AMADÉ LÁSZLÓ  (1703-1764)

A szatmári béke (1711) és a Bessenyei felléptével irodalmi mozgalomként meginduló magyar felvilágosodás (1772) közt eltelő hat évtized a magyar irodalom nagy hullámvölgye. A nemzeti ügy elbukott, új remények még nincsenek, az ország valójában gyarmat, a nép nyelvének ugyanúgy nincs becsülete, mint magának a népnek, amely a kuruc remények multával jogtalanabb és nyomorúságosabb jobbágysorba süllyed, mint valaha.

A gyér polgárság idegen ajkú, a hivatalos nyelv és vele a köznemesség otthoni férfinyelve a latin (magyarul csak az asszonyokkal és a parasztokkal beszél a magára adó nemes, a fiú apjához latinul szól, csak anyámasszony nyelve - anyanyelv! - a magyar). A Bécset szolgáló főnemesség jó része el is felejti a nemzeti nyelvet, általában németül beszél, s ha igényesebb, akkor a bécsi udvarban tanul franciául. A két emberöltő legszínvonalasabb magyar irodalmi műveit külföldön írják vagy kényszerű emigrációban (Mikes), vagy magasabb kultúrát igénylő távoltartózkodásban (Faludi).

De ha nincs is magyar irodalmi élet, mégis van irodalom. A műveltebb és módosabb nemesurak, főleg az arisztokraták szinte a maguk és szűk körük gyönyörködtetésére verselnek, javarészt latinul. olykor németül vagy franciául. Lázár János magyar versei nem sokat érnek, de latinul jó színvonalú költő; a felvilágosodás szellemi előkészítői közt fontos jelentőségű Fekete János néhány magyar verse elég gyatra mű, de francia versesköteteit még a korabeli francia olvasók is tudomásul veszik, elég színvonalas Voltaire-epigon.

Ebben az irodalmi sivárságban fontos kivétel Amadé László költészete. Nem nagy költészet, nem mély költészet, de jó költészet: könnyed, bravúros, korszerűen rokokó, vagy ha tetszik: gáláns, játékos és gazdagabb formakincsű, mint az egész azelőtti magyar világi költészet (mert hát Szenci Molnár zsoltárvilága ennél is gazdagabb formaváltozatosságú, de a magasztos Szenci Molnárt és a frivol Amadét szinte nem is illik egy mondatban írni vagy mondani).

Teljes úri nevén várkonyi báró Amadé Lászlónak hívták. Apja is - Amadé Antal báró-költő volt. Balassi formájában írt jó színvonalú szerelmes és vallásos verseket, műveltebb volt kora átlagánál. De családjával, osztályával, bizonnyal magamagával is meghasonlott, világtól elvonuló, illetve a világgal csak szakadatlanul pereskedő viszonyban élő ember, aki Rákóczi évtizedében kurucoktól is, labancoktól is elhúzódott, és végrendeletében azt hagyta fiára, hogy ne vegyen magának nemesi családból származó feleséget. És habár fiával is zsörtölődő viszonyban volt, léhának és rossz jelleműnek tartotta, mégis igyekezett a lehető legjobb neveltetést biztosítani a számára.

A fiú - Amadé László - valóban felettébb vonzódott a léha élethez: a nagy ivások, a felelőtlen szerelmi kalandok, az oktalan vakmerősködések nemcsak ifjú éveire jellemzők. Ugyanakkor az is igaz, hogy gyors felfogású, minden iránt érdeklődő, sokféle tehetséggel megáldott embernek bizonyult. Kamaszkorától fogva verselt magyarul, latinul, németül, szlovákul (mert magyar és szlovák jobbágyaik nyelvét ugyanúgy tudta, mint az iskola latinját, és Bécs németjét). Későbbi kóborlásai idején ugyanilyen jól megtanult olaszul és franciául. Hamarosan jártas lett a zenében is, több hangszeren is játszott, ugyanolyan könnyen rögtönzött táncdalokat és szerelmes énekeket, mint amilyen könnyedén verselt olasz vagy német modorban - magyarul. De még az iskolában tanulhatók is felettébb érdekelték, nem is hagyta abba a tanulást, amíg végül a gráci egyetemen filozófiai doktorátust nem szerzett magának.

Első házasságában azonban nem tartotta be az atyai tanácsot. Arisztokrata lányt vett feleségül, Orczy Zsuzsánna bárókisasszonyt (Orczy Lőrinc testvérnénjét), de a fiatalasszony néhány hónap múlva meghalt. Akkor a fiatalon elözvegyült férfi, aki egyszerre állt költő, muzsikus, filozófus, léha iszákos, könnyelmű pazarló, lelkiismeretlen nőcsábító és társaságok kedves szavú csevegője hírében, egyszeriben felcsapott lovas katonának. A császár szolgálatában bejárta Észak-Itáliát és Németország számos vidékét. Vakmerő bátorságával gyorsan haladt előre. Egészen a generál-adjutánsi rangig vitte (ma vezérőrnagynak mondanók). Európa szerte mesélgettek gáláns kalandjairól, amelyeket ő maga is kérkedve hirdetett, közben adósságot adósságra halmozott. Azután egyszerre hátat fordított a vitézkedésnek, magas civil méltóságot keresett, és jó összeköttetései révén a pozsonyi udvari kamara tanácsosa lett, azaz igen magas rangú pénzügyi tisztviselő; kiderült, hogy pénzügyi és gazdasági ügyekhez is ért. Anyagi ügyeit pedig úgy hozta rendbe, hogy most már megfogadta az atyai végrendelet kívánalmát, és dúsgazdag polgárlányt vett feleségül, egy Weltzl nevű brünni kereskedő Mária Paulina nevű leányát. Harminchárom éves ekkor. Hűséges férj ugyan sohase lett belőle, de ettől fogva otthon él, vagy pozsonyi házában, vagy felbári birtokán, és mindhalálig kedvelt alakja a csallóközi nemesi társaságoknak. Verseket is kedvelő kortársai hamarosan őt tartják a legnagyobb élő magyar költőnek. Holott versei életében nem jelennek meg nyomtatásban, hanem kéziratos másolatokban, kézzel írt és udvarházról udvarházra adott daloskönyvekben terjednek. Még az éneklő népig is eljutnak. Toborzójából népdal lett, később Arany János szerzett dallamot hozzá, egy népajkon formálódó változata beleépült Kodály Háry Jánosába is. Ez a legismertebb, manapság talán egyetlen ismert költeménye (,,A szép fényes katonának...").

Amadé ismerte a régebbi magyar költészetet, Balassit, Rimayt, de főleg Gyöngyösit. Többet tanult azonban az olasz és francia rokokó lírából és a német gáláns költészetből. Súlytalanságuk nagyon is megfelelt annak a könnyed életkedvnek, amelyet ki akart fejezni. Formagazdagságukat, pedig fel tudta használni. Az egész magyar költői nyelv könnyedebbé lett általa.

Problémátlan költészet ez. Egy nyomasztó korban egy országos főtisztviselő mintha észre se vette volna a közgondokat és a magánbánatokat. Látóhatára az eszem-iszomok terített asztalaiig, szerelmes asszonyok hálószobáiig és a katonaélet virtuskodásaiig terjed. Pedig jól tudja, milyen nehéz a paraszti élet, de ez is csak arra jó, hogy biztassa a parasztlegényeket, inkább csapjanak fel katonának, mert az ,,gyöngyélet". Igaz, közeledik ötvenedik évéhez, írt egy kis kötetre való vallásos éneket is, ez a könyvecske meg is jelent életében Buzgó szívnek énekes fohászkodásai címen. Ebben is inkább a formabravúr jellemző, mintsem a lélek áhítata. Amadénak a vallás és a filozófia is, amelynek pedig doktora volt, csak játék, alkalom a szójátékokra. Az ő legigazibb világa az udvarlás. Nem a szerelmi szenvedély, hanem a gáláns kaland. Költészetének nagy része vidám vagy álkomoly felhívás szerelmi kalandra. Ehhez azonban gazdag nyelvezete van, kitűnő rímelőkéssége, zenei kultúrán csiszolt ritmusérzéke. Komolytalan költő. Nemegyszer értelmetlen szavakat, olykor értelmetlen sorokat ír, mintha vagy a barokk szójátékosság kései, vagy a dadaisták túl korai elődje volna. Talán nem helytelen a nagy európai formajátékok (Góngora, Marino, Hofmannwaldau) távoli és elég késői rokonának tekinteni. Hadd idézzünk példának egy jellemző versszakát:

Tallalla, fallalla,

jókedvem vagyon,

mert iszket és viszket

oly igen nagyon;

ki légyen,

mi légyen?

Him, hum, ham, hum!

van heve,

nincs neve,

lim, lum, lam, lum.

Volt – vagy van? – egy hosszú költeménye, amelyben beszámolt szerelmi diadalairól, a meghódított nők nevének és családi körülményeinek pontos feltüntetésével. Toldy Ferenc még a múlt században kéziratban olvasta. Azóta elveszett vagy kallódik valahol. Jó lenne megtalálni; nem csak azért, mert alighanem a hazai indiszkréció csúcsteljesítménye, de nyilván nagyon érdekes dokumentumanyag a magyar rokokó világ úri léhaságairól. Nyilván rokon hangú mulatságos szatírájával, amelynek A házasság által elvesztett szabadság megsiratása a címe. Ez megvan. Ha feleségének is megmutatta, aligha szerzett jó órákat neki, hacsak rá nem nevelte a polgárlányból lett bárónét a frivolságra és cinizmusra.

Sajátos jelenség ez a bravúros üresség, ez a zengő semmi, ez az igazi nagy műveltséggel párosult érzelmi felületesség és közéleti közömbösség a mi költészetünkben. És mégis ő volt ezekben az évtizedekben a legeurópaibb magyar költő: a legszínvonaltalanabb korszerűség legszínvonalasabb magyar megszólaltatója.