Csupa rom az egész vár

Süsü szendergett a várudvar sarkában, a jó hűvösön, az árnyékban. Arrébb, egy létra tetején meg a sárkányfűárus bóbiskolt, kezében egy nagy gallyal, s félálomban legyezgette Süsüt.

Süsü egyszer csak felébredt, kinyitotta a fél szemét, hát rögtön meglátott egy gyönyörű lepkét! Óvatosan nyúlt feléje, mikor a sárkányfűárus egy nagyot horkantott, a lepke elrepült, a sárkányfűárus meg felébredt a saját horkantására, s meglátta, hogy Süsü nyúlkál valami után.

Süsü egy nagyot sóhajtott, sajnálta, hogy elszalasztotta a lepkét.

A sárkányfűárus fülelt, hogy hallott-e valamit, majd megkérdezte.

– Óhajtasz valamit?

– Nem óhajtok, csak sóhajtok! – válaszolta Süsü.

– Ne sóhajts! – mondta a sárkányfűárus szigorúan. – Ha kell valami, nekem szóljál! Azért vagyok itt! Tudod jól, hogy engem rendeltek ki a szolgálatodra!

Süsü újra meglátta a lepkét, amint könnyű szárnyon arra lebegett. Nem nyúlkált, nem kapkodott, suttogva mondta a sárkányfűárusnak.

– Ott, ott! Egy pillangó! Fogd meg!

A sárkányfűárus nagyot csapott az akácgallyal, a pillangó elrepült, Süsü egy nagyot sóhajtott.

– Jól van, ne csapkodj! Már elrepült!

De a sárkányfűárus nem adta fel a harcot. Rohangált körbe, nagyokat csapott az akácgallyal, s rikoltozott, mint egy megvadult kakas.

– Hopp! Állj meg! Hé, te lepke! Porrá törlek! Megfoglak!

De a lepke már hetedhét határon túl járt, nem maradt más, csak a nagy por, amit felvert az akácgallyal.

Ekkor a kiskirályfi, a király gyereke lovagolt egy fűzfaparipán. Megkerülte a csapkodó sárkányfűárust, Süsü elé állt.

– Süsü! Süsü! Szervusz, Süsü! Gyere játszani! Fogjál meg! Gyí, te fakó!

Süsü vidáman rámosolygott a kiskirályfira, mivel szerette, és nagyon jópajtások voltak, s már mozdult volna is, hogy megfogja, mikor visszaért a sárkányfűárus a lepkefogásból, és elé állt.

– Hohó! Nem lehet! A játék is munka! Majd én megfoglak! Majd én szaladgálok veled! Azért vagyok itt!

A kiskirályfi kedveszegetten legyintett a sárkányfűárusra.

– Te nem kellesz! Én Süsüvel akartam játszani!

Azzal elvágtatott a várudvar másik szögletébe.

A várudvar másik szögletében a kancellár mustrálta, vizsgálta a várfalakat, bástyákat, tornyokat, lőréseket, gondterhelten ráncolta a homlokát, szomorúan csóválta a fejét. A nyomában az írnok lépkedett, s egy nagy tekercs papírra írta a panaszokat, a javítanivalókat.

– Lyukas, lyukas, rozoga! – sóhajtozott a kancellár. – Csupa rom az egész vár!

Hát, ami igaz, igaz, a várfal igencsak foghíjas, romos állapotban volt!

A kancellár tovább sóhajtozott.

– Meg kéne csinálni! Be kellene foltozni! Tatarozni kéne az egészet!

A bástya mellett a toronyőr kapaszkodott éppen fel a toronyba, de megállt, mert rettenetes tüsszentés csavarta meg facsarta az orrát. A zsebkendőért kapott, de már elkésett, a tüsszentés kirobbant, mint egy ágyúlövés, egyenest a torony irányába.

– Haaaa-aaaa-aaaapciiii!

A kancellár összerezzent. Azután megint összerezzent, mert hatalmas robajjal ledőlt a torony.

– Mi volt ez?! – kérdezte ijedten.

– Náthás a toronyőr! – mondta az írnok.

– Miért nincs a toronyban?! – zsörtölődött a kancellár.

– Most dőlt össze! – mondta közönyösen az írnok. Azután feljegyezte a tornyot is a listára.

A kancellár látta, hogy ennek a fele se tréfa! Azonnal kiadta az utasítást!

– Mától kezdve tilos a tüsszentés!

Az írnok ezt is feljegyezte.

Mikor már minden lyukat, minden repedést összeszámoltak, felsietettek a trónterembe a királyhoz.

A király a trónon ült, egy nagy könyvet olvasott. A kopogásra becsukta a könyvet s kikiáltott:

– Bújj be!

A kancellárt és az írnokot megelőzve a kiskirályfi vágtatott be fűzfaparipáján. Körberohant a trónteremben és kurjongatott.

– Fogjál meg! Fogjál meg!

– Most nem érek rá! – mondta a király. – Miért nem vagy a felséges anyáddal? Vagy a Dadussal?

– Elküldtek! Nem érnek rá! Hímeznek! – görbült le a kiskirályfi ajka.

A kancellár megfogta a kiskirályfit, de az dühösen pityeregve lerázta magáról.

– Ne te fogjál meg!

Majd végleg eltört a mécses, szipogva kisomfordált a trónteremből.

– Én kivel játsszak? Senki se játszik velem! Brühühühü!

A király tehetetlenül széttárta a karját, a kancellár összeráncolta a homlokát, az írnok megvonta a vállát. Aztán nem is törődtek többet a kiskirályfival.

A kancellár előrelépett, és jelentette a vár állapotát.

– Felséges királyom! Leltárt csináltunk, és azt kell jelentenem, hogy a palota és a hozzácsatolt várfalak állapota katasztrofális! Hogy finoman fogalmazzak: pocsék! Omlik, dől minden, elkopott, elrongyolódott, csupa lyuk!

– Hát tatarozzatok! – mondta a király.

A kancellár széttárta a karját.

– Miből, felséges uram? Üres a kincstár! Hogy finoman fejezzem ki magam: nincs egy árva fityingünk se! Egy garasunk se! Egy petákunk se!

A kancellár felemelte az ujját.

– És ez még semmi!

A király idegesen fészkelődött a trónuson.

– Miért? Mi van még?

– A falak, felséges király! Ha véletlenül erre jár az ellenség, ezek a falak nem védenek meg senkit!

– Hát ott a katonaság! – vágta rá a király.

Ebben a pillanatban kopogtattak. A király kikiáltott, hogy bújj be! Nagy csörtetéssel, de sírásra álló szájjal belépett a hadvezér.

– Felséges királyom, a hadsereg! – nyögte.

– Mi van a hadsereggel? – vonta össze a szemöldökét a király.

– Az egyik felének fáj a foga! – mondta a hadvezér, majd kiintett, most meg a másik zsoldos sántikált be.

– Hát ez van a hadsereggel! – mutatott rájuk a hadvezér a könnyeit törölgetve.

A királyborzasztó mérges lett, mikor meglátta az anyámasszony-katonákat. Ráripakodott a hadvezérre.

– Gyógyítsátok meg őket! Mit jöttök ide panaszkodni?!

A kancellár a szorult helyzetű hadvezér segítségére sietett. Arrébb tuszkolta, s így válaszolt a királynak.

– De felség! Nincs pénz orvosra! Még a múltkori hasmenésért is tartozunk!

A király a trónus sarkába húzódott, ráncolta a homlokát, és komoran nézett maga elé. Haj, haj, ez a sok gond! Nem könnyű ám királynak lenni!

A kancellár ravaszul várt egy kicsit, hogy csak hadd eméssze magát a király. Majd mikor már úgy látta, hogy eleget emésztette, megszólalt.

– Hát lenne itt éppen egy megoldás a bajokra!

– Mi a megoldás? – kapott a szón a király.

– Süsü! – mondta a kancellár tömören.

A király legyintett.

– Nem jó! A múltkor megparancsoltam, hogy nem dolgozhat! Nem vonhatom vissza a szavamat!

– Ó, hát nem kell neki dolgozni! – fuvolázta a kancellár.

– Nem? – élénkült fel a király. – Hát akkor mit kell csinálnia?

A kancellár arcára ravasz mosoly ült, a szakállát simogatta.

– Semmi mást, csak rettentőnek kell lennie! Az nem munka! Pofákat vágni, meg tüzet fújni, morogni és üvöltözni! Az tiszta szórakozás!

A hadvezér nagyon buta képet vágott, forgatta a fejét jobbra-balra, majd kibökte.

– Én ebből nem értek egy kukkot se! Itt csapjon belém a mennykő, ha egy kukkot is értek!

– Magyarázd el! – mondta a király is.

– Egyszerű! – kezdte a magyarázatot a kancellár. – Majd jönnek a turisták, és megnézik Süsüt, a rettentőt, és borzonganak és rémüldöznek! De nem ingyen! Belépti díjat szedünk! Tele lesz a kincstár! Jut mindenre! Festetünk, mázoltatunk, új cipőt veszünk!

Ezt mindenki megértette! Megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mosoly ült az arcokra, vidámság a szemekbe. A terv egyszerű volt, pompás és haszonnal kecsegtető! Még a fogfájós zsoldos is mosolygott, bár eléggé félresikerült a mosolya, de ezzel most nem törődött senki! Egymás szavába vágva dicsérték a tervet, ecsetelték a szép jövőt, sorolgatták, hogy kinek mire kell a pénz! Ha valaki elment az ablak altt, ezt a nótát hallhatta:

Lesz majd pénzünk, lesz majd pénzünk,

lesz majd pénzünk mindenre!

Új cipőre, új kalapra,

új gallérra, új ingre!

Új dárdára, sarkantyúra,

füzetre és lúdtollra!

Új palástra, új nadrágra,

vedd úgy, mintha itt volna!

Dől a pénz majd, dől a pénz, és

tele lesz majd a kincstár!

Aranytallér, ezüsttallér,

a zsebünkben muzsikál!

Mikor kiörvendezték magukat, a király kiadta a parancsot.

– Eredj, kancellár! Ne vesztegessük az időt, mert elmúlik a turistaszezon!

Folyt. Köv.