Tudjátok meg, ó testvéreim, barátaim és társaim, hogy amikor visszatértem ötödik utazásomból, csupa vidám időtöltésben, szórakozásban, mulatozásban és jókedvben feledtem el mindazt, amit elszenvedtem. Merő öröm és boldogság volt az életem, így folyt ez mindaddig, amíg egyszer a legnagyobb vígság közepette egy sereg, kereskedő látogatott meg. Meglátszott rajtuk, hogy messzi útról jöttek. Láttukra eszembe ötlöttek azok a napok, amikor én érkeztem meg utamról.

Lelkemet ismét elfogta a vágy az utazás és kereskedés után. Elhatároztam hát, hogy útra kelek. Értékes, pompás árukat vásároltam, amilyenek tengeri útra alkalmasak, bálákba csomagoltam, és Bagdad városából elmentem Basrah városába. Ott egy nagy hajó ötlött szemembe. Kereskedők és előkelő férfiak voltak utasai, akik drága árukat vittek magukkal.

Ebbe a hajóba rakattam fel báláimat, és nemsokára szerencsésen el, vitorláztunk Basrah városából.

És utaztunk helységről helységre, városról városra, adtunk és vettünk és sok ország, látnivalójában gyönyörködtünk. A szerencse kedvezett utunknak, jó hasznot hozott. Míg aztán egy napon, amint javában utaztunk, a kapitány egyszerre jajveszékelni kezdett, földhöz csapta turbánját, verte az arcát, tépte a szakállát, és keserves fájdalmában végigdőlt a hajó fedélzetén. A kereskedők és a többi utasok köréje gyűltek és így szóltak hozzá:

- Mi bajod van, ó, kapitány?

Így felelt nekik:

- Tudjátok meg, társaim, hogy eltértünk irányunktól és arról a tengerről, amelyen hajóztunk, olyan tengerre kerültünk, amelyiknek nem ismerjük útjait. Ha Allah nem segít, hogy kimeneküljünk innét, mindnyájan elveszünk. Könyörögjünk hát, hogy mentsen ki bennünket ebből a bajból.

Ezután a kapitány felkelt, és felkúszott az árbocrúdra, hogy kioldja a vitorlákat. Ámde hajónk heves szélbe került, tehetetlenül hánykolódott, és kormánya egy sziklafok közelében eltörött. A kapitány leszállt az árbocról és így szólt:

- Nagy veszedelembe jutottunk és nincs mód rá, hogy kikerüljünk belőle!

Az utasok, valahányan voltak, siratni kezdték sorsukat, búcsúzkodtak egymástól, mivelhogy életük lejárt, és reményük fonala elszakadt. A hajó nekiment a sziklafoknak, és darabokra zúzódott, gerendái szétforgácsolódtak. A tenger mélységébe merült, ami csak a hajón volt. A kereskedők a vízbe estek, többen belefulladtak. Ámde néhányan elérték a sziklafokot és szárazra jutottak.

Én is azok közt voltam, akik a sziklafoknál partot értek, és íme: nagy szigeten találtuk magunkat. Sok hajó pusztult el itt és a parton sok mindenféle áru hevert. Ezeket mind a hajótörést szenvedett hajókról vetette ki a tenger, amikor utasai vízbefúltak. Olyan bőségben hevert a kincs a tengerparton, hogy látása szinte megzavarta az emberfia eszét és értelmét. Én a sziget közepén, édesvizű folyót pillantottam meg. Közel, a hegyekben eredt, és az ellenkező oldalon ismét a hegyekbe torkollott. A többiek szétszóródtak, és magukról is megfeledkeztek, szinte eszük is megzavarodott mindannak láttán, ami pompa, drágaság feküdt szerte a partokon. Én is láttam a forrás közepén garmadával drágaköveket, ékszereknek mindenféle fajtáját, jáspiskővel, nagy gyöngyökkel ékesítve: királyoknak való gyönyörűség! Annyi volt belőlük a mezőn keresztülfolyó víz medrében, mint a kavics; a folyó medre csillogott az ékszerektől és minden drága kincstől.

Kóboroltunk a szigeten, és élveztük a dús természetet. De elgondolkoztunk állapotunkról s mindarról, amit ott láttunk, és félelem szállott ránk. A tenger partján összegyűjtöttünk némi élelmiszert és nagyon takarékosan bántunk vele: naponként vagy kétnaponként egyszer ettünk, mivel aggódtunk, hogy kifogy a készlet és keserves halált halunk nagy éhségünkben és a rettegéstől. Akik közülünk meghaltak, azokat megmostuk és a tengerből a sziget partjára vetett ruhákba meg vásznakba burkoltuk, így cselekedtünk, mígnem igen sokan haltak meg közülünk, és csak egynéhányunk maradt meg: de azok is legyöngülten, a tenger okozta betegségtől. Rövid idő múltán minden társam és barátom meghalt, mindegyiket eltemettem.

Egyedül maradtam a szigeten. Sírtam egymagamban és így szóltam:

- Bár pusztultam volna el társaim előtt, hogy engem is eltemettek volna!

Egy ideig még ott maradtam, aztán felkerekedtem, mély sírt ástam a tenger partján, és így szóltam magamban:

- Ha megbetegszem és érzem, hogy jön a halál, belefekszem ebbe a sírba, és ott halok meg, a szél pedig majd homokot hord rám és betakar; nem maradok én sem temetetlen.

Átkoztam magamat ostobaságomért, hogy eljöttem hazámból és szülővárosomból, és idegen országba utaztam, holott annyit szenvedtem első ízben és másod-, és harmad-, negyed- és ötödízben. És mindegyik utazásomon küzdelmesebb és nehezebb viszontagságokat szenvedtem, mint korábban. Már nem is hittem, hogy valaha eljutok onnét és megmenekülök; megbántam, hogy tengeri utakra mentem, és hogy visszatértem ehhez az élethez. Hiszen nem voltam vagyonnak híján, hanem olyan bőségben éltem, hogy el se fogyaszthattam volna, amim volt, de még a felet sem, egész hátralevő életemben. Mindenem volt bőségesen, több is, mint kellett.

Aztán elgondolkozva így szóltam:

- Ennek a folyónak, miképpen eredete van, azonképpen torkolatának is kell lennie, valahol, lakott vidéken. Legokosabbnak véltem hát, ha kis tutajt készítek magamnak. Lemegyek, rábocsátom a folyóra és elindulok rajta. Ha sikerül: megmenekülök és kijutok a bajból. És ha nincs mód rá, hogy megmeneküljek, jobb lesz, ha a folyóban lelem halálomat, mint ezen a helyen.

Ilyenképpen sóhajtoztam sorsomon. Aztán nekiláttam, hasábfákat gyűjtöttem össze a szigeten található aloéfából és összekötöztem azokat a hajóroncsok köteleivel. Deszkákat is hoztam a hajó maradványaiból, és a fákra erősítettem. Úgy készítettem a tutajt, hogy keskenyebb legyen, mint a folyó. Jó erősen összekötöztem, majd magamhoz vettem egy csomót azokból a drágakövekből, ékszerekből és kincsekből meg nagy szemű gyöngyökből, amelyek akár a kavics, szerteszét hevertek; miegymást, amit a szigeten összegyűjtöttem és eleségem maradékát magammal vittem. Aztán lebocsátottam a tutajt a folyóra, két darabból evezőformát csináltam, és elindultam a folyó sodrán.

Azon elmélkedtem, vajon miképpen fordul sorsom, és íme: elérkeztem arra a helyre, ahol a folyó a hegybe torkollik. Mély sötétségbe kerültem. A tutaj tovább vitt a víz sodrával a hegy belsejébe, oly szűk helyen, hogy a tutaj széle a folyó partját súrolta, fejem pedig minduntalan a boltozatba verődött. Visszafordulni lehetetlenség volt, szidtam hát magamat azért, amit tettem és így gondolkoztam:

- Ha még szűkebbre válik ez a csatorna, a tutaj aligha tud keresztüljutni rajta; de vissza sem tud fordulni! Akkor pedig itt kell vesznem ezen a boldogtalan helyen, menthetetlenül!

Arccal a tutajra feküdtem, oly alacsony volt már a folyó csatornája. Szüntelenül sodort a víz előre. Nem tudtam, mikor van éjszaka, mikor nappal: szakadatlan volt a sötétség a hegy belsejében. Megtelt a szívem rémülettel és félelemmel, hogy el kell pusztulnom. Ily állapotban folytattam utamat a folyón. Ez hol kiszélesedett, hol meg összeszűkült. De a mélységes sötétség végtelenül elcsigázott és keserves nyomorúságomban elnyomott az álom. Így feküdtem arccal a tutajon, az meg csak vitt tovább, amíg csak aludtam; azt sem tudom, rövid vagy hosszú ideig-e?

Végre felébredtem és világosságban találtam magamat. Mikor kinyitottam a szememet, tágas kikötőt pillantottam meg, tutajom pedig egy sziget partjához volt kikötve. Egy sereg indiai és abesszíniai vett körül. Amint látták, hogy felébredtem, megszólítottak nyelvükön. De én nem értettem, mit mondtak; azt képzeltem, hogy álom az egész: hogy a gyengeségtől meg a fáradtságtól még mindig alszom.

Nem válaszoltam. Ekkor egyikük odalépett hozzám, és arab nyelven szólított meg:

- Béke legyen veled, ó, testvérünk! Ki vagy, és honnan jöttél? Mi vagy, és mi volt idejöveteled célja? Mi földművelőnép vagyunk. Kijöttünk, hogy megöntözzük rétjeinket és szántóföldjeinket, és itt találtunk téged: a tutajon aludtál. Megállítottuk a tutajt, kikötöttük itt mi nálunk és vártuk, hogy kedvedre kialudjad magad. Mondd el nekünk, mi okból jöttél erre a helyre, így feleltem neki:

- Könyörgök neked, Allah nevében, ó uram, hozzál nekem valami élelmet, mivelhogy éhes vagyok, aztán kérdezz, amíg jólesik.

Ő erre elsietett, és élelmet hozott. Én pedig ettem, amíg be nem teltem vele. Kellemesen éreztem magamat, bőségesen jóllaktam, félelmem eloszlott, és lelkem erőre kapott ismét. Elbeszéltem töviről hegyire mindazt, ami velem történt, és hogy mit tapasztaltam azon a folyón, milyen keskeny volt a föld alatt, és mindent. Tanácskoztak egymás között, és azt mondták:

- Okvetlenül magunkkal kell vinnünk, hogy bemutassunk királyunknak, hadd mondjad el neki is, mi minden történt veled.

Így is lett, magukkal vittek, és velem együtt a tutajt mindenestül, ami kincs, jószág, ékszer és drágakő, nemesfém és ötvösmunka rajta volt. Királyuk elé vezettek, és elmondták neki, mi történt. Ő istenhozottal köszöntött, és kikérdezett, ki és miféle vagyok, és mi minden történt velem. Én pedig elmeséltem neki az egész történetemet, és mindent, amit átéltem, töviről hegyire.

A király nagy álmélkodva csodálkozott az elbeszélésen és szerencsét kívánt megmenekülésemhez. Azután a tutajon hozott drágakövekből és ékszerekből sok ajándékot adtam a királynak. Elfogadta tőlem, nagy tisztességgel bánt velem, és a maga hajlékában adott szállást. Összebarátkoztam a nép legkülönbjeivel, akik mind nagy tiszteletben részesítettek, és én sokáig el sem hagytam a királyi lakot.

Sokáig éltem ennél a királynál, a legnagyobb tisztességben, tekintélyben és a legjobb sorban. Egy nap azonban hallom, hogy a város néhány kereskedője hajót szerel fel, hogy Basrah városa felé vitorlázzék. Azt mondtam magamban:

- »Nem tehetnék okosabbat, mint hogy én is elmenjek ezzel a kalmárcsapattal«.

Azonmód elmentem a királyhoz, kezet csókoltam neki, és megmondtam, hogy útra szándékozom kelni avval a társasággal, a most felszerelt hajón, mert vágyom enyéim és hazám után. A király ezt felelte:

- Tégy akaratod szerint. Ha maradni akarsz, azt is választhatod, mert szívünknek-lelkünknek kedves lettél.

- Királyom - mondtam neki - elhalmoztál kegyeiddel és jóságoddal. De én vágyódom enyéim, hazám, családom után.

Meghallgatván szavaimat, maga elé hívatta azokat a kereskedőket, akik a hajót felszerelték, és összeismertetett velük. Aztán nagymennyiségű ajándékot adott kincseiből, és megfizette értem a hajódíjat. Harun-al-Rasid kalifának pedig, Bagdad városába, nagyszerű ajándékot küldött velem. Elbúcsúztam tőle és minden ismerőstől, akikkel érintkeztem, majd hajóra szálltam a kereskedőkkel.

Elvitorláztunk. A szél és a tenger kedvezett nekünk. Épségben megérkeztünk Basrah városába és kiszálltunk. Ott töltöttem néhány napot és éjszakát, amíg rendbeszedtem magamat, és felraktam csomagjaimat. Ezután elindultam Bagdadba, a béke honába. Bementem Harun-al-Rasid kalifa elé, átnyújtottam neki az ajándékot, és elmondtam mindazt, ami velem történt. Majd pedig elraktároztam összes javaimat és holmimat és siettem haza.

Atyámfiai és barátaim eljöttek hozzám, én pedig ajándékokat adtam minden rokonomnak. Alamizsnát és adományokat osztogattam. Egy kis idő múlva értem küldött a kalifa és megkérdezte, milyen alkalomból kapta azokat az ajándékokat, és ki küldte. Elmeséltem neki, hogyan folyt az utazásom, miként szabadultam ki a folyóból, és jutottam arra a szigetre; mi mindent éltem át ott és hogyan került sor az ajándékküldésre. A kalifa nagy álmélkodva csodálkozott mindenen, és megparancsolta krónikásának, hogy jegyezze fel történetemet, tegye a kincstárba, okulására mindenkinek, aki majd elolvassa. És kitüntetett nagy kegyével.

Én pedig ismét megállapodtam Bagdad városában, mint azelőtt, újra elfeledtem, mennyi vész viharzott el felettem, minden viszontagságom emlékét sutba vetettem. Vidámság, játék és mulatozás közepette folyt életem. Ezek voltak élményeim hatodik utamon, kedves atyámfiai. És ha Allah - magasztaltassék a neve! - úgy akarja, hát holnap elmesélem nektek hetedik utazásom történetét.

Ezzel Szindbád asztalt terített, és a vendégek megvacsoráztak. A Teherhordó Szindbádnak kifizettetett száz aranyat; ez átvette a pénzt és elment isten hírével. És elszéledt a vendégsereg is nagy álmélkodással, csodálkozva a hallottakon.

És Teherhordó Szindbád meghált otthon, majd reggeli imádsága után elment Tengerjáró Szindbád házába, ahol a társaság már gyülekezett. Mikor mind együtt voltak, Tengerjáró Szindbád megint mesélni kezdett.