26. fejezet

     A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.
     - Hát nem emlékszel rá? - mondta. - Nem egészen itt volt!
     Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:
     - Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez...
     Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:
     - ...Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.
     Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.
     A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:
     - Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?
     Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.
     - Most pedig menj el - mondta a kis herceg. - Le akarok jönni innét!

Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.
     Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.
     - Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?
     Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot.
     De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.
     - Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz...
     - Honnan tudod?
     Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.
     Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:
     - Én is hazamegyek ma... - És szomorkásan hozzátette: - De az sokkal messzebb van... és sokkal nehezebb...
     Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam...
     Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.
     - Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár...
     Szomorúan elmosolyodott.
     Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.
     - Kedves kis barátom, te féltél...
     Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.
     - Este sokkal jobban fogok félni...
     Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
     - Kis barátom, hallani akarom még a nevetésedet...
     De ő azt mondta:
     - Ma éjszaka éppen egy éve. Ma éjjel a csillagom pontosan a fölött a hely fölött lesz, ahol egy esztendeje földre hullottam...
     - Kedves kis barátom, ugye, ez az egész csak rossz álom, ez a kígyóhistória, ez a találkozó, ez a csillagmese...
     Erre a kérdésre azonban nem válaszolt. Azt mondta:
     - Ami fontos, azt nem lehet látni...
     - Persze...
     - A virágokkal is így van. Ha szeretsz egy virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden csillagon van egy virág.
     - Persze...
     - És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyan volt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt... Emlékszel?... Nagyon jó volt.
     - Persze...
     - Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked.
     Megint nevetett.
     - Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet!
     - Éppen ez lesz az ajándékom... olyasforma, mint a víz...
     - Mit akarsz ezzel mondani?
     - Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak...
     - Hogyhogy?
     - Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
     És megint nevetett.
     - S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz...
     És nevetett újra.
     - Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem...
     És újból nevetett. De aztán elkomolyodott.
     - Ma éjszaka... tudod... ne gyere el.
     - Nem hagylak magadra.
     - Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna... egy kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony. Ne gyere el, semmi szükség rá, hogy végignézd... Nem éri meg...
     - Nem hagylak magadra.
     Ő szemlátomást gondterhelt volt.
     - Azért mondom... a kígyó miatt. Nehogy esetleg téged is megmarjon... A kígyók komiszak. Puszta kedvtelésből is marnak...
     - Nem hagylak magadra.
     De valami megnyugtatta.
     - Igaz, második marásra már nem marad mérgük...

Azon az éjszakán észre sem vettem, mikor kelt útra. Nesztelenül megszökött. Mikor végre utolértem, elszántan, gyors léptekkel menetelt. Csak ennyit mondott:
     - Ó, hát itt vagy...
     És kézen fogott. De még mindig bántotta valami.
     - Nem jól tetted. Fájni fog neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pedig nem is igaz...
     Én csak hallgattam.
     - Ugye, érted? Nagyon messze van. Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz.
     Hallgattam.
     - Olyan lesz, mint egy levetett, régi kéreg. Mért volna szomorú egy levetett kéreg?...
     Hallgattam.
     Egy kicsit elbátortalanodott. De aztán újra összeszedte magát.
     - Tudod, milyen jó lesz? Én is nézem majd a csillagokat. Minden egyes csillag kút lesz, rozsdás csigával. És mind innom ad majd.
     Hallgattam.
     - Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió csengettyűd lesz, nekem ötszázmillió forrásom...
     És most már ő is elhallgatott, mert sírt...
     - Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést egyedül.
     De leült, mert fél.

Aztán azt mondta:
     - Tudod... a virágom... felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék...
     Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.
     - Hát igen - mondta. - Ennyi az egész.
     Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni se bírtam.
     Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.