Van egy fal, ami mindig ott áll előtted. Mindhiába nézed, meg nem láthatod, csupán sejtheted azt. Ez a nagy tanító. Akkor veszed észre, amikor fejjel rohansz neki, és akkor megismered, elveszti számodra titokzatosságát, és láthatóvá válik. Nem tudom, mennyi falba ütközöm rövid életem során, és hányat fogok elkerülni. De némelyik fáj, nagyon fáj. Talán nagy ajándék lenne, ha az összes falat ismerném, de azzal elveszteném annak lehetőségét, hogy magam fedezzem fel őket, és nem lenne több, mint egy unalmas labirintus.

Megváltozott a környezet, itt nem ismer senki. Én is más vagyok, elrejtem gyengeségem és hibáim, hasonulok, de ettől még nem szűnnek meg, újult erőre kapva betörnek a megtervezett képbe. Nem menekülhetek sem a múltam, sem valódi énem elől, és mindhiába követem társaim, hisz egyszer ennek is vége lesz. Vége egy rossz álomnak.

Egy bábu vagyok. Sokan belém rúgnak, lelkembe taposnak, lenéznek, megaláznak. Ennek egyetlen oka, azaz átkozott másságom. Nem akarom őket bántani ezért, hisz nem direkt csinálják. Viszont egyikükben sem fordul meg, hogy lehetne másképp. Nem gondolnak bele, hogy milyen lehet ez számomra. Mindezt elviselném, ha csupán egyvalaki lenne, aki szívből átölel. Az emberek nem szeretik, ha valaki más. Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Én viszont büszke vagyok arra, hogy vállalom azt, hogy más vagyok, még, hogyha ez nehéz is. Csupán egy kérdés marad: Miért?

Sokszor van az életben, hogy az ember magányos. Nekem talán több is jutott belőle, mint másoknak, de ebben nem lehetek biztos. Bizonyára van, aki még nálam is szerencsétlenebb. De adva van két kezem, hogy átöleljem, hogy szeretetet adjak neki, és segítsem a bajban. Talán majd egyszer valaki rám is gondol. Én csak várok, szorult szívvel és zavaros lélekkel. Meddig?

Ha reggel felébredsz, két dologra gondolsz: az egyik az, hogy mi az, amit tenned kell ezen a napon, ez nem más, mint amit a környezeted elvár tőled. A másik erő azt mondja, hogy légy önmagad, mutasd meg, hogy nem tartozol azok közé, akik beleillenek az elképzelt formába. Csináld azt, amit szeretnél. A napi lényünk valahol a kettő között alakul ki, mintegy kötélhúzás eredményeként. Ez a kötél szinte mindig feszes, és ha a földre hull…

Hol vagyok vajon az élet üzletében, és milyen árcédulát nyomtak rám az évek? Lehet, hogy senkinek sem kellő leértékelt áru vagyok, selejt, hibás elem, ami nem illik a megtervezett sorba. Én tisztában vagyok ezzel, de akkor is vannak értékeim, és a másságomban is felfedezhet valaki egy kis pozitív fényt. De te megveszed – e a leszázalékolt végterméket?

Játék ez, bennem tombolnak az érzelmek, úgy feszítenek, hogy sírni lenne kedvem. Nem teszem mégsem, színészkedem, hogy lényegtelen számomra az egész, nem látja senki, hogy a külső alatt egy vulkán izzik. Visszafojtom a kitörést, csak azért, hogy megóvjak másokat, de ezzel magamat rombolom le. Szép lassú öngyilkos Magam – csata.

Minden felborult körülöttem. Nincsenek játékszabályok és nincsenek győztesek sem. Sodor az ár, és csak hiszem, hogy megkapaszkodtam, érzéki csalódás volt csupán. Már nem dob föl a tánc, a félelem. Valami mást keresek, valami emberit, egyszerűt és érthetőt. Nyújtsd a kezed, és ments meg, vagy nézd végig a halálom...