Élt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember. Már öregecskék voltak, gyermekük meg sohasem született, és bizony nagyon bánkódtak, ha arra gondoltak, hogy mi lesz velük pár év múlva, mikor már nem tudják megművelni borsóföldjüket, és nem járhatnak a piacra, hogy eladják a termést.

Egy szép napon aztán, amikor kettecskén gyomlálgattak a borsóföldön, öreganyó az árokmentén, ott, ahol legsűrűbb, legselymesebb a fű, fehér pólyába kötött, aranyos kisfiút talált. Szemre legfeljebb nyolc-tízhónaposnak látszott, valójában megvolt már kétéves, és régen elválaszthatták, mert jóízűen kortyolgatta a borsólevest, amivel az öregasszony rögtön megkínálta. Felesége kiáltozására odasietett öregapó is, és gyönyörködve nézte a szép kis gyermeket, akit a jó sors rendelt nekik. Örömükben könnyezve ölelkeztek össze, s hazasiettek házikójukba, nehogy az esti harmat megártson a kisfiúnak.

Amikor letelepedtek a tűzhely mellé, új öröm érte őket: a kisfiú gügyögni kezdett, boldogan rájuk nevetett, papának, mamának szólította apót és anyót, mintha édes szülei volnának. Öregapó térdére ültette, s a kicsi oly ügyesen, oly szépen lovagolt, mint egy kisasszony a pejparipáján. Öreganyó tüzet rakott egy csomó borsószárból, s a vidáman pattogó lángok mellett jól felmelegedett, kipirult a játszadozó gyermek. Közben megfőtt a finom borsóleves, öreganyó még egy kanálka mézet is tett hozzá, hogy jó édes legyen, és megetette a kisfiút. Ezek a szegény emberek soha életükben még csak nem is hallottak tollpárnáról, pehelypaplanról, így aztán öreganyó csak puha fehér vászonlepedőt terített a borsószalmával tömött, rugalmas fekhelyre, s a kicsi ott szépen elszenderedett.

Öregapó ekkor így szólt feleségéhez:

- No, én most már csak azt szeretném tudni, hogy is nevezzük ezt a kedves gyermeket, akit jó szerencsénk rendelt nekünk.

A felesége meg, aki akármilyen egyszerű falusi teremtés, mégis gyors eszű, talpraesett asszony volt, rögtön megfelelt neki:

- Aranyborsó lesz a neve, mert ugye a borsóföldön találtuk, és öreg napjaink aranya, drága kincse lesz.

Öregapó elképzelni sem tudott volna jobb nevet.

Nem akarom hosszúra nyújtani mesémet, nem beszélek a következő napokról, a gyorsan futó évekről. Elég, ha annyit mondok, hogy az öregek tovább öregedtek, Aranyborsó pedig egyre erősödött, egyre szépült.

Nőni nem nagyon nőtt, tizenkét éves korára mindössze két és fél láb volt, s mikor a borsóföldön dolgozott, a dűlőútról meg sem lehetett látni, hogy valaki mozog a karók között. Piros öves kék zubbonyában, meg borsóvirág bokrétával díszített ünneplő kalapkájában mégis oly csinos legényke volt, hogy a környékbeliek megcsodálták, s egyre mondogatták, hogy olyan, akár egy kis varázsló vagy tündérfiú.

Ami igaz, az igaz. Jó okuk volt a falubelieknek arra, hogy ezt gondolják, mondogassák. A házikó körül, a borsóföldön pár esztendővel ezelőtt még egy legelésző tehén sem lakhatott volna jól, most meg a környék legszebb, legtermékenyebb birtoka virágzott itt. Abban még nem lett volna semmi csodálatos, hogy a borsó szépen virágzik, növekszik és terem, de hát azt már semmiképpen sem értette senki emberfia, hogyan lehetséges, hogy a borsóföld egyre nő, növekszik anélkül, hogy öregapó meg öreganyó egy talpalatnyit vásárolt, vagy egy talpalatnyit is elszántott volna más földjéből. A szomszédok közben egyre méregették a saját földjüket, és látták, hogy egy-két barázdával az is gyarapodott, úgyhogy már nem gondolhattak egyebet: növekszik az egész vidék. A borsó meg olyan bőven termett, hogy a házikóba már nem tudták volna behordani, ha nem növekedett volna a házikó is. Pedig különben öt-hat mérföldjárásnyira kiveszett a borsó, így aztán nagyon felment az ára, mert királyok, nagyurak versengtek azért, hogy asztalukra kerüljön.

Aranyborsó maga művelte meg a dúsan termőföldet, ő válogatta a vetőmagot, ő ápolgatta a palántákat, ásott, kapált, kikarózta a borsót; s mikor beérett, kifejtette, betakarította. Ő tárgyalt a vevőkkel is, ő intézte az eladást, mert anélkül, hogy valaha is tanulta volna, tudott írni, olvasni és számolni, egyszóval valóságos istenáldás volt a háznál.

Egy éjszaka, mikor Aranyborsó már mélyen aludt, így szólt öregapó öreganyóhoz:

- Ez a kedves Aranyborsó valóban bearanyozta öreg napjainkat. Ha rátestáljuk minden vagyonunkat, azzal még nem jutalmaztuk meg, hiszen úgyis minden őt illeti. Igazán hálátlanok lennénk e kedves gyermek iránt, ha nem törekednénk arra, hogy magasabb rangot szerezhessen e világban. Mégsem nézhetjük tétlenül, hogy mindörökre a borsó mellett maradjon! Valóban kár, hogy olyan szerény, és nem akar az egyetemek nagy tudósa lenni, meg hogy túlságosan apró termetű, és nem lehet belőle híres generális.

- Tudod, öregapó, a legjobb lenne, ha feleségül venné Borsóvirágot, mikor már házasulandó korba ért.

- Ugyan, ugyan, édes lelkem - csóválta fejét öregapó. - Borsóvirág nagyon is fényes rangú hercegnő, semhogy feleségül menne egy szegény talált gyermekhez, akinek nem is lesz egyebe, mint a házikója, meg a darab földecskéje. A hercegnőt talán majd a király udvarmestere, vagy éppen maga a király veszi feleségül, ha esetleg megözvegyül. Látod, látod, okosan akartam beszélni veled, te meg tréfára fordítod a szót!

- Aranyborsó okosabb, mint mi ketten együtt - jelentette ki öreganyó rövid gondolkodás után. - Ez igazán az ő ügye, s nem lenne szép, ha nélküle határoznánk.

Ezzel öregapó és öreganyó mély álomba merült.

Még alig pirkadt, mikor Aranyborsó kiugrott ágyából, hogy szokása szerint a borsóföldre siessen. Alaposan elcsodálkozott, mikor meglátta, hogy a ládán, ahova este szép rendesen lerakta a munkaruháját, most az ünneplő zekéje, vasárnapi kalapja van kikészítve.

- Hiszen hétköznap van, hacsak a kalendárium nem téved! - mondta magában. - Vagy talán anyám akarja megünnepelni valamelyik szent neve napját, azért készítette elő az ünneplő ruhám? No, sebaj, legyen az akarata szerint, igazán nem szeretnék vele ellenkezni, legfeljebb holnap is, holnapután is korábban kelek, és tovább dolgozom a földön, hogy behozzam az időt, amit ma elveszítek az ünnepléssel.

Ezzel Aranyborsó szépen felöltözködött ünneplő ruhájába.

Mikor kifelé indult, hogy pár pillantást vessen kedves borsóföldjére, a küszöbön összetalálkozott öreganyóval, aki reggelit hozott neki: párolgó levest egy csészében, mellette a fakanál.

- Egyél, kedvesem, egyél - mondotta -, ne vesd meg ezt a zöld ánizzsal ízesített, mézes borsólevest, amit kiskorodban úgy szerettél. Egyél csak, mert ma nagy út áll előtted, gyermekem.

Aranyborsó meg ámuldozott.

- Hova kell ma mennem? - kérdezte.

Öreganyó leült a zsámolyra, két kezét a térdére fektette, s mosolyogva mondta:

- El, a nagyvilágba, Aranyom! Hiszen már nagyocska vagy, s rajtunk meg néhány borsókereskedőn kívül senkit sem ismersz! Márpedig, ha a borsó ára így tartja magát, belőled egyszer még nagy-nagy uraság lesz, tehát jó, ha máris megismerkedsz előkelő népekkel! Tőlünk háromnegyed mérföldnyire van egy nagyváros, ott minden lépésre aranyruhás urakkal, ezüstruhás hölgyekkel találkozhatsz. Te meg oly kedves vagy, oly ügyes, hogy egész biztosan megakad rajtad a szemük. Előbb vagy utóbb olyan uras foglalkozáshoz jutsz, hogy munka nélkül keresed a sok pénzt - mondjuk a királyi udvarnál vagy valami hivatalban. Egyél kedvesem, egyél, ne vesd meg ezt a zöld ánizzsal ízesített finom borsólevest!

- Az útra meg kapsz hat icce borsót, a szép nagy szeműből - folytatta öreganyó. - Azért nem adok többet, nehogy nehéz legyen cipelned. Hiszen tudod, hogy a borsónak most milyen jó ára van, ha eladod a piacon, s mindet aranyban fizetik, hát haza sem bírnád hozni a sok pénzt! Ezért úgy beszéltük meg öregapóval, hogy felét elköltöd valami tisztességes szórakozásra, ahogy a te korodban illik, vagy pedig vásárolsz rajta valami szép játékot, amivel vasárnaponként elszórakozhatsz, mondjuk rubinnal meg smaragddal kirakott ezüstórát, elefántcsont golyókat vagy nürnbergi búgócsigát. A pénz másik felét meg szépen hazahozod.

- Indulj hát, Aranyom, s ne töltsd az időt azzal, hogy pillangókat kergetsz, mert ha estére nem érsz haza, szívünk megszakad a bánattól. Kerüld a járatlan utakat, óvakodj a farkasoktól.

- Úgy lesz, ahogy akarod - mondta Aranyborsó, s búcsúzóul megcsókolta öreganyót. - Én ugyan szívesebben töltöttem volna a napot kint a földön. A farkasoktól meg cseppet sem félek, míg nálam van derék kis gyomláló késem.

Ezzel övébe tűzte gyomláló kését, s nagy bátran útnak indult.

- Időben gyere haza! - kiáltott utána öreganyó, s máris megbánta, hogy útnak eresztette.

Aranyborsó meg ment, csak ment, akkorákat lépkedett, mint egy öt láb hosszú ember: jobbra-balra nézegetett, sok újat látott, sohasem képzelte volna, hogy a világ ilyen nagy, ilyen érdekes. Mikor a nap állásából látta, hogy jó órája gyalogol már, elcsodálkozott, vajon miért nem érte még el a város határát. Ekkor mintha rákiáltott volna valaki:

- Huhuhu, huhuhu, huhuhu, kuvikk! Kérem, álljon meg, Aranyborsó uraság!

- Ki szólít engem? - húzta ki magát Aranyborsó, s kezét vitézül a gyomláló kés nyelére tette.

- Nagyon kérem, álljon meg uraságod! Huhuhu, huhuhu, huhuhu! Én vagyok az!

Aranyborsó felnézett egy öreg, odvas fenyő csúcsára, mely ide-oda hajladozott a szélben. A legfelső ágon nagy bagoly hintázott.

- No lám, maga az? Mi dolgunk egymással, kedves madár?

- Igazán boldog vagyok, hogy rám ismert uraságod - mondta a bagoly -, hiszen én csak tudtán kívül tettem önnek jó szolgálatokat, mint ahogy az egy finom, szerény, jobb körökből való bagolyhoz illik. Saját veszélyemre, saját kockázatomra faltam fel a gyalázatos egereket, akik akár jó volt a termés, akár rossz, felét mindig elpusztították. Mégiscsak az én áldásos munkám eredménye, ha ma már úgy terem uraságod földje, hogy jövedelméből akár egy szép királyságot is vásárolhat magának, ha éppen erre vágyik a szíve. De én! én boldogtalan, önzetlen áldozat vagyok! Szemeim úgy meggyöngültek, míg uraságodat szolgáltam, hogy egyetlen hitvány egér sem akad a csőrömre. Még éjszaka is alig tudok tájékozódni. Uraságod nagylelkűségéhez folyamodom, adjon nekem egy icce borsót, látom, hatot is akasztott a botja végére. Egy iccéből megélek, míg nagykorú lesz a legidősebb fiam, akire uraságod mindig bizton számíthat.

- Készséggel segítek önnek, bagoly uram, hiszen ezzel tartozom is! - mondta Aranyborsó, és leakasztott egy iccét a botjáról.

A bagoly lecsapott rá, az iccét csőrébe fogta, s visszarepült a fára.

- No, kegyed gyorsan elszelelt! - kiáltott Aranyborsó. - Legalább annyit áruljon el, bagoly uram, messze vagyok-e még a nagyvilágtól, ahová anyám küldött?

- Rögtön odaér, barátom! - mondta leereszkedően a bagoly, s továbbröppent.

Aranyborsó ismét elindult, de alig ment pár lépést, megint szólította valaki.

- Mekmekmek, mekmekmek bé... Kérem, álljon meg, Aranyborsó uraság!

- Ismerem ezt a hangot - jegyezte meg Aranyborsó. - De ismerem ám! Az orcátlan hegyi kecske mekegése: a kicsinyeivel együtt folytonosan a földem körül ólálkodik, hogy jót faljon a termésemből! Maga az, ugye, tolvajasszonyság!

- Ah... ah... Mit nem mond uraságod! Nem lopjuk mi uraságod termését! Legfeljebb lecsipegetünk egy-két felesleges hajtást, ami kikandikál a kerítésen! És ezzel voltaképpen hasznot hajtunk, higgyen nekem, mert a többi annál dúsabban virágzik, és dúsabban terem.

- Elnézést kérek meggondolatlan szavaimért - mondta Aranyborsó. - De miért szólított meg, mit tehetek magáért, kecskeasszonyság?

Kecskemama sűrű könnyhullatás közben válaszolt:

- Egy gonosz farkas megette a férjemet, s a kis árvám és jómagam a legnagyobb nyomorba kerültünk. Éhen halunk, ha uraságod nem segít rajtunk! Nagylelkűségéhez folyamodom: adjon nekünk egy icce borsót, látom, öt is lóg a botja végén. Egy iccéből megélünk, míg rokonaink segítségünkre jönnek!

- Készséggel segítek magán, asszonyság, hiszen ezzel jót cselekszem - mondta Aranyborsó, s leakasztott egy iccét a botjáról.

A kecske gyorsan foga közé kapta, s egy ugrással eltűnt a sűrűben.

- No, kegyed gyorsan elszelelt! - kiáltott Aranyborsó. - Legalább annyit áruljon el, asszonyság, messze vagyok-e még a nagyvilágtól, ahová anyám küldött?

- Máris ott van! - kiáltott vissza hányavetin a kecske, s továbbsietett a bozótban.

Aranyborsó ismét útnak indult, s egyre nézte, vajon nem látja-e már a város falait; mikor arra lett figyelmes, hogy az erdő szélén követi valaki. Gyomláló kését kirántotta övéből, s odaugrott, ahonnan a léptek neszét hallotta. Egy öreg farkas settenkedett ott, a fák mögött lopakodva követte Aranyborsót.

- Hát kelmed az, gonosz pára! Talán bizony megenne vacsorára! Ide hallgasson! Valamennyi fogával felér az én késem, s vegye tudomásul, hogy belőlem nem eszik! Még örülhet, ha nem állok bosszút kelmeden kecskeasszonyság férjéért, a kis gida apjáért! Talán jól is tenném, ha megölném magát, de iszonyodom a vértől, még a farkasok vérétől is!

A farkas lehorgasztott fejjel hallgatta, de most hirtelen panaszosan feljajdult, majd tekintetét az égre emelve, mintha azt hívná tanújául, beszélni kezdett:

- Ó, égi hatalom, te vagy csak tudója, hogy valaha is éreztem a szívemben gonosz hajlamokat! - mondta zokogva, majd fejét tisztelettudóan meghajtva folytatta: - Uraságod kezében az életem, rendelkezzék vele, amint jónak látja, félelem és lelkiismeret-furdalás nélkül állok sorsom elé. Ha úgy véli, hogy fajtám bűnei miatt el kell pusztulnom, örömmel fogadom a halált uraságod kezéből, mert szeretem és becsülöm azóta, hogy először megpillantottam és megsimogattam bölcsőjében, mikor édesanyja nem tartózkodott a közelben. Milyen szépen megnőtt! De hiszen már akkor is látszott, hogy hatalmas, nemes lelkű uraság lesz a bölcsőbeli gyermekből! De mielőtt dönt sorsom felett, kérem, higgye el: az én mancsomhoz nem tapad a szerencsétlen kis gida atyjának vére! Mérsékletre és önmegtartóztatásra neveltek, és soha életemben nem vétettem e két erény ellen. Mikoriban a gida atyja meghalt, én éppen térítőúton jártam a csordámhoz tartozó farkas törzsek között, hogy ékesszólásommal és jó példámmal fokozatosan rábírjam őket a mértékletes táplálkozásra, ami a farkasok tökéletesedésének legeslegfőbb célja. Sőt, uram, a gida atyja jó barátom volt, szerettem őt vidám kedélyéért, és gyakran jártuk kettesben a vidéket; ilyenkor hosszan elbeszélgettem e jófejű, tanulni vágyó kecskebakkal. Szerencsétlenül belekeveredett valami vetélkedésbe - uraságod úgyis tudja, hogy az ő fajtája mily hiú némelykor -, s ez okozta halálát. Még ma is vigasztalhatatlan vagyok miatta.

A farkas keservesen felzokogott, s bánata éppoly őszintének tűnt, mint a kecskemama bánata.

- Maga mégis utánam lopakodott - jegyezte meg Aranyborsó, s tovább szorongatta gyomláló kése markolatát.

- Igaz, uram, ön után lopakodtam, de csak azért, mert azt reméltem, hogy útközben nyugodtabb helyre érünk, s ott elbeszélgetünk kicsit, és felkelthetem érdeklődését kegyes elveim iránt. Magamban ugyanis így gondolkoztam: ha Aranyborsó uraság, akit ismernek és becsülnek az egész vidéken, kegyesen támogatná terveimet, most kitűnő alkalma lenne, hogy segítsen. Mindössze egy icce borsójába kerülne, abból már ünnepi lakomát lehetne rendezni a farkasok apraja-nagyja részére, meg lehetne velük szerettetni a növényi eledelt, s a kecskék meg kecskegidák ezrei ezentúl biztonságban élhetnének.

"Ez az utolsó icce, aminek az árát játékszerekre költhettem volna - gondolta magában Aranyborsó. - De mit nekem rubintos óra, nürnbergi búgócsiga, ha egyszer jót tehetek a pénzem árán!"

- Tessék, itt az icce borsó, ez volt minden vagyonom, de cseppet sem sajnálom, ha arra a hasznos célra fordítja, amiről beszélt.

A farkas nagy fogaival elkapta az iccét, s rohant a tanyája felé.

- Ó, de gyorsan elszelelt kelmed! Legalább annyit áruljon el, messze vagyok-e még a nagyvilágtól, ahova anyám küldött?

- Már rég ott vagy! - válaszolt a farkas sanda vigyorral. - S ha még ezer évig benne jársz, akkor sem láthatsz sokkal több újat, mint eddig láttál.

Aranyborsó ismét útnak indult, most már három iccével kevesebb nyomta a vállát, s egyre nézte, vajon nem látja-e még a város falait. A fáradtság már-már erőt vett rajta, mikor egy kanyargós ösvény felől segélykiáltást hallott.

- Ki az? - kérdezte, s jól megmarkolta gyomláló kését. - Ki kiáltozik segítségért? Szóljon már, mert nem látom!

- Én vagyok az, én, Borsóvirág! - felelt egy édes hang. - Kérem, segítsen rajtam, igazán nem kerül nagy fáradságába!

- Ha segíthetek, soha nem nézem, hogy mekkora fáradságomba kerül! Rendelkezzék felettem és vagyonom felett, kivéve ezt a három icce borsót itt a botom végén, az apámé, anyámé, a magamét az elébb odaadtam egy derék bagolynak, egy szent életű farkasnak, meg egy sorsüldőzte kecskének. Sajnos, nem adhatok önnek egyetlen icce borsót sem.

- Maga tréfál! - hangzott a kissé sértődött válasz. - Ki beszél itt borsóról? Én csak azt kérem öntől, hogy tegye ujját a hintóm ajtajának rugójára, és nyissa ki, mert már majd megfulladok.

- Boldogan, de hát nem látok sehol egy árva hintót! Pedig a hangot közelről hallom!

- Még hogy nem látja a hintómat!? - nevetett Borsóvirág. - Hiszen az elébb nagy szelesen csaknem rálépett! Itt van a hintóm a szeme előtt, kedves Aranyborsó, igazán ráismerhetne a csicseriborsós eleganciájáról!

- Hát olyannyira csicseriborsós, hogy akasszanak fel, ha csicseriborsón kívül egyebet is látok itt - dünnyögött Aranyborsó és lehajolt.

Elég volt egy szempillantás, és máris meglátta a jókora csicseriborsót, mely kerek volt, mint a narancs, sárga, mint a citrom, négy kis aranykeréken gördült, ajtaja frissen csillogó borsóhüvelyből készült, rajta parányi üvegablak.

Aranyborsó óvatosan megnyomta a rugót, s a hintó ajtaja máris felnyílt.

Borsóvirág úgy pattant ki belőle, mint a nebáncsvirág magja, ha ráfúj a szél; majd fürgén talpra ugrott. Aranyborsó meg káprázó tekintettel állt fel; ilyen szépet, mint Borsóvirág, még elképzelni sem tudott. Szebb arcocskát még festő sem festhetett volna: mandulavágású sötétkék szem, finom metszésű piros ajak, mögüle mint igazgyöngy villogott ki a szép fogsor. Kurta, kerek szoknyácskáján tűzpiros borsóvirág minta, a lábán fehér selyemharisnya, atlasz cipőcske.

- Min csodálkozik annyira? - kérdezte Borsóvirág.

Aranyborsó elpirult:

- Azon csodálkozom - válaszolta szerényen -, hogy egy ilyen szépséges hercegnő, aki nem sokkal kisebb, mint én vagyok, elfér egy csicseriborsóban.

- A hintóm nagyságát illetően téved, kedves Aranyborsó. Nagyon kényelmes kocsi ez, ha a teteje nyitva van, s csak puszta véletlenség, hogy nem ült benne a főlovászom, a kincstárnokom, a jószágkormányzóm, a titkárom meg két-három udvarhölgyem. Szeretek ugyanis egyedül kocsizni, ezért történt velem ez a kellemetlenség is. Nem tudom, találkozott-e már valaha Tücsökország királyával? Talán tudja, kiről beszélek, hiszen oly jellegzetes a külseje: a fején két egyenes, mozgékony szarvacskát visel, s legjelentéktelenebb szavait is valami ízléstelen muzsikával kíséri. Szerény személyem megnyerte Tücsökország királyának kegyes tetszését. A király tudja, hogy a mai nappal nagykorú lettem, s hogy az én házamból való hercegnők tízéves korukban férjet választanak maguknak. Úgy intézte hát, hogy útközben találkozzék velem, s szokása szerint megint lármás, zenés vallomásaival zaklatott, én meg most is úgy válaszoltam neki, mint mindig: bedugtam a fülemet.

- Ó, micsoda öröm! - jelentette ki Aranyborsó elbűvölten. - Milyen jó, hogy nem megy feleségül Tücsökország királyához!

- Nem, nem megyek hozzá feleségül, van már választottam. Alighogy ezt közöltem Cirippel, mert ez a király neve - úgy nekiugrott a hintómnak, mintha fel akarná falni, s durván lerántotta a kocsi fedelét, becsapta az ajtaját. - No, menj csak férjhez, te kényeskedő jószág, menj férjhez, ha tudsz, ha a választottad valaha is megtalál ebben a kocsiban! - így perlekedett velem.

- Ó, ha meg tudná nekem mondani, hogy melyik lyukban rejtőzködik Tücsökország királya, rögtön kikotornám a gyomláló késemmel, gúzsba kötném kezét-lábát, úgy hoznám ide, hadd büntesse meg, ahogy akarja! - kiáltotta haragosan Aranyborsó. - Talán jobb lenne, ha hazáig kísérném fenségedet, nehogy Cirip zaklassa útközben.

- Ha messze laknék, akkor bizony jó lenne a kíséret. De nézze csak ott, azt az illatos borsóföldet, az már az én országom, hűséges alattvalóim őrzik. Cirip még csak meg sem közelítheti!

Ezzel a hercegnő toppantott, belekapaszkodott két borsóindába, vidáman hintázott, s az ide-oda ingadozó borsótövek tűzpiros, illatos sziromesőt hullattak szép hajára.

Aranyborsó gyönyörködve nézte, s talán még most is nézné, de Borsóvirág abbahagyta a hintázást, s így szólt hozzá:

- Nem akarom tovább tartóztatni, tudom, hogy a borsókereskedés manapság roppant sok munkával jár. A hintóval azonban könnyen behozhatja az elvesztett időt. Mert remélem, elfogadja tőlem ezt a jelentéktelen kis ajándékot. Kastélyom magtárában millió meg millió ilyen kocsim van, s ha újat akarok magamnak, egy maroknyit a rostába dobok, a legszebbet kiválasztom, a többit meg az egereknek adom.

- Fenséged legcsekélyebb ajándéka is boldogság, dicsőség számomra, de nyilván megfeledkezett arról, hogy három icce borsó van nálam, s így bajosan férnék el a hintóban.

- Próbálja csak meg! - kacagott Borsóvirág! - Próbálja csak meg, és ne bámészkodjék, mint egy ma született gyermek!

Valóban, a három icce könnyűszerrel belefért a hintóba, de még harmincat is belerakhatott volna az ámuldozó Aranyborsó. Jómaga is letelepedett az ülés kényelmes, puha párnájára.

- Indulnék is, hercegnő - mondta Borsóvirágnak. - Apám, anyám hazavár, most váltunk el egymástól először, s nem szeretném, ha nyugtalankodnának miattam. Most már csak fenséged kocsisát várom, aki bizonyára elmenekült Cirip támadása elől. Elmegyek, de szívemben végtelen a bánat, mert még csak nem is remélhetem, hogy valaha viszontlátom fenségedet.

- Rendben van - válaszolt Borsóvirág, mintha nem is hallotta volna az utolsó mondatot. - Rendben van, az én hintómhoz azonban nem kell sem kocsi, sem ló, gőz hajtja, s óránként ötven mérföld sebességgel halad. Akkor repíti haza, amikor akarja. Csak jól jegyezze meg a szót, mellyel elindíthatja. Az útikosárban mindent megtalál, amire közben szüksége lehet. Úgy kell felnyitni, mint egy borsóhüvelyt; talál benne három zöld gyöngyöt, alakra, nagyságra mindhárom pontosan olyan, mint egy-egy borsószem, mindhármat vékony szálacska köti a kosárhoz, szép szorosan fekszenek benne, mint a borsó a hüvelyben. Majd meglátja, milyen csodálatosan szép, gondos munkával készült a kosárka! Ha bármire szüksége van, a gyomláló késével vájjon lyukat a földben, ültesse el az egyik gyöngyszemet, s rögtön kicsírázik, kihajt a földből az, amit kíván. Ugye, csodálatos? Csak ne felejtse, hogy ha a harmadik gyöngyszemet is elülteti, az útikosár kiürül, s nem várhat több csodára. Ugye, most már indulhat? Aranyborsó csak biccentett. Borsóvirág csettintett két ujjával, s elkiáltotta magát:

- Indulás, csicseriborsó!

A hintó már vagy százötven mérföldnyire járt, mikor Aranyborsó tekintete még mindig Borsóvirágot kereste, de hasztalan.

A csicseriborsó puskagolyónál gyorsabban szelte a levegőt. Szemvillanás alatt tűntek el mellőle az erdők, hegyek, tengerek, városok. A messzi látóhatár éppen csak kirajzolódott Aranyborsó előtt, a csicseriborsó máris odaért, s úgy száguldott tova, hogy a fiú ugyan hiába nézte, mit hagyott maga mögött, máris a messzeségbe tűnt.

Háromszor is megelőzte a napot, s az éjszakák és nappalok gyors váltakozása közben Aranyborsó sejteni kezdte, hogy alighanem elkerülte a várost, ahova indult, ahol el akarta adni borsóját.

"Kicsit túl fürge ez a kocsi! - gondolta magában Aranyborsó. - Nagy szelesen elindult, még mielőtt Borsóvirág mindent elmagyarázhatott volna. Vagy talán eszébe sem jutott, hogy azt is megmondja nekem, mit kell mondanom, hogy megálljon a hintó. Márpedig így száguldozhatok, amíg csak a világ világ!"

Aranyborsó ugyanis hiába próbálkozott bármivel, hiába ismételte el mindazt, amit csúf beszédű kocsisoktól, öszvérhajcsároktól hallott. Az ördöngös hintó csak vágtatott tovább. Aranyborsó meg egyre kutatott az emlékezetében, mit is mondhatna még, de hiába volt minden. Végül tehetetlenül fakadt ki.

- Az ördög vinne el!

No, ennek a kitörésnek volt is foganatja! Vágtatott a hintó a trópusokig, a trópusoktól a sarkvidékig meg vissza, mit sem törődve az éghajlat gyors változásaival. Aranyborsó megsülhetett vagy megdermedhetett volna, ha nem lett volna oly okos.

- Lássuk csak - morfondírozott magában. - Borsóvirág azt mondta, hogy "Indulás, csicseriborsó!" Talán megáll, ha én az ellenkezőjét mondom.

- Megállás, csicseriborsó! - kiáltotta el magát, s két ujjával csettintett, mint Borsóvirág.

Az Akadémia minden tudósa sem csinálhatta volna jobban! A csicseriborsó úgy megállt, mintha egyszeriben odacövekelték volna. Meg sem moccant.

Aranyborsó kiszállt a hintóból, kiemelte belőle az útikosarat, s ezt is, azt is szép gondosan beletette az övén lógó kis tarisznyába, amiben egyébként borsómintát szokott tartani.

A nagy földrajztudósok sem tudják, hogy a világ mely részén lehetett az a hely, ahol Aranyborsó kocsija oly hirtelen megállt. Van, aki azt állítja, hogy Timbuktuban, mások meg azt erősítgették, hogy éppen a Kongóban. Mindenesetre barátságtalan vidék volt, terméketlen, sziklás sivatag, s ameddig csak a szem ellátott, sehol egy árnyat adó fa, sehol egy tenyérnyi moha, mire Aranyborsó lehajthatta volna fáradt fejét. De azért nem jött zavarba. Ügyesen kinyitotta az útikosarat, kiemelte belőle az egyik gyöngyszemet, gyomláló késével apró lyukat vágott a földbe, s elültette benne. "Lesz, ami lesz - gondolta magában -, mindenesetre valami fedél kellene fejem fölé az éjszakára, ha nem más, hát legalább egy borsóvirág sátor; meg valami kis ennivaló, ha nem más, hát egy kis mézes borsópüré; no meg ágy, ha nem is nagyobb, mint egy kolibripehely. Ma már úgysem indulhatok haza, olyan éhes, olyan fáradt vagyok."

Aranyborsó jóformán végig sem gondolta mindezt, a földből máris szép nagy borsótő bújt elő, s egyre nőtt, terebélyesedett, végül akkora volt, hogy tíz aranyoszlop tartotta a pompás virágsátrat. Az oszlopok közötti ívekben egy-egy csodálatos kristály gyertyatartó, benne hófehér gyertya. Mindegyik gyertyatartó mögött velencei tükör, mely százszorosan verte vissza a fényt.

A sátor közepén állt Aranyborsó, s amint ámuldozva nézett maga köré, lába elé hullott egy borsóvirág-szirom, az is nagy hirtelen nőni kezdett, ezerszínű, szépséges szőnyeg lett belőle. Egy másik virágszirom meg pompás szantálfa asztallá növekedett; az asztalon dúsan aranyozott porcelán tálakban ananásszal, mazsolával, ezerféle cukrozott gyümölccsel körített borsópüré illatozott.

Az óhajtott kolibripehely is ott volt az egyik sarokban; csillogott, mint a nagymogul koronájában a karbunkulus, csakhogy oly aprócska volt, mint egy rizsszem. No, ez nem ígérkezik túl kényelmes fekhelynek - gondolta magában Aranyborsó. Igen ám, de amint nézte a pelyhet, az egyszerre csak elkezdett növekedni, egyre magasodott, szélesedett, puha topázból, lágy zafírból, rugalmas opálból vetett fekhely lett belőle.

Ugye, felesleges mondanom, hogy Aranyborsó igyekezett mielőbb a pompásan terített asztalhoz telepedni? Vacsora után nyomban lefeküdt, de nem aludt el. Borsóvirág hercegnő járt a fejében; maga előtt látta, amint hajára záporozott a milliónyi tűzpiros szirom. Aranyborsó azonban okos fiú volt, nem engedte, hogy álomba ringassa e bűvös kép, nem akart elaludni, míg meg nem győződött arról, hogy pompás hajlékát nem fenyegeti semmi veszély. Tudta, hogy mint a világ minden táján, itt is akadhatnak rablók, tolvajok, királyi martalócok, kiknek kapzsiságát könnyen felébresztheti az aranyoszlopos, villogó sátor. Fogta derék kis gyomláló kését, s elindult, hogy körbejárja a sátrat.

Alighogy kilépett az egyik aranyoszlop mellett, döbbenten torpant meg. Elfogta a bátor szívűek rettegése, mert az igazi bátor is ismeri szegény emberiségünk közös félelmeit, s csak a gondolatból merít erőt, szilárdságot. No, ami a gondolatot illeti, az Aranyborsó szeme elé táruló látvány éppen eléggé elgondolkoztató volt!

A csillagtalan sötét éjszakában vagy kétszáz mozdulatlan szempár parázslott, s a csatasorban álló villogó pontok előtt - mint generális a seregszemlén - szüntelenül fel-alá futkosott egy égő, szúrós szempár, melynek kifejezése semmi jót nem ígért. Aranyborsó egy pillanat alatt rájött, hogy kiéhezett farkascsorda sorakozott fel a sátra előtt, vezetőjük pedig az a mézes szavú, álnok farkas, aki oly ügyesen csalta el tőle utolsó icce borsóját.

- Farkas uraság ugyancsak gyorsan összeszedte falkáját, hogy üldözésemre induljanak - állapította meg magában Aranyborsó. S minthogy ha tettekre került a sor, cseppet sem volt tétovázó, most is gyorsan elővette apró tarisznyájából az útikosarat, kiemelte belőle a második gyöngyszemet, s nagy sietve elültette. "Lesz, ami lesz - gondolta magában -, mindenesetre erős fal kellene a sátram köré ma éjszakára, akár ne is legyen vastagabb, mint a házikónk fala, csak védelmezzen meg e gonosz falkától."

A sátor körül máris erős fal emelkedett, de nem holmi kunyhóhoz illő vályogfal, hanem csodaszép kövekből rakott, palotához illő fal, a tetején kékes fényű, aranyozott acélrács, melyen sem farkas, sem róka, sem borz át nem juthatott. A farkascsorda dühösen nekirugaszkodott ugyan, de aztán vérző orral elkullogott mind, az utolsó szálig.

Aranyborsó megnyugodva fordult vissza, hogy lepihenjen, de nem a sátrába, hanem hófehér márványcsarnokba jutott, onnan tündöklő fényben úszó oszlopcsarnokon át ezernyi virágtól illatozó kertbe ért. A kert közepén nagy örömmel talált rá sátrára, s benne a kolibripehelyből vetett ágyra. Elhihetitek, hogy pompásabban aludt, szebbet álmodott, mint a földkerekség akármelyik királya.

Másnap reggel első dolga az volt, hogy bejárja fényes palotájának minden zegét-zugát. Elbűvölten nézte a mesébe illő bútorokat, a virágos rétnél pompásabb szőnyegeket; hosszan gyönyörködött a képtár ritkaságaiban meg a kagylógyűjteményben és a gazdag könyvtárban, melynek kincsei mind-mind újak voltak számára.

Amint számba vette roppant gazdagságát, véletlenül belepillantott egy tükörbe. Ó, csodák csodája! Ha a tükör nem hazudik: háromlábnyit nőtt az éjszaka, és ajka felett már bajusz pelyhedzik! Aranyborsó egyre tűnődött, ugyan hogy eshetett ez a csoda? E kérdésre azonban hamarosan elszomorító választ kapott. A falon hatalmas ingaóra függött, melynek egyik mutatója az éveket mérte. Aranyborsó ránézett, s döbbenten látta, hogy valójában hat év telt el az előző este óta.

- Hat esztendő? Ó, én boldogtalan! Szegény szüleim azóta már talán meg is haltak, s ki tudja, nem láttak-e szükséget, nem ölte-e meg őket a bánat? S ó, jaj, talán azt hitték, hogy öregségükre gyalázatosan elhagytam őket! Átkozott hintó! Éveket faltál percek alatt! Menj, menj, csicseriborsó, indulás! - kiáltotta haragosan, s kivette tarisznyájából s az ablakon át kihajította a csicseriborsót. - Menj, menj, ne is lássalak többé!

Aranyborsó szomorúan ballagott le palotája fényes lépcsőjén. Vissza sem nézett, úgy indult neki a kopár síkságnak, még azzal sem törődött, hogy valamelyik szikla mögül esetleg farkasok leselkednek rá. Még a könny is kihullt a szeméből, ha arra gondolt, hogy mi mindent veszített ezzel a hat évvel. Kezébe vette az útikosarat, de csak forgatta ujjai között.

- Ugyan mit is kívánhatnék magamnak most, hogy szüleimet nem láthatom többé?... Borsóvirág már biztosan férjhez ment, hiszen a hercegnők nagykorúak lesznek, s férjhez mennek tízéves korukban. Meg különben is! Hat évvel ezelőtt volt már választottja. Mit számít nekem, ha az egész világot megkapom tőled, zöld gyöngyszem! Az én világom az a kis házikó volt, meg körülötte a virágzó borsóföld, s azt nem adhatod vissza, a gyermekkor édes napjai mindörökre elszálltak! Menj, gyöngyszem, menj, engem már nem vár a házikó, a borsóföld, sem öreg szüleim, sem Borsóvirág! Menj, gyöngyszem, menj! Szolgáld úrnődet!

S olyan erővel hajította el, hogy a zöld gyöngyszem könnyen utolérhette, maga mögött hagyhatta volna a csicseriborsót, de hát nem volt versengő természetű.

Aranyborsó meg csüggedten, szomorúan roskadt a földre.

Mikor felállt, döbbenten látta, hogy minden megváltozott körülötte. A messze látóhatárig hullámzó virágtenger közepén állt, a szellő jobbra-balra hajtogatta a borsó halványlila és tűzpiros pillangóit, a virágfejek összeborultak, a két szín elvegyült, s mondhatatlanul édes illattal telt meg a levegő.

Aranyborsó úgy rohant, mintha szárnya nőtt volna, mert távolabb megpillantott mindent, amit szeretett: látta a palotává szépült házikót, öreg szüleit, akik mosolyogva siettek feléje, hogy mielőbb elmondhassák, mennyire várták, mily boldogok voltak, hogy mindennap kedves üzenetet kaptak tőle, hogy egy percre sem aludt ki szívükben a reménység, hisz minden este megjött Aranyborsó biztató híradása.

Aranyborsó átkarolta öregapót, öreganyót, hogy palotájába vezesse őket. Amint a hajdani házikóhoz közeledtek, a két öreg egyre jobban ámuldozott. Aranyborsó meg alig mert szólni hozzájuk, nehogy megzavarja csöndes örömüket. Egyszer azonban mégis felsóhajtott:

- Hej, ha Borsóvirágot láttátok volna! De hát ő már hat évvel ezelőtt eljegyezte magát.

- Bizony! Mégpedig veled! - csendült fel Borsóvirág édes hangja a kapuból. - Hiszen már akkor volt választottam, emlékszel? Kerüljetek beljebb! - szólt öregapóhoz, öreganyóhoz, s gyengéden megcsókolta őket. - Lépjetek be, hiszen ez fiatok otthona: a szeretet és a képzelet birodalma, ahol nincs öregség, nincs halál...

Hamarosan megülték Aranyborsó és Borsóvirág menyegzőjét, s örök fiatalon, örök boldogságban teltek napjaik.

Mert így végződnek a tündérmesék...