Fele királyság és a királylány keze

A trónterembe lihegve futott be a mindentudó kancellár. A kancellárnak nagy szakálla volt, és arról volt híres, hogy ő a legravaszabb ember a birodalomban, és hogy mindent tud! Most is, ahogy egy kicsit kifújta magát, elmondta a nagy hírt.

– Uram, királyom, most kaptam titkos forrásból a hírt, hogy országunk határát átlépte egy félelmetes sárkány!

Az öreg király összecsapta a kezét.

– Még csak ez hiányzott nekem! Nem elég, hogy hideg van, még ez a sárkány is!

Majd észbe kapott, hogy már tud a sárkányról, szigorúan nézett a kancellárra.

– Már tudom! Már elküldtem a hadvezéremet, hogy űzze ki az országból!

De a kancellár csak mosolygott, majd a vázához lépett, ahonnan már belépése óta hallotta a fogvacogást, és megkocogtatta.

– Jaj, jaj, ki az? – hallatszott a vázából.

– Törökbúza, meleg málé! Tényleg, ki az? – csodálkozott az öreg király.

A kancellár még finomabban mosolygott, és így szólt:

– Felséged hadvezére!

Az öreg király nagyon csodálkozott.

– A hadvezérem? De hát mit keres a vázában? Hé, te! Bújj elő!

A hadvezér kidugta a fejét a vázából, de nem hagyta abba a fogvacogást.

Ez már az öreg királynak is sok volt, idegesítette az állandó fogvacogás.

– Tűnj el a szemem elől! Ne is lássalak! Ne is halljalak!

– Tü-hü-nö-hök! – vacogta a hadvezér, s a vázával együtt az ajtóhoz ugrált, kinyitotta, s kiugrott rajta.

– Vigyázz! Lépcső! – kiáltott utána a kancellár.

De a hadvezér már messze járt, csak a hangja hallatszott a lépcső aljából.

– Tudom-dom-dom-dom!

S nagy csörömpöléssel földet ért, a kitüntetései csiregtek-csörögtek, mert azokat mindig a mellén hordta.

A ravasz kancellár megvárta, míg az öreg király lecsillapodik, s abbahagyja a járkálást. Az öreg király nemsokára lecsillapodott, s így szólt a kancellárhoz.

– Hát most mit tegyünk? A hadvezérem nem ér egy hajítófát se! Törökbúza, meleg málé! Minek adtam neki a sok kitüntetést!

– Pályázatot kell hirdetni! – mondta a ravasz kancellár a szakállát simogatva.

– Mire? – csodálkozott az öreg király.

– A sárkány legyőzésére! – felelte a ravasz kancellár. – S ígérje oda érte felséged a fele királyságát, meg a leánya kezét! Úgyis azért jött a sárkány!

– A leányomét?! – kérdezte az öreg király meghökkenve.

– Meg a fele királyságát!

– A lányt is megígérjem? – makacskodott az öreg király.

– Természetesen! – felelte a ravasz kancellár. – Ez mindenütt így szokás!

– Hát ha így szokás, akkor kihirdetem! – dünnyögött az öreg király, az ablakhoz ment és lekiáltott. – Figyeljetek ide, ti ott, alattvalók! Annak adom a lányom és a fele királyságom, aki megvív a sárkánnyal és legyőzi!

Majd lenézett a térre, és látta, hogy nincs ott egy lélek sem!

– Törökbúza, meleg málé! Hát ezek meg hová lettek? Érvényes így a pályázat?

A ravasz kancellár megnyugtatta.

– Érvényes! Ki lett hirdetve!

A Dada, aki eddig figyelt és hallgatózott, most hirtelen kisurrant az ajtón, s rohant fel a királykisasszonyhoz.

A királykisasszony szép volt, mint a hajnalban nyíló rózsaszál, s szépségének híre hetedhét országon is elterjedt. Főleg most, hogy eladósorba került, kezdték is egymásnak adni a kilincset a kérők! De hát vagy a királylánynak nem tetszett az egyik, vagy az öreg királynak a másik, vagy a ravasz kancellárnak a harmadik!

S most itt van ez a rút sárkány! Sietett is a Dadus, hogy megvigasztalja-bátorítsa a szemefényét, nehogy még baja legyen a rossz hír hallatán!

– Kisasszonykám! Kisasszonykám! – kiáltott már az ajtóból. – Hallotta kisasszonykám a hírt?

– Milyen hírt? – kérdezte rosszat sejtve a királylány.

– Hogy sárkány érkezett az országba!

– És mit akar a sárkány?

– Kisasszonykámat! – mondta a Dadus olyan vigasztaló hangon, amilyenen csak tudta.

De hát semmit sem ért, mert a királylány azonnal elájult rémületében.

– Jaj, jaj! Kisasszonykám! – vigasztalta a Dadus. – Nincs olyan nagy baj! Nincs, nincs! Mert bajvívást hirdettek! És majd csak jön valaki! Valami királyfi majd csak legyőzi a sárkányt!

A királykisasszony lassan éledezett. Az ablakba könyökölt búsan, és énekelt szomorú hangon, de olyan szomorú hangon, hogy a Dadus csendesen sírdogálni kezdett.

Én vagyok a bús királylány,

akit elrabol a sárkány,

csak hull, csak hull, hull a könnyem,

senki sincs, aki megmentsen!

Álmodtam egy királyfiról,

engem szeret, nékem dalol…

Csak hull, csak hull, hull a könnyem,

senki sincs, aki megmentsen!

Szállt, szállt, szállt a dal, de hiába, mert nem hallotta senki, csak a Dadus.

Folyt. köv.