Ma lent jártak nálunk a vezető mérnökök. Az igazgatóság valamiféle rendelkezést adott ki új vágatok létesítésére, és jöttek a mérnökök, hogy elvégezzék a legelső felméréseket. Milyen fiatalok ezek az emberek, és emellett már mennyire különfélék! Valamennyien szabadon bontakoztak ki, és már fiatal éveikben korlátlanul megnyilvánul világosan meghatározott lényegük.

Az első fekete hajú, élénk, a szeme ott van mindenen. A másiknak a kezében notesz, menet közben jegyzeteket készít, körülnéz, összehasonlít, írogat.

A harmadiknak a keze a kabátja zsebében, úgy, hogy minden feszül rajta; egyenes járású, méltóságteljes, csak abban nyilvánul meg türelmetlen, kitörő fiatalsága, ahogy a szája szélét harapdálja.

A negyedik a harmadiknak magyaráz, amit az nem kíván; kisebb nála, úgy jár a sarkában, mint egy kísértő, felemelt mutatóujjal, úgy tetszik, mintha valóságos litániát zengene mindarról, ami itt látható.

Az ötödik, talán a legmagasabb rangú, nem tűr semmilyen kíséretet, hol elöl van, hol hátul; a társaság hozzá igazítja lépteit; sápadt, gyenge alkatú; a felelősségtől karikás a szeme; kezét gyakran homlokához szorítja.

A hatodik és a hetedik kissé hajlottan jár, fejüket összedugják, egymásba karolva, bizalmas beszélgetésben; ha ez itt nem nyilvánvalóan a mi szénbányánk volna, a mi munkahelyünk a legmélyebb tárnában, akkor azt hihetnénk, hogy fiatal papok ezek a csontos, borotvált képű, krumpliorrú urak. Az egyik gyakran macskaszerű kurrogással nevet magában, a másik szintén nevetgélve viszi a szót, és szabad kezével valamiféle ütemet ver hozzá. Milyen biztosan ülhet ez a két úr az állásában; vajon milyen érdemeket szerezhettek már ilyen fiatalon a mi bányánkban, hogy itt, ilyen fontos hatósági szemle alkalmával, a főnökük szeme láttára, ilyen zavartalanul foglalkozhatnak csak a magánügyeikkel vagy legalábbis olyan dolgokkal, amelyek a pillanatnyi feladattal nem függnek össze? Vagy lehetséges volna, hogy nevetgélésük és figyelmetlenségük ellenére is nagyon jól megjegyzik azt, ami fontos? Az efféle urakról nemigen mer az ember határozott ítéletet mondani.

Másrészt azonban az is kétségtelen, hogy például a nyolcadik összehasonlíthatatlanul fontosabb ezeknél, sokkal fontosabb ebben az ügyben az összes többi úrnál. Mindent megtapogat, és egy apró kalapáccsal, amit a zsebéből húzogat elő és oda dugdos vissza, mindent megkopogtat. Időnként, nem kímélve elegáns ruháját, a piszokba is letérdel, és a talajt kopogtatja, aztán menet közben újra a falakat és a feje fölött a födémet. Egy ízben hosszában elterült, és mozdulatlanul feküdt ott; már azt hittük, baleset érte, de aztán nyúlánk teste kicsit megrándult, és már fel is ugrott. Tehát ismét csak vizsgálatot végzett. Azt hisszük, ismerjük a bányánkat és minden kövét, de hogy mit vizsgálgat ez a mérnök ily módon, azt mi sem értjük.

A kilencedik valamiféle gyerekkocsit tol maga előtt, amelyben a mérőműszerek vannak. Fölöttébb értékes gépezetek, mélyen a legfinomabb vattába ágyazva. Ezt a kocsit ugyan tulajdonképpen a szolgának kellene tolnia, de nem bízzák rá; egy mérnököt rendeltek ki erre, aki szemmel láthatóan szívesen végzi ezt a munkát. Valószínűleg ő a legfiatalabb, talán nem is ért még minden gépezethez, de tekintetét állandóan rajtuk tartja, ezáltal néha szinte abba a veszélybe kerül, hogy a kocsival nekiütközik a falnak.

Itt van azonban egy másik mérnök, aki a kocsi mellett halad, és ezt megakadályozza. Ez nyilvánvalóan alaposan ismeri a műszereket, és úgy látszik, ő a tulajdonképpeni őrzőjük. Időnként, anélkül hogy megállítaná, kivesz a kocsiból egy alkatrészt, keresztülnéz rajta, ki-be csavarja, megrázza fejét, füléhez tartja, hallgatózik, és végül, miközben a kocsit toló vigyázva megáll, az apró, messziről alig látható tárgyat igen óvatosan visszahelyezi a kocsiba. Egy kissé uralkodni vágyó ez a mérnök, de csak a műszerek nevében. Egy néma ujjmozdulatára már tízlépésnyire a kocsi előtt oldalra kell húzódnunk, még ott is, ahol hely sincs a kitérésre.

E két úr mögött lépked tétlenül a szolga. Az urak, nagy tudásuk ezt magától értetődővé teszi, már régen levetkeztek minden önhittséget, úgy látszik azonban, ez mind a szolgában gyűlt össze. Egyik kezét hátratéve, a másikkal egyenruhájának aranyozott gombjait vagy finom kelméjét simogatva, sűrűn bólogat jobbra-balra, mintha köszönésünket fogadná, vagy mintha feltételezné, de magas helyzetéből teljes bizonyossággal nem tudná eldönteni, hogy köszöntünk-e neki. Mi természetesen nem köszöntünk, de látva őt, szinte hajlamosak vagyunk elhinni, hogy valamilyen félelmetes hivatalsegéd a bányaigazgatóságon. A háta mögött mindenesetre nevetünk, de mivel villámcsapás sem vehetné rá arra, hogy hátraforduljon, mégis úgy marad meg bennünk, mint valami érthetetlen jelenség.

Ma már keveset dolgozunk, ez a szünet túlontúl kiadósra sikerült, az efféle látogatás elvonja gondolatainkat a munkától, túlságosan csábító utána tekinteni az uraknak, amint elnyeli őket a próbavágat sötétsége. Nemsokára vége a műszaknak; az urak visszatérését már nem láthatjuk.