ARANY LÁSZLÓ (1844-1898)

A polgári realizmus fő művei - világszerte - általában prózai regények. A mi kritikai realizmusunk első kétségtelen remekműve egy verses regény: Arany László műve, A délibábok hőse. Költője igen kevés verset írt életében, elsősorban esszéíró volt, mellékesen kitűnő műfordító, de olyan ember, akinek az egész irodalom csupán magángyönyörűség volt, aki a költészettel kiábrándultan tudatos gesztussal felhagyott, napjai java részét afféle komoly polgári tevékenységekre fordította, jogász volt, közgazdasági szakember, idővel bankigazgató, és ötvennégy éves korában gazdag budapesti polgárként halt meg.

Nyilván félt hivatásos költő lenni, hiszen az apja volt Arany János, a kor legünnepeltebb költője. Nem, mert volna vele versenyre kelni. Ráadásul apja volt a tanítója is, elfogadta minden elvét, noha alkatban merőben különbözött tőle. Az örökölt Arany név súlyosan nyomasztotta, ezért maradt tulajdonképpen az irodalom határszélén élő dilettáns, de olyan műkedvelő, aki értékben a hivatásosok közt is első sorban áll.

A rendkívül éles eszű fiatalembert csupa olyan emlék veszi körül, amely szárnyaltatja is, nyomasztja is. Négyéves, amikor Petőfi verset ír hozzá: az Arany Lacinak a kisfiút beemeli az irodalomba. Ötéves, amikor a forradalom bukásával minden gyászba borul. Kisgyermek, amikor híres apja költeményben szólítja meg, mondván benne, hogy "mindig tűrni és remélni kell", de hozzásóhajtja: "Óh, ha bennem is, mint egykor épen / Élne a hit, vigaszul nekem!..." Arany László hitek, remények és kételyek közt nő fel, miközben apja a legmagasabb igényekkel néz rá, és ez kötelez. Művelt lesz, elfogadja apja eszményeit és normáit, de semmi sincs, ami lelkesítse. Az elnyomatás idején még hinni lehet egy jobb világ eljövetelében, de a kiegyezésért nem lehet lelkesedni.

A Bach-korszakban még irodalomban, kultúrában, népmesekutatásban olyan célokat lehet találni, amelyek egy más korszakot készítenek elő. A jogásznak induló Arany László tizennyolc éves fővel, nénjével, Juliskával együtt, népmesekutató útra indul. És összeállítják a mindmáig legjobb magyar népmesegyűjtemények egyikét. Később elméletileg tanulmányozza a népmesék világát, s erről huszonhárom éves korában írt tanulmánya mindmáig folklórirodalmunk klasszikus műve. Ekkor már tagja a Kisfaludy Társaságnak, tehát tudomásul vett író. Ugyanebben az évben az Elfrida című humoros elbeszélő költeménnyel sikeres költővé emelkedik. Nyitva előtte az út, hogy akár tudós, akár költő legyen. De itt a kiegyezés, nincs miért lelkesedni, viszont van lehetőség pénzt keresni. Arany László egy kitűnő tanulmányban, amelyet a magyar politikai költészetről ír, kifejti, hogy ha a költőnek nincs miért lelkesednie, jobb, ha elhallgat. Ezt 1873-ban írja le. Előző évben írta meg élete főművét, A délibábok hősét, amelyet - sajátos szemérmetességgel vagy gátlásossággal - névtelenül jelentet meg. De azonnal sikere van, és nemsokára kiderül, hogy ki a költője. Mégsem folytatódik a költői út. Arany László fordít: Shakespeare-t, Molière-t, Puskint, Lermontovot; irodalmi és politikai tanulmányokat ír. Talán egy-két verset is, de ha ír, meg is semmisíti. Így A délibábok hősén kívül fél tucat költeménye sem maradt fenn. Ezek a kor színvonalas átlagterméséhez tartoznak, hű kifejezői a kiegyezést követő általános kiábrándultságnak. Kétkötetnyi esszéje és kritikája a műfaj maradandó hagyatéka. A délibábok hőse azonban remekmű. Sok minden hatott rá az irodalomból, elsősorban Byron Don Juanja, Puskin Anyeginje és Arany János Bolond Istókja, de valójában egyikhez sem hasonlít. A világirodalomban talán legközelebb hozzá egy prózai remekmű áll: Goncsarov Oblomovja, amelyet a költő valószínűleg nem is ismert. De a társadalmi helyzet hasonló volt: az elmaradt társadalomban a jó szándékú, fölöslegesnek bizonyuló ember belefulladása a semmibe. Arany László hőse, Hűbele Balázs lelkesedő ember, nagy eszméket szeretne szolgálni, érdeklődve fordul a nagyvilág felé. Idővel világot látott emberré fejlődik, aki nagy tervekkel jön haza. Csakhogy itthon semmiféle lehetőség sincs a nagy tervekre. És Balázsnak csődbe jut egész élete: szerelme, tervei, vágyai. Belesüpped a céltalanságba.

Ezt a sivár történetet Arany László művészien csiszolt stanzákban, ironikus és önironikus mosollyal adja elő, mintha felül állna Hűbele Balázs sorsán. Az egész verses regény a részletszépségekkel teljes, derűt keltő olvasmány, amely keserű szájízt ad. Szinte magában álló egész irodalmunkban.

A kor, amelyben ez a mű kelt, még a reménykedések időszaka volt, hiszen a kiegyezés utáni években - úgy egészen 1875-ig, Tisza Kálmán korának kezdetéig - még azt a látszatot keltette, mintha 1848-at lehetne folytatni. Még élesztő táptalaja volt a nemzeti romantikának: Jókai legszebb, legjobb regényei nemrég keltek, a színpadon Szigligeti és a népszínmű volt a divatos, Arany János minden kiábrándultsága ellenére most fog végső nagy korszakának műveihez, csak ezután következnek az utolsó évek balladái és a Toldi szerelmének befejezése. De Arany Lászlónál megszólal a teljes reménytelenség. Lehet, hogy ezért akart névtelen maradni. És egy évvel később el is hallgat a költő.

De nagyon sok dolga van még az életben. Fontos jelenségekről kell számot adnia tanulmányaiban. Egyebek közt ő fedezi fel a magyar olvasóközönség számára Lermontovot. Ő hívja fel a figyelmet Kossuth emigrációs iratainak fontosságára. Ezekben az elmélkedő-ismeretterjesztő művekben megtalál egy maradandóan friss, szabatos, világos értekező stílust, amely esszéirodalmunk klasszikusai közt is biztosítja helyét.

Nem kevésbé fontos, amit Arany János irodalmi hagyatéka körül végez. Amikor a nagy költő 1882-ben meghal, töméntelen hátrahagyott műve és igen nagy levelezése marad. Ezeket rendszerezni és sajtó alá rendezni igen nagy munka. És a fiú, aki akkor már főleg jogi és pénzügyekkel foglalkozik, vállalkozik a számára kegyeletes, a nemzet számára nagy kulturális jelentőségű feladatra. Közben megírja lírai szépségű visszaemlékezését halott apjára és halott nénjére. És gondos munkával állítja össze a hagyatékban talált kiadatlan és töredékes műveket. Ő teszi közzé a végső évek gyűjteményét, az Őszikéket is. Két kötetben állítja össze a hátrahagyott műveket, részletes előszót ír hozzájuk. Majd újabb két kötetben adja ki Arany János levelezését; ez a gyűjtemény azóta is fontos forrása irodalomtörténet-írásunknak.

Késői éveiben alig-alig foglalkozik irodalommal. Azaz mindig érdekli, izgatja az irodalom, csak ő maga nem ír. Élete végén mégis visszatér a költészethez, mint elmélethez. A tudományos magyar verstan Arany János néhány tanulmányával kezdődik. De rendszeres, tudományosan megalapozott magyar verstan még nem volt. Ezt akarta pótolni Arany László a Hangsúly és rhytmus című, nagy terjedelműre tervezett tanulmánnyal. A magyar verselés elveit akarta összefoglalni. Műve töredék maradt, de így is verstani irodalmunk egyik nélkülözhetetlen klasszikus műve.

1898-ban, ötvennégy éves korában halt meg. Életműve nem nagy, összesen öt kötet, ebből egy mesegyűjtemény, egy műfordítások, kettő tanulmányok. Amit szépirodalomban alkotott, belefér egyetlen nem nagy kötetbe. Ebben a kötetben azonban ott olvasható A délibábok hőse, a legjobb magyar verses regény, kritikai realista irodalmunk első hibátlan remeke. Csiky, Mikszáth és a többiek mind csak őutána indultak el a realizmus útján, és kevesen érték el a szépségnek azokat a magaslatait, amelyeket ő - csak mellékesen, mintegy kirándulásként - megjárt.