8

Be kell látnom: bizonyos dolgokat sosem tudnék megmagyarázni, nem pontosan, nem, ha a várakozásom, a szabály, az értelem – egészében, ha az élet, a dolgok rendje felől nézem, amennyire már én ismerem legalábbis. Így mikor a kordéról valahol megint le, a földre rakodtak, sehogy se értettem, hogy ugyan mi dolgom is lehet nékem még például hajnyírógéppel meg beretvával. Az a fulladásig tömött s első benyomásra megtévesztésig zuhanyfürdőnek rémlő helyiség, melynek iszamós farácsozatára a rengeteg tipró, tapodó talp, sarok, fekélyes lábszár, lábszárcsont közibé engem is odatettek, nagyjában-egészében inkább megfelelt már körülbelül a várakozásomnak. Futólag meg is fordult még utoljára a fejemben: no lám, eszerint hát az auschwitzi szokás van hát érvényben, úgy látszik, itt is. Annál nagyobb volt a meglepődésem, amikor rövid várakozás, majd sziszegő, bugyborékoló hangok után váratlanul víz, bő sugarú, meleg víz kezdett ömleni az odafönti csapokból. Nemigen örvendtem viszont, mert még szívesen melegedtem volna kissé, de hát semmit se tehettem, amikor egyszerre ellenállhatatlan erő röpített a lábaknak ebből a nyüzsgő erdejéből a magasba, miközben nagy lepedőféle, azon meg egy pokróc tekeredett rajtam körbe. Aztán egy vállra emlékszem, amelyen fejemmel hátra, lábammal előre csüngtem; egy ajtóra, szűk lépcsőház meredek fokaira, még egy ajtóra, majd egy helyiségre, teremre, mondhatnám szobára, ahol a tágasság és világosság mellett a berendezési tárgyak már-már csaknem kaszárnyai fényűzése ütötte meg hitetlenkedő szemem, s végül az ágyra – rendes, valóságos, láthatóan egyszemélyes ágyra, jól tömött szalmazsákkal és két szürke pokróccal is –, melyre erről a vállról átfordultam. Két emberre továbbá – rendes, szép emberekre, arccal, hajjal, fehér nadrágban, trikóban, fapapucsban; elnéztem, elgyönyörködtem bennük, ők meg engem néztek. Akkor tűnt csak föl a szájuk, s hogy egy ideje valami daloló nyelv cseng a fülembe egyre. Az volt az érzésem, mintha valamit tudni kívánnának tőlem, de hát csak a fejemet rázhattam: nem értem. Arra egyiküktől, de igen fura hangsúllyal, németül hallottam: – Hast du Durchmarsch? –, vagyis hogy nincs-e hasmenésem, s némelyes meglepődéssel észleltem, hogy hangom – miért, miért nem – azt mondja erre: – Nein –, gondolom, még mindig, még most is csak hiúságból megint, bizonyára. Akkor meg – kis tanakodás, térülés-fordulás után – két tárgyat nyomtak a kezembe. Egyik edény volt, langyos kávéval, a másik meg kenyér, becslésem szerint úgy körülbelül hatodnyi darab. Elvehettem, elfogyaszthattam, minden ár, minden csere nélkül. Aztán meg egyszeriben életjelt adó, háborogni, engedetlenkedni kezdő bensőm foglalta el egy időre minden figyelmemet, és főként erőimet, nehogy valamiképp meg találja még hazudtolni netán az előbb adott szavam. Majd meg arra ocsúdtam, hogy az egyik ember megint itt van, de most már csizmásan, szép sötétkék sapkában, piros háromszögű rabkabátban.

Akkor hát megint föl a vállra, le a lépcsőn, ezúttal egyenest ki, a szabadba. Hamarosan terjedelmes, szürke fabarakkba, amolyan gyógyintézmény-, Revier-félébe léptünk, ha nem tévedtem. Szó se róla, itt már egészében megint körülbelül a készülődéseimhez illőnek, végeredményében is teljességgel rendjén valónak, hogy ne mondjam: otthonosnak találtam mindent – csak hát most meg az előbbi elbánást, a kávét meg kenyeret nem egész értettem. Utunk mentén, végig a barakk egész hosszában, a jó ismerős, háromemeletes boxok sora üdvözölt. Mindenik dugig telve, s némelyest gyakorlott szem, amilyennel elmondhatom, én is rendelkezem, még a bennük megkülönböztethetetlenségig összegabalyodó egykori arcok, rüh- meg fekélyvirágos bőrfelületek, csontok, condrák, hegyes végtagok halmaza alapján is tüstént fölmérhette, hogy mind e tartozékok rekeszenként legalábbis öt, de egyikében-másikában hat testet is jelenthetnek. Emellett a puszta deszkákon az elvégre még Zeitzban is alomnak kijáró szalmát is hasztalan kerestem – de hát erre az időre, amennyinek itt már szemlátomást elébe nézhetek, ez nem oly nagyon fontos részlet, igaz, elismertem. Akkor következett aztán – miközben megálltunk, s beszéd, tárgyalásféle ütötte meg fülem az engem hordó ember meg valaki más közt nyilván – az újabb meglepetés. Először nem is tudtam, jól látok-e – de hát nem tévedhettem, hisz a barakk itt igen ki volt világítva, erős lámpásokkal. Bal kéz felől itt is a két sor rendes boxot láttam, hanem a deszkák itt egy réteg piros, rózsaszín, kék, zöld meg lila paplannal letakarva, fölöttük még egy sor, ugyanilyen paplanokból, s a két réteg közül, szorosan egymás mellett, kopaszra nyírt gyermekfejek, kisebb-nagyobb, de általában úgy körülbelül az én korombeli fiúkéi kukucskáltak elő. S épp csak, hogy mindezt észrevettem, hogy letettek a földre, és valaki megtámasztott, nehogy el találjak dőlni, hogy levették rólam a pokrócot, s térdemet meg csípőmet futtában átkötözték papirossal, majd meg, hogy rám húztak egy inget: már be is csusszantam alul-fölül egy-egy sor paplan, kétfelől meg egy-egy sebtében helyet szorító fiú közé, a középső emeletre.

Azután itt hagytak, megint minden magyarázat nélkül, s akkor hát ismét csak a saját eszem járására hagyatkozhattam. Mindenesetre, el kellett ismernem, itt vagyok, s ez a tény, nem tagadhattam, minden pillanattal megújult, megint, még mindig, s tovább is újra egyre tartott. Később még egynémely szükséges tudnivalóval is tisztába jöttem. Ez itt például a barakknak valószínűleg inkább az eleje, mint a vége, ahogy ezt szemközt egy szabadba nyíló ajtó, továbbá az előttem látható világos térség tágassága is mutatta – méltóságok, írnokok, orvosok mozgás- meg munkatere, legszembeötlőbb pontján egy fehér lepedővel lefödött asztalfélével is berendezve. Akiknek amott a hátulsó fadobozokban a hajlékuk, azoknak többnyire vérhasuk vagy tífuszuk van, vagy ha nem, hát lesz legalábbis, minden bizonnyal. Első tünet – amiképp a csillapíthatatlan szag is jelzi – a Durchfall, másképpen Durchmarsch, amint ezt a fürdőbeli kommandó emberei tőlem is tüstént tudakolták, s melyek szerint – beláttam – az én helyem is ott volna tulajdonképp, ha kérdésükre történetesen az igazat vallom. A napi ellátmányt s a konyhát is egészében a zeitziéhoz találtam hasonlónak: reggel kávé, a leves már kora délelőtt megérkezik, a kenyér adagja harmad vagy negyed, ha negyed, akkor viszont többnyire Zulagéval. A napszakokra – az állandóan egyforma világítás következtében, amit sehonnan sem befolyásolt ablak fénye vagy homálya – már nehezebben, csak bizonyos tévedhetetlen jelekből tudtam következtetni: így a reggelre a kávéból, az alvás idejére meg az orvos minden esti búcsújából. Már az első estén magam is ösmeretségbe léptem vele. Egy emberre váltam figyelmessé, aki épp a boxunk előtt állapodott meg. Nem lehetett igen magas, mivel feje körülbelül az enyémmel esett egy vonalba. Arca nem csupán hogy telt, de egyenesen kövérkés volt, imitt-amott még puha is a fölöslegtől, s nem csupán karikára pödrött, már majdnem egészen ősz bajusza, de nagy ámulatomra, mert koncentrációs táborban ezt még ez ideig sosem tapasztaltam, már úgyszintén galambősz, igen ápolt szakálla is volt, kicsike, s az állán takarosan hegyesre formázva. Nagy, méltóságteljes sapkát hordott hozzá, sötét szövetnadrágot, de – bár jó anyagból való – rabkabátot, karszalaggal, piros jellel, benne „F” betűvel. Szemügyre vett, mintegy ahogy új jövevényeket szokás, s valamit szólt is hozzám. Mondtam neki az egyetlen mondatot, amit franciául tudok: – Zsö nö kompran pá, möszjő. – Ui, uii – mondta erre ő, széles, barátságos, egy kevéssé rekedtes hangon – bon, bon, mo’ fisz –, s azzal egy szem kockacukrot helyezett orrom elé a takaróra, valóságosat, épp ugyanolyat, amilyenre még hazulról emlékeztem. Aztán végigjárta az összes többi fiút is, mindkét boxban, mind a három emeleten, s egy-egy szem kockacukor őnékik is mind kijárt a zsebéből. Némelyek elébe épp csak oda tette, másoknál azonban hosszabban elidőzött, sőt egyesek beszélni is tudtak vele, s ezeknek különösképp megpaskolta arcát, megcsiklandozta nyakát, elcsevegett, elcsicsergett velük mintegy, némileg ahogy az ember kedvenc kanárimadaraival elcsivitel olykor, a nékik szánt órán. Azt is észrevettem, hogy némelyik kedvenc számára, főként akik értették a nyelvét, még egy további szem cukra is akadt. Akkor láttam csak be, amire odahaza mindig is okítottak, hogy mennyire hasznos dolog a műveltség, s kiváltképp az idegen nyelvek ismerete, csakugyan.

Mindezt, mondom, felfogtam, tudomásul vettem, de csak azzal az érzéssel, mondhatnám föltétellel szinte, hogy közben egyre vártam, ha közelebbről nem tudhattam is, micsodát, de hát a fordulatot, a titok nyitját, az ébredést, hogy így mondjam. Másnap például, amikor a másokkal való munkája közt ideje akadhatott rá, az orvos énrám is idemutatott az ujjával. Kihúztak a helyemről, s oda raktak elébe, az asztalra. Torkából pár barátságos hangot hallatott, megvizsgált, megkocogtatott, hideg fülét, bajuszkájának szúrós hegyét mellemhez, hátamhoz értette, mutatta: sóhajtsak, köhögjek. Azután hanyatt fektetett, valaki segédféléjével levétette rólam a papirospólyát, és sebeimre kerített sort. Megnézte, először csak távolabbról, majd elővigyázatosan körbe is tapogatta, amire rögtön megjelent valami a belső anyagukból is. Akkor meg hümmögött valamit, a fejét is gondterhesen csóválva, mintha ez valahogy lehangolta, elkedvetlenítette volna kissé, úgy néztem. Gyorsan vissza is kötözte, eltüntette a szeme elöl mintegy, s éreznem kellett: ezek már bizony nemigen nyerhették meg tetszését, sehogyan se lehetett kiengesztelődve, megelégedve vélük.

De egy s más egyéb téren is rosszul ütött ki a vizsgám, látni kényszerültem. A mellettem fekvő fiúkkal például sehogy se tudtam szót érteni. Ők viszont zavartalanul társalogtak egymással, rajtam keresztül, a fejem fölött, vagy előtt, de úgy, mintha ez csak valami akadály volna, mely csupán útjukban áll. Még előbb tudakolták, kicsoda-micsoda vagyok. Mondtam: – Ungar – s hallottam, amint nagy hamar széltében-hosszában híre ment: vengerszki, vengrija, mágyárszki, mátyár, ongroá, és számos különféle más módon is még. Egyikük még azt is mondta: – Khenyir! –, azaz „kenyér”, s a mód, ahogy nevetett hozzá, melyet egész kórus követett nyomban, semmi kétséget sem hagyhatott bennem, hogy ismeri már, mégpedig igen alaposan, a fajtám. Kellemetlen volt, és szerettem volna valamiképp az értésükre adni: tévedés, hisz a magyarok meg engem nem tartanak maguk közé valónak, hogy nagyjában-egészében én is csak osztozhatom a róluk való nézetükben, s hogy igen furcsa, mi több, méltánytalan dolognak is találom főként, hogy itt meg épp őmiattuk nézzenek rám görbe szemmel – de hát eszembe jutott az ostoba akadály, hogy ezt bizony csak magyarul tudnám nékik elmondani, vagy legföljebb még németül esetleg, ami még ennél is rosszabb viszont, magam is azt találtam.

Ott volt aztán egy másik hiba, egy további vétek, amit – elvégre is napokon keresztül – semmi erővel sem leplezhettem többé. Hamar megtanultam, hogy alkalomadtán, ha úgy hozza a szükség, egy nálunk csak alig valamivel idősebbnek s amolyan segédápolófélének látszó fiút szokás idehívni. Ilyenkor ő megjelent egy lapos és nyéllel is kellően felszerelt edénnyel, s ezt a paplan alá dugtuk. Aztán ismét szólni kell néki: – Bitte! Fertig! Bitte! –, míg csak érte nem jön. Mármost napjában egy-kétszer az ily igény jogosságát senki, ő maga sem vitathatta. Csakhogy én háromszor, olyik napon négyszer is fárasztani kényszerültem, s ez már, láttam, bosszantotta – igen érthetően egyébiránt, nem tagadhattam, szó se róla. Egy ízben az edényt az orvoshoz is odavitte, valamit magyarázott, érvelt, a tartalmát mutogatta néki, s ő el is töprengett a bűnjel fölött egy csöppet; mindamellett fejének, kezének intése azután tévedhetetlenül elutasítást jelzett. Este a cukor sem maradt el: így hát akkor minden rendben – ismét szilárdan fészkelhettem magam a paplanok s a melengető testek kétségkívüli s, a mai napra legalábbis, még mindig tartó, rendíthetetlennek látszó bizonyosságába.

Másnap, úgy kávé meg leves közti időpontban, egy ember lépett be az odakinti világból, a ritka méltóságok közül való, mindjárt észrevettem. Nagy művészsapkája fekete posztó, ruházata makulátlan fehér köpeny, alatta a nadrágszár borotva élű, lábbelije suvickosan csillanó félcipő, s arcának nem csupán valahogy durva művű, valahogy túlontúl is férfias, mintegy vésővel kifaragott vonásaitól, hanem föltűnően lilásveres, már-már nyúzottnak ható bőrétől is megijedtem kissé, mely minthogyha magát a nyers húst engedné szinte látni. Ezenkívül magas, testes alkat, halántékán már itt-ott ősszel is vegyülő fekete haj, hátracsapott keze miatt az én helyemről kibetűzhetetlen karszalag, de legkiváltképp jeltelen piros háromszög: azaz hibátlan német vér baljós ténye jellemezte. Egyébként most először életemben bámulhattam meg olyasvalakit, akinek rabszáma nem tízezres, nem ezres, de még csak nem is százas, hanem mindössze csupán két jegy. A mi orvosunk mindjárt sietett üdvözölni, kezet rázni véle, karon paskolni kissé, egyszóval elnyerni jóindulatát, mint igen várt vendégét, aki látogatásával végre megtiszteli a házat, s nagy meghökkenésemre egyszerre csak azt kellett látnom, hogy, semmi kétség, minden jel szerint rólam beszélhet néki. Még meg is mutatott, a keze egy kör ívű lendületével, és sebes, ezúttal német beszédéből ez a kifejezés is világosan megütötte a fülem: „zu dir”. Aztán meg úgy folytatta, bizonykodott, beszélt a lelkére, magyarázó mozdulatok közt szakadatlan, mint ahogyan valami portékát kínálunk, ajánlgatunk, ha mihamarább túl kívánunk adni rajta. S ez meg, miután előbb még csak szótlanul hallgatta, de úgy valahogy, mint a súlyosabb fél, mondhatnám nehéz vevő, végül már egész meggyőzöttnek látszott – így éreztem legalábbis apró, sötét szemének felém irányzott rövid, szúrós, máris valahogyan birtokló pillantásából, kurta biccentéséből, a kézfogásból, az egész módból – no meg a mi orvosunk földerülő, elégedett arcából is –, ahogy elment.

Nem kellett igen soká várakoznom, míg ismét nyílt az ajtó, s egyetlen pillantással fölmértem a rabruháját, piros háromszögét, benne „P” betűjét – mely köztudomás szerint lengyelek ismertető jegye – s fekete karszalagján a „Pfleger” szót: tehát ápoló tisztét annak az embernek, aki belépett. Ez most ezúttal fiatalnak, úgy körülbelül épp a húszon valamivel túl levőnek látszott. Néki is szép kék, bár kisebb sapkája volt, alóla a fülére, nyakára is puhán ráomló gesztenyeszín haja. Hosszas, de telt, kerekded arcán minden vonás a legszabályszerűbb, a legkellemesebb, bőrének rózsaszíne, inkább kissé nagy, puha szájának kifejezése a legrokonszenvesebb: egyszóval szép volt, s bizonyára el is gyönyörködtem volna benne – ha nem mindjárt az orvost keresi, ha ez mindjárt nem engem mutat meg neki, s ha nincs karján egy pokróc, melybe nyomban, amint kihúzott a helyemről, belé nem tekert, és az, úgy látszik, már itt szokásos módon, a vállára nem vetett volna. Nem egész volt akadálytalan a dolga, minthogy két kézzel is belékapaszkodtam a boxokat elválasztó s éppen kézügyembe eső keresztrúdba – csak amúgy találomra, ösztönösen, hogy így mondjam. Még röstellettem is a dolgot egy csöppet: akkor is tapasztaltam, hogy mennyire megtévesztheti, úgy látszik, értelmünket, mily igen megnehezítheti dolgunkat mindössze akár csak egypár napi élet. De hát ő mutatkozott az erősebbnek, s hasztalan csapkodtam, ütlegeltem aztán két ököllel is derekát, veséje táját, ezen is nevetett csak, ahogy a válla rázkódásán érezhettem; akkor hát abba is hagytam, s tűrtem, vigyen, ahová csak néki tetszik.

Vannak furcsa helyek Buchenwaldban. Egy drótkerítés mögött azoknak a takaros zöld barakkoknak egyikéhez érhetsz, melyeket ez ideig – ha a Kistábornak vagy polgára – jószerint csak a távolból csodálhattál meg. Most aztán megtudhatod, hogy belsejükben – mármint ezében legalábbis – gyanús tisztaságtól csillogó-villogó folyosó van. A folyosóról ajtók nyílnak – rendes, fehér, valódi ajtók –, melyek egyike mögött meleg, világos szoba s már kész, mintegy csak az érkeztedet váró üres ágy fogad. Az ágyon piros paplan. Tested degesz szalmazsákba süpped. Közbül fehér, hűvös réteg, meggyőződhetsz, nem tévedtél, lepedőé, csakugyan. Tarkód alatt is szokatlan, nem épp kellemetlen nyomást érzel: jól tömött szalmapárna okozza, rajta fehér huzat. A Pfleger négyrét hajtja, s lábadhoz teszi oda a pokrócot is, amiben elhozott: eszerint hát ez is szolgálatodra áll, az esetre nyilván, ha netán nem volnál megelégedve a szobahőmérséklettel, esetleg. Aztán, valami kartonlappal meg egy ceruzával kezében az ágyad szélére ül, és a nevedet tudakolja. Mondtam neki: – Vier-und-sechzig, neun, ein-und-zwanzig. – Fölírja, de tovább erősködik, s eltarthat egy ideig, míg megérted, hogy a név, a „Name” is érdekli, s megint újabb ideig – amint ez például énvelem is megesett –, amíg az emlékeid közt kotorászva rá is bukkansz. Háromszor-négyszer is elismételtette velem, míg végül érteni látszott. Utána ide is mutatta, amit írt, s valami vonalkás beosztás, lázlapféle tetején ezt olvastam: „Kewischtjerd.” Kérdezte, hogy „dobro jesz”, „gut”-e, s mondtam neki: – Gut –, mire a kartonlapot egy asztalra téve, elment.

Akkor hát – hisz szemlátomást van időd – körülnézhetsz, szemlélődhetsz, tájékozódhatsz kissé. Megállapíthatod például – ha eddig fel nem tűnt volna –, hogy a szobában mások is vannak. Rájuk kell csak nézned, hogy egykönnyen kitaláld: ezek is mind betegek lehetnek. Megfejtheted, hogy ez a szín, ez a szemedet simogató benyomás, egy bizonyos mindenen uralkodó sötétpiros, tulajdonképp a hosszanti deszkapadlók valami lakkosan derengő anyagának a színe, no meg a paplanok is ugyanebből az árnyalatból vannak mind összeválogatva valamennyi ágyon. Számuk úgy körülbelül tizenkettő. Mind egyszemélyes, s emeletes is csupán ez itt, amelynek földszintjén, jobbomon a fehér mázú lécekből összerótt válaszfalnál, én is fekszem, aztán az előttem, továbbá az ellenkező válaszfalnál levő kettő. Értetlenkedhetsz a sok kihasználatlan helyen, a nagy kényelmes, jó méternyi hézagokon az ágyak egyenes sorában, s elámulhatsz a fényűzésen, ha itt-ott még egy-egy üreset is láthatsz. Fölfedezheted az igen takaros, sok apró négyzetre osztott üvegablakot, mely a fényt szolgáltatja, s szemedbe ötölhet párnád huzatának halványbarna, horgas csőrű sast ábrázoló pecsétje, melynek „Waffen SS” betűit is bizonyára kiböngészed majd. Már az arcokat viszont hasztalan próbálnád fürkészni, egy jel, valami megnyilatkozás után kutatni, érkezésed – vélhetnéd, elvégre mégiscsak valamelyest bizonyára újdonságszámba menő – eseményét, érdeklődést, csalódást, örömöt, bosszúságot, bármit, még akárcsak holmi futó kíváncsiságot is fölismerni rajtuk – s ez a minél huzamosabb, annál kényelmetlenebb, annál zavaróbb, bizonyosképp, mondhatnám, annál rejtelmesebb csend lesz, tapasztalhatod majd, a kétségkívül legfurcsább benyomásod, ha netán ide vetődnél valahogyan. A négyzet alakú szabad térségen továbbá, amelyet az ágyak fognak közre, fehérrel borított kisebb asztalt, a szemközti falnál egy nagyobbat, körötte pár támlásszéket, az ajtó mellett nagy, díszes, javában duruzsoló vaskályhát, oldalán meg feketén fénylő, teli szenestartót különböztethetsz még meg.

S akkor aztán kezdheted törni a fejed: mire is tartsd hát voltaképp mindezt, mire ezt a szobát, ezt a tréfát, a paplannal, az ágyakkal, a csenddel. Egy s más eszedbe juthat, próbálhatsz emlékezni, következtetni, ismereteidből meríteni, válogatni. Meglehet – töprenghetsz, akárcsak én is –, ez is afféle hely tán, amilyenről meg Auschwitzban hallottunk, ahol tejjel, vajjal tartják jól az ápoltakat, mígnem – például – apródonkint kiszedik minden belső zsigerüket, okulás céljából, a tudomány hasznára. De hát persze – be kell látnod – ez csupán egyetlenegy föltevés mindössze, egyike a sok egyéb eshetőségnek; no meg tejnek, vajnak főképp semmi nyomát se láttam emellett. Sőt – jutott eszembe – odaát ilyenkor rég leves ideje van már, itt meg viszont még ennek se vettem bármi jelét, neszét, szagát. Így is támadt egy gondolatom, meglehet, némiképp kétes gondolat tán – de hát ki is tudná megítélni, mi lehetséges és elhihető, ki tudná kimeríteni, ugyan ki is a végére járni mindannak a megszámlálhatatlan sokaságú ötletnek, leleménynek, játéknak, tréfának és megfontolható elgondolásnak, ami egy koncentrációs táborban mind-mind kivihető, megcsinálható, a képzelet világából játszi szerrel a valóra váltható, ha mégúgy összeszednéd is valamennyi tudományod. Mármost – tűnődtem – az embert elhoznák például egy épp ilyen szobába. Befektetnék, mondjuk, egy éppilyen, paplanos ágyba. Ápolnák, gondoznák, mindent kedvére tennének – épp csupán hogy ennie nem adnának néki, mondjuk. Ha úgy tetszik, még az is megfigyelhető esetleg, hogy például ki miként hal éhen – elvégre ennek is meglehet bizonyára a maga érdekessége, netán a magasabb értelmű haszna, miért is ne, el kellett ismernem. Bárhogy is forgattam, a gondolat egyre életrevalóbbnak, mind hasznavehetőbbnek tetszett: ilyenképp akkor hát valaki nálam illetékesebbnek is eszébe juthatott már nyilván, azt találtam. Szemügyre vettem szomszédomat, a tőlem úgy méternyire balra fekvő beteget. Idősecske volt, kopaszkás, arca még megőrzött valamit egy régi arc vonásaiból, sőt itt-ott a húsából. Mindamellett észrevettem, hogy füle amolyan művirágok viaszos leveléhez kezd gyanúsan hasonlítani kissé, s orrhegyének meg szeme környékének bizonyos sárga színét is igen ismertem már. Hanyatt feküdt, paplana gyengén mozgott, föl meg le: aludni látszott. Mindenesetre, amúgy kísérletképpen odasúgtam neki: értünk-e magyarul? Semmi, nemhogy érteni, de még meghallani sem látszott. Már el is fordultam, s éppen készülődtem tovább szövögetni gondolataimat, amikor suttogva, de jól érthetően ez a szó ütötte meg váratlanul a fülem: – Igen… – Ő volt, kétségkívül, bár a szemét azért nem nyitotta ki, s helyzetén sem változtatott. Én viszont ostoba mód úgy megörvendtem, nem is tudom, miért, hogy pár percre el is feledtem, mit is akarok tőle tulajdonképp. Kérdeztem: – Honnan jött? – s azt felelte, megint végtelennek tetsző szünet után, hogy: – Budapestről… – Érdeklődtem: – Mikor? –, s némi türelmeskedés után megtudhattam: – Novemberben… – Aztán kérdeztem csak végre: – Adnak itt enni? – s megint csupán a kellő idő elteltével, melyre valami okból mindannyiszor szüksége lehetett, úgy látszik, azt felelte: – Nem… – Kérdeztem…

De épp e percben jött be ismét a Pfleger, mégpedig egyenest őhozzá. Fölhajtotta takaróját, betekerte pokrócába, s csak ámultam, mily könnyűszerrel kapja vállára, majd viszi ki az ajtón ezt a pedig – most láttam csak – még meglehetősen súlyos testet, melynek hastájáról a papiroskötés egy elszabaduló darabkája mintegy viszontlátást intett. Ugyanakkor kurta kattanás, majd elektromos sercegés hallatszott. Aztán egy hang jelentkezett: – Friseure zum Bad, Friseure zum Bad – azaz „borbélyok a fürdőhöz, borbélyok a fürdőhöz”– mondta. Egy kissé raccsoló, amúgy igen kellemes, behízelgő, mondhatnám fülbemászóan lágy és dallamos hang volt – az a fajta, melynek szinte a tekintetét is érzed, s először majdhogy ki nem vetett az ágyból. Hanem a betegekből, láttam, ez az esemény is épp ugyanannyi izgalmat váltott csak ki körülbelül, mint előbb az érkezésem, s gondoltam, akkor hát bizonyára ez is az itt szokásos dolgok közé tartozhat nyilván. Föl is fedeztem az ajtó fölött jobbra egy barna dobozt, amolyan hangszekrényfélét, s ki is találtam, hogy eszerint ezen a készüléken szokták közvetíteni valahonnan parancsaikat a katonák, úgy látszik. Kisvártatva a Pfleger jött megint vissza, megint a mellettem levő ágyhoz. Visszahajtotta a paplant meg a lepedőt, egy résen át benyúlt a szalmazsákba, s abból, ahogy abban a szalmát, majd rajta újból a lepedőt s végül ismét a paplant is elrendezte, megértettem: bizony, aligha igen fogom viszontlátni már az előbbi embert. S hát nem tehettem róla, ha képzeletem viszont ismét csak azt kérdezte erre: nem büntetésből-e talán, amiért kikottyintotta a titkot, s amit – végre is miért ne – valamilyen, az amott szemköztihez hasonló készüléken, szerkezeten, ki tudná, micsodán, meghallgattak, fölfoghattak netán? De megint egy hangra lettem figyelmes – ezúttal egy betegére, az ablak irányában, tőlem a harmadik ágyon. Igen sovány, fiatal, fehér arcú beteg volt, s hajat is viselt, mégpedig sűrűt, szőkét, hullámosat. Kétszer-háromszor is ugyanazt a szót mondta, nyögte inkább, hangzóit nyújtva, húzva, egy nevet, amint lassacskán mégis kivettem: – Pjetyka!… Pjetyka!… – Amire a Pfleger ezt a szót mondta neki, ő is nyújtott, s úgy éreztem, eléggé szívélyes hangon: – Co? – Akkor valami hosszabbat is mondott, s Pjetyka – mert megértettem: így hívhatják tehát a Pflegert – az ágyához ment. Hosszasan suttogott néki, úgy valahogy, mint mikor valakinek a lelkére beszélünk, még egy csepp türelemre, még csak egy kis kitartásra buzdítjuk. Közben a háta mögé nyúlva fölemelte kissé, megigazgatta alatta a vánkost, elrendezte fölötte a paplant, s mindezt barátságosan, szívesen, szeretettel – oly módon egyszóval, ami egész összekuszálta, már-már meghazudtolta szinte minden eddigi föltevésem. Ezt a kifejezést ezen az ismét hátrahanyatló arcon csakis a megnyugvás, a némelyes könnyebbség kifejezésének vélhettem, ezeket az elhaló, sóhajszerű, mégis jól hallatszó szavakat: – Gyinkuje… gyinkuje bardzo… – csakis a köszönetének, ha nem tévedtem. S végképpen fölborította higgadt mérlegelésemet az a közelgő nesz, majd zaj, majd végül már innen a folyosóról beszüremkedő eltéveszthetetlen csörömpölés, mely egész valómat fölkavarta, egyre növekvő, egyre leküzdhetetlenebb várakozással töltötte el, s már minden különbséget feledtetett végül magam és e készenlét közt mintegy. Odakint lárma, jövés-menés, fatalpak csattogása, majd egy vastag hang türelmetlen rikkantása: – Zál zeksz! Essznholá! –, azaz: – Saal sechs! Essenholen! –, vagyis: – Hatos terem! Az ételért! – A Pfleger kiment, majd valakinek a segédletével, akinek csak a karját láttam a nyíló ajtórésben, nehéz kondért húzott be, s a szobát máris leves illata árasztotta el – még hogyha máma érezhetően mindössze dörgemüze, az ismert csalánlevesé is csupán: eszerint ebben is tévedtem volna hát.

Később aztán többet is megfigyeltem, az órák, a napszakok, majd már a napok haladtával sok minden egyébbel is tisztába jöttem lassan. Mindenesetre egy idő múlva, ha apránként, ha tartózkodva, ha óvatosan is, de be kellett látnom, elfogadnom a tények bizonyságát, azt, hogy – amint látszik – ez is lehetséges, ez is elhihető, s hogy épp csupán szokatlanabb, no meg kellemesebb, persze, hanem hát azért mivel sem furcsább lényegében, ha meggondoltam, bármi egyéb furcsaságnál, ami – végeredményképp is koncentrációs táborban – mind-mind lehetséges és elhihető, így is, meg fordítva is, igen természetesen. De hát másrészt épp ez zavart, nyugtalanított, ásta alá bizonyosképp a biztonságom: elvégre is, ha értelmesen néztem, semmi okát sem láttam ugyanis, semmi észszerű, semmi ismerős, értelmem számára elfogadható indokot sem voltam képes találni arra, hogy épp itt legyek történetesen, s ne inkább valahol másutt. Lassacskán fölfedeztem, hogy a betegek itt mind kötést viselnek, nem úgy, mint az előző barakkban, s akkor hát idővel megkockáztattam a föltevést, hogy az odaát esetleg a belgyógyászat, hogy ne mondjam, míg ez viszont itt – ki tudja – tán a sebészeti osztály; hanem azért ezt még sehogy se vélhettem, természetesen, elegendő indítéknak, a kellő magyarázatnak arra a munkára, vállalkozásra, a kezeknek, vállaknak, elgondolásoknak arra a valósággal összehangolt láncolatára tulajdonképp – ha jól utánagondoltam –, ami egész a kordétól végezetül is ide, ebbe a szobába, ebbe az ágyba juttatott el. A betegeket is próbáltam fölmérni, tájékozódni köztük egy kevéssé. Általában, úgy vettem észre, többnyire régebbi, törzslakos rabok lehetnek. Méltóságnak egyiket se néztem volna, ha másfelől viszont például a zeitziekhez sem hasonlíthattam őket valahogyan. Az is szemembe ötlött idővel, hogy a hozzájuk mindig ugyanabban az esti órában egy-egy percre, szóra be-bekukkantók-látogatók mellén is mind csupa piros háromszöget, s például – amit különben cseppet sem hiányoltam – egyetlen zöldet vagy feketét, hanem azonban – s ez viszont már inkább hiányzott szememnek: – még sárgát sem láttam. Egyszóval mások voltak, vérre, nyelvre, korra, de még ezen túl is mások valahogyan jómagamnál, vagy bárkinél is akár, akiket ez ideig mindig könnyen megértettem, s ez némileg feszélyezett. Másrészt viszont – éreznem kellett – épp itt lehet, épp ebben rejlik tán valahol a magyarázat. Itt volt például Pjetyka: esténként az ő „dobrá noc” búcsújával alszunk el, reggelente az ő „dobre ránó” szavára ébredünk. A szoba mindig kifogásolhatatlan rendje, padlójának feltörlése egy botra szerelt nedves ronggyal, a mindennapi szén beszerzése s maga a befűtés, a fejadag szétosztása s a hozzávaló csajkák, kanalak tisztítása, szükség esetén a betegek hordása-vivése, s ki tudná, mi minden még nem: mind-mind az ő keze munkája. Ha sok fölös szava nincs is, de mosolya, készsége mindig egyforma, egyszóval: mintha csak nem is egy fontos tisztség viselője, elvégre is a szoba első méltósága, hanem csak afféle, elsősorban is a betegek szolgálatára álló személy, ápoló, Pfleger volna, úgy, amint ez a karszalagján is áll, valóban.

Vagy ott az orvos – mert, amint kiderült, itt a nyers arcú ember az orvos, sőt főorvos. Látogatása, mondhatnám vizitje a reggelek mindig egyforma, mindig változhatatlan szertartása. Épp, hogy elkészült a szoba, épp, hogy megittuk a kávét s az edények is eltűntek a pokrócból alkotott függöny mögött, ahol Pjetyka tartja őket, amikor a folyosón máris ismerős léptek koppannak. A következő percben erélyes kéz tárja sarkig az ajtót, majd egy, vélhetően „Guten Morgen” köszöntéssel, amiből azonban csak egy hosszúra nyújtott s mindössze „Moo’gn”-nak hallható torokhang érthető, az orvos lép be. Választ – miért, miért nem – nem illendő adnunk néki s láthatóan nem is vár el, hacsak nem Pjetykától, aki a maga mosolyával, födetlen fővel, tiszteletteljes tartásban fogadja, de amint ezt hosszú idő alatt többször is megfigyelhettem – nem oly igen azzal a bizonyos jó ismerős tisztelettel, amivel általában a nálunk rangosabb hatalmasságoknak tartozunk adózni, hanem inkább úgy valahogyan, mintha egész egyszerűen tisztelné csupán, a saját belátásából, a maga szabad akaratából, hogy így mondjam. Aztán egyenként fölemeli a fehér asztalkáról, s szigorú, mérlegelő arccal átvizsgálja az ott Pjetyka által már előzőleg a keze alá rendezett kórlapokat – akárha, mondjuk, valódi kórlapok volnának, mondjuk, egy valódi kórházban, ahol mi sem fontosabb, mi sem magától értetődőbb kérdés, mint, mondjuk, a betegek hogyléte. Majd Pjetykához fordulva, egyikéhez-másikához egy-egy, pontosabban mindig csak kétféle megjegyzést fűz. – Kewisch… Was? Kewischtjerd! – olvashatja például, s jelentkezni, választ, ittlétünk bármi tanújelét adni erre – amint hamarosan kitanultam – éppoly illetlenség volna, akárcsak jóreggeltjét fogadni az elébb. – Der kommt heute raus! – mondhatja aztán, melyen – vettem idővel észre – mindannyiszor azt érti, hogy az illető betegnek a délelőtt folyamán, ha képes rá, a maga lábán, ha nem, úgy Pjetyka vállán, de mindenképp meg kell jelennie nála, kései, ollói meg papirospólyái közt, a mi folyosónk kijáratától úgy tíz-tizenöt méternyi járásra eső rendelőszobájában. (Ő nem kérte egyébként a felhatalmazásom, mint a zeitzi orvos, és a hangoskodásom se látszott cseppet sem zavarni, mialatt egyik furcsa alakú ollójával két újabb vágást nyesett a csípőm húsán – hanem abból, ahogy utána a sebeimet kinyomkodta, belsejüket gézzel kibélelte, majd végül nagy takarékosan ugyan, de még valami kenőccsel is ellátta, a vitathatatlan szakértelmét is látnom kellett azonban.) A másik lehetséges észrevétele: – Der geht heute nach Hause! – viszont annyit jelent, hogy ezt az ápoltat immáron gyógyultnak tartja, s ilyenképpen távozhat tehát – nach Hause, vagyis haza, vagyis vissza a táborbeli blokkjába, a munkájához, a kommandójába, természetesen. Másnap aztán megint ugyanígy történik minden, ugyanennek a rendnek a pontos mása, szabálya szerint, amelyben Pjetyka, mi betegek, de még szinte a berendezés tárgyai is egyforma komolysággal látszanak mind részt venni, szerepüket betölteni, kezére járni, ezt a változhatatlanságot naponta megismételni, megerősíteni, begyakorolni, igazolni mintegy – egyszóval: mintha semmi sem volna természetesebb, semmi sem kétségbevonhatatlanabb annál, hogy őnéki, mint orvosnak a gyógyítás, minékünk betegeknek meg viszont a mihamarábbi gyógyulás, sietős felépülés, majd hazatérés a nyilvánvaló dolgunk-gondunk, az egyedüli s alig is várt célunk, csakugyan.

Később valamit meg is tudtam róla. Előfordulhat ugyanis, hogy a kezelőszobában nagy a forgalom, mások is vannak. Ilyenkor Pjetyka egy oldalsó padkára helyez a válláról, s itt kell azután megvárnom, mígnem az orvos, jókedvében például egy sürgető: – Komm, komm, komm, komm! – hívással, egy tulajdonképp barátságos, de hát azért mégse épp igen kellemes mozdulattal fülön nem ragad, oda nem húz, s egyetlen lendülettel a műtőasztalra nem emel. Máskor meg éppenséggel valóságos tolongásba csöppenhetek, ápolók hordják-viszik a pácienseket, járóbetegek érkeznek, a szobában más orvosok, ápolók is működnek, s előadódhat, hogy ilyenkor egy másik, egy rangra alantasabb orvos ejti rajtam is meg az épp esedékes kezelést, szerényebben csak amúgy oldalt, a középen álló műtőasztaltól távolabb. Egyikükkel, inkább alacsony, ősz hajú, kissé ragadozómadár orrú, úgyszintén jeltelen piros háromszögű s ha nem is két- vagy háromjegyű, de azért még mindig igen előkelően ezres számot viselő emberrel, össze is ismerkedtem, mondhatnám meg is barátkoztam. Ő említette aztán – amit később egyébként Pjetyka is megerősített –, hogy a mi orvosunk épp tizenkét esztendeje tartózkodik már koncentrációs táborban. – Zwölf Jahre im Lager – mondta halkan, bólogatva, mintegy valamely ritka, nem egész valószínű s – őszerinte legalábbis, ahogy néztem – egyenest kivihetetlen teljesítménynek szóló arccal. Kérdeztem is tőle: – Und Sie? – O, ich – változott meg arra nyomban az arca –, seit sechs Jahren bloss –, hat éve mindössze, intézte el egyetlen legyintéssel, mint valami semmiséget, afféle csekélyke, szóra sem érdemes ügyet. Voltaképp azonban ő faggatott ki engem, érdeklődött, hány éves vagyok, hogy s mint kerültem ily messze hazulról, így is kezdődött az eszmecserénk. – Hast du ’was gemacht? – csináltam-e valamit, valami rosszaságot netán, kérdezte, s mondtam neki: nem én, „nichts”, az égvilágon semmit. Akkor hát miért vagyok itt mégis? – érdeklődött, s mondtam néki, ugyanabból az egyszerű okból, amiért mások is az én fajtámból. – No de – makacskodott tovább – mért lettem letartóztatva, „verhaftet”, s röviden elbeszéltem neki, ahogyan tudtam, azt a bizonyos reggelt, az autóbusszal, a vámházzal, majd később a csendőrséggel. – Ohne dass deine Eltern –, vagyis hogy a szüleim tudta nélkül-e netalántán, akarta tudni, s mondtam neki, „ohne”, természetesen. Egész elképedtnek látszott, mintha ilyet még sose hallott volna, s gondoltam is: no, hat éven át jól elbújhatott már itt a világtól, úgy látszik. Mindjárt tovább is adta az értesülést a mellette foglalatoskodó másik orvosnak, s ez is megint tovább, orvosoknak, ápolóknak, jobb külsejű betegeknek. Végül már azon kaptam magam, hogy mindenfelől a fejüket csóváló emberek néznek rám, arcukon valami sajátságosforma érzelemmel, ami feszélyezett kissé, mert úgy néztem, szánakoznak rajtam. Nagy kedvem is támadt megmondani nékik: de hisz semmi ok rá, elvégre jelen pillanatban legalábbis – de hát aztán valahogy mégse szóltam inkább, valami visszatartott, bizonyosképp nem vitt rá a szívem, hogy így fogalmazzam; mert hát azt vettem ugyanis észre, hogy jólesik, valami örömet szerez nékik ez az érzelem, ahogy néztem. Sőt, s meglehet persze, bár mégse hinném, hogy tévesen, de később – mert máskor is megesett még egyszer-kétszer, hogy így kifaggattak, kikérdeztek – azt a benyomást szereztem, hogy egyenest keresik, kutatják szinte az alkalmat, a módot, az ürügyet erre az érzelemre, valami okból, szükségből, valaminek a bizonyságául mintegy, a módszerükének talán, annak esetleg, ki tudná, hogy még képesek rá egyáltalában – nékem legalább valahogy ilyenformán tetszett. Utána meg úgy néztek aztán össze, hogy ijedten pillantottam szét, nincs-e rajtunk illetéktelenek figyelme; de hát csak ezekkel az egyformán elkomorodó homlokokkal, összeszűkülő szemekkel, elkeskenyedő szájakkal találkozott mindenütt a tekintetem – mintha csak egyszerre ismét eszükbe jutott s igazolást nyert volna szemükben valami, és arra kellett gondolnom: az ok tán, amiért itt vannak.

Aztán meg a látogatók például: ezeket is el-elnéztem, próbáltam kilesni, kifürkészni, mi szél, mi dolog hozza vajon őket. Mindenekelőtt is azt vettem észre, hogy többnyire estefelé, általában mindig ugyanabban az időpontban jönnek: ebből is értettem meg, hogy itt is, Buchenwaldban, a Nagytáborban is lehet egy éppoly óra, úgy látszik, akárcsak minálunk Zeitzban, itt is nyilván a kommandók hazatérte meg az esti appel közt, bizonyára. Legtöbben tán P-betűsök jöttek, de láttam J-t, R-t, T-t, F-et, N-t, sőt No-t, és ki tudná, mi mást is még nem: mindenesetre, mondhatom, sok érdekeset tapasztaltam, számos új dolgot tanultam meg az ő révükön is, sőt így nyertem csak némelyes pontosabb betekintést is tulajdonképp az itteni körülményekbe, föltételekbe, a társadalmi életbe, hogy így mondjam. Buchenwaldban a törzslakosok majdnem szépek, arcuk telt, mozgásuk, járásuk fürge, sokuknak van hajhoz is engedelme, s csíkos raböltönyt is inkább csak amúgy napi koptatásra, a munkához viselnek, amint ezt Pjetykától is láttam. Már viszont ha este a mi vacsorakenyerünk szétosztása után (a szokottan harmad vagy negyednyi adag, mellé a szokottan járó vagy szokottan elmaradó Zulágéval) például vendégségbe készülődik, ő is inget vagy pulóvert s hozzá meg, mielőttünk betegek előtt tán mintha egy kissé leplezni törekvő, mindamellett az arcán, a mozdulatain azért mégiscsak igen jól látható élvezettel, haloványan csíkrend mintázatú, divatos barna ruhát választ a készletéből, melynek épp csupán egy háta közepéből kivágott s rabholmi anyagával kifoltozott négyszegletes darab, a nadrág két oldalán kitörölhetetlen veres olajfesték egy-egy hosszú ecsetvonása, no meg mellén s bal nadrágszárán a piros háromszög és rabszám a már vele járó hibája. Már több kellemetlenség, mondhatnám megpróbáltatás adódott az én számomra abból, amikor ő készülődött esti vendég fogadására. A berendezés egy bizonyos szerencsétlensége az oka: hogyan, hogyan nem, de hát történetesen épp az én ágyam tövénél van ugyanis a fali villanydugó. Mármost aztán, bármint iparkodnék is ilyenkor elfoglalni magam, megbámulni a mennyezet hibátlan fehérségét, a lámpa zománctányérját, belétemetkezni gondolataimba, végtére mégiscsak észlelnem kell, amint Pjetyka odakuporodik egy csajkával meg személyes tulajdonú villamos forralójával, hallanom a forrósodó margarin sercegését, beszívnom a rajta sülő hagymaszálak, az arra rákerülő burgonyaszeletek, majd esetleg még a Zulage belévágott wurstjának is a tolakodó illatát, más alkalommal fölfigyelnem a könnyű, sajátságos koccanásra, a hirtelen fölerősödő sistergésre, amit meg – kapta rajta máris újra elforduló, de a hüledezéstől még soká szinte káprázó szemem – sárga bélletű s fehér körletű tárgy okozott: tojás. Mire aztán minden megsül, elkészül, a vacsoravendég is benyit. – Dobre vecser! – szól barátságos bólintással, mert ő is lengyel, nevét Zbiseknek, máskor, bizonyos összetételek, vagy talán becézés alkalmával Zbiskunak hallom, s úgyszintén a Pfleger tisztét tölti be, odaát valahol, mint értesülök, valami másik Saalban. Ő is kiöltözötten érkezik, csizmásan, rövid, amolyan sporthoz, vadászathoz illő, bár a hátán, természetesen, őnéki is kifoltozott, a mellén meg rabszámmal ellátott sötétkék posztózekében, alatta álláig érő fekete pulóverben. Magas, testes alkatával, a szükségből-e, vagy tán a maga belátásából kopaszra nyírt fejével és húsos arcának derűs, ravaszkás és értelmes kifejezésével egészében kellemes, rokonszenves embernek találtam, ha magam részéről különben nem szívesen cserélném is el, mondjuk, Pjetykával. Aztán odaülnek a hátulsó, nagyobbik asztalhoz, elfogyasztják vacsorájukat, elbeszélgetnek, melybe a szoba némelyik lengyel betege is belé-beléelegyedik egy-egy halk szóval, megjegyzéssel olykor, vagy eltréfálóznak, könyöküket az asztalnak vetve, tenyerüket összekapcsolva kipróbálják erejüket, melynek során, az egész szoba nagy örömére – a magaméra is, természetesen – általában Pjetykának sikerül leszorítani Zbiseknek a, pedig látszatra erősebb karját: egyszóval, megértettem, ők ketten itt előnyt, hátrányt, örömet, gondot, minden ügy-bajt, de szemlátomást még vagyont s fejadagot is megosztanak egymással – vagyis hát barátok, amint ezt mondani szokás. – Zbiseken kívül megfordultak még azután mások is Pjetykánál, egy-egy gyors szó, némelykor valami tárgy is kicserélődött nagy sebtében köztük, s ha sosem igen láttam is miféle, de hát azért lényegében ez is mindig világos volt, könnyen megérthettem, természetesen. Megint mások viszont az itt fekvő egyik-másik beteghez érkeztek, gyorsan, surranva, lopottan, majdhogynem titkon. Egy-egy percre ágyukhoz ültek, esetleg holmi otromba papirosba burkolt csomagocskát is a takarójukra tettek, szerényformán, még inkább valahogy szabadkozva is szinte. Aztán meg – bár susogásukat nem hallottam, s ha hallottam is, nem érthettem –, de mint hogyha tudakolnák: no hát hogy megy a javulás, mi az újság; tudósítanák: ott künn viszont így meg emígy folynak az ügyek; értésére adnák: tisztelteti ez meg amaz s kérdeztetik, hogy szolgál az egészsége; biztosítanák: az ő üdvözletét is átadják, hogyne, eszükbe jutna: no de az idő lejárt, majd karjukra, vállukra ütve mintha mondanák: sebaj, legközelebb is megint eljönnek majd, s azzal már távoznak is, most is surranva, sietősen, többnyire láthatóan elégedetten is – de hát amúgy máskülönben minden egyéb eredmény, előny, megfogható haszon nélkül, ahogy néztem, s akkor hát azt kellett föltennem, hogy egyedül ezért az egyért jöttek, úgy látszik, ezért a pár szóért mindössze, semmi többért, mint azért csupán, hogy láthassák egymást ezzel az illető betegükkel. Emellett, s ha amúgy is nem tudnám, maga ez a sietősség is jól mutatná: nyilvánvalóan tilalmas dolgot cselekszenek, ami vélhetően csakis Pjetyka elnézése, no meg bizonyára ennek a rövidségnek a föltétele mellett vihető csak egyáltalán végbe. Sőt, azt gyanítom, s merném hosszabb tapasztalat után kereken ki is jelenteni, hogy maga ez a kockázat, ez az önfejűség, mondhatnám dac is hozzátartozik némiképp az eseményhez – így vettem ki legalábbis ezeknek a gyorsan eltűnő arcoknak a nehezen meghatározható, de mintegy valami sikeres engedetlenségtől földerülő kifejezésén, mintha csak – úgy tetszett – sikerült volna ezzel valamennyit változtatni, rést ütni, egy cseppnyi hibát ejteni valamin, egy bizonyos renden, a köznapok egyformaságán, egy kissé magán a természeten talán, amiképp legalábbis én képzeltem. – De a legfurcsább embereket a tőlem távol, az ellenkező válaszfalnál fekvő egyik beteg ágyánál láttam. Még délelőtt hozta be a vállán Pjetyka, s igen sokat sürgölődött körötte aztán. Láttam, súlyos lehet az eset, s azt is hallottam, hogy orosz a beteg. Este aztán a fél szobát is megtöltötték a látogatók. Sok R, de számos más betűt is láttam, szőrmés sapkákat, fura, vattás nadrágokat. Embereket például, egyik oldalukon frizurával, középtől a másik arcélükig viszont egészen tar fejjel. Megint másokat rendes hajjal, melynek épp csupán a közepén, homlokuktól a tarkójukig húzódik egy hosszú ösvény, pont egy hajnyírógépnyi szélességű irtás. Kabátokat a szokott folttal, s két egymást keresztező vörös ecsetvonással is, olyformán, mint mikor írásunkból törlünk például valami szükségtelent, egy betűt, egy számot, egy jelt. Más hátakról meg nagy, piros kör, benne kövér piros pont világlik messze, hívogatón, csalogatón, céltábla módján jelezve mintegy: ide kell majd lőni nékik, alkalomadtán.

Ott álltak, topogtak, tanakodtak halkan, egyik odahajolt, hogy párnáján igazítson, másik talán – úgy láttam – egy szavát, egy tekintetét igyekezett venni, s egyszerre csak sárga holmit láttam köztük megvillanni, valahonnan kés, Pjetyka segítségével egy fémbögre is került, érces csurranás – s ha nem hittem el szememnek, az orrom kétségbevonhatatlanul tanúsíthatta most, hogy a tárgy, amit az imént láttam, citrom volt, nincs vita, valóban. Majd megint nyílt az ajtó, s igen elképedtem, mivel ezúttal az orvos sietett be, amire ez ideig még sosem láttam példát, ily szokatlan időpontban. Mindjárt utat nyitottak néki, s ő a beteg fölébe hajolva vizsgált, tapogatott valamit rajta, röviden csak, s aztán tüstént távozott is, mégpedig igen mogorva, szigorú, mondhatnám harapós arccal, anélkül hogy bárkihez is akár egyetlen szót intézett, bárkire is akár csak egyetlen tekintetet vetett, sőt a felé irányuló tekinteteket is valahogyan inkább kerülni iparkodott volna – nékem legalább így tetszett. Nemsoká azt láttam, hogy a látogatók furamód elcsöndesedtek. Egyik-másik kivált közülük, az ágyhoz ment, fölébe hajolt még – s aztán kezdtek távozni, egyesével, párosával, úgy ahogyan jöttek. De most egy kissé esettebben, egy kissé törődöttebben, egy kissé fáradtabban, s valahogy még én magam is megszántam őket abban a percben, mert hát látnom kellett: mintha egy, tán mégoly oktalanul féltett reménységüket; egy, tán mégoly titkon ápolt bizodalmukat veszítették volna végképp el. Aztán egy idő múlva Pjetyka igen kíméletesen a vállára vette, s valahová elvitte a tetemet.

S végül ott volt még aztán az én emberem példája is. A mosdóban akadtam vele össze – mert hát lassacskán meg se fordult már fejemben, hogy másutt is mosdhatnék, mint a folyosó végén balra nyíló mosdóhelyiség nyitható-csukható vízcsapjánál, mosdókagylójánál, s itt se kötelességből, mindössze csupán illendőségből, ahogy lassacskán kitapasztaltam; sőt idővel azt is észrevettem, már-már nehezményeztem szinte, hogy a helyiség fűtetlen, a víz hideg s törülköző nincsen. Ugyanitt lelhető a piros, hordozható, nyitott szekrényhez hasonló alkalmatosság is, melynek mindig tiszta belső tartályát ki tudná, kik gondozzák, cserélik, tisztogatják. Egy ily alkalommal, mikor már éppen távozni készültem, egy ember nyitott a helyiségbe. Szép ember volt, hátrafésült, de kétoldalt engedetlenül a homlokába visszahulló sima, fekete hajjal, igen fekete emberek olykor kissé zöldes árnyalatú arcával, s már java férfikora, gondozott külseje, hófehér köpenyege után orvosnak néztem volna, ha karszalagjának fölirata nem tudósít róla, hogy csupán Pfleger, míg piros háromszögének T betűje meg cseh voltáról értesített. Megtorpant, s mintha meglepődött, sőt egy kissé meg is hökkent volna tán a láttomon, úgy nézte meg arcomat és ingemből kikandikáló nyakamat, mellcsontomat, lábszáraimat. Mindjárt kérdezett is valamit, s mondtam neki, ahogy időközben már a lengyel társalgásból rám ragadt: – Nye rozumjem. – Akkor németül érdeklődött, kicsoda s honnan volnék. Mondtam, hogy Ungar, innen, a Saal sechs-ből. Amire meg, magyarázatához egyik mutatóujját is fölhasználva, így szólt: – Du: warten hier. Ik: wek. Ein moment zurück. Verstehen? – Mondtam neki, hogyne, „verstehen”. Elment, visszajött, s azon kaptam magam, hogy negyednyi darab kenyér meg kicsiny, takaros, már fölhajtott fedelű konzervdoboz került kezembe, érintetlen, rózsaszínű vagdalt hús tartalommal. Fölnéztem, hogy megköszönjem – már csak a mögötte épp becsukódó ajtót láthattam azonban. Mikor aztán visszatértem a szobámba, s próbáltam Pjetykának elbeszélni, pár szóval le is festeni az embert, ő mindjárt tudta, hogy a mellettünk levő szoba, a hetes Saal Pflegere lehet. Nevét is említette: Baúsch-nak értettem, de jobban meggondolva Bohús-t mondhatott inkább, azt hiszem. Így hallottam különben a szomszédomtól is később – mert időközben szobánkban változtak, cserélődtek a betegek. Fölém is például, miután még az első délutánon kivitt egyet, Pjetyka hamarosan újat hozott, egy korom-, s mint később megtudtam, fajtámbeli, de nyelvre lengyel fiút, akinek nevét Ku-halszkinak vagy Ku-harszkijnak hallom Pjetykától meg Zbisektől, mindig így, a „harszki”-t megnyomva, hangsúlyozva; némelykor eltréfálkoztak vele, s bosszanthatták, ugrathatták is talán, mert gyakran volt mérges, ahogy legalábbis sebesen pergő nyelve, már vastagodó hangjának ingerült színezete meg szakadatlan, s a keresztdeszkák közt ilyenkor szalmaszálak esőjét arcomba hullajtó izgése-mozgása mutatta – nagy mulatságára, mint láthattam, mindenkinek, aki csak a szobában lengyel. Mellém, a magyar beteg ágyába is került valaki, ez is megint egy fiú, először nemigen igazodtam ki, miféle. Pjetykával ugyan jól szót értett, mindamellett lassan már gyakorlottá váló fülem mégse egész hallotta lengyelnek. Magyar szavamra nem válaszolt, viszont már serkenő vörös hajával, eléggé telt, igen tűrhető módra valló arca szétszórt szeplőivel, mindent sebesen fölmérő, mindenen hamar kiigazodni látszó kék szemével másrészt mindjárt gyanúsnak találtam kissé. Miközben elhelyezkedett, berendezkedett, csuklójának belső részén kék jeleket: auschwitzi számozást vettem észre, milliósat. Csak mikor egy délelőtt nagy hirtelen tárult az ajtó, s Bohús nyitott be, hogy heti egy-kétszeri rendes szokása szerint takarómra tegye, most is, mint általában, a kenyérből meg húskonzervből álló adományát, majd köszönetre sem hagyva időt, s Pjetykának is épp csak odabólintva, máris újra kint volt: akkor derült aztán ki, hogy mégiscsak tud, mégpedig legalább éppoly jól magyarul, mint én, mert rögtön kérdezte: – Ki volt ez? – Mondtam neki, úgy tudom, a Pfleger a másik szobából, bizonyos Baúsch, és akkor igazított ki: – Talán Bohús –, merthogy ez, mint állította, igen gyakori név Csehszlovákiában, ahová különben ő is való. Érdeklődtem: hogyan hogy idáig nem tudott magyarul? – s ő azt felelte, azért, mert igen nem szereti a magyarokat. Elismertem, igaza van, s hogy egészében nézve magam se igen találnék sok okot a szeretetre. Akkor indítványozta, beszéljünk a zsidók nyelvén, de hát be kellett vallanom, hogy azt meg viszont nem értem, ilyenképp azután mégiscsak a magyarnál maradtunk meg. Mondta a nevét is: Luiz, vagy Lojiz tán, nem egész értettem. Meg is jegyeztem: – Tehát Lajos –, de igen tiltakozott, mivel ez így magyar, márpedig ő cseh, s ragaszkodott a különbséghez: Loiz. Kérdeztem tőle, honnan, hogy ennyi nyelvet ismer, amire elbeszélte, tulajdonképp felvidéki eredetű, ahonnan a magyarok, amint mondta: „a magyar megszállás” elől menekültek, családosan, rokonsággal, ismerősök tömegével, s csakugyan, eszembe is ötlött egy réges-régi nap még odahaza, amikor zászlódísz, muzsika és naphosszat tartó ünnepség tudatta az örömet, hogy a Felvidék ismét magyar. A koncentrációs táborba már egy bizonyos – ha jól vettem ki – „Terezin” nevű helységből került. Megjegyezte: – Te biztosan Theresienstadtnak ismered. – Mondtam neki, nem én, se így, sem úgy, sehogyan sem ismerem, amire igen elcsodálkozott, de olyasformán valahogyan, mint mikor én szoktam csodálkozni azokon, akik meg például még a csepeli vámházról nem hallottak. Aztán fölvilágosított: – Az Prága gettója. – Mint állította, magyarokon meg cseheken, no meg zsidókon és németeken kívül szlovákokkal, lengyelekkel, ukránokkal, sőt, ha kell, akár még oroszokkal is eltársalog. Végül egész összebarátkoztunk, elbeszéltem neki, mert kíváncsi volt, hogyan s mint ösmerkedtem össze Bohússal, azután legelső élményemet, benyomásomat, első napi gondolataimat például a szobáról, amit annyira érdekesnek talált, hogy még Pjetykának is lefordított, aki nagyot nevetett rajtam; ugyanígy ijedelmemet is a magyar beteggel, s Pjetyka válaszát, mely szerint már napok óta várható volt, s merő véletlenségből esett épp akkorra a halála; meg még egyebeket is, s az feszélyezett csak kissé, hogy minden mondatát ezzel kezdte: „ten mátyár”, vagyis „ez a magyar”, s így tért aztán rá, nyilván, hogy ezt meg ezt mondja – de ez a szavajárása mintha valahogy elkerülte volna Pjetyka figyelmét, szerencsére, úgy néztem. Azt is észrevettem, de hát amúgy nem gondoltam, nem következtettem belőle semmire, hogy mily föltűnő gyakran akad, s mindig valami igen hosszan tartó dolga odakünn, s csak mikor egy alkalommal kenyérrel, konzervdobozzal: szemlátomást Bohústól eredő holmikkal tért a szobába vissza, akkor lepődtem némileg meg – oktalan módra különben, szó se róla, elismertem. Mint elmondta: véletlenül ő is összeakadt vele a mosdóban, ugyanúgy, ahogy én is. Őt is megszólította, ugyanúgy, ahogy engem is, s a többi is ugyanúgy esett aztán, ahogy énvelem is. Annyi különbség volt mégis, hogy ő szólni is tudott véle, kiderült, egy hazából valók, aminek Bohús igen-igen megörvendett, s ez végtére természetes dolog is, amint ő tartotta, s magam is beláttam, csakugyan. Mindezt – ha értelmesen néztem – egészében igen érthetőnek, világosnak és beláthatónak találtam, s magam is ugyanazon a nézeten voltam, melyen nyilván ő is, amint legalábbis ebből az utolsó, rövid hozzáfűzni valójából: – Ne haragudj, hogy elvettem az emberedet – kitűnt; vagyis, hogy ezentúl néki jár majd, ami eddig nékem, s hogy eztán majd én nézhetem, ahogy ő falatozik, úgy, amint a múltkoriban meg ő nézett engem. Annál jobban csodálkoztam, amikor az alig egy perccel később kinyíló ajtón egyszerre Bohús sietett, éspedig ezúttal egyenest énhozzám be. Ettől fogva aztán már mindig kettőnknek szólt a látogatása. Hol külön-külön hozott egy-egy, hol összesen csak egy adagot – mikor mint telt, gondolom, de utóbbi esetben sosem feledve a testvéries osztozkodásról intézkedő kézmozdulatot. Továbbra is mindig sietett, szóra nem vesztegetve az időt, arca továbbra is mindig elfoglalt, némelykor gondterhes, sőt olykor szinte haragvó, már-már dühös csaknem, mint akinek most már kettőzött gond terhe, dupla kötelmek nyomnák immáron a vállát, de mint aki mi egyebet sem tehet, mint hogy viselje, ami már egyszer a nyakába szakadt – s csak azt gondolhattam, mindössze azért csupán, mivel ő meg ebben lelhette örömét, úgy látszik, erre volt bizonyos értelemben szüksége, ez volt a módszere, hogy így fogalmazzam; mert hát egyéb okot, s tekintetbe véve különösképp az ily ritka portéka elérhető árát meg nagy kelendőségét, sehogy se voltam képes találni rá, bárhogy is néztem, forgattam, tanakodtam. Akkor is értettem meg aztán, nagyjában-egészében legalább, azt hiszem, ezeket az embereket. Mert minden tapasztalatomat egybevetve, az egész láncolatot összeállítva, igen, nem maradhatott kétségem, hisz ha másként is, de jól ismerem: végső soron ez is csak ugyanaz az eszköz, a makacsság volt – ha mindenesetre, látnom kellett, egy bizonyos igen kimunkált, ismereteim közt eddig a legeredményesebb, no meg főként, szó se róla, az én számomra a leghasznosabb módja is a makacsságnak, nem vitathattam.

Elmondhatom: idővel még a csodákhoz is hozzászokhat az ember. Lassan a kezelőszobába is gyalogszerrel jártam már – ha reggel az orvos történetesen így rendelkezett –, csak amúgy, meztélláb, ingem fölött a pokrócomba burkolózva, s a csípős levegőben a sok ismerős szag közt valami új árnyalatot is fölfedeztem: a bontakozó tavaszét minden bizonnyal,