A sárkányfűárus

A királyfi utolérte Süsüt, ballagtak szépen a királyi vár felé. Süsü az illemleckéket gyakorolta, hangosan szavalt a szikla mögött, hogy: Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad! Meg: Szép vagy, mint a rózsaszál, ó, te kedves királylány! Szerencse, hogy a sziklát az arca elé tartotta álcázásként, a szikla tompított valamit a hangján, s így nem lehetett megsüketülni az ordibálástól!

Aztán elmerengett, s egy kicsit hencegve mondta:

– Milyen jól kiégettem a szenet! Egész jó szénégető válna belőlem! Nekem még gyufára se lenne szükségem!

De a királyfi nem figyelt oda, számolgatott, morfondírozott.

– Van már tíz aranyunk! De még tíz kellene! De honnan? Nem látok sehol semmi munkát! Hiába, kis ország ez!

Majd felpillantott, és gyorsan félreállt, mert Süsü abbahagyta a szavalást, meg a merengést, és most a tánclépéseket próbálgatta: kirúgott jobbra, kirúgott balra, mint egy megkergült öszvér. A sziklát meg magához ölelte, s pörgött-forgott vele lehunyt szemmel.

– Már jól táncolok? – kérdezte.

– Már jól táncolsz! – hagyta rá a királyfi, s felmászott egy dombra, hogy szétnézzen a környéken, hátha lát valami munkát.

Látott is valamit, illetve valakit.

– Pszt! – szólt Süsünek. – Maradj egy kicsit csendben, és takard el magad a sziklával!

Süsü eltakarta magát, a királyfi meg tovább figyelte azt a valakit, akit az előbb meglátott. Nagy kosár lógott a nyakában, s hajlongva szedett valamit a földről. A királyfi kíváncsian figyelte, hogy mit is szed, majd rájött, hogy az ott, a kosárral a nyakában, a füvet szedegeti, csipkedi.

– Minek neki a fű? – tűnődött a királyfi. – Hiszen ez csak közönséges fű!

És ekkor a füvet csipkedő harsányan dalra fakadt:

Egy szál fű, két szál fű,

egyszerű, egyszerű!

Nekem terem a határ is,

tele lesz a bugyelláris!

Egy szál fű, két szál fű!

De nem elég, hogy énekelt, hanem harsány hangon kiabálni kezdett jobbra-balra, pedig senki se volt ott, a királyfiékat meg nem láthatta.

– Itt a valódi sárkányfű! Sárkány ellen sárkányfű! Itt a valódi, itt a fű! Sárkány-sárkány-sárkányfű! Katonáknak, diákoknak féláron!

Úgy rikkantgatott, kukorékolt, mint egy rekedt kakas, kihúzta a derekát, magasra tartotta kopasz fejét. Mint egy kopasz kakas!

A királyfi először elcsodálkozott, majd a homlokára csapott, mivel rájött a titok nyitjára!

– Ott az utolsó tíz aranyunk! – suttogta elégedetten.

Majd felállt, s kényelmesen a rikkantgató felé lépdelt.

– Hé! Várj meg! – szólt neki.

A kosaras azonnal megállt, majd behízelgően mosolygott, s ezt mondta:

– Parancsolj sárkányfüvet! Itt a valódi, itt a fű! Sárkány ellen sárkányfű!

S nagy kosarát a királyfi elé tolta, s mézesen mosolyogva rendezgette a füvet.

A királyfi is elmosolyodott, s azt kérdezte:

– És használ?

A kosaras még mézesebben mosolygott, s mézesmázos hangon válaszolt.

– Csak ez használ! Ha ez sem használ, akkor semmi!

A királyfi abbahagyta a mosolygást, s töprengő arccal kérdezte:

– És veszik a füvedet?

A sárkányfűárus elégedetten sőt önelégült felfújta a képét, s hencegve válaszolt.

– Mint a cukrot! Csak látnád, hogy tolonganak! Alig győzöm az utánpótlást! Most ez a divat, he-he, mióta a király kihirdette, hogy annak adja a lányát és a fele királyságát, aki legyőzi a sárkányt!

Valahonnan, oldalt, egy szikla mögül mintha nyögés hallatszott volna, valami ilyesmi, hogy jaj nekem! De a sárkányfűárus nem figyelt oda, a királyfi meg tudta, hogy ki nyögdécsel a szikla mögött! De igyekezett másfelé nézni, nehogy idő előtt felfedezzék Süsüt! Mert hiszen ő nyögdécselt a szikla mögött.

A sárkányfűárus tovább fecsegett. Bizalmaskodva közel hajolt a királyfihoz.

– Magunk közt legyen mondva, nem is ártana egy új király!

A királyfi a füvet nézegette, látta, persze, hogy közönséges fű, de még nem akart erről beszélni, inkább azt kérdezte:

– És mit kell ezzel csinálni?

A sárkányfűárus azonnal tüsténkedett és buzgólkodott, magyarázott és mutogatott.

– Egyszerű! Egyet ide a fejedre, hogy védve legyen! Egyet a fülbe, hogy meg ne süketülj a bömböléstől! Egyet az ingbe, ez megvéd a tűztől! Az összesen három szál, az összesen három arany!

A királyfi bólogatott, s úgy tett, mint akinek nagyon kell a fű!

– Te vagy az én emberem! Ide figyelj, megveszem az egészet, ha valóban használ!

A sárkányfűárus először nem hitt a fülének, majd azután mégiscsak hitt, szeme csillogott, szája mosolygott, hangja bársonyos lett.

– Az egészet? Nem akarsz esetleg többet? Van még!

Vagyis mohó lett a sárkányfűárus, mértéktelenül mohó!

De a királyfi így szólt:

– Ennyi elég, amennyi a kosaradban van! És rajtad próbálom ki! Egyet ide, egyet ide, egyet meg ide!

És egy szál füvet a sárkányfűárus fejére tett, egyet a fülébe, egyet meg az ingébe.

A sárkányfűárus boldogan heherészett.

– Hehehe! Kicsit csiklandós vagyok! És hogyan próbálod ki?

– Azt csak bízd ide! – mondta a királyfi, majd a nyögdécselő szikla felé intett.

– Gyere elő!

Süsü előlépett a szikla mögül, vagyis letette a sziklát a földre s elbődült, és hogy még ijesztőbb legyen, egy kis tüzet is fújt, meg mellé egy kis füstöt!

A sárkányfűárus rémülten bújt a királyfi mögé, abbahagyta a mézesmázos mosolygást, és jajveszékelt, mint a fába szorult féreg.

– Jaj, jaj, egy sárkány! Menj innen, ne bánts, én se bántottalak!

A királyfi azonban nem hatódott meg a jajgatástól, előretolta a sárkányfűárust.

– Ne félj! Megvéd a sárkányfű!

De a sárkányfűárust nem volt olyan könnyű hazugságon fogni. Ravaszul így válaszolt két jajgatás között:

– Nem, nem, vagyis izé, hátha be van oltva sárkányfű ellen! Vagyis, vagyis…

Itt abbahagyta a ravaszkodást, mert Süsü fújt még egy kis tüzet.

A királyfi gyorsan közbeszólt:

– Vagyis csaló vagy!

A sárkányfűárus nem tagadott tovább.

– Igen. Igen, igen! Irgalom, kegyelem! Ke-ke-ke-kegyelem!

S olyan szaporán vacogott a foga a félelemtől, mint mikor a harkály kopogtat a faderékon.

A királyfi rászólt:

– Ne siránkozz már!

Majd Süsünek is szólt:

– Bújj vissza a szikla mögé! Így nem tudok vele beszélni, ha folyton vacog a foga!

Süsü maga elé tartotta a sziklát, a sárkányfűárus megtörölte a homlokát, abbahagyta a vacogást, s nagyot sóhajtott:

– Köszönöm! Phű!

A királyfi úgy látta, hogy elkezdhetik az üzleti tárgyalást, mivel már nem vacog a sárkányfűárus foga.

– Most tekintsünk el attól, hogy te nagy csaló vagy!

– Tekintsünk! – mondta az árus készségesen.

– Vagyis akkor mi marad? – folytatta a királyfi. – Marad az igazság, hogy te nélkülünk, illetve a sárkány nélkül semmire se mennél! Ha nincs sárkány, nincs sárkányfű sem! Világos?

– Világos! – visszhangozta az árus.

– Vagyis mi valójában üzlettársak vagyunk!

– Jól forog az eszed! – hízelgett a sárkányfűárus. Majd hozzátette savanyú ábrázattal: – Mennyi kell?

A királyfi látta, hogy egyenesben vannak, összeráncolt homlokkal számolt.

– Hát, egy meg egy, az kettő! Ötször öt, az huszonöt! Sokszor nyolc, az huszonnyolc! Tizenötből elveszünk ötöt, marad tíz! Tíz arany!

– Tíz arany?! – rémüldözött a sárkányfűárus.

– Ühüm! – mondta Süsü, előbújva a szikla mögül, s egy kis füstöt fújt, meg tüzet.

– Megadom! – mondta a sárkányfűárus azonnal. – Itt van, nesze!

És átadta a tíz aranyat.

– Az a te nagy szerencséd, hogy találkoztál velünk! – mondta a királyfi, s eltette a tíz aranyat.

– Na hiszen! – kesergett a sárkányfűárus savanyú képpel.

– De, de! Ahogy mondom! – biztatta a királyfi a lógó fejűt. – Ahogy mondom! Előremehetsz a királyi várba, és bejelentheted, hogy kiállok a sárkány ellen! És annyi sárkányfüvet adhatsz el, amennyit nem szégyellsz! Menj, vidd a hírt!

A sárkányfűárus savanyú képe egy kicsit felderült, majd elhúzta a csíkot, nyakában a teli kosárral.

– Sietek, nehogy megelőzzön valaki! – rikkantotta.

A királyfi Süsüre mosolygott.

– Na, együtt van a pénz! Én előremegyek, veszek páncélt, kardot! Te meg akkor gyere, ha meghallod a harsonákat! És el ne felejts valamit!

Süsü bólogatott, hogy érti, minden világos, és addig is gyakorolja az illemszabályokat, míg el nem kezdődik a bajvívás!

Folyt. köv.