltam hasonl�nak: reggel k�v�, a leves m�r kora d�lel�tt meg�rkezik, a keny�r adagja harmad vagy negyed, ha negyed, akkor viszont t�bbnyire Zulag�val. A napszakokra – az �lland�an egyforma vil�g�t�s k�vetkezt�ben, amit sehonnan sem befoly�solt ablak f�nye vagy hom�lya – m�r nehezebben, csak bizonyos t�vedhetetlen jelekb�l tudtam k�vetkeztetni: �gy a reggelre a k�v�b�l, az alv�s idej�re meg az orvos minden esti b�cs�j�b�l. M�r az els� est�n magam is �smerets�gbe l�ptem vele. Egy emberre v�ltam figyelmess�, aki �pp a boxunk el�tt �llapodott meg. Nem lehetett igen magas, mivel feje k�r�lbel�l az eny�mmel esett egy vonalba. Arca nem csup�n hogy telt, de egyenesen k�v�rk�s volt, imitt-amott m�g puha is a f�l�slegt�l, s nem csup�n karik�ra p�dr�tt, m�r majdnem eg�szen �sz bajusza, de nagy �mulatomra, mert koncentr�ci�s t�borban ezt m�g ez ideig sosem tapasztaltam, m�r �gyszint�n galamb�sz, igen �polt szak�lla is volt, kicsike, s az �ll�n takarosan hegyesre form�zva. Nagy, m�lt�s�gteljes sapk�t hordott hozz�, s�t�t sz�vetnadr�got, de – b�r j� anyagb�l val� – rabkab�tot, karszalaggal, piros jellel, benne „F” bet�vel. Szem�gyre vett, mintegy ahogy �j j�vev�nyeket szok�s, s valamit sz�lt is hozz�m. Mondtam neki az egyetlen mondatot, amit franci�ul tudok: – Zs� n� kompran p�, m�szj�. – Ui, uii – mondta erre �, sz�les, bar�ts�gos, egy kev�ss� rekedtes hangon – bon, bon, mo’ fisz –, s azzal egy szem kockacukrot helyezett orrom el� a takar�ra, val�s�gosat, �pp ugyanolyat, amilyenre m�g hazulr�l eml�keztem. Azt�n v�gigj�rta az �sszes t�bbi fi�t is, mindk�t boxban, mind a h�rom emeleten, s egy-egy szem kockacukor �n�kik is mind kij�rt a zseb�b�l. N�melyek el�be �pp csak oda tette, m�sokn�l azonban hosszabban elid�z�tt, s�t egyesek besz�lni is tudtak vele, s ezeknek k�l�n�sk�pp megpaskolta arc�t, megcsiklandozta nyak�t, elcsevegett, elcsicsergett vel�k mintegy, n�mileg ahogy az ember kedvenc kan�rimadaraival elcsivitel olykor, a n�kik sz�nt �r�n. Azt is �szrevettem, hogy n�melyik kedvenc sz�m�ra, f�k�nt akik �rtett�k a nyelv�t, m�g egy tov�bbi szem cukra is akadt. Akkor l�ttam csak be, amire odahaza mindig is ok�tottak, hogy mennyire hasznos dolog a m�velts�g, s kiv�ltk�pp az idegen nyelvek ismerete, csakugyan.

Mindezt, mondom, felfogtam, tudom�sul vettem, de csak azzal az �rz�ssel, mondhatn�m f�lt�tellel szinte, hogy k�zben egyre v�rtam, ha k�zelebbr�l nem tudhattam is, micsod�t, de h�t a fordulatot, a titok nyitj�t, az �bred�st, hogy �gy mondjam. M�snap p�ld�ul, amikor a m�sokkal val� munk�ja k�zt ideje akadhatott r�, az orvos �nr�m is idemutatott az ujj�val. Kih�ztak a helyemr�l, s oda raktak el�be, az asztalra. Tork�b�l p�r bar�ts�gos hangot hallatott, megvizsg�lt, megkocogtatott, hideg f�l�t, bajuszk�j�nak sz�r�s hegy�t mellemhez, h�tamhoz �rtette, mutatta: s�hajtsak, k�h�gjek. Azut�n hanyatt fektetett, valaki seg�df�l�j�vel lev�tette r�lam a papirosp�ly�t, �s sebeimre ker�tett sort. Megn�zte, el�sz�r csak t�volabbr�l, majd el�vigy�zatosan k�rbe is tapogatta, amire r�gt�n megjelent valami a bels� anyagukb�l is. Akkor meg h�mm�g�tt valamit, a fej�t is gondterhesen cs�v�lva, mintha ez valahogy lehangolta, elkedvetlen�tette volna kiss�, �gy n�ztem. Gyorsan vissza is k�t�zte, elt�ntette a szeme el�l mintegy, s �reznem kellett: ezek m�r bizony nemigen nyerhett�k meg tetsz�s�t, sehogyan se lehetett kiengesztel�dve, megel�gedve v�l�k.

De egy s m�s egy�b t�ren is rosszul �t�tt ki a vizsg�m, l�tni k�nyszer�ltem. A mellettem fekv� fi�kkal p�ld�ul sehogy se tudtam sz�t �rteni. �k viszont zavartalanul t�rsalogtak egym�ssal, rajtam kereszt�l, a fejem f�l�tt, vagy el�tt, de �gy, mintha ez csak valami akad�ly volna, mely csup�n �tjukban �ll. M�g el�bb tudakolt�k, kicsoda-micsoda vagyok. Mondtam: – Ungar – s hallottam, amint nagy hamar sz�lt�ben-hossz�ban h�re ment: vengerszki, vengrija, m�gy�rszki, m�ty�r, ongro�, �s sz�mos k�l�nf�le m�s m�don is m�g. Egyik�k m�g azt is mondta: – Khenyir! –, azaz „keny�r”, s a m�d, ahogy nevetett hozz�, melyet eg�sz k�rus k�vetett nyomban, semmi k�ts�get sem hagyhatott bennem, hogy ismeri m�r, m�gpedig igen alaposan, a fajt�m. Kellemetlen volt, �s szerettem volna valamik�pp az �rt�s�kre adni: t�ved�s, hisz a magyarok meg engem nem tartanak maguk k�z� val�nak, hogy nagyj�ban-eg�sz�ben �n is csak osztozhatom a r�luk val� n�zet�kben, s hogy igen furcsa, mi t�bb, m�lt�nytalan dolognak is tal�lom f�k�nt, hogy itt meg �pp �miattuk n�zzenek r�m g�rbe szemmel – de h�t eszembe jutott az ostoba akad�ly, hogy ezt bizony csak magyarul tudn�m n�kik elmondani, vagy legf�ljebb m�g n�met�l esetleg, ami m�g enn�l is rosszabb viszont, magam is azt tal�ltam.

Ott volt azt�n egy m�sik hiba, egy tov�bbi v�tek, amit – elv�gre is napokon kereszt�l – semmi er�vel sem leplezhettem t�bb�. Hamar megtanultam, hogy alkalomadt�n, ha �gy hozza a sz�ks�g, egy n�lunk csak alig valamivel id�sebbnek s amolyan seg�d�pol�f�l�nek l�tsz� fi�t szok�s ideh�vni. Ilyenkor � megjelent egy lapos �s ny�llel is kell�en felszerelt ed�nnyel, s ezt a paplan al� dugtuk. Azt�n ism�t sz�lni kell n�ki: – Bitte! Fertig! Bitte! –, m�g csak �rte nem j�n. M�rmost napj�ban egy-k�tszer az ily ig�ny jogoss�g�t senki, � maga sem vitathatta. Csakhogy �n h�romszor, olyik napon n�gyszer is f�rasztani k�nyszer�ltem, s ez m�r, l�ttam, bosszantotta – igen �rthet�en egy�bir�nt, nem tagadhattam, sz� se r�la. Egy �zben az ed�nyt az orvoshoz is odavitte, valamit magyar�zott, �rvelt, a tartalm�t mutogatta n�ki, s � el is t�prengett a b�njel f�l�tt egy cs�ppet; mindamellett fej�nek, kez�nek int�se azut�n t�vedhetetlen�l elutas�t�st jelzett. Este a cukor sem maradt el: �gy h�t akkor minden rendben – ism�t szil�rdan f�szkelhettem magam a paplanok s a melenget� testek k�ts�gk�v�li s, a mai napra legal�bbis, m�g mindig tart�, rend�thetetlennek l�tsz� bizonyoss�g�ba.

M�snap, �gy k�v� meg leves k�zti id�pontban, egy ember l�pett be az odakinti vil�gb�l, a ritka m�lt�s�gok k�z�l val�, mindj�rt �szrevettem. Nagy m�v�szsapk�ja fekete poszt�, ruh�zata makul�tlan feh�r k�peny, alatta a nadr�gsz�r borotva �l�, l�bbelije suvickosan csillan� f�lcip�, s arc�nak nem csup�n valahogy durva m�v�, valahogy t�lont�l is f�rfias, mintegy v�s�vel kifaragott von�sait�l, hanem f�lt�n�en lil�sveres, m�r-m�r ny�zottnak hat� b�r�t�l is megijedtem kiss�, mely minthogyha mag�t a nyers h�st engedn� szinte l�tni. Ezenk�v�l magas, testes alkat, hal�nt�k�n m�r itt-ott �sszel is vegy�l� fekete haj, h�tracsapott keze miatt az �n helyemr�l kibet�zhetetlen karszalag, de legkiv�ltk�pp jeltelen piros h�romsz�g: azaz hib�tlan n�met v�r balj�s t�nye jellemezte. Egy�bk�nt most el�sz�r �letemben b�mulhattam meg olyasvalakit, akinek rabsz�ma nem t�zezres, nem ezres, de m�g csak nem is sz�zas, hanem mind�ssze csup�n k�t jegy. A mi orvosunk mindj�rt sietett �dv�z�lni, kezet r�zni v�le, karon paskolni kiss�, egysz�val elnyerni j�indulat�t, mint igen v�rt vend�g�t, aki l�togat�s�val v�gre megtiszteli a h�zat, s nagy megh�kken�semre egyszerre csak azt kellett l�tnom, hogy, semmi k�ts�g, minden jel szerint r�lam besz�lhet n�ki. M�g meg is mutatott, a keze egy k�r �v� lend�let�vel, �s sebes, ez�ttal n�met besz�d�b�l ez a kifejez�s is vil�gosan meg�t�tte a f�lem: „zu dir”. Azt�n meg �gy folytatta, bizonykodott, besz�lt a lelk�re, magyar�z� mozdulatok k�zt szakadatlan, mint ahogyan valami port�k�t k�n�lunk, aj�nlgatunk, ha mihamar�bb t�l k�v�nunk adni rajta. S ez meg, miut�n el�bb m�g csak sz�tlanul hallgatta, de �gy valahogy, mint a s�lyosabb f�l, mondhatn�m neh�z vev�, v�g�l m�r eg�sz meggy�z�ttnek l�tszott – �gy �reztem legal�bbis apr�, s�t�t szem�nek fel�m ir�nyzott r�vid, sz�r�s, m�ris valahogyan birtokl� pillant�s�b�l, kurta biccent�s�b�l, a k�zfog�sb�l, az eg�sz m�db�l – no meg a mi orvosunk f�lder�l�, el�gedett arc�b�l is –, ahogy elment.

Nem kellett igen sok� v�rakoznom, m�g ism�t ny�lt az ajt�, s egyetlen pillant�ssal f�lm�rtem a rabruh�j�t, piros h�romsz�g�t, benne „P” bet�j�t – mely k�ztudom�s szerint lengyelek ismertet� jegye – s fekete karszalagj�n a „Pfleger” sz�t: teh�t �pol� tiszt�t annak az embernek, aki bel�pett. Ez most ez�ttal fiatalnak, �gy k�r�lbel�l �pp a h�szon valamivel t�l lev�nek l�tszott. N�ki is sz�p k�k, b�r kisebb sapk�ja volt, al�la a f�l�re, nyak�ra is puh�n r�oml� gesztenyesz�n haja. Hosszas, de telt, kerekded arc�n minden von�s a legszab�lyszer�bb, a legkellemesebb, b�r�nek r�zsasz�ne, ink�bb kiss� nagy, puha sz�j�nak kifejez�se a legrokonszenvesebb: egysz�val sz�p volt, s bizony�ra el is gy�ny�rk�dtem volna benne – ha nem mindj�rt az orvost keresi, ha ez mindj�rt nem engem mutat meg neki, s ha nincs karj�n egy pokr�c, melybe nyomban, amint kih�zott a helyemr�l, bel� nem tekert, �s az, �gy l�tszik, m�r itt szok�sos m�don, a v�ll�ra nem vetett volna. Nem eg�sz volt akad�lytalan a dolga, minthogy k�t k�zzel is bel�kapaszkodtam a boxokat elv�laszt� s �ppen k�z�gyembe es� keresztr�dba – csak am�gy tal�lomra, �szt�n�sen, hogy �gy mondjam. M�g r�stellettem is a dolgot egy cs�ppet: akkor is tapasztaltam, hogy mennyire megt�vesztheti, �gy l�tszik, �rtelm�nket, mily igen megnehez�theti dolgunkat mind�ssze ak�r csak egyp�r napi �let. De h�t � mutatkozott az er�sebbnek, s hasztalan csapkodtam, �tlegeltem azt�n k�t �k�llel is derek�t, ves�je t�j�t, ezen is nevetett csak, ahogy a v�lla r�zk�d�s�n �rezhettem; akkor h�t abba is hagytam, s t�rtem, vigyen, ahov� csak n�ki tetszik.

Vannak furcsa helyek Buchenwaldban. Egy dr�tker�t�s m�g�tt azoknak a takaros z�ld barakkoknak egyik�hez �rhetsz, melyeket ez ideig – ha a Kist�bornak vagy polg�ra – j�szerint csak a t�volb�l csod�lhatt�l meg. Most azt�n megtudhatod, hogy belsej�kben – m�rmint ez�ben legal�bbis – gyan�s tisztas�gt�l csillog�-villog� folyos� van. A folyos�r�l ajt�k ny�lnak – rendes, feh�r, val�di ajt�k –, melyek egyike m�g�tt meleg, vil�gos szoba s m�r k�sz, mintegy csak az �rkeztedet v�r� �res �gy fogad. Az �gyon piros paplan. Tested degesz szalmazs�kba s�pped. K�zb�l feh�r, h�v�s r�teg, meggy�z�dhetsz, nem t�vedt�l, leped��, csakugyan. Tark�d alatt is szokatlan, nem �pp kellemetlen nyom�st �rzel: j�l t�m�tt szalmap�rna okozza, rajta feh�r huzat. A Pfleger n�gyr�t hajtja, s l�badhoz teszi oda a pokr�cot is, amiben elhozott: eszerint h�t ez is szolg�latodra �ll, az esetre nyilv�n, ha net�n nem voln�l megel�gedve a szobah�m�rs�klettel, esetleg. Azt�n, valami kartonlappal meg egy ceruz�val kez�ben az �gyad sz�l�re �l, �s a nevedet tudakolja. Mondtam neki: – Vier-und-sechzig, neun, ein-und-zwanzig. – F�l�rja, de tov�bb er�sk�dik, s eltarthat egy ideig, m�g meg�rted, hogy a n�v, a „Name” is �rdekli, s megint �jabb ideig – amint ez p�ld�ul �nvelem is megesett –, am�g az eml�keid k�zt kotor�szva r� is bukkansz. H�romszor-n�gyszer is elism�teltette velem, m�g v�g�l �rteni l�tszott. Ut�na ide is mutatta, amit �rt, s valami vonalk�s beoszt�s, l�zlapf�le tetej�n ezt olvastam: „Kewischtjerd.” K�rdezte, hogy „dobro jesz”, „gut”-e, s mondtam neki: – Gut –, mire a kartonlapot egy asztalra t�ve, elment.

Akkor h�t – hisz szeml�tom�st van id�d – k�r�ln�zhetsz, szeml�l�dhetsz, t�j�koz�dhatsz kiss�. Meg�llap�thatod p�ld�ul – ha eddig fel nem t�nt volna –, hogy a szob�ban m�sok is vannak. R�juk kell csak n�zned, hogy egyk�nnyen kital�ld: ezek is mind betegek lehetnek. Megfejtheted, hogy ez a sz�n, ez a szemedet simogat� benyom�s, egy bizonyos mindenen uralkod� s�t�tpiros, tulajdonk�pp a hosszanti deszkapadl�k valami lakkosan dereng� anyag�nak a sz�ne, no meg a paplanok is ugyanebb�l az �rnyalatb�l vannak mind �sszev�logatva valamennyi �gyon. Sz�muk �gy k�r�lbel�l tizenkett�. Mind egyszem�lyes, s emeletes is csup�n ez itt, amelynek f�ldszintj�n, jobbomon a feh�r m�z� l�cekb�l �sszer�tt v�laszfaln�l, �n is fekszem, azt�n az el�ttem, tov�bb� az ellenkez� v�laszfaln�l lev� kett�. �rtetlenkedhetsz a sok kihaszn�latlan helyen, a nagy k�nyelmes, j� m�ternyi h�zagokon az �gyak egyenes sor�ban, s el�mulhatsz a f�ny�z�sen, ha itt-ott m�g egy-egy �reset is l�thatsz. F�lfedezheted az igen takaros, sok apr� n�gyzetre osztott �vegablakot, mely a f�nyt szolg�ltatja, s szemedbe �t�lhet p�rn�d huzat�nak halv�nybarna, horgas cs�r� sast �br�zol� pecs�tje, melynek „Waffen SS” bet�it is bizony�ra kib�ng�szed majd. M�r az arcokat viszont hasztalan pr�b�ln�d f�rk�szni, egy jel, valami megnyilatkoz�s ut�n kutatni, �rkez�sed – v�lhetn�d, elv�gre m�giscsak valamelyest bizony�ra �jdons�gsz�mba men� – esem�ny�t, �rdekl�d�st, csal�d�st, �r�m�t, bossz�s�got, b�rmit, m�g ak�rcsak holmi fut� k�v�ncsis�got is f�lismerni rajtuk – s ez a min�l huzamosabb, ann�l k�nyelmetlenebb, ann�l zavar�bb, bizonyosk�pp, mondhatn�m, ann�l rejtelmesebb csend lesz, tapasztalhatod majd, a k�ts�gk�v�l legfurcs�bb benyom�sod, ha net�n ide vet�dn�l valahogyan. A n�gyzet alak� szabad t�rs�gen tov�bb�, amelyet az �gyak fognak k�zre, feh�rrel bor�tott kisebb asztalt, a szemk�zti faln�l egy nagyobbat, k�r�tte p�r t�ml�ssz�ket, az ajt� mellett nagy, d�szes, jav�ban duruzsol� vask�lyh�t, oldal�n meg feket�n f�nyl�, teli szenestart�t k�l�nb�ztethetsz m�g meg.

S akkor azt�n kezdheted t�rni a fejed: mire is tartsd h�t voltak�pp mindezt, mire ezt a szob�t, ezt a tr�f�t, a paplannal, az �gyakkal, a csenddel. Egy s m�s eszedbe juthat, pr�b�lhatsz eml�kezni, k�vetkeztetni, ismereteidb�l mer�teni, v�logatni. Meglehet – t�prenghetsz, ak�rcsak �n is –, ez is aff�le hely t�n, amilyenr�l meg Auschwitzban hallottunk, ahol tejjel, vajjal tartj�k j�l az �poltakat, m�gnem – p�ld�ul – apr�donkint kiszedik minden bels� zsiger�ket, okul�s c�lj�b�l, a tudom�ny haszn�ra. De h�t persze – be kell l�tnod – ez csup�n egyetlenegy f�ltev�s mind�ssze, egyike a sok egy�b eshet�s�gnek; no meg tejnek, vajnak f�k�pp semmi nyom�t se l�ttam emellett. S�t – jutott eszembe – oda�t ilyenkor r�g leves ideje van m�r, itt meg viszont m�g ennek se vettem b�rmi jel�t, nesz�t, szag�t. �gy is t�madt egy gondolatom, meglehet, n�mik�pp k�tes gondolat t�n – de h�t ki is tudn� meg�t�lni, mi lehets�ges �s elhihet�, ki tudn� kimer�teni, ugyan ki is a v�g�re j�rni mindannak a megsz�ml�lhatatlan sokas�g� �tletnek, lelem�nynek, j�t�knak, tr�f�nak �s megfontolhat� elgondol�snak, ami egy koncentr�ci�s t�borban mind-mind kivihet�, megcsin�lhat�, a k�pzelet vil�g�b�l j�tszi szerrel a val�ra v�lthat�, ha m�g�gy �sszeszedn�d is valamennyi tudom�nyod. M�rmost – t�n�dtem – az embert elhozn�k p�ld�ul egy �pp ilyen szob�ba. Befektetn�k, mondjuk, egy �ppilyen, paplanos �gyba. �poln�k, gondozn�k, mindent kedv�re tenn�nek – �pp csup�n hogy ennie nem adn�nak n�ki, mondjuk. Ha �gy tetszik, m�g az is megfigyelhet� esetleg, hogy p�ld�ul ki mik�nt hal �hen – elv�gre ennek is meglehet bizony�ra a maga �rdekess�ge, net�n a magasabb �rtelm� haszna, mi�rt is ne, el kellett ismernem. B�rhogy is forgattam, a gondolat egyre �letreval�bbnak, mind hasznavehet�bbnek tetszett: ilyenk�pp akkor h�t valaki n�lam illet�kesebbnek is esz�be juthatott m�r nyilv�n, azt tal�ltam. Szem�gyre vettem szomsz�domat, a t�lem �gy m�ternyire balra fekv� beteget. Id�secske volt, kopaszk�s, arca m�g meg�rz�tt valamit egy r�gi arc von�saib�l, s�t itt-ott a h�s�b�l. Mindamellett �szrevettem, hogy f�le amolyan m�vir�gok viaszos level�hez kezd gyan�san hasonl�tani kiss�, s orrhegy�nek meg szeme k�rny�k�nek bizonyos s�rga sz�n�t is igen ismertem m�r. Hanyatt fek�dt, paplana gyeng�n mozgott, f�l meg le: aludni l�tszott. Mindenesetre, am�gy k�s�rletk�ppen odas�gtam neki: �rt�nk-e magyarul? Semmi, nemhogy �rteni, de m�g meghallani sem l�tszott. M�r el is fordultam, s �ppen k�sz�l�dtem tov�bb sz�v�getni gondolataimat, amikor suttogva, de j�l �rthet�en ez a sz� �t�tte meg v�ratlanul a f�lem: – Igen… – � volt, k�ts�gk�v�l, b�r a szem�t az�rt nem nyitotta ki, s helyzet�n sem v�ltoztatott. �n viszont ostoba m�d �gy meg�rvendtem, nem is tudom, mi�rt, hogy p�r percre el is feledtem, mit is akarok t�le tulajdonk�pp. K�rdeztem: – Honnan j�tt? – s azt felelte, megint v�gtelennek tetsz� sz�net ut�n, hogy: – Budapestr�l… – �rdekl�dtem: – Mikor? –, s n�mi t�relmesked�s ut�n megtudhattam: – Novemberben… – Azt�n k�rdeztem csak v�gre: – Adnak itt enni? – s megint csup�n a kell� id� eltelt�vel, melyre valami okb�l mindannyiszor sz�ks�ge lehetett, �gy l�tszik, azt felelte: – Nem… – K�rdeztem…

De �pp e percben j�tt be ism�t a Pfleger, m�gpedig egyenest �hozz�. F�lhajtotta takar�j�t, betekerte pokr�c�ba, s csak �multam, mily k�nny�szerrel kapja v�ll�ra, majd viszi ki az ajt�n ezt a pedig – most l�ttam csak – m�g meglehet�sen s�lyos testet, melynek hast�j�r�l a papirosk�t�s egy elszabadul� darabk�ja mintegy viszontl�t�st intett. Ugyanakkor kurta kattan�s, majd elektromos serceg�s hallatszott. Azt�n egy hang jelentkezett: – Friseure zum Bad, Friseure zum Bad – azaz „borb�lyok a f�rd�h�z, borb�lyok a f�rd�h�z”– mondta. Egy kiss� raccsol�, am�gy igen kellemes, beh�zelg�, mondhatn�m f�lbem�sz�an l�gy �s dallamos hang volt – az a fajta, melynek szinte a tekintet�t is �rzed, s el�sz�r majdhogy ki nem vetett az �gyb�l. Hanem a betegekb�l, l�ttam, ez az esem�ny is �pp ugyanannyi izgalmat v�ltott csak ki k�r�lbel�l, mint el�bb az �rkez�sem, s gondoltam, akkor h�t bizony�ra ez is az itt szok�sos dolgok k�z� tartozhat nyilv�n. F�l is fedeztem az ajt� f�l�tt jobbra egy barna dobozt, amolyan hangszekr�nyf�l�t, s ki is tal�ltam, hogy eszerint ezen a k�sz�l�ken szokt�k k�zvet�teni valahonnan parancsaikat a katon�k, �gy l�tszik. Kisv�rtatva a Pfleger j�tt megint vissza, megint a mellettem lev� �gyhoz. Visszahajtotta a paplant meg a leped�t, egy r�sen �t beny�lt a szalmazs�kba, s abb�l, ahogy abban a szalm�t, majd rajta �jb�l a leped�t s v�g�l ism�t a paplant is elrendezte, meg�rtettem: bizony, aligha igen fogom viszontl�tni m�r az el�bbi embert. S h�t nem tehettem r�la, ha k�pzeletem viszont ism�t csak azt k�rdezte erre: nem b�ntet�sb�l-e tal�n, ami�rt kikottyintotta a titkot, s amit – v�gre is mi�rt ne – valamilyen, az amott szemk�ztihez hasonl� k�sz�l�ken, szerkezeten, ki tudn�, micsod�n, meghallgattak, f�lfoghattak net�n? De megint egy hangra lettem figyelmes – ez�ttal egy beteg�re, az ablak ir�ny�ban, t�lem a harmadik �gyon. Igen sov�ny, fiatal, feh�r arc� beteg volt, s hajat is viselt, m�gpedig s�r�t, sz�k�t, hull�mosat. K�tszer-h�romszor is ugyanazt a sz�t mondta, ny�gte ink�bb, hangz�it ny�jtva, h�zva, egy nevet, amint lassacsk�n m�gis kivettem: – Pjetyka!… Pjetyka!… – Amire a Pfleger ezt a sz�t mondta neki, � is ny�jtott, s �gy �reztem, el�gg� sz�v�lyes hangon: – Co? – Akkor valami hosszabbat is mondott, s Pjetyka – mert meg�rtettem: �gy h�vhatj�k teh�t a Pflegert – az �gy�hoz ment. Hosszasan suttogott n�ki, �gy valahogy, mint mikor valakinek a lelk�re besz�l�nk, m�g egy csepp t�relemre, m�g csak egy kis kitart�sra buzd�tjuk. K�zben a h�ta m�g� ny�lva f�lemelte kiss�, megigazgatta alatta a v�nkost, elrendezte f�l�tte a paplant, s mindezt bar�ts�gosan, sz�vesen, szeretettel – oly m�don egysz�val, ami eg�sz �sszekusz�lta, m�r-m�r meghazudtolta szinte minden eddigi f�ltev�sem. Ezt a kifejez�st ezen az ism�t h�trahanyatl� arcon csakis a megnyugv�s, a n�melyes k�nnyebbs�g kifejez�s�nek v�lhettem, ezeket az elhal�, s�hajszer�, m�gis j�l hallatsz� szavakat: – Gyinkuje… gyinkuje bardzo… – csakis a k�sz�net�nek, ha nem t�vedtem. S v�gk�ppen f�lbor�totta higgadt m�rlegel�semet az a k�zelg� nesz, majd zaj, majd v�g�l m�r innen a folyos�r�l besz�remked� elt�veszthetetlen cs�r�mp�l�s, mely eg�sz val�mat f�lkavarta, egyre n�vekv�, egyre lek�zdhetetlenebb v�rakoz�ssal t�lt�tte el, s m�r minden k�l�nbs�get feledtetett v�g�l magam �s e k�szenl�t k�zt mintegy. Odakint l�rma, j�v�s-men�s, fatalpak csattog�sa, majd egy vastag hang t�relmetlen rikkant�sa: – Z�l zeksz! Essznhol�! –, azaz: – Saal sechs! Essenholen! –, vagyis: – Hatos terem! Az �tel�rt! – A Pfleger kiment, majd valakinek a seg�dlet�vel, akinek csak a karj�t l�ttam a ny�l� ajt�r�sben, neh�z kond�rt h�zott be, s a szob�t m�ris leves illata �rasztotta el – m�g hogyha m�ma �rezhet�en mind�ssze d�rgem�ze, az ismert csal�nleves� is csup�n: eszerint ebben is t�vedtem volna h�t.

K�s�bb azt�n t�bbet is megfigyeltem, az �r�k, a napszakok, majd m�r a napok haladt�val sok minden egy�bbel is tiszt�ba j�ttem lassan. Mindenesetre egy id� m�lva, ha apr�nk�nt, ha tart�zkodva, ha �vatosan is, de be kellett l�tnom, elfogadnom a t�nyek bizonys�g�t, azt, hogy – amint l�tszik – ez is lehets�ges, ez is elhihet�, s hogy �pp csup�n szokatlanabb, no meg kellemesebb, persze, hanem h�t az�rt mivel sem furcs�bb l�nyeg�ben, ha meggondoltam, b�rmi egy�b furcsas�gn�l, ami – v�geredm�nyk�pp is koncentr�ci�s t�borban – mind-mind lehets�ges �s elhihet�, �gy is, meg ford�tva is, igen term�szetesen. De h�t m�sr�szt �pp ez zavart, nyugtalan�tott, �sta al� bizonyosk�pp a biztons�gom: elv�gre is, ha �rtelmesen n�ztem, semmi ok�t sem l�ttam ugyanis, semmi �szszer�, semmi ismer�s, �rtelmem sz�m�ra elfogadhat� indokot sem voltam k�pes tal�lni arra, hogy �pp itt legyek t�rt�netesen, s ne ink�bb valahol m�sutt. Lassacsk�n f�lfedeztem, hogy a betegek itt mind k�t�st viselnek, nem �gy, mint az el�z� barakkban, s akkor h�t id�vel megkock�ztattam a f�ltev�st, hogy az oda�t esetleg a belgy�gy�szat, hogy ne mondjam, m�g ez viszont itt – ki tudja – t�n a seb�szeti oszt�ly; hanem az�rt ezt m�g sehogy se v�lhettem, term�szetesen, elegend� ind�t�knak, a kell� magyar�zatnak arra a munk�ra, v�llalkoz�sra, a kezeknek, v�llaknak, elgondol�soknak arra a val�s�ggal �sszehangolt l�ncolat�ra tulajdonk�pp – ha j�l ut�nagondoltam –, ami eg�sz a kord�t�l v�gezet�l is ide, ebbe a szob�ba, ebbe az �gyba juttatott el. A betegeket is pr�b�ltam f�lm�rni, t�j�koz�dni k�zt�k egy kev�ss�. �ltal�ban, �gy vettem �szre, t�bbnyire r�gebbi, t�rzslakos rabok lehetnek. M�lt�s�gnak egyiket se n�ztem volna, ha m�sfel�l viszont p�ld�ul a zeitziekhez sem hasonl�thattam �ket valahogyan. Az is szemembe �tl�tt id�vel, hogy a hozz�juk mindig ugyanabban az esti �r�ban egy-egy percre, sz�ra be-bekukkant�k-l�togat�k mell�n is mind csupa piros h�romsz�get, s p�ld�ul – amit k�l�nben cseppet sem hi�nyoltam – egyetlen z�ldet vagy feket�t, hanem azonban – s ez viszont m�r ink�bb hi�nyzott szememnek: – m�g s�rg�t sem l�ttam. Egysz�val m�sok voltak, v�rre, nyelvre, korra, de m�g ezen t�l is m�sok valahogyan j�magamn�l, vagy b�rkin�l is ak�r, akiket ez ideig mindig k�nnyen meg�rtettem, s ez n�mileg fesz�lyezett. M�sr�szt viszont – �reznem kellett – �pp itt lehet, �pp ebben rejlik t�n valahol a magyar�zat. Itt volt p�ld�ul Pjetyka: est�nk�nt az � „dobr� noc” b�cs�j�val alszunk el, reggelente az � „dobre r�n�” szav�ra �bred�nk. A szoba mindig kifog�solhatatlan rendje, padl�j�nak felt�rl�se egy botra szerelt nedves ronggyal, a mindennapi sz�n beszerz�se s maga a bef�t�s, a fejadag sz�toszt�sa s a hozz�val� csajk�k, kanalak tiszt�t�sa, sz�ks�g eset�n a betegek hord�sa-viv�se, s ki tudn�, mi minden m�g nem: mind-mind az � keze munk�ja. Ha sok f�l�s szava nincs is, de mosolya, k�szs�ge mindig egyforma, egysz�val: mintha csak nem is egy fontos tiszts�g visel�je, elv�gre is a szoba els� m�lt�s�ga, hanem csak aff�le, els�sorban is a betegek szolg�lat�ra �ll� szem�ly, �pol�, Pfleger volna, �gy, amint ez a karszalagj�n is �ll, val�ban.

Vagy ott az orvos – mert, amint kider�lt, itt a nyers arc� ember az orvos, s�t f�orvos. L�togat�sa, mondhatn�m vizitje a reggelek mindig egyforma, mindig v�ltozhatatlan szertart�sa. �pp, hogy elk�sz�lt a szoba, �pp, hogy megittuk a k�v�t s az ed�nyek is elt�ntek a pokr�cb�l alkotott f�gg�ny m�g�tt, ahol Pjetyka tartja �ket, amikor a folyos�n m�ris ismer�s l�ptek koppannak. A k�vetkez� percben er�lyes k�z t�rja sarkig az ajt�t, majd egy, v�lhet�en „Guten Morgen” k�sz�nt�ssel, amib�l azonban csak egy hossz�ra ny�jtott s mind�ssze „Moo’gn”-nak hallhat� torokhang �rthet�, az orvos l�p be. V�laszt – mi�rt, mi�rt nem – nem illend� adnunk n�ki s l�that�an nem is v�r el, hacsak nem Pjetyk�t�l, aki a maga mosoly�val, f�detlen f�vel, tiszteletteljes tart�sban fogadja, de amint ezt hossz� id� alatt t�bbsz�r is megfigyelhettem – nem oly igen azzal a bizonyos j� ismer�s tisztelettel, amivel �ltal�ban a n�lunk rangosabb hatalmass�goknak tartozunk ad�zni, hanem ink�bb �gy valahogyan, mintha eg�sz egyszer�en tiszteln� csup�n, a saj�t bel�t�s�b�l, a maga szabad akarat�b�l, hogy �gy mondjam. Azt�n egyenk�nt f�lemeli a feh�r asztalk�r�l, s szigor�, m�rlegel� arccal �tvizsg�lja az ott Pjetyka �ltal m�r el�z�leg a keze al� rendezett k�rlapokat – ak�rha, mondjuk, val�di k�rlapok voln�nak, mondjuk, egy val�di k�rh�zban, ahol mi sem fontosabb, mi sem mag�t�l �rtet�d�bb k�rd�s, mint, mondjuk, a betegek hogyl�te. Majd Pjetyk�hoz fordulva, egyik�hez-m�sik�hoz egy-egy, pontosabban mindig csak k�tf�le megjegyz�st f�z. – Kewisch… Was? Kewischtjerd! – olvashatja p�ld�ul, s jelentkezni, v�laszt, ittl�t�nk b�rmi tan�jel�t adni erre – amint hamarosan kitanultam – �ppoly illetlens�g volna, ak�rcsak j�reggeltj�t fogadni az el�bb. – Der kommt heute raus! – mondhatja azt�n, melyen – vettem id�vel �szre – mindannyiszor azt �rti, hogy az illet� betegnek a d�lel�tt folyam�n, ha k�pes r�, a maga l�b�n, ha nem, �gy Pjetyka v�ll�n, de mindenk�pp meg kell jelennie n�la, k�sei, oll�i meg papirosp�ly�i k�zt, a mi folyos�nk kij�rat�t�l �gy t�z-tizen�t m�ternyi j�r�sra es� rendel�szob�j�ban. (� nem k�rte egy�bk�nt a felhatalmaz�som, mint a zeitzi orvos, �s a hangoskod�som se l�tszott cseppet sem zavarni, mialatt egyik furcsa alak� oll�j�val k�t �jabb v�g�st nyesett a cs�p�m h�s�n – hanem abb�l, ahogy ut�na a sebeimet kinyomkodta, belsej�ket g�zzel kib�lelte, majd v�g�l nagy takar�kosan ugyan, de m�g valami ken�ccsel is ell�tta, a vitathatatlan szak�rtelm�t is l�tnom kellett azonban.) A m�sik lehets�ges �szrev�tele: – Der geht heute nach Hause! – viszont annyit jelent, hogy ezt az �poltat imm�ron gy�gyultnak tartja, s ilyenk�ppen t�vozhat teh�t – nach Hause, vagyis haza, vagyis vissza a t�borbeli blokkj�ba, a munk�j�hoz, a kommand�j�ba, term�szetesen. M�snap azt�n megint ugyan�gy t�rt�nik minden, ugyanennek a rendnek a pontos m�sa, szab�lya szerint, amelyben Pjetyka, mi betegek, de m�g szinte a berendez�s t�rgyai is egyforma komolys�ggal l�tszanak mind r�szt venni, szerep�ket bet�lteni, kez�re j�rni, ezt a v�ltozhatatlans�got naponta megism�telni, meger�s�teni, begyakorolni, igazolni mintegy – egysz�val: mintha semmi sem volna term�szetesebb, semmi sem k�ts�gbevonhatatlanabb ann�l, hogy �n�ki, mint orvosnak a gy�gy�t�s, min�k�nk betegeknek meg viszont a mihamar�bbi gy�gyul�s, siet�s fel�p�l�s, majd hazat�r�s a nyilv�nval� dolgunk-gondunk, az egyed�li s alig is v�rt c�lunk, csakugyan.

K�s�bb valamit meg is tudtam r�la. El�fordulhat ugyanis, hogy a kezel�szob�ban nagy a forgalom, m�sok is vannak. Ilyenkor Pjetyka egy oldals� padk�ra helyez a v�ll�r�l, s itt kell azut�n megv�rnom, m�gnem az orvos, j�kedv�ben p�ld�ul egy s�rget�: – Komm, komm, komm, komm! – h�v�ssal, egy tulajdonk�pp bar�ts�gos, de h�t az�rt m�gse �pp igen kellemes mozdulattal f�l�n nem ragad, oda nem h�z, s egyetlen lend�lettel a m�t�asztalra nem emel. M�skor meg �ppens�ggel val�s�gos tolong�sba cs�ppenhetek, �pol�k hordj�k-viszik a p�cienseket, j�r�betegek �rkeznek, a szob�ban m�s orvosok, �pol�k is m�k�dnek, s el�ad�dhat, hogy ilyenkor egy m�sik, egy rangra alantasabb orvos ejti rajtam is meg az �pp esed�kes kezel�st, szer�nyebben csak am�gy oldalt, a k�z�pen �ll� m�t�asztalt�l t�volabb. Egyik�kkel, ink�bb alacsony, �sz haj�, kiss� ragadoz�mad�r orr�, �gyszint�n jeltelen piros h�romsz�g� s ha nem is k�t- vagy h�romjegy�, de az�rt m�g mindig igen el�kel�en ezres sz�mot visel� emberrel, �ssze is ismerkedtem, mondhatn�m meg is bar�tkoztam. � eml�tette azt�n – amit k�s�bb egy�bk�nt Pjetyka is meger�s�tett –, hogy a mi orvosunk �pp tizenk�t esztendeje tart�zkodik m�r koncentr�ci�s t�borban. – Zw�lf Jahre im Lager – mondta halkan, b�logatva, mintegy valamely ritka, nem eg�sz val�sz�n� s – �szerinte legal�bbis, ahogy n�ztem – egyenest kivihetetlen teljes�tm�nynek sz�l� arccal. K�rdeztem is t�le: – Und Sie? – O, ich – v�ltozott meg arra nyomban az arca –, seit sechs Jahren bloss –, hat �ve mind�ssze, int�zte el egyetlen legyint�ssel, mint valami semmis�get, aff�le csek�lyke, sz�ra sem �rdemes �gyet. Voltak�pp azonban � faggatott ki engem, �rdekl�d�tt, h�ny �ves vagyok, hogy s mint ker�ltem ily messze hazulr�l, �gy is kezd�d�tt az eszmecser�nk. – Hast du ’was gemacht? – csin�ltam-e valamit, valami rosszas�got net�n, k�rdezte, s mondtam neki: nem �n, „nichts”, az �gvil�gon semmit. Akkor h�t mi�rt vagyok itt m�gis? – �rdekl�d�tt, s mondtam n�ki, ugyanabb�l az egyszer� okb�l, ami�rt m�sok is az �n fajt�mb�l. – No de – makacskodott tov�bb – m�rt lettem letart�ztatva, „verhaftet”, s r�viden elbesz�ltem neki, ahogyan tudtam, azt a bizonyos reggelt, az aut�busszal, a v�mh�zzal, majd k�s�bb a csend�rs�ggel. – Ohne dass deine Eltern –, vagyis hogy a sz�leim tudta n�lk�l-e netal�nt�n, akarta tudni, s mondtam neki, „ohne”, term�szetesen. Eg�sz elk�pedtnek l�tszott, mintha ilyet m�g sose hallott volna, s gondoltam is: no, hat �ven �t j�l elb�jhatott m�r itt a vil�gt�l, �gy l�tszik. Mindj�rt tov�bb is adta az �rtes�l�st a mellette foglalatoskod� m�sik orvosnak, s ez is megint tov�bb, orvosoknak, �pol�knak, jobb k�lsej� betegeknek. V�g�l m�r azon kaptam magam, hogy mindenfel�l a fej�ket cs�v�l� emberek n�znek r�m, arcukon valami saj�ts�gosforma �rzelemmel, ami fesz�lyezett kiss�, mert �gy n�ztem, sz�nakoznak rajtam. Nagy kedvem is t�madt megmondani n�kik: de hisz semmi ok r�, elv�gre jelen pillanatban legal�bbis – de h�t azt�n valahogy m�gse sz�ltam ink�bb, valami visszatartott, bizonyosk�pp nem vitt r� a sz�vem, hogy �gy fogalmazzam; mert h�t azt vettem ugyanis �szre, hogy j�lesik, valami �r�met szerez n�kik ez az �rzelem, ahogy n�ztem. S�t, s meglehet persze, b�r m�gse hinn�m, hogy t�vesen, de k�s�bb – mert m�skor is megesett m�g egyszer-k�tszer, hogy �gy kifaggattak, kik�rdeztek – azt a benyom�st szereztem, hogy egyenest keresik, kutatj�k szinte az alkalmat, a m�dot, az �r�gyet erre az �rzelemre, valami okb�l, sz�ks�gb�l, valaminek a bizonys�g�ul mintegy, a m�dszer�k�nek tal�n, annak esetleg, ki tudn�, hogy m�g k�pesek r� egy�ltal�ban – n�kem legal�bb valahogy ilyenform�n tetszett. Ut�na meg �gy n�ztek azt�n �ssze, hogy ijedten pillantottam sz�t, nincs-e rajtunk illet�ktelenek figyelme; de h�t csak ezekkel az egyform�n elkomorod� homlokokkal, �sszesz�k�l� szemekkel, elkeskenyed� sz�jakkal tal�lkozott minden�tt a tekintetem – mintha csak egyszerre ism�t esz�kbe jutott s igazol�st nyert volna szem�kben valami, �s arra kellett gondolnom: az ok t�n, ami�rt itt vannak.

Azt�n meg a l�togat�k p�ld�ul: ezeket is el-eln�ztem, pr�b�ltam kilesni, kif�rk�szni, mi sz�l, mi dolog hozza vajon �ket. Mindenekel�tt is azt vettem �szre, hogy t�bbnyire estefel�, �ltal�ban mindig ugyanabban az id�pontban j�nnek: ebb�l is �rtettem meg, hogy itt is, Buchenwaldban, a Nagyt�borban is lehet egy �ppoly �ra, �gy l�tszik, ak�rcsak min�lunk Zeitzban, itt is nyilv�n a kommand�k hazat�rte meg az esti appel k�zt, bizony�ra. Legt�bben t�n P-bet�s�k j�ttek, de l�ttam J-t, R-t, T-t, F-et, N-t, s�t No-t, �s ki tudn�, mi m�st is m�g nem: mindenesetre, mondhatom, sok �rdekeset tapasztaltam, sz�mos �j dolgot tanultam meg az � r�v�k�n is, s�t �gy nyertem csak n�melyes pontosabb betekint�st is tulajdonk�pp az itteni k�r�lm�nyekbe, f�lt�telekbe, a t�rsadalmi �letbe, hogy �gy mondjam. Buchenwaldban a t�rzslakosok majdnem sz�pek, arcuk telt, mozg�suk, j�r�suk f�rge, sokuknak van hajhoz is engedelme, s cs�kos rab�lt�nyt is ink�bb csak am�gy napi koptat�sra, a munk�hoz viselnek, amint ezt Pjetyk�t�l is l�ttam. M�r viszont ha este a mi vacsorakenyer�nk sz�toszt�sa ut�n (a szokottan harmad vagy negyednyi adag, mell� a szokottan j�r� vagy szokottan elmarad� Zul�g�val) p�ld�ul vend�gs�gbe k�sz�l�dik, � is inget vagy pul�vert s hozz� meg, miel�tt�nk betegek el�tt t�n mintha egy kiss� leplezni t�rekv�, mindamellett az arc�n, a mozdulatain az�rt m�giscsak igen j�l l�that� �lvezettel, halov�nyan cs�krend mint�zat�, divatos barna ruh�t v�laszt a k�szlet�b�l, melynek �pp csup�n egy h�ta k�zep�b�l kiv�gott s rabholmi anyag�val kifoltozott n�gyszegletes darab, a nadr�g k�t oldal�n kit�r�lhetetlen veres olajfest�k egy-egy hossz� ecsetvon�sa, no meg mell�n s bal nadr�gsz�r�n a piros h�romsz�g �s rabsz�m a m�r vele j�r� hib�ja. M�r t�bb kellemetlens�g, mondhatn�m megpr�b�ltat�s ad�dott az �n sz�momra abb�l, amikor � k�sz�l�d�tt esti vend�g fogad�s�ra. A berendez�s egy bizonyos szerencs�tlens�ge az oka: hogyan, hogyan nem, de h�t t�rt�netesen �pp az �n �gyam t�v�n�l van ugyanis a fali villanydug�. M�rmost azt�n, b�rmint iparkodn�k is ilyenkor elfoglalni magam, megb�mulni a mennyezet hib�tlan feh�rs�g�t, a l�mpa zom�nct�ny�rj�t, bel�temetkezni gondolataimba, v�gt�re m�giscsak �szlelnem kell, amint Pjetyka odakuporodik egy csajk�val meg szem�lyes tulajdon� villamos forral�j�val, hallanom a forr�sod� margarin serceg�s�t, besz�vnom a rajta s�l� hagymasz�lak, az arra r�ker�l� burgonyaszeletek, majd esetleg m�g a Zulage bel�v�gott wurstj�nak is a tolakod� illat�t, m�s alkalommal f�lfigyelnem a k�nny�, saj�ts�gos koccan�sra, a hirtelen f�ler�s�d� sisterg�sre, amit meg – kapta rajta m�ris �jra elfordul�, de a h�ledez�st�l m�g sok� szinte k�pr�z� szemem – s�rga b�llet� s feh�r k�rlet� t�rgy okozott: toj�s. Mire azt�n minden megs�l, elk�sz�l, a vacsoravend�g is benyit. – Dobre vecser! – sz�l bar�ts�gos b�lint�ssal, mert � is lengyel, nev�t Zbiseknek, m�skor, bizonyos �sszet�telek, vagy tal�n bec�z�s alkalm�val Zbiskunak hallom, s �gyszint�n a Pfleger tiszt�t t�lti be, oda�t valahol, mint �rtes�l�k, valami m�sik Saalban. � is ki�lt�z�tten �rkezik, csizm�san, r�vid, amolyan sporthoz, vad�szathoz ill�, b�r a h�t�n, term�szetesen, �n�ki is kifoltozott, a mell�n meg rabsz�mmal ell�tott s�t�tk�k poszt�zek�ben, alatta �ll�ig �r� fekete pul�verben. Magas, testes alkat�val, a sz�ks�gb�l-e, vagy t�n a maga bel�t�s�b�l kopaszra ny�rt fej�vel �s h�sos arc�nak der�s, ravaszk�s �s �rtelmes kifejez�s�vel eg�sz�ben kellemes, rokonszenves embernek tal�ltam, ha magam r�sz�r�l k�l�nben nem sz�vesen cser�ln�m is el, mondjuk, Pjetyk�val. Azt�n oda�lnek a h�tuls�, nagyobbik asztalhoz, elfogyasztj�k vacsor�jukat, elbesz�lgetnek, melybe a szoba n�melyik lengyel betege is bel�-bel�elegyedik egy-egy halk sz�val, megjegyz�ssel olykor, vagy eltr�f�l�znak, k�ny�k�ket az asztalnak vetve, tenyer�ket �sszekapcsolva kipr�b�lj�k erej�ket, melynek sor�n, az eg�sz szoba nagy �r�m�re – a magam�ra is, term�szetesen – �ltal�ban Pjetyk�nak siker�l leszor�tani Zbiseknek a, pedig l�tszatra er�sebb karj�t: egysz�val, meg�rtettem, �k ketten itt el�nyt, h�tr�nyt, �r�met, gondot, minden �gy-bajt, de szeml�tom�st m�g vagyont s fejadagot is megosztanak egym�ssal – vagyis h�t bar�tok, amint ezt mondani szok�s. – Zbiseken k�v�l megfordultak m�g azut�n m�sok is Pjetyk�n�l, egy-egy gyors sz�, n�melykor valami t�rgy is kicser�l�d�tt nagy sebt�ben k�zt�k, s ha sosem igen l�ttam is mif�le, de h�t az�rt l�nyeg�ben ez is mindig vil�gos volt, k�nnyen meg�rthettem, term�szetesen. Megint m�sok viszont az itt fekv� egyik-m�sik beteghez �rkeztek, gyorsan, surranva, lopottan, majdhogynem titkon. Egy-egy percre �gyukhoz �ltek, esetleg holmi otromba papirosba burkolt csomagocsk�t is a takar�jukra tettek, szer�nyform�n, m�g ink�bb valahogy szabadkozva is szinte. Azt�n meg – b�r susog�sukat nem hallottam, s ha hallottam is, nem �rthettem –, de mint hogyha tudakoln�k: no h�t hogy megy a javul�s, mi az �js�g; tud�s�tan�k: ott k�nn viszont �gy meg em�gy folynak az �gyek; �rt�s�re adn�k: tisztelteti ez meg amaz s k�rdeztetik, hogy szolg�l az eg�szs�ge; biztos�tan�k: az � �dv�zlet�t is �tadj�k, hogyne, esz�kbe jutna: no de az id� lej�rt, majd karjukra, v�llukra �tve mintha mondan�k: sebaj, legk�zelebb is megint elj�nnek majd, s azzal m�r t�voznak is, most is surranva, siet�sen, t�bbnyire l�that�an el�gedetten is – de h�t am�gy m�sk�l�nben minden egy�b eredm�ny, el�ny, megfoghat� haszon n�lk�l, ahogy n�ztem, s akkor h�t azt kellett f�ltennem, hogy egyed�l ez�rt az egy�rt j�ttek, �gy l�tszik, ez�rt a p�r sz��rt mind�ssze, semmi t�bb�rt, mint az�rt csup�n, hogy l�thass�k egym�st ezzel az illet� beteg�kkel. Emellett, s ha am�gy is nem tudn�m, maga ez a siet�ss�g is j�l mutatn�: nyilv�nval�an tilalmas dolgot cselekszenek, ami v�lhet�en csakis Pjetyka eln�z�se, no meg bizony�ra ennek a r�vids�gnek a f�lt�tele mellett vihet� csak egy�ltal�n v�gbe. S�t, azt gyan�tom, s mern�m hosszabb tapasztalat ut�n kereken ki is jelenteni, hogy maga ez a kock�zat, ez az �nfej�s�g, mondhatn�m dac is hozz�tartozik n�mik�pp az esem�nyhez – �gy vettem ki legal�bbis ezeknek a gyorsan elt�n� arcoknak a nehezen meghat�rozhat�, de mintegy valami sikeres engedetlens�gt�l f�lder�l� kifejez�s�n, mintha csak – �gy tetszett – siker�lt volna ezzel valamennyit v�ltoztatni, r�st �tni, egy cseppnyi hib�t ejteni valamin, egy bizonyos renden, a k�znapok egyformas�g�n, egy kiss� mag�n a term�szeten tal�n, amik�pp legal�bbis �n k�pzeltem. – De a legfurcs�bb embereket a t�lem t�vol, az ellenkez� v�laszfaln�l fekv� egyik beteg �gy�n�l l�ttam. M�g d�lel�tt hozta be a v�ll�n Pjetyka, s igen sokat s�rg�l�d�tt k�r�tte azt�n. L�ttam, s�lyos lehet az eset, s azt is hallottam, hogy orosz a beteg. Este azt�n a f�l szob�t is megt�lt�tt�k a l�togat�k. Sok R, de sz�mos m�s bet�t is l�ttam, sz�rm�s sapk�kat, fura, vatt�s nadr�gokat. Embereket p�ld�ul, egyik oldalukon frizur�val, k�z�pt�l a m�sik arc�l�kig viszont eg�szen tar fejjel. Megint m�sokat rendes hajjal, melynek �pp csup�n a k�zep�n, homlokukt�l a tark�jukig h�z�dik egy hossz� �sv�ny, pont egy hajny�r�g�pnyi sz�less�g� irt�s. Kab�tokat a szokott folttal, s k�t egym�st keresztez� v�r�s ecsetvon�ssal is, olyform�n, mint mikor �r�sunkb�l t�rl�nk p�ld�ul valami sz�ks�gtelent, egy bet�t, egy sz�mot, egy jelt. M�s h�takr�l meg nagy, piros k�r, benne k�v�r piros pont vil�glik messze, h�vogat�n, csalogat�n, c�lt�bla m�dj�n jelezve mintegy: ide kell majd l�ni n�kik, alkalomadt�n.

Ott �lltak, topogtak, tanakodtak halkan, egyik odahajolt, hogy p�rn�j�n igaz�tson, m�sik tal�n – �gy l�ttam – egy szav�t, egy tekintet�t igyekezett venni, s egyszerre csak s�rga holmit l�ttam k�zt�k megvillanni, valahonnan k�s, Pjetyka seg�ts�g�vel egy f�mb�gre is ker�lt, �rces csurran�s – s ha nem hittem el szememnek, az orrom k�ts�gbevonhatatlanul tan�s�thatta most, hogy a t�rgy, amit az im�nt l�ttam, citrom volt, nincs vita, val�ban. Majd megint ny�lt az ajt�, s igen elk�pedtem, mivel ez�ttal az orvos sietett be, amire ez ideig m�g sosem l�ttam p�ld�t, ily szokatlan id�pontban. Mindj�rt utat nyitottak n�ki, s � a beteg f�l�be hajolva vizsg�lt, tapogatott valamit rajta, r�viden csak, s azt�n t�st�nt t�vozott is, m�gpedig igen mogorva, szigor�, mondhatn�m harap�s arccal, an�lk�l hogy b�rkihez is ak�r egyetlen sz�t int�zett, b�rkire is ak�r csak egyetlen tekintetet vetett, s�t a fel� ir�nyul� tekinteteket is valahogyan ink�bb ker�lni iparkodott volna – n�kem legal�bb �gy tetszett. Nemsok� azt l�ttam, hogy a l�togat�k furam�d elcs�ndesedtek. Egyik-m�sik kiv�lt k�z�l�k, az �gyhoz ment, f�l�be hajolt m�g – s azt�n kezdtek t�vozni, egyes�vel, p�ros�val, �gy ahogyan j�ttek. De most egy kiss� esettebben, egy kiss� t�r�d�ttebben, egy kiss� f�radtabban, s valahogy m�g �n magam is megsz�ntam �ket abban a percben, mert h�t l�tnom kellett: mintha egy, t�n m�goly oktalanul f�ltett rem�nys�g�ket; egy, t�n m�goly titkon �polt bizodalmukat vesz�tett�k volna v�gk�pp el. Azt�n egy id� m�lva Pjetyka igen k�m�letesen a v�ll�ra vette, s valahov� elvitte a tetemet.

S v�g�l ott volt m�g azt�n az �n emberem p�ld�ja is. A mosd�ban akadtam vele �ssze – mert h�t lassacsk�n meg se fordult m�r fejemben, hogy m�sutt is mosdhatn�k, mint a folyos� v�g�n balra ny�l� mosd�helyis�g nyithat�-csukhat� v�zcsapj�n�l, mosd�kagyl�j�n�l, s itt se k�teless�gb�l, mind�ssze csup�n illend�s�gb�l, ahogy lassacsk�n kitapasztaltam; s�t id�vel azt is �szrevettem, m�r-m�r nehezm�nyeztem szinte, hogy a helyis�g f�tetlen, a v�z hideg s t�r�lk�z� nincsen. Ugyanitt lelhet� a piros, hordozhat�, nyitott szekr�nyhez hasonl� alkalmatoss�g is, melynek mindig tiszta bels� tart�ly�t ki tudn�, kik gondozz�k, cser�lik, tisztogatj�k. Egy ily alkalommal, mikor m�r �ppen t�vozni k�sz�ltem, egy ember nyitott a helyis�gbe. Sz�p ember volt, h�traf�s�lt, de k�toldalt engedetlen�l a homlok�ba visszahull� sima, fekete hajjal, igen fekete emberek olykor kiss� z�ldes �rnyalat� arc�val, s m�r java f�rfikora, gondozott k�lseje, h�feh�r k�penyege ut�n orvosnak n�ztem volna, ha karszalagj�nak f�lirata nem tud�s�t r�la, hogy csup�n Pfleger, m�g piros h�romsz�g�nek T bet�je meg cseh volt�r�l �rtes�tett. Megtorpant, s mintha meglep�d�tt, s�t egy kiss� meg is h�kkent volna t�n a l�ttomon, �gy n�zte meg arcomat �s ingemb�l kikandik�l� nyakamat, mellcsontomat, l�bsz�raimat. Mindj�rt k�rdezett is valamit, s mondtam neki, ahogy id�k�zben m�r a lengyel t�rsalg�sb�l r�m ragadt: – Nye rozumjem. – Akkor n�met�l �rdekl�d�tt, kicsoda s honnan voln�k. Mondtam, hogy Ungar, innen, a Saal sechs-b�l. Amire meg, magyar�zat�hoz egyik mutat�ujj�t is f�lhaszn�lva, �gy sz�lt: – Du: warten hier. Ik: wek. Ein moment zur�ck. Verstehen? – Mondtam neki, hogyne, „verstehen”. Elment, visszaj�tt, s azon kaptam magam, hogy negyednyi darab keny�r meg kicsiny, takaros, m�r f�lhajtott fedel� konzervdoboz ker�lt kezembe, �rintetlen, r�zsasz�n� vagdalt h�s tartalommal. F�ln�ztem, hogy megk�sz�njem – m�r csak a m�g�tte �pp becsuk�d� ajt�t l�thattam azonban. Mikor azt�n visszat�rtem a szob�mba, s pr�b�ltam Pjetyk�nak elbesz�lni, p�r sz�val le is festeni az embert, � mindj�rt tudta, hogy a mellett�nk lev� szoba, a hetes Saal Pflegere lehet. Nev�t is eml�tette: Ba�sch-nak �rtettem, de jobban meggondolva Boh�s-t mondhatott ink�bb, azt hiszem. �gy hallottam k�l�nben a szomsz�domt�l is k�s�bb – mert id�k�zben szob�nkban v�ltoztak, cser�l�dtek a betegek. F�l�m is p�ld�ul, miut�n m�g az els� d�lut�non kivitt egyet, Pjetyka hamarosan �jat hozott, egy korom-, s mint k�s�bb megtudtam, fajt�mbeli, de nyelvre lengyel fi�t, akinek nev�t Ku-halszkinak vagy Ku-harszkijnak hallom Pjetyk�t�l meg Zbisekt�l, mindig �gy, a „harszki”-t megnyomva, hangs�lyozva; n�melykor eltr�f�lkoztak vele, s bosszanthatt�k, ugrathatt�k is tal�n, mert gyakran volt m�rges, ahogy legal�bbis sebesen perg� nyelve, m�r vastagod� hangj�nak inger�lt sz�nezete meg szakadatlan, s a keresztdeszk�k k�zt ilyenkor szalmasz�lak es�j�t arcomba hullajt� izg�se-mozg�sa mutatta – nagy mulats�g�ra, mint l�thattam, mindenkinek, aki csak a szob�ban lengyel. Mell�m, a magyar beteg �gy�ba is ker�lt valaki, ez is megint egy fi�, el�sz�r nemigen igazodtam ki, mif�le. Pjetyk�val ugyan j�l sz�t �rtett, mindamellett lassan m�r gyakorlott� v�l� f�lem m�gse eg�sz hallotta lengyelnek. Magyar szavamra nem v�laszolt, viszont m�r serken� v�r�s haj�val, el�gg� telt, igen t�rhet� m�dra vall� arca sz�tsz�rt szepl�ivel, mindent sebesen f�lm�r�, mindenen hamar kiigazodni l�tsz� k�k szem�vel m�sr�szt mindj�rt gyan�snak tal�ltam kiss�. Mik�zben elhelyezkedett, berendezkedett, csukl�j�nak bels� r�sz�n k�k jeleket: auschwitzi sz�moz�st vettem �szre, milli�sat. Csak mikor egy d�lel�tt nagy hirtelen t�rult az ajt�, s Boh�s nyitott be, hogy heti egy-k�tszeri rendes szok�sa szerint takar�mra tegye, most is, mint �ltal�ban, a keny�rb�l meg h�skonzervb�l �ll� adom�ny�t, majd k�sz�netre sem hagyva id�t, s Pjetyk�nak is �pp csak odab�lintva, m�ris �jra kint volt: akkor der�lt azt�n ki, hogy m�giscsak tud, m�gpedig legal�bb �ppoly j�l magyarul, mint �n, mert r�gt�n k�rdezte: – Ki volt ez? – Mondtam neki, �gy tudom, a Pfleger a m�sik szob�b�l, bizonyos Ba�sch, �s akkor igaz�tott ki: – Tal�n Boh�s –, merthogy ez, mint �ll�totta, igen gyakori n�v Csehszlov�ki�ban, ahov� k�l�nben � is val�. �rdekl�dtem: hogyan hogy id�ig nem tudott magyarul? – s � azt felelte, az�rt, mert igen nem szereti a magyarokat. Elismertem, igaza van, s hogy eg�sz�ben n�zve magam se igen tal�ln�k sok okot a szeretetre. Akkor ind�tv�nyozta, besz�lj�nk a zsid�k nyelv�n, de h�t be kellett vallanom, hogy azt meg viszont nem �rtem, ilyenk�pp azut�n m�giscsak a magyarn�l maradtunk meg. Mondta a nev�t is: Luiz, vagy Lojiz t�n, nem eg�sz �rtettem. Meg is jegyeztem: – Teh�t Lajos –, de igen tiltakozott, mivel ez �gy magyar, m�rpedig � cseh, s ragaszkodott a k�l�nbs�ghez: Loiz. K�rdeztem t�le, honnan, hogy ennyi nyelvet ismer, amire elbesz�lte, tulajdonk�pp felvid�ki eredet�, ahonnan a magyarok, amint mondta: „a magyar megsz�ll�s” el�l menek�ltek, csal�dosan, rokons�ggal, ismer�s�k t�meg�vel, s csakugyan, eszembe is �tl�tt egy r�ges-r�gi nap m�g odahaza, amikor z�szl�d�sz, muzsika �s naphosszat tart� �nneps�g tudatta az �r�met, hogy a Felvid�k ism�t magyar. A koncentr�ci�s t�borba m�r egy bizonyos – ha j�l vettem ki – „Terezin” nev� helys�gb�l ker�lt. Megjegyezte: – Te biztosan Theresienstadtnak ismered. – Mondtam neki, nem �n, se �gy, sem �gy, sehogyan sem ismerem, amire igen elcsod�lkozott, de olyasform�n valahogyan, mint mikor �n szoktam csod�lkozni azokon, akik meg p�ld�ul m�g a csepeli v�mh�zr�l nem hallottak. Azt�n f�lvil�gos�tott: – Az Pr�ga gett�ja. – Mint �ll�totta, magyarokon meg cseheken, no meg zsid�kon �s n�meteken k�v�l szlov�kokkal, lengyelekkel, ukr�nokkal, s�t, ha kell, ak�r m�g oroszokkal is elt�rsalog. V�g�l eg�sz �sszebar�tkoztunk, elbesz�ltem neki, mert k�v�ncsi volt, hogyan s mint �smerkedtem �ssze Boh�ssal, azut�n legels� �lm�nyemet, benyom�somat, els� napi gondolataimat p�ld�ul a szob�r�l, amit annyira �rdekesnek tal�lt, hogy m�g Pjetyk�nak is leford�tott, aki nagyot nevetett rajtam; ugyan�gy ijedelmemet is a magyar beteggel, s Pjetyka v�lasz�t, mely szerint m�r napok �ta v�rhat� volt, s mer� v�letlens�gb�l esett �pp akkorra a hal�la; meg m�g egyebeket is, s az fesz�lyezett csak kiss�, hogy minden mondat�t ezzel kezdte: „ten m�ty�r”, vagyis „ez a magyar”, s �gy t�rt azt�n r�, nyilv�n, hogy ezt meg ezt mondja – de ez a szavaj�r�sa mintha valahogy elker�lte volna Pjetyka figyelm�t, szerencs�re, �gy n�ztem. Azt is �szrevettem, de h�t am�gy nem gondoltam, nem k�vetkeztettem bel�le semmire, hogy mily f�lt�n� gyakran akad, s mindig valami igen hosszan tart� dolga odak�nn, s csak mikor egy alkalommal keny�rrel, konzervdobozzal: szeml�tom�st Boh�st�l ered� holmikkal t�rt a szob�ba vissza, akkor lep�dtem n�mileg meg – oktalan m�dra k�l�nben, sz� se r�la, elismertem. Mint elmondta: v�letlen�l � is �sszeakadt vele a mosd�ban, ugyan�gy, ahogy �n is. �t is megsz�l�totta, ugyan�gy, ahogy engem is, s a t�bbi is ugyan�gy esett azt�n, ahogy �nvelem is. Annyi k�l�nbs�g volt m�gis, hogy � sz�lni is tudott v�le, kider�lt, egy haz�b�l val�k, aminek Boh�s igen-igen meg�rvendett, s ez v�gt�re term�szetes dolog is, amint � tartotta, s magam is bel�ttam, csakugyan. Mindezt – ha �rtelmesen n�ztem – eg�sz�ben igen �rthet�nek, vil�gosnak �s bel�that�nak tal�ltam, s magam is ugyanazon a n�zeten voltam, melyen nyilv�n � is, amint legal�bbis ebb�l az utols�, r�vid hozz�f�zni val�j�b�l: – Ne haragudj, hogy elvettem az emberedet – kit�nt; vagyis, hogy ezent�l n�ki j�r majd, ami eddig n�kem, s hogy ezt�n majd �n n�zhetem, ahogy � falatozik, �gy, amint a m�ltkoriban meg � n�zett engem. Ann�l jobban csod�lkoztam, amikor az alig egy perccel k�s�bb kiny�l� ajt�n egyszerre Boh�s sietett, �spedig ez�ttal egyenest �nhozz�m be. Ett�l fogva azt�n m�r mindig kett�nknek sz�lt a l�togat�sa. Hol k�l�n-k�l�n hozott egy-egy, hol �sszesen csak egy adagot – mikor mint telt, gondolom, de ut�bbi esetben sosem feledve a testv�ries osztozkod�sr�l int�zked� k�zmozdulatot. Tov�bbra is mindig sietett, sz�ra nem vesztegetve az id�t, arca tov�bbra is mindig elfoglalt, n�melykor gondterhes, s�t olykor szinte haragv�, m�r-m�r d�h�s csaknem, mint akinek most m�r kett�z�tt gond terhe, dupla k�telmek nyomn�k imm�ron a v�ll�t, de mint aki mi egyebet sem tehet, mint hogy viselje, ami m�r egyszer a nyak�ba szakadt – s csak azt gondolhattam, mind�ssze az�rt csup�n, mivel � meg ebben lelhette �r�m�t, �gy l�tszik, erre volt bizonyos �rtelemben sz�ks�ge, ez volt a m�dszere, hogy �gy fogalmazzam; mert h�t egy�b okot, s tekintetbe v�ve k�l�n�sk�pp az ily ritka port�ka el�rhet� �r�t meg nagy kelend�s�g�t, sehogy se voltam k�pes tal�lni r�, b�rhogy is n�ztem, forgattam, tanakodtam. Akkor is �rtettem meg azt�n, nagyj�ban-eg�sz�ben legal�bb, azt hiszem, ezeket az embereket. Mert minden tapasztalatomat egybevetve, az eg�sz l�ncolatot �ssze�ll�tva, igen, nem maradhatott k�ts�gem, hisz ha m�sk�nt is, de j�l ismerem: v�gs� soron ez is csak ugyanaz az eszk�z, a makacss�g volt – ha mindenesetre, l�tnom kellett, egy bizonyos igen kimunk�lt, ismereteim k�zt eddig a legeredm�nyesebb, no meg f�k�nt, sz� se r�la, az �n sz�momra a leghasznosabb m�dja is a makacss�gnak, nem vitathattam.

Elmondhatom: id�vel m�g a csod�khoz is hozz�szokhat az ember. Lassan a kezel�szob�ba is gyalogszerrel j�rtam m�r – ha reggel az orvos t�rt�netesen �gy rendelkezett –, csak am�gy, mezt�ll�b, ingem f�l�tt a pokr�comba burkol�zva, s a cs�p�s leveg�ben a sok ismer�s szag k�zt valami �j �rnyalatot is f�lfedeztem: a bontakoz� tavasz�t minden bizonnyal,