- Nem volt sokáig otthon maradásom - kezdette az ötödik utazás történetét Szindbád. - Árukat vásároltam, elutaztam Basrahba. Ott a tengerparton megvettem egy hajót, amely több kereskedővel éppen indulóban volt. Kapitányt és matrózokat fogadtam a hajóra, aztán több szolgát és egy rabszolgát. Hosszabb utazás után egy elhagyatott szigetre értünk s ott, amint ide-oda járkáltunk, egy rukh-tojásra akadtunk. A rukh-fióka éppen kitört a tojásból, már látszott a csőre. Figyelmeztettem társaimat, hogy ne bántsák a tojást, mert abból nagy veszedelem származhatik. Ámde nem hallgattak figyelmeztetésemre, s amíg én aludtam, kővel nagy nyílást vertek a tojáson, kivették a fiókát, és megették.

Egyszerre csak elsötétült a levegő, fekete felleg borult a napra, s látjuk, hogy a rukh-madár ott kereng a magas levegőégben: keresi a tojását. A kapitány magánkívül kiáltozott utánunk, hogy a lehető leggyorsabban siessünk vissza, futás közben is jól láttam, hogy a rukh-madár rettenetes rikoltással leszáll nagy hirtelen a magas levegőégből, vele a párja. Üldözőbe vettek minket. Ott lebegtek már hajónk felett, mikorra mi odaértünk. Rémülten vettük észre, hogy mind a kettő iszonyú nagyságú szikladarabot tart karmai között. A hímmadár egyszerre csak ledobta a karmában tartott sziklát; az lehullott a tengerbe, oly szédítő, sebességgel és oly nagy erővel, hogy ott, ahol leesett, magasra csaptak a hullámok, felkapták a hajót, s a következő pillanatban le is dobták a mélységbe. A hajó szerencsére nem süllyedt el, de alig voltunk túl a veszedelmen, a nőstény rukh-madár is ledobta a maga szikladarabját, egyenesen a hajó fedélzetére, oly erővel; hogy az utasok nagy része a vízbe fúlt, én is víz alá kerültem, és csak úgy menekültem meg, hogy a szétrombolt hajónak egy darabjába kapaszkodtam. Teljes három napig hánytak-vetettek a hullámok, míg aztán egy kedvező szélroham egy szigetre dobott.

Éhségtől, fáradságtól kimerültén, keserű szemrehányásokat tettem magamnak, hogy ismét veszedelmekkel cseréltem fel nyugalmas életemet. Aztán elnyomott az álom, s amikor kissé megerősített a pihenés és az alvás, elindultam, hogy körülnézzek a szigeten. Ez a sziget is gazdag volt gyümölcsben, édesvizű patakban és forrásban, s csak úgy zengett a madarak énekétől. Ettem, ittam és este ismét álomra hajtottam fejemet, de nagy aggodalmak közt, mert sehol a szigeten emberi lelket nem találtam.

Amikor másnap valamivel távolabbra mentem, be, a sziget közepe felé, íme: egy öregembert pillantottam meg egy forrás mellett. Meztelen testét csupán pálmalevélkötény és falevelekből font öv takarta. Azt hittem, hogy az öregember is idegen itt, akárcsak én, hozzáléptem és üdvözöltem. Megkérdeztem tőle, hová való, ki és miféle, és hogy milyen helyen vagyok én most. Nem válaszolt, csupán jelekkel kérte, hogy vigyem át a forrás másik felére. Azt hittem, hogy az öreg állapota csakugyan megkívánja ezt a segítséget. Vállamra vettem, nyakamba ültettem, és úgy vittem a megjelölt helyre. Amikor azonban szóltam neki, hogy szálljon le, úgy tett, mintha nem is hallaná. Megpróbáltam hát, hogy letegyem a váltamról, de a lábával oly szorosan körülfogta nyakamat, hogy képtelen voltam. Éreztem, hogy új szerencsétlenségbe sodródtam, szívem megtelt rettenetes félelemmel, szemem előtt elsötétült a világ, s élettelenül zuhantam a földre. Egy kissé engedett a combja szorítása. Újra megpróbáltam kiszabadítani magamat, ő azonban azt követelte, hogy hordozzam ide-oda a fák alatt. Ezt megtagadtam, de ő kezével szorította a nyakamat, lábával pedig úgy megrugdosta oldalamat, miként a lovat sarkantyúzzák. Így kellett tovább cipelnem az öreget, aki nyugodalmasan szedte a fákról a gyümölcsöt, jóízűen eddegélt, és sem nappal, sem éjjel nem szállt le rólam. Képtelen voltam megszabadulni tőle, s ha nem engedelmeskedtem parancsának, és nem álltam föl, vagy nem mentem tovább úgy, amiképpen ő parancsolta, oly kegyetlenül ütött-vert, hogy az ostorcsapás sem lehetett volna ennél fájdalmasabb. Szüntelenül keserű szemrehányásokkal illettem magamat, és szívemből kívántam a halált. Állapotomat különösen reménytelenné és kétségbeesetté tette az, hogy sem közel, sem távol nem láttam emberi lényt, akit segítségül hívhattam volna.

Egyszer, amint ide-oda cipeltem az öreget, egy elszáradt tököt találtam. Ennek kivájtam a belét és szőlő nedvével töltöttem meg. Amint a tök tele volt szőlőnedvével, elzártam a felső nyílást, aztán kitettem a napra. Ott a szőlőnedv a melegtől forrni kezdett. Ittam belőle, és ittam aztán mindennap, amíg egy kicsit erőre nem kaptam. Egyszer azonban ittas lettem a bortól, énekelni kezdtem, össze-összevertem a tenyeremet, s nyakamon az öreggel ide-oda ugráltam.

Az én átkozott öregem észrevette a bor hatását, és jelt adott nekem, hogy ő is szeretne inni belőle. Odaadtam neki a tököt, s mind egy cseppig megitta a bort. Nemsokára széles jókedve kerekedett, tapsolt, rittyentgetett a kezével, ficánkolt a vállamon, aztán egyszerre csak reszketés fogta el minden tagját. Végre engedni kezdett combjának nyomása. Letettem a földre. Szertelen nagy volt az örömöm, hogy végre megszabadultam tőle.

Ismét kimentem a tenger partjára, s mily nagy volt az örömem, amikor láttam, hogy egy hajó kötött ki ottan! Amikor a legénység partra szállt, felette csodálkozott, hogy engem ott talál. Miután elbeszéltem viszontagságaimat, azt mondta a kapitány:

- Az az öreg a tenger véne volt. Senki még élve nem szabadult keze közül. Azokat, akiket halálra sanyargatott, később felfalta.

Szerencsét kívántak megszabadulásomhoz, ennem, innom adtak, tisztességes ruhába öltöztettek, felvettek a hajóra. Néhány nap múlva egy nagy, várossal szemben kötöttünk ki. Fallal volt körülvéve, és vaskapun át lehetett oda belépni. Ezen a kapun át, jártak a tenger partjára a város lakói, aztán csónakba szállottak, és úgy mentek ki a nyílt tengerre: ott töltötték az éjszakát, hogy biztonságban legyenek a majmoktól. Mindezt elbeszélték nekem, amíg a várost körüljártam, és mondhatom, erősen megijesztettek ezzel az elbeszéléssel, mert már volt találkozásom ezzel a veszedelmes népséggel. Közben, amíg én összevissza csatangoltam a városban, a hajó anélkül, hogy észrevettem volna, tovább vitorlázott.

Képzelhetitek, milyen kétségbeesetten jártam-keltem az utcákon. Nem tudtam, hová-merre, amikor egyszerre csak megszólított egy ember:

- Úgy látszik, te idegen vagy itt.

- Valóban az vagyok - válaszoltam - és rettenetes bajban vagyok, mert itt hagyott a hajóm.

- Ne aggódjál - mondta az ember - gyere velem az én csónakomon, mert halálfia vagy, ha éjjelre itt maradsz a városban.

Követtem a jó embert, beszálltam a csónakjába. A parttól körülbelül egy mérföldre távolodtunk. Reggel aztán visszatértünk a városba. Ez a város a feketék szigetének szélén feküdt. Este rengeteg majom árasztotta el, és aki éjjelre ottmaradt, azt a majmok megölték és megették.

Az a derék ember, aki engem felvett csónakjára, megkérdezte értek-e valami mesterséghez.

- Nem értek - válaszoltam - én kereskedő vagyok, de hajótörés következtében mindenemet elvesztettem.

Elbeszéltem életem egész történetét, a jó ember nagy csodálkozással hallgatta végig kalandjaimat. Aztán egy kővel telt zacskót nyújtott át nekem, majd elvezetett egy társasághoz, és így szólt:

- Íme, egy hajótörött idegen, akinek semmije sincs, és semmiféle mesterséghez nem ért. Fogadjátok magatok közé, és tanítsátok meg rá, hogyan kell szüretelni. Ezzel szerezhet annyit, hogy hazájába visszajuthasson.

Az emberek szívesen fogadtak. Pártfogóm ezzel vált el tőlem:

- Tedd, amit ők tesznek, és gyere el hozzám, mielőtt visszatérsz hazádba.

Aztán elmentem a társasággal. Nemsokára oly magas és sima fákat láttam meg, amelyekre senki ember fel nem mászhatott. Alattuk rengeteg majom hevert. Amikor a majmok megláttak minket, hirtelen felmásztak a fára, az emberek pedig köveket szedtek ki zsebükből, és a majmok után dobálták. Erre a majmok gyümölcsöt szaggattak le a fákról, és azt dobálták felénk. Amikor közelebbről megnéztem a gyümölcsöket, láttam, hogy kókuszdiók. Erre én is dobálni kezdtem a majmokat, s azok kókuszdióval dobáltak vissza, így telt el az egész nap. Este visszatértünk a városba. Én a kókuszdiót, amit összegyűjtöttem, jó emberemnek adtam át. Ő pedig ideadta raktárának kulcsát, hogy oda rakjam be kókuszdió-készletemet.

Majd így szólt:

- Eredj mindennap ezekkel az emberekkel, és hozd el, amit összegyűjtesz. Előbb-utóbb annyi pénzed lesz, amivel haza utazhatsz.

Megköszöntem jó tanácsát, szorgalmasan gyűjtöttem a diót, és félretettem az érte kapott pénzt.

Egy nap hajó kötött ki a város előtt. Kérésemre jó emberem helyet bérelt az én részemre a hajón, s ellátott élelmiszerrel is. Aztán a kókuszdiómat beraktam a hajóra. (Mert csak egy részét adtam volt el.) Szigetről szigetre mentünk s végre egy nagy, városhoz értünk. Ott a dióm egy részét mindenféle fűszerért elcseréltem. Aztán oly sziget mellett kötöttünk ki, ahol gyönyörűen virult az aloéfa, és ahol a halászok drágagyöngyöt halásztak. Kókuszdióért sok drágagyöngyöt kaptam itt. Újra meggazdagodtam! Végre megérkeztünk Basrahba, de ott csak néhány napig maradtam, hogy kipihenjem magamat. Aztán hajót béreltem, áruimmal szerencsésen megérkeztem Bagdadba. Családom és barátaim végtelen nagy örömmel fogadtak, mert már lemondtak minden reményről, hogy valaha még életben látnak.