9

Haza is k�r�lbel�l olyankor �rtem, mint mikor elmentem. Mindenesetre k�r�s-k�r�l r�g z�ld volt m�r az erd�s�g, az eltemetett hull�k nagy g�drei f�l�tt is kisarjadt a f�, s az �jabb id�k kezdete �ta elhanyagolt Appelplatznak a h�lt t�bort�zek, mindenf�le rongyok, papirosok, konzervdobozok hullad�k�val telisz�rt aszfaltja is olvadozott m�r a ny�rk�z�pi rekkenetben, amikor Buchenwaldban engem is megk�rdeztek: volna-e kedvem v�llalkozni az �tra? T�bbnyire fiatalok menn�nk, z�m�k, szem�veges, �szbe csavarodott haj� ember, a magyar l�gerbizotts�g egy m�lt�s�g�nak vezet�s�vel, aki �ti �gyeinket int�zn�. Most van teheraut�, no meg hajland�s�g is az amerikai katon�kban, hogy egy darabon elvigyenek kelet fel�: a t�bbi m�r a mi dolgunk, mondta, s buzd�tott, sz�l�tsuk „Mikl�s b�csinak”. Az �letet – tette hozz� – folytatnunk kell, s h�t csakugyan, egyebet igen nem is tehet�nk elv�gre, bel�ttam, ha m�r egyszer �gy hozta m�dunk, hogy megtehetj�k egy�ltal�ban, term�szetesen. Nagyj�ban-eg�sz�ben �pk�zl�bnak is mondhattam m�r magam, eltekintve egyn�mely furcsas�gt�l, kisebb alkalmatlans�gt�l. �gy ha testem valamely pontj�n p�ld�ul h�somba v�jtam az ujjam, hossz� id�n �t ott l�tszott m�g a nyoma, a homorulata, ak�rha valami �lettelen, rugalmatlan anyagba, mondjuk sajtba vagy viaszba v�stem volna. Arcom is meglepett kiss�, mikor a n�hai SS-k�rh�z egyik lak�lyos, t�k�rrel is berendezett szob�j�ban el�sz�r l�ttam meg, mivel r�gebbr�l egy m�sik arcra eml�keztem. Ennek, amit most n�ztem, a p�r centim�ternyire kiserkent haja alatt f�lt�n�en alacsony homloka, fur�n kisz�lesed� f�lt�vein�l k�t �jdonat�j idomtalan duzzanata, m�shol puha t�sk�i, zacsk�i, eg�sz�ben – valamikori olvasm�nyaim tan�s�ga szerint legal�bbis – ink�bb k�l�nf�le k�jekben, gy�ny�r�kben ki�rdemes�lt, s ezek miatt korai aggkorra jutott embereket jellemz� r�ncai, red�i, von�sai voltak, s apr�v� v�lt szem�nek is m�s, bar�ts�gosabb, mondhatn�m bizalomgerjeszt�bb n�z�s�t tartottam m�g az eszemben r�la. No meg s�ntik�ltam, jobb l�bamat h�ztam m�g magam ut�n egy kev�ss�: sebaj – ekk�nt Mikl�s b�csi –, a hazai leveg� rendbe hozza. Otthon – jelentette ki – �j haz�t csin�lunk majd, s kezdetnek p�r dalra tan�tott mindj�rt meg. Ha k�zs�geken, kisv�rosokon kelt�nk �t gyalogszerrel – ami utunk sor�n el�-el�ad�dott olykor –, ezekb�l �nekelt�nk azt�n, katon�san h�rmas sorokba rendez�dve. �n magam k�l�n�sk�pp a „Madrid hat�r�n, �llunk a v�rt�n” kezdet�t kedveltem – nem is tudn�m alapj�ban megmondani, hogy mi�rt – igen meg. Egy�b okb�l, de sz�vesen �nekeltem m�g egy m�sikat is, kiv�ltk�pp ennek a r�szlet�nek kedv��rt: „E-g�sz nap r�-b�-t�-lunk / �s majd’ hogy �-hen nem ve-sz�nk. / De fog-ja m�r a fegyvert mun-k�ba-t�rt kez�nk!” Megint m�s�rt sz�veltem viszont azt, amiben meg ez a sor szerepelt: „A pr�-le-t�-rok i-fj� g�r-d�ja mi va-gyunk”, mely ut�n, rendes besz�dhangon, azt kellett ki�ltva k�zbesz�rnunk: „Rotfront!”, mivel ilyenkor mindannyiszor j�l f�lfoghattam egy-egy becsuk�d� ablak z�rren�s�t vagy ajt� csap�d�s�t, mindannyiszor �szrevehettem egy-egy, a kapuk alj�n sebesen tovasurran� vagy m�g�tt�k siet�sen elt�n� embert, n�metet.

M�sk�l�nben k�nny� poggy�sszal: n�melyest k�nyelmetlen form�j�, mert t�lont�l sz�k, ehhez k�pest viszont t�lont�l is hossz�, vil�gosk�k v�szonalkalmatoss�ggal – amerikaiak katonazs�kj�val v�gtam az �tnak. Benne k�t vastag takar�m, v�lt�snyi feh�rnem�, SS-ek odahagyott rakt�r�b�l val� sz�rke, j� sz�v�s�, csukl�j�n meg nyak�n z�ld s�vval d�sz�tett pul�ver, no meg n�mi �traval� is: konzerv, egyebek. Magamon az amerikai hadsereg z�ld poszt�nadr�gj�t, tart�snak �g�rkez�, gumitalp� f�z�scip�j�t, f�l�tte kikezdhetetlen b�rb�l val� l�bsz�rv�d�j�t viseltem, a hozz� haszn�latos sz�jakkal, csatokkal. Fejemre fura alak�, az �vszakhoz mindenesetre kiss� neh�znek bizonyul� sapk�t ker�tettem, melyet meredek ellenz�, a tetej�n meg �leivel, cs�csaival ferd�n �ll� n�gyzet, m�rtani neve szerint – jutott r�gm�lt iskolaid�kb�l eszembe – rombusz d�sz�tett, s valamikor egy lengyel tiszt hordhatta �n el�ttem, amint mondt�k. Kab�tf�l�re is jobb fajt�ra tehettem volna t�n szert a rakt�rakb�l, de h�t v�g�l az �pp csup�n sz�m meg h�romsz�g n�lk�li, de egy�bk�nt v�ltozatlan, j�l kiszolg�lt, szokott, �reg cs�kos j�sz�ggal is be�rtem, s�t egyenest v�lasztottam, mondhatn�m ragaszkodtam hozz�: �gy legal�bb nincs f�lre�rt�s – v�lekedtem –, no meg azonf�l�l igen kellemes, c�lszer�, h�s viseletnek is tal�ltam, legal�bbis �gy, ny�ron. Az utat teheraut�kon, szek�ren, gyalogosan, k�zj�rm�v�n tett�k meg – mikor mint tudtak szolg�latunkra �llni a k�l�nb�z� hadseregek. Aludtunk �kr�sfogat szek�rderek�ban, elhagyatott iskolaterem padjain meg katedr�j�n, vagy csak �gy, a csillagf�nyes ny�ri �gbolt alatt, takaros, m�zeskal�csforma h�zak k�zti park �gy�sain, puha gyep�n. M�g haj�k�ztunk is egy – a Dun�ra eml�kez� szemnek legal�bbis – kisebb folyamon, neve szerint, mint megtudtam, az Elb�n, s j�rtam egy helyen, l�that�an valamikori v�rosban is, mely most azonban mind�ssze k�rak�sokb�l meg imitt-amott egy-egy fekete, �res falb�l �llott. E falaknak, t�rmel�keknek, no meg a hidak maradv�nyainak t�v�ben �ltek, laktak, h�ltak most az itteni emberek, s pr�b�ltam �r�lni, term�szetesen, csak h�t �reznem kellett: �pp �k fesz�lyeztek n�mileg ebben. Kocsik�ztam piros sz�n� villamoson, s utaztam val�di vonaton, mely val�di kocsikat s benn�k val�di, emberek sz�m�ra val� f�lk�ket h�zott – ha az �n sz�momra t�rt�netesen a tetej�k�n ker�lt is csup�n hely. Kisz�lltam egy v�rosban, ahol a cseh sz� mellett m�r magyart is sokat hallottam, s am�g az �g�rt esti csatlakoz�st v�rtuk, az �llom�s k�rny�k�n asszonyok, �regek, f�rfiak, k�l�nf�le emberek gy�ltek k�r�nk. �rdekl�dtek: koncentr�ci�s t�borb�l j�v�nk-e, �s sokunkat faggattak, �gy engem is, nem tal�lkoztam-e ott v�letlen�l hozz�tartoz�jukkal, bizonyos ilyen vagy olyan nev� emberrel. Mondtam n�kik, hogy koncentr�ci�s t�borokban �ltal�ban nincs igen nev�k az embereknek. Akkor meg iparkodtak k�lsej�ket, arcukat, hajuk sz�n�t, jellemz� von�saikat le�rni, s pr�b�ltam meg�rtetni v�l�k: hi�baval�, hisz koncentr�ci�s t�borokban t�bbnyire igen megv�ltoznak az emberek. Amire azut�n lassacsk�n sz�tsz�ledtek k�r�lem, egynek a kiv�tel�vel, aki nagy ny�riasan csak inget meg nadr�got viselt, k�zb�l pedig a k�t h�velykujj�t, melyeket k�toldalt, a nadr�gtart�j�nak sz�rai mellett illesztett az �vhely m�g�, m�g a t�bbi ujja meg k�v�lr�l dobolt, j�tszadozott ezalatt a sz�veten. Ez arra volt k�v�ncsi, ami meg is mosolyogtatott kiss�, hogy l�ttam-e a g�zkamr�kat. Mondtam is neki: – Akkor most nem besz�lgetn�nk. – No igen – felelte, de hogy csakugyan voltak-e g�zkamr�k, s mondtam neki, hogyne, egyebek k�zt g�zkamr�k is vannak, term�szetesen: minden att�l f�gg – tettem m�g hozz� –, hogy mely t�borban mif�le is j�rja. Auschwitzban p�ld�ul sz�m�thatunk r�. �n viszont – jegyeztem meg – Buchenwaldb�l j�ttem. – Honnan? – k�rdezte �, �s meg kellett ism�telnem: – Buchenwaldb�l. – Teh�t Buchenwaldb�l – b�lintott, s mondtam neki: – Onnan. – Amire azt mondta: – Nos, v�rjunk csak – merev, szigor�, kiss� valahogy m�r-m�r leck�ztet� arccal. – Teh�t �n – s nem is tudom, mi�rt, de szinte eg�sz megillet�d�tt� tett valahogy ez az igen komolyan, mondhatn�m n�mik�pp szertart�sosan hangz� megsz�l�t�sa – hallott a g�zkamr�kr�l –, s mondtam neki: hogyne. – Mindamellett – �gy folytatta �, m�g mindig ugyanazzal a merev, mintegy a dolgok k�zt rendet, vil�goss�got teremt� arccal – �n szem�ly szerint, a saj�t szem�vel azonban m�gsem gy�z�d�tt meg r�la –, s el kellett ismernem: nem. Amire ezt a megjegyz�st tette: – Vagy �gy –, majd kurt�n biccentve tov�bbs�t�lt, mereven, kih�zott h�ttal, s �gy n�ztem, hogy el�gedetten is valamik�pp, hacsak nem t�vedtem. Hamarosan azt�n sz�ltak: roham, benn a vonat, �s siker�lt is igen t�rhet� helyet fognom, a felj�r� sz�les fal�pcs�j�n. Reggelt�jban arra �bredtem, hogy vid�man p�f�g�nk. K�s�bb meg arra v�ltam figyelmess�, hogy a helys�gek neveit m�r minden�tt magyarul olvashatom. Az a v�zt�k�r – mutatt�k –, mely amonnan a szemem k�pr�ztatja, m�r a Duna, ez a f�ld itt k�r�s-k�r�l – mondt�k –, mely csak �gy izzott, rezgett a korai ver�f�nyt�l, m�r magyar. Egy id� m�lva �t�tt-kopott tet� al�, a v�g�ben kit�rt �veg� ablakokkal teli csarnokba �rt�nk: a Nyugati p�lyaudvar, emlegett�k k�r�l�ttem, s az is volt csakugyan, nagyj�ban-eg�sz�ben r�ismertem.

Odakinn, az �p�let el�tt a nap egyenesen a j�rd�ra t�z�tt. Nagy volt a meleg, a l�rma, a por meg a forgalom. A villamosok s�rg�k voltak, rajtuk hatos sz�mjegy: �gy h�t ez sem v�ltozott. �rusok is akadtak, furcsa s�tem�nyekkel, �js�gokkal, m�s egy�bbel. Az emberek igen sz�pek voltak, s l�that�an mindnek dolga, fontos elfoglalts�ga, mind sietett, nyargalt, futott valahov�, l�kd�s�dve, k�l�nf�le ir�nyokba. Min�k�nk is – �rtes�ltem – a seg�lyhelyre kell t�st�nt jutnunk, ott a nev�nket m�g azon meleg�ben leadnunk, hogy legels�bben is p�nzhez, iratokhoz – az �let imm�r elengedhetetlen tartoz�kaihoz jussunk. Ez a bizonyos hely – tudtam meg – �pp a m�sik: a Keleti p�lyaudvar k�rny�k�n lelhet�, s mindj�rt a legels� utcasarkon meg is sz�lltunk egy villamost. B�r az utc�kat kopottasnak, a h�zak sor�t itt-ott fogh�jasnak, a megl�v�ket pedig megviseltnek, m�shol hi�nyosnak, lyukasnak meg ablaktalannak tal�ltam, az �tvonalra k�r�lbel�l m�gis r�ismertem, s ugyan�gy arra a t�rre is, ahol egy id� m�lt�n kisz�lltunk. A seg�lyhelyet �pp szemk�zt a, csakugyan, m�g eszemben lev� mozival, nagyobb, sz�rke, cs�f k�z�p�letben tal�ltuk: udvara, el�csarnoka, folyos�i m�ris tele emberekkel. �ltek, �lltak, s�r�gtek-forogtak, l�rm�ztak, fecsegtek vagy hallgattak. Sokan voltak szedett-vedett �lt�z�kben, l�gerrakt�rak, hadseregek levetett holmij�ban, sapk�j�ban, n�melyek cs�kos kab�tban, mint �n is, de m�r polg�riasan kics�pve is, feh�r ingben, nyakkend�vel, h�tul �sszekulcsolt k�zzel fontos �gyekr�l tanakodva megint, m�lt�s�gtelin, �gy, mint mikor ennekel�tte m�g Auschwitzba mentek. Egy helyen l�gerek viszonyait id�zt�k f�l, vetett�k �ssze, m�shol a seg�ts�g �sszeg�nek, m�rt�k�nek a lehet� kil�t�sait taglalgatt�k, megint m�sok az �gymenetben v�ltek k�r�lm�nyesked�st, jogtalan kiv�lts�gokat, m�soknak az � k�rukra val� el�ny�t, igaztalans�gokat f�lismerni, de egyetlen dologban mindenki egyet�rtett: v�rakozni kell, �spedig mindenesetre sok�. Csakhogy ez engem igen untatott, s �gy azt�n, v�llamra v�ve a zs�komat, hamarost vissza az udvarra, onnan meg ki, a kapu el� ballagtam. Megint l�ttam a mozit, s eszembe jutott, ha jobb k�z ir�nyban t�n egy, de legf�ljebb k�t sarkot menn�k, utamat – ha be nem csap eml�kezetem – a Nefelejcs utca keresztezn�.

A h�zat k�nnyen megtal�ltam: megvolt, s miben sem k�l�nb�z�tt az utca t�bbi s�rga vagy sz�rke, n�mileg roskatag h�zait�l – m�rmint ahogy legal�bbis n�kem tetszett. A h�v�s kapualjban megtudtam a v�n, szam�rf�les n�vjegyz�kb�l, hogy a sz�m is egyezik, �s eg�sz a m�sodik emeletre kell f�lmennem. Lassacsk�n kapaszkodtam az avas, kiss� savanyk�s illat� l�pcs�h�zban, melynek ablak�b�l a f�gg� k�rfolyos�kra, odalenn meg a b�natosan tiszta h�zudvarra l�ttam: k�zep�n n�mi gyep, no meg a szokott szomork�s fa iparkodott, csenev�sz, poros lombozattal. Szemk�zt bek�t�tt haj� asszony sietett �pp ki f�rg�n a porronggyal, m�shonnan r�di� muzsikaszava �rt f�lemhez, s valahol egy gyerek is b�mb�lt, de �ktelen�l. Amikor azt�n kiny�lt el�ttem egy ajt�, igen meglep�dtem, mivel oly hossz� id� ut�n egyszerre csak Citrom Bandi apr�, ferde szem�t l�ttam ism�t magam el�tt, csakhogy ez�ttal egy m�g el�gg� fiatal, fekete haj�, kiss� z�m�k �s nemigen magas n� arc�ban. H�trah�k�lt kiss�, bizony�ra t�n – v�ltem – a kab�tom miatt, s hogy orromra ne tal�lja csukni m�g valamik�pp az ajt�t, mindj�rt k�rdeztem: – Citrom Bandi itthon van-e? – Azt felelte: – Nincsen. – K�rdeztem, hogy most-e csup�n, a jelen pillanatban, amire azt mondta, kicsik�t megr�zva fej�t �s a szem�t is lehunyva k�zben: – Egy�ltal�n –, s csak mikor megint kinyitotta, vettem �szre, hogy aluls� szempill�i most egy kev�ske nedvess�gt�l f�nylenek. Kiss� a sz�ja is megvonaglott, s akkor h�t azt tal�ltam, legjobb mihamar�bb szedelk�zn�m – hanem az el�szoba hom�ly�b�l egyszerre sov�ny, fejkend�s, s�t�t ruh�s id�s asszony ker�lt el�, s el�bb m�g n�ki is mondanom kellett: – Citrom Bandit keresem –, s � is mondta: – Nincs itthon. – � azonban azon a n�zeten volt: – J�jj�n vissza m�skor. P�r nap m�lva tal�n –, s �szrevettem, hogy a fiatalabb n� erre, de valami furcsa, elh�r�t� s ugyanakkor m�gis valamik�pp er�tlen mozdulattal oldalt ford�totta kiss� a fej�t, mik�zben keze k�ls� oldal�t a sz�j�hoz emelte, olyasform�n, mintha valamilyen kik�v�nkoz� sz�t, hangot akarna t�n elnyomni, mag�ba fojtani mintegy. Azt�n el kellett m�g mondanom az �regasszonynak: – Egy�tt voltunk – magyar�zkodnom: – Zeitzban –, s valahogyan szigor�, m�r-m�r sz�mon k�r� k�rd�s�re: – �s mi�rt nem egy�tt j�ttek haza? – menteget�zn�m szinte: – Elv�ltunk. �n azt�n m�shov� ker�ltem. – Azt is tudni akarta: – Vannak-e m�g magyarok odakint? –, s azt feleltem: – Hogyne, sokan. – Amire, bizonyos l�that� diadallal, azt mondta a fiatal n�nek: – L�tod! –, n�kem meg: – Mondom mindig, hogy m�g csak most kezdenek j�nni. De a l�nyom t�relmetlen, � m�r nem akar hinni – s m�r-m�r azt mondtam, de azt�n ink�bb elhallgattam m�gis, hogy az �n n�zetem szerint bizony � az �rtelmesebb, � ismeri Citrom Bandit jobban. Azt�n m�g h�vott: ker�ljek beljebb, de azt v�laszoltam, el�bb m�g haza is kell mennem. – Biztosan v�rj�k a sz�lei – mondta, s azt feleltem: – Hogyne. – No akkor – jegyezte m�g meg – siessen, hadd �r�ljenek –, s azzal el is mentem.

A p�lyaudvarhoz �rve, mivel kezdtem igen �rezni a l�bom, no meg mivel a sok t�bbi k�zt a r�gr�l ismert sz�mmal is �pp elib�m kanyarodott egy, villamosra sz�lltam. Szik�r �regasszony h�z�dott a nyitott peronon egy kiss� f�lr�bb, fura, �divat� csipkegall�rban. Hamarosan egy ember j�tt, sapk�ban, egyenruh�ban, �s a jegyemet k�rte. Mondtam n�ki: nincsen. Ind�tv�nyozta: v�ltsak. Mondtam: idegenb�l j�v�k, nincsen p�nzem. Akkor megn�zte a kab�tomat, engem, s azut�n meg az �regasszonyt is, majd �rt�semre adta, hogy az utaz�snak t�rv�nyei vannak, s ezeket a t�rv�nyeket nem �, hanem az � f�l�tte �ll�k hozt�k. – Ha nem v�lt jegyet, le kell sz�llnia – volt a v�lem�nye. Mondtam neki: de hisz f�j a l�bam, s erre, �szrevettem, az �regasszony ki, a t�j�k fel� fordult, de oly s�rt�d�tten valahogyan, mintha csak n�ki h�nytam volna a szem�re net�n, nem tudn�m, m�rt. De a kocsi nyitott ajtaj�n, m�r messzir�l nagy l�rm�val, termetes, fekete, csapzott ember cs�rtetett ki. Nyitott inget, vil�gos v�szon�lt�nyt, a v�ll�r�l sz�jon f�gg� fekete dobozt, kez�ben meg iratt�sk�t hordott. Mif�le dolog ez, ki�ltotta, �s: – Adjon egy jegyet! – int�zkedett, p�nzdarabot ny�jtva, l�kve ink�bb a kalauznak oda. Pr�b�ltam k�sz�netet mondani, de f�lbeszak�tott, indulatosan tekintve k�rbe: – Ink�bb n�melyeknek sz�gyenkezni�k kellene – sz�lt, de a kalauz m�r a kocsiban j�rt, az �regasszony meg tov�bbra is kin�zett. Akkor, megenyh�lt arccal, �nfel�m fordult. K�rdezte: – N�metorsz�gb�l j�ssz, fiam? – Igen. – Koncentr�ci�s t�borb�l-e? – Term�szetesen. – Melyikb�l? A buchenwaldib�l. – Igen, hallotta m�r h�r�t, tudja, az is „a n�ci pokolnak volt egyik bugyra” – �gy mondta. – Honnan hurcoltak el? – Budapestr�l. – Meddig volt�l oda? – Egy �vig, eg�sz�ben. – Sok mindent l�thatt�l fiacsk�m, sok borzalmat – mondta arra, s nem feleltem semmit. No de – �gy folytatta – f�, hogy v�ge, elm�lt, s f�lder�l� arccal a h�zakra mutatva, melyek k�zt �pp cs�r�mp�lt�nk, �rdekl�d�tt; mit �rzek vajon most, �jra itthon, s a v�ros l�tt�n, melyet elhagytam? Mondtam neki: – Gy�l�letet. – Elhallgatott, de hamarosan azt az �szrev�telt tette, hogy meg kell, sajnos, �rtenie az �rzelmemet. Egy�bk�nt �szerinte „adott helyzetben” a gy�l�letnek is megvan a maga helye, szerepe, „s�t haszna”, �s f�lt�telezi, tette hozz�, egyet�rt�nk �s j�l tudja, hogy kit gy�l�l�k. Mondtam neki: – Mindenkit. – Megint elhallgatott, ez�ttal m�r hosszabb id�re, ut�na meg �jra kezdte: – Sok borzalmon kellett-e kereszt�lmenned? –, s azt feleltem, att�l f�gg, mit tart borzalomnak. Bizony�ra – mondta erre, n�mik�ppen fesz�lyezettnek l�tsz� arccal – sokat kellett n�lk�l�zn�m, �heznem, �s val�sz�n�leg vertek is tal�n, s mondtam neki: term�szetesen. – Mi�rt mondod, �des fiam – ki�ltott arra fel, de m�r-m�r �gy n�ztem, a t�relm�t vesztve –, mindenre azt, hogy „term�szetesen”, �s mindig olyasmire, ami pedig egy�ltal�n nem az?! – Mondtam: koncentr�ci�s t�borban ez term�szetes. – Igen, igen – �gy � –, ott igen, de… – s itt elakadt, habozott kiss� – de… noh�t, de maga a koncentr�ci�s t�bor nem term�szetes! – bukkant v�gre a megfelel� sz�ra mintegy, s nem is feleltem n�ki semmit, mivel kezdtem lassan bel�tni: egy s m�s dologr�l sosem vit�zhatunk, �gy l�tszik, idegenekkel, tudatlanokkal, bizonyos �rtelemben v�ve gyerekekkel, hogy �gy mondjam. K�l�nben is – kaptam magam a v�ltozatlanul ott lev�, s �ppen csak egy kiss� kop�rabb� �s gondozatlanabb� v�lt t�rr�l rajta –, ideje lesz�llanom, �s ezt be is jelentettem neki. De velem tartott, s egy �rnyas, t�ml�ja vesztett padot mutatva arr�bb, ind�tv�nyozta: telepedn�nk oda egy percre.

El�sz�r n�melyest bizonytalankodni l�tszott. Val�j�ban – jegyezte meg – most kezdenek m�g csak „igaz�n felt�rulni a r�ms�gek”, �s hozz�tette, hogy „a vil�g egyel�re �rtetlen�l �ll a k�rd�s el�tt: hogyan, mik�nt is t�rt�nhetett mindez egy�ltal�n meg”? Nem sz�ltam semmit, �s akkor eg�sz fel�m fordulva, egyszerre csak azt mondta: – Nem akarn�l, fiacsk�m, besz�molni az �lm�nyeidr�l? – Elcsod�lkoztam kiss�, �s azt feleltem, hogy roppant sok �rdekeset nemigen tudn�k mondani n�ki. Akkor mosolygott kicsik�t, �s azt mondta: – Nem nekem: a vil�gnak. – Amire, m�g jobban csod�lkozva, tudakoltam t�le: – De h�t mir�l? – A l�gerek pokl�r�l – v�laszolta �, melyre �n azt jegyeztem meg, hogy err�l meg egy�ltal�ban semmit se mondhatok, mivel a pokolt nem ismerem, �s m�g csak elk�pzelni se tudn�m. De � kijelentette, ez csak aff�le hasonlat: – Nem pokolnak kell-e – k�rdezte – elk�pzeln�nk a koncentr�ci�s t�bort? – �s azt feleltem, sarkammal k�zben n�h�ny karik�t �rva l�bam al� a porba, hogy ezt mindenki a maga m�dja �s kedve szerint k�pzelheti el, hogy az �n r�szemr�l azonban mindenesetre csak a koncentr�ci�s t�bort tudom elk�pzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem. – De ha, mondjuk, m�gis? – er�sk�d�tt, s p�r �jabb karika ut�n azt feleltem: – Akkor olyan helynek k�pzeln�m, ahol nem lehet unatkozni –; m�rpedig, tettem hozz�, koncentr�ci�s t�borban lehetett, m�g Auschwitzban is – m�r bizonyos f�lt�telek k�zt, persze. Arra hallgatott egy kicsit, majd meg azt k�rdezte, de n�mik�pp valahogy m�r-m�r a kedve ellen�re szinte, �gy �reztem: – �s ezt mivel magyar�zod? –, s kis gondolkod�s ut�n azt tal�ltam: – Az id�vel. – Hogyhogy az id�vel? – �gy, hogy az id� seg�t. – Seg�t…? miben? – Mindenben –, s pr�b�ltam neki elmagyar�zni, mennyire m�s dolog p�ld�ul meg�rkezni egy, ha nem is �ppen f�ny�z�, de eg�sz�ben elfogadhat�, tiszta, takaros �llom�sra, ahol csak lassacsk�n, id�rendben, fokonk�nt vil�gosodik meg el�tt�nk minden. Mire egy fokozaton t�l vagyunk, magunk m�g�tt tudjuk, m�ris j�n a k�vetkez�. Mire azt�n mindent megtudunk, m�r meg is �rtett�nk mindent. S mialatt mindent meg�rt, ezenk�zben nem marad t�tlen az ember: m�ris v�gzi az �j dolg�t, �l, cselekszik, mozog, teljes�ti minden �jabb fok minden �jabb k�vetelm�ny�t. Ha viszont nem volna ez az id�rend, s az eg�sz ismeret mindj�rt egyszerre, ott a helysz�nen z�dulna r�nk, meglehet, azt el sem b�rn� t�n se kopony�nk, sem a sz�v�nk – pr�b�ltam valamennyire megvil�g�tani n�ki, amire �, zseb�b�l k�zben szakadozott papiros� dobozt hal�szva el�, melynek gy�r�tt cigarett�it �nfel�m is idetartotta, de elh�r�tottam, majd k�t nagy szippant�s ut�n k�t k�ny�kkel a t�rd�re t�maszkodva, �gy el�red�nt�tt fels�testtel �s r�m se n�zve, kiss� valahogy �rctelen, tompa hangon ezt mondta: – �rtem. – M�sr�szt – folytattam –, az ebben a hiba, mondhatn�m h�tr�ny, hogy az id�t viszont el is kell t�lteni. L�ttam p�ld�ul – mondtam neki – foglyokat, akik n�gy, hat vagy �ppen tizenk�t esztendeje voltak m�r, pontosabban: voltak m�g mindig meg – koncentr�ci�s t�borban. M�rmost ezeknek az embereknek mindezt a n�gy, hat vagy tizenk�t esztend�t, vagyis ut�bbi esetben tizenk�tszer h�romsz�zhatvan�t napot, azaz tizenk�tszer, h�romsz�zhatvan�tsz�r huszonn�gy �r�t, tov�bb� tizenk�tszer, h�romsz�zhatvan�tsz�r, huszonn�gyszer… s mindezt vissza, pillanatonk�nt, percenk�nt, �r�nk�nt, naponk�nt: vagyis v�gig az eg�szet el kellett valahogy t�lteni�k. Megint m�sr�szt viszont – f�ztem tov�bb – �pp ez seg�thetett �n�kik is, mert ha mindez a tizenk�tszer, h�romsz�zhatvan�tsz�r, huszonn�gyszer, hatvanszor �s �jra hatvanszornyi id� mind egyszerre, egyetlen csap�ssal szakadt volna a nyakukba, �gy bizony�ra �k se �llt�k volna – mint ahogy �gy �llani b�rt�k – se testtel, sem aggyal. S mivel hallgatott, hozz�tettem m�g: – �gy kell h�t k�r�lbel�l elk�pzelni. – � meg erre, ugyan�gy, mint el�bb, csak cigaretta helyett, amit id�k�zben eldobott m�r, ez�ttal az arc�t tartva mind a k�t kez�ben, s tal�n ett�l m�g tomp�bb, m�g fojtottabb hangon azt mondta: – Nem, nem lehet elk�pzelni –, s r�szemr�l ezt be is l�ttam. Gondoltam is: akkor h�t, �gy l�tszik, ez�rt mondanak helyette ink�bb poklot, bizony�ra.

De azt�n hamarosan f�legyenesedett, az �r�j�ra n�zett, �s megv�ltozott az arca. Tudtomra adta: �js�g�r�, m�gpedig – mint hozz�tette: – „egy demokratikus lapn�l”, s akkor j�ttem csak r�, hogy egyik-m�sik szava kire is eml�keztetett m�r eddig is a t�volb�l: Vili b�csi�ra – ha, elismertem, annyi k�l�nbs�ggel, mondhatn�m hiteless�ggel is, mint amennyit k�r�lbel�l, mondjuk a rabbi szavaiban, s kiv�ltk�pp a tetteiben, a makacss�ga m�rt�k�ben tudn�k f�lismerni, ha p�ld�ul a Lajos b�csi�val vetn�m �ssze. Ez a gondolat juttatta egyszerre eszembe, eszm�ltetett, most el�sz�r tulajdonk�pp val�s�gosan is, a val�sz�n�, hamaros viszontl�t�sra, s �gy az �js�g�r� mond�k�j�t azt�n m�r csak f�lf�llel k�vettem. Szeretn� – mondta – a tal�lkoz�sunk v�letlenj�t „szerencs�s v�letlenn�” alak�tani. Ind�tv�nyozta: �rjunk cikket, ind�tsunk „cikksorozatot”. A cikkeket � �rn�, de kiz�r�lag az �n szavaim alapj�n. �gy n�mi p�nzhez is juthatn�k, aminek bizony�ra haszn�t l�tn�m az „�j �let” kezdet�n, hab�r – tette n�mileg szabadkoz� mosollyal hozz� – igen sokat „nem aj�nlhat fel”, mivel a lap m�g �j �s „anyagi er�forr�sai egyel�re csek�lyek”. De jelen pillanatban, �gy tartotta, nem is ez a legfontosabb, hanem „a m�g v�rz� sebek begy�gy�t�sa �s a b�n�s�k megb�ntet�se”. Mindenekel�tt is azonban „meg kell mozgatni a k�zv�lem�nyt”, eloszlatni a „f�sults�got, k�z�nyt, s�t k�telyt”. A k�zhelyek itt mit sem �rnek, az okok, az igazs�g felt�r�s�ra van, �szerinte, sz�ks�g, b�rmily „f�jdalmas megpr�b�ltat�s” is szemben�zn�nk vele. Az �n szavaimban „sok eredetis�get”, eg�sz�kben a kor megnyilv�nul�s�t, az id�k – ha j�l �rtettem – valami „szomor� b�lyeg�t” l�tja, ami „�j, egy�ni sz�n a t�nyanyagok f�raszt� �radat�ban” – �gy mondta, �s a v�lem�nyemet k�rdezte. Megjegyeztem, hogy els�bben is a magam �gy�t k�ne elint�znem, de f�lre�rthetett, �gy l�tszik, mert azt mondta: – Nem. Ez m�r nemcsak a te �gyed t�bb�. Mindny�junk�, a vil�g� –, s mondtam neki, igen, de h�t most m�r ideje volna hazamennem; akkor „eln�z�semet” k�rte. Fel�lltunk, de m�g t�tov�zni, valamit fontolgatni l�tszott. Nem kezdhetn�nk-e vajon – k�rdezte – a cikkeket egy f�nyk�ppel a viszontl�t�s pillanat�r�l? Nem feleltem semmit, s akkor, apr� f�lmosollyal, azt a megjegyz�st tette, hogy „az �js�g�r�t n�melykor tapintatlans�gra k�nyszer�ti a mesters�ge”, de h�t ha n�kem nincs �nyemre, a maga r�sz�r�l nem k�v�nn� „er�ltetni”. Azt�n le�lt, a t�rden fekete noteszk�nyvet nyitott ki, s jegyzett valamit sebes k�zzel bel�, majd kit�pte a lapot, s megint f�l�llva, n�kem ny�jtotta ide. Az � neve �s szerkeszt�s�g�nek c�me van rajta, �s „a k�zeli viszontl�t�s rem�ny�ben” b�cs�zik t�lem, mondta, majd meleg, h�sos, kiss� izzadt tenyer�nek bar�ts�gos szor�t�s�t �reztem. A v�le val� besz�lget�st magam is kellemesnek, pihentet�nek, s �t mag�t is rokonszenvesnek �s j�akarat�nak tal�ltam. M�g megv�rtam, m�g alakja elv�sz a j�r�kel�k forgatag�ban, s azt�n dobtam csak el a c�dul�j�t.

P�r l�p�s ut�n a h�zunkra ismertem. Megvolt, �ps�gben, teljesen rendben. A kapualjban is a r�gi szag, a r�csos akn�j�ban nyugv� rozoga lift meg a s�rg�ra koptatott �reg l�pcs�k fogadtak, s f�ljebb, a l�pcs�h�z egy bizonyos meghitt, saj�ts�gos pillanat�r�l eml�kezetes kanyarulat�t is ott �dv�z�lhettem. Az emeletre �rve, cs�ngettem ajt�nkon. Hamarosan ki is ny�lott, de �pp csak annyira, amennyire a bels� z�r, amolyan kamp�s retesz, rigli l�nca megengedte, s meg is lep�dtem kiss�, mivel eff�le szerkezetre r�gebbr�l nem eml�keztem. Az ajt�r�sb�l is idegen arc: k�r�lbel�l k�z�pkor� n�nek a s�rga �s csontos arca n�zett r�m ki. K�rdezte, kit keresek, s mondtam neki: itt lakom. – Nem – felelte � –, itt mi lakunk –, s m�r csukta is volna az ajt�t, de nem tudta, mivel a l�bammal visszatartottam. Pr�b�ltam n�ki elmagyar�zni: t�ved�s, hisz innen mentem el, s eg�szen bizonyos, hogy itt lakunk, � meg viszont n�kem bizonygatta: �n t�vedek, minthogy itt k�ts�gk�v�l �k laknak, sz�ves, udvarias, de sajn�lkoz� fejr�z�ssal, mik�zben � az ajt�t becsukni, �n meg ebben visszatartani iparkodtam egyre. Egy pillanatban azt�n, mikor f�ln�ztem a sz�mra: nem v�thettem-e el t�n m�gis az ajt�t, s ezalatt engedhetett, �gy l�tszik, a l�bam, az � t�rekv�se bizonyult sikeresebbnek, s hallottam, amint a becsap�d� z�rra k�tszer is r�forgatta a kulcsot.

Vissza, a l�pcs�kh�z menet ismer�s ajt� torpantott meg. Becs�ngettem: k�v�r, termetes asszonys�g v�lt csakhamar l�that�v�. M�ris csukta volna – imm�r szokott m�dra – � is beljebb az ajt�t; hanem a h�ta m�g�tt szem�veg villant, �s a hom�lyban Fleischmann b�csi sz�rke arca k�dl�tt fel. �mellette tereb�lyes has, papucs, nagy, v�r�s fej, gyermekies v�laszt�k s egy szivar kihamvadt csonkja: az �reg Steiner bontakozott ki, �pp�gy, ahogy idehagytam �ket legut�bb, tegnap mintegy, a v�mh�z el�tti est�n. �lltak, n�ztek, majd a nevem ki�ltott�k, �s az �reg Steiner meg is �lelt, �gy, amint voltam, sapk�san, izzadtan, cs�kos kab�tomban. Magukkal vittek be, a szob�ba, Fleischmann n�ni meg a konyh�ba sietett, „egy falat harapnival�nak” ut�nan�zni, mint mondta. V�laszolnom kellett a szokott k�rd�sekre: honnan, mint, mikor, hogyan? – majd meg �n �rdekl�dtem, s megtudtam, hogy lak�sunkban val�ban, m�r m�sok laknak. Tudakoltam: – �s mi? –, s mivel valahogyan nehezen fogtak hozz�, k�rdeztem: – Ap�m? –, amire meg v�gk�pp elhallgattak. R�vid id� m�lva egy k�z – azt hiszem, t�n a Steiner b�csi� – emelkedett lassan a magasba, kelt �tra, majd telepedett r�, ak�r egy �vatos, �reg denev�r, a karomra. Abb�l, amit azut�n elmondtak, l�nyeg�ben annyit vettem ki, hogy „a gy�szh�r val�dis�g�ban, sajnos, nem k�telkedhet�nk”, mivel ez „volt bajt�rsak tan�s�g�n alapszik”, akik szerint ap�m „r�vid szenved�s ut�n hunyt el”, egy „n�metorsz�gi t�borban”, amely azonban tulajdonk�pp ausztriai ter�leten fekszik, no… hogy is h�vj�k… ejnye, s mondtam:

– Mauthausen. – Mauthausen! – �rvendtek meg arra, majd komorodtak el ism�t: – Igen, �gy van. – K�rdeztem t�l�k azt�n, hogy any�mr�l nincs-e v�letlen valami �rtes�l�s�k, s mindj�rt mondt�k, hogyne, m�gpedig �rvendetes: �l, eg�szs�ges, p�r h�napja itt a h�zban j�rt, �k maguk l�tt�k, besz�ltek vele, �nut�nam k�rdez�sk�d�tt. H�t mostohaany�m? – k�v�ncsiskodtam m�g, s megtudtam: – Bizony, � m�r k�zben f�rjhez ment. – No – tudakoltam –, �s kihez vajon? –, s a n�vn�l most is elakadtak. Egyik azt mondta: – Valami Kov�cs, ha j�l tudom –, a m�sik meg: – Nem, nem Kov�cs, ink�bb Fut�. – Mondtam: – S�t� –, s most is �rvendve b�logattak, bizonykodtak: – �gy van, persze, S�t� –, ugyan�gy, mint el�bb. Sokat k�sz�nhet neki, „tulajdonk�pp mindent”, mondt�k el azt�n: � „mentette �t a vagyont”, � „b�jtatta a neh�z id�kben” – �gy fogalmazt�k. – Tal�n – t�n�d�tt el Fleischmann b�csi – sietett egy kicsit – s ezzel az �reg Steiner is egyet�rtett. – V�geredm�nyben azonban – tette � hozz� – �rthet� –, amit meg viszont a m�sik �reg ismert el.

Azt�n m�g el�ld�g�ltem k�zt�k egy ideig, mivel igen r�g nem �ltem m�r �gy, egy bord� k�rpit�, puha b�rsonyfotelben. Fleischmann n�ni is megj�tt k�zben, s d�szes sz�l� feh�r porcel�n t�ny�ron zs�rral megkent kenyeret hozott, t�rt paprik�val meg v�kony hagymakarik�kkal �kes�tve, mert �gy eml�kezett, hogy ezt r�gebben igen szerettem, s amelyet a jelenre vonatkoz�an is t�st�nt meger�s�tettem. A k�t �reg meg ezalatt elmondta: „bizony, itthon sem volt k�nny�”. Elbesz�l�s�kb�l eg�sz�ben valami kusza, zavaros �s k�vethetetlen esem�ny benyom�s�t, k�d�s k�rvonalait nyertem, amit l�nyeg�ben nem nagyon l�thattam, �rthettem. Ink�bb csak egy sz� igen gyakori, m�r-m�r f�raszt�an s�r� ism�tl�d�s�t vettem a mond�k�jukban �szre, mellyel minden �jabb fordul�t, v�ltoz�st, mozzanatot jel�ltek: �gy p�ld�ul „j�tt” a csillagos h�z, „j�tt” okt�ber tizen�t�dike, „j�ttek” a nyilasok, „j�tt” a gett�, „j�tt” a Duna-part, „j�tt” a felszabadul�s. No meg a szokott hib�t: mintha ez az eg�sz elmos�d�, val�s�ggal elk�pzelhetetlennek tetsz� �s r�szleteiben – ahogy n�ztem – imm�r �n�kik maguknak is teljess�ggel vissza�ll�thatatlan esem�ny nem is a percek, �r�k, napok, hetek �s h�napok rendes medr�ben, hanem �gysz�lv�n mind egyszerre, valahogy egyetlen kavarg�sban, sz�d�letben, mondjuk egy amolyan furcsa, v�ratlanul duhajra fordult d�lut�ni �sszej�vetelen esett volna p�ld�ul meg, mikor a sok r�sztvev� – hogy, hogy nem – hirtelenj�ben mind esz�t veszti, �s v�g�l m�r azt se tudja t�n, hogy mit is csin�l. Egy bizonyos pillanatban azut�n elhallgattak, majd n�mi csend ut�n az �reg Fleischmann egyszerre ezt a k�rd�st int�zte hozz�m: – �s a j�v�re n�zve mik a terveid? – Meglep�dtem kiss�, s mondtam neki: erre nemigen gondoltam m�g. Akkor a m�sik �reg is megmozdult, �s fel�m hajolt a sz�k�n. A denev�r is f�lemelkedett megint, s a karom helyett ez�ttal a t�rdemre ereszkedett r�. – Mindenekel�tt is – �gy sz�lt – el kell felejtened a borzalmakat. – K�rdeztem, egyre meglepettebben: – Mi�rt? – Az�rt – v�laszolta � –, hogy �lni tudj�l –, s Fleischmann b�csi b�lintott, �s hozz�tette: – Szabadon �lni –, amire meg a m�sik �reg b�lintott, �s tette hozz�: – Ilyen teherrel nem kezdhet�nk �j �letet –, s ebben n�melyest igaza is volt, elismertem. Csak h�t nem eg�sz �rtettem, mint k�v�nhatnak olyat, ami lehetetlen, s meg is jegyeztem, hogy ami megt�rt�nt, az megt�rt�nt, s hogy v�gre is nem parancsolhatok az eml�kezetemnek. �j �letet – v�lekedtem – akkor kezdhetn�k csak, ha �jra megsz�letn�k, vagy ha valami b�ntalom, betegs�g vagy eff�le �rn� az elm�met, amit rem�lhet�en t�n csak nem k�v�nnak n�kem. – K�l�nben is – tettem hozz� –, nem vettem �szre, hogy borzalmak voltak –, s akkor, l�ttam, igen meglep�dtek. Hogy �rts�k azt – akart�k tudni –, hogy „nem vettem �szre”? Akkor meg viszont �n k�rdeztem t�l�k: �s �k meg vajon mit csin�ltak azokban a bizonyos „neh�z id�kben”? – H�t… �lt�nk – t�prengett el az egyik. – Megpr�b�ltuk t�l�lni – tette hozz� a m�sik. Azaz teh�t: �k is mindig l�ptek egyet – jegyeztem meg �n. Mit jelentsen ez, hogy „l�ptek”? – �rtetlenkedtek �k, s akkor n�kik is elbesz�ltem, hogyan s mint is ment ez p�ld�ul Auschwitzban. Egy szerelv�nyre – nem mondom, hogy mindig �s f�lt�tlen�l, mivel ezt nem tudhatom –, de a mi eset�nkben mindenesetre k�r�lbel�l h�romezer szem�lyt kell sz�m�tani. Vegy�nk ebb�l f�rfiakb�l, mondjuk ezret. A vizsg�latra sz�moljunk esetenk�nt egy-k�t m�sodpercet, gyakrabban egyet, mint kett�t. A legels�t �s a legutols�t ne n�zz�k, mivel ez sosem sz�m�t. De a k�z�pen, ahol �n is �lltam, ilyenk�ppen t�z-h�sz percet kell teh�t adnunk v�rakoz�sra, m�g addig a pontig �r�nk, ahol eld�l: r�gt�n g�z-e, vagy egyel�re tov�bbi es�ly? Ezenk�zben m�rmost a sor egyre mozog, egyre halad, s mindenki l�p egy fokot, apr�bbat, nagyobbat, a m�k�d�si sebess�g k�v�nalma szerint.

Akkor egy kis csend lett, amit egyetlen z�rej t�rt csup�n meg: Fleischmann n�ni elvette el�lem �s kivitte az �res t�ny�rt, s nem is l�ttam visszat�rni azt�n. A k�t �reg meg k�rdezte: „hogyan j�n ez ide �s mit akarok mondani vele?” Azt feleltem, semmi k�l�n�set, de h�t nem eg�sz �gy volt csak, hogy „j�tt”: mi is ment�nk. Csak most l�tszik minden k�sznek, befejezettnek, megm�s�thatatlannak, v�glegesnek, ily roppant gyorsnak �s ily rettent� hom�lyosnak, �gy, hogy „j�tt”: most, �gy ut�lag csup�n, ha h�trafel�, a vissz�j�r�l n�zz�k. No meg persze, ha el�re tudjuk a sorsot. Akkor, csakugyan, mind�ssze az id� m�l�s�t tarthatjuk sz�mon. Egy ostoba cs�k p�ld�ul ugyanolyan sz�ks�gess�g, mint, mondjuk, egy moccanatlan nap a v�mh�zban vagy a g�zkamr�k. Csakhogy, ak�r h�tra, ak�r el�re n�z�nk, mindkett� hib�s szeml�let – v�lekedtem. Elv�gre is h�sz perc olykor, �s �nmag�ban v�ve is, meglehet�s nagy id�. Minden perc elkezd�d�tt, tartott, majd befejez�d�tt, miel�tt a k�vetkez� kezd�d�tt volna ism�t. M�rmost – mondtam – vegy�k csak fontol�ra: mindegyik ilyen perc hozhatott volna tulajdonk�pp valami �jat. Val�j�ban nem hozott, term�szetesen – de h�t az�rt el kell ismerni: hozhatott volna, v�geredm�nyben mindenikben t�rt�nhetett volna valami m�s is, mint ami t�rt�netesen t�rt�nt, Auschwitzban �pp�gy, ak�rcsak, tegy�k f�l, itthon, mikor ap�mat b�cs�ztattuk.

Erre az utols� szavamra akkor az �reg Steiner megmozdult valahogyan. – De h�t mit tehett�nk volna?! – k�rdezte f�lig-meddig haragv�, f�lig-meddig panaszos arccal. Mondtam neki: semmit, term�szetesen; vagy – tettem hozz� – b�rmit, ami �ppoly esztelens�g lett volna, mint az, hogy semmit sem tett�nk, megint, �s mindig csak term�szetesen. – De nem err�l van sz� – pr�b�ltam folytatni, magyar�zni n�kik. – Mir�l h�t tulajdonk�ppen? – k�rdezt�k, �k is m�r-m�r t�relm�ket vesztve, s azt feleltem, �reztem, magam is egyre m�rgesebben: – A l�p�sekr�l. – Mindenki l�pett, am�g csak l�phetett: �n is megtettem a magam l�p�seit, �s nem csup�n a birkenaui sorban, hanem m�r itthon. L�ptem ap�mmal, �s l�ptem any�mmal, l�ptem Annam�ri�val, �s l�ptem – s mindk�zt t�n a legnehezebbet – a nagyobbik n�v�rrel. Most m�r meg tudn�m mondani n�ki, mit jelent az, hogy „zsid�”: semmit, n�kem s eredetileg legal�bb semmit, m�g csak el nem kezd�dnek a l�p�sek. Semmi sem igaz, nincs m�s v�r �s nincs egy�b, csak… akadtam el, de jutott hirtelen az �js�g�r� szava az eszembe: csak adott helyzetek vannak �s benn�k lev� �jabb adotts�gok. �n is v�gig�ltem egy adott sorsot. Nem az �n sorsom volt, de �n �ltem v�gig – �s sehogy se �rtettem, hogy is nem f�r fej�kbe: most m�r valamit kezdenem kell vele, valahov� oda-, valamihez hozz� kell illesztenem, most m�r elv�gre nem �rhetem be annyival, hogy t�ved�s volt, vakeset, aff�le kisikl�s, vagy hogy meg sem t�rt�nt, netal�nt�n. L�ttam, igen j�l l�ttam, hogy nem nagyon �rtenek, szavaim nincsenek igen �ny�kre, s�t egyik-m�sik mintha egyenest ingereln� �ket. L�ttam, hogy Steiner b�csi itt-ott k�zbeavatkozott, m�shol m�r-m�r felugrott volna, l�ttam, amint a m�sik �reg azonban visszatartja, s hallottam, mikor mondta n�ki: – Hagyja: nem l�tja, hogy csak besz�lni akar? Hadd besz�ljen, hagyja –, s �n besz�ltem is, meglehet, hi�ba, �s �sszef�gg�stelen�l is egy kiss�. Az�rt �gy is �rt�s�kre adtam: sosem kezdhet�nk �j �letet, mindig csak a r�git folytathatjuk. �n l�ptem, �s nem m�s, s kijelentettem, hogy az adott sorsomban mindv�gig becs�letes voltam. Az egyetlen folt, mondhatn�m sz�ps�ghiba, az egyetlen esetlegess�g, amit net�n a szememre vethetnek, az, hogy most itt besz�lget�nk – de h�t err�l nem �n tehetek. Azt akarj�k, hogy ez az eg�sz becs�let �s valamennyi el�z� l�p�sem mind-mind az �rtelm�t vesz�tse? Mi�rt ez a hirtelen p�lfordulat, mi�rt ez az ellenszeg�l�s, mi�rt, hogy nem akarj�k bel�tni: ha sors van, akkor nem lehets�ges a szabads�g; ha viszont – folytattam magam is egyre meglepettebben, egyre jobban bel�melegedve –, ha viszont szabads�g van, akkor nincs sors, azazhogy – �lltam meg, de csak l�legzetv�telnyi sz�netre –, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors – j�ttem r� egyszerre, de oly vil�goss�ggal e pillanatban, mint ez ideig m�g soha. Kiss� sajn�lom is, hogy csak �vel�k, s nem �rtelmesebb, hogy �gy mondjam, m�lt�bb ellenfelekkel �llok szemben. De h�t �k voltak itt most, �k vannak – e percben legal�bb �gy r�mlett szinte – minden�tt, s mindenesetre �k voltak ott akkor is, amikor ap�mat b�cs�ztattuk. �k is megtett�k a maguk l�p�seit. �k is el�re tudtak, �k is el�re l�ttak mindent, �k is �gy b�cs�ztak ap�mt�l, mintha m�r temett�k volna, �s k�s�bb is csak azon kaptak �ssze, hogy helyi�rdek� villamoson vagy ink�bb aut�busszal menjek-e Auschwitzba… de itt m�r nemcsak Steiner b�csi, hanem m�g az �reg Fleischmann is f�lugrott. Az�rt most is iparkodott visszatartani, de m�r nem tudta. – Hogyan? – ripakodott r�m paprikav�r�s arccal, �s �kl�vel a mell�re csapva: – M�g tal�n mi vagyunk a b�n�s�k, mi, az �ldozatok?! – s pr�b�ltam n�ki elmagyar�zni: nem b�n, csak be k�ne l�tni, szer�nyen, egyszer�en, �pp csup�n az �rtelem miatt, a becs�let kedv��rt, hogy �gy mondjam. Nem lehet, pr�b�lj�k meg�rteni, nem lehet mindent elvenni t�lem, nem lehet, hogy ne legyek se gy�ztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is t�vedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredm�nye, egyszer�en – pr�b�lj�k meg bel�tni, k�ny�r�gtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keser�s�get, hogy puszt�n csak �rtatlan legyek. Hanem h�t, l�ttam, nem akarnak bel�tni semmit, s �gy azut�n, v�ve a zs�kom meg a sapk�m, p�r zavaros sz�, mozdulat, m�g egy-egy befejezetlen taglejt�s, �s f�gg�ben maradt mondat k�zepett, t�voztam.

Odalenn az utca fogadott. Any�mhoz villamossal kell mennem. De most m�r eszembe jutott: persze, hisz nincs p�nzem, s �gy elhat�roztam, gyalog megyek. Hogy er�t gy�jtsek, egy percre meg�lltam m�g a t�ren, az el�bbi padn�l. Arra el�l, amerre mennem kell majd, s ahol az utca meghosszabbodni, kit�gulni �s a v�gtelenbe veszni l�tszik, a k�kl� dombok f�l�tt m�r lil�k voltak a b�r�nyfelh�k �s b�borsz�n� az �g. K�r�ttem is, mintha valami v�ltozott volna: cs�kkent a forgalom, az emberek l�ptei lelassultak, hangjuk elcs�ndesedett, tekintet�k megenyh�lt �s arcuk mintha egym�s fel� fordult volna. Az a bizonyos jellegzetes �ra volt ez – m�g most, m�g itt is felismertem –, legkedvesebb �r�m a t�borban, s valami �les, f�jdalmas �s hi�baval� �rz�s fogott el ut�na: a honv�gy. Egyszerre minden megelevenedett, minden itt volt �s f�ltolult bennem, mind megleptek furcsa hangulatai, megremegtettek apr� eml�kei. Igen, egy bizonyos �rtelemben ott tiszt�bb �s egyszer�bb volt az �let. Minden eszembe jutott, �s mindenkit sorra vettem, azokat is, akik nem �rdekeltek, �s azokat is, akiknek minden igazol�suk csakis ez a sz�mbav�tel, az �n ittl�tem lehet: Citrom Bandit, Pjetyk�t, Boh�st, az orvost �s mind a t�bbieket. S most el�sz�r gondoltam r�juk egy cs�ppnyi szemreh�ny�ssal, valami szeret� neheztel�ssel.

De h�t ne t�lozzunk, hisz �pp ez a b�kken�: itt vagyok, s j�l tudom, minden �rvet elfogadok, azon az �ron, hogy �lnem lehet. Igen, ahogy k�r�ln�ztem ezen a szel�d, alkonyati t�ren, ezen a viharvert s m�gis ezer �g�rettel teli utc�n, m�ris �reztem, mint n�vekszik, mint gy�lemlik bennem a k�szs�g: folytatni fogom folytathatatlan �letemet. Any�m v�r, s bizony�ra igen meg�rvend majd n�kem, szeg�ny. Eml�kszem, valaha az volt a terve, hogy m�rn�k, orvos vagy valami eff�le legyek. �gy is lesz minden bizonnyal, �gy, amint k�v�nja; nincs oly k�ptelens�g, amit ne �ln�nk �t term�szetesen, s utamon, m�ris tudom, ott leselkedik r�m, mint valami kiker�lhetetlen csapda, a boldogs�g. Hisz m�g ott, a k�m�nyek mellett is volt a k�nok sz�net�ben valami, ami a boldogs�ghoz hasonl�tott. Mindenki csak a viszontags�gokr�l, a „borzalmakr�l” k�rdez: holott az �n sz�momra t�n ez az �lm�ny marad a legeml�kezetesebb. Igen, err�l k�ne, a koncentr�ci�s t�borok boldogs�g�r�l besz�lnem n�kik legk�zelebb, ha majd k�rdik.

Ha ugyan k�rdik. S hacsak magam is el nem felejtem.

V�ge