SÜSÜ ÚJABB KALANDJAI - A HÍRES KIRÁLYI KŐTÖRŐ
Csukás István 2005.09.11. 10:10
.
A híres királyi kőtörő
A szélkakas újra nyikorgott, a kapuőr nagyot kiáltott, hogy jönnek! Megfújták a trombitákat, a zsoldosok a kapu elé meneteltek, a hadvezér kihúzta a kardját, a vár népe vadonatúj parókában szépen felsorakozott az út mentén.
A király, a királyné és a kancellár felült az emelvényre, úgy várták a vendégeket.
Porfelhő közeledett, majd felbukkant a szomszéd király két menetelő katonája. Ők verték fel a port. Utánuk jött a szomszéd hadvezér, őutána a szomszéd kancellár, a kancellár után Petrence, a szomszéd király. A király után kíváncsiak tolongtak, szintén a szomszédból, ünneplőbe öltözve.
A menet az emelvény elé érkezett, a szomszéd hadvezér álljt vezényelt. A szomszéd kancellár kérdőn nézett az itthoni kancellárra, hogy mi a teendő, hova üljenek? Az itthoni kancellár a díszhelyre mutatott, s a vendégek felmásztak az emelvényre.
A szomszéd kancellár nagyot koppantott a botjával, és bemutatta a gazdáját.
– Őfelsége, Petrence király megérkezett!
Habár ezt mindenki látta, de azért így kellett csinálni, mivel így kívánta meg az udvari illemszabály!
Az itthoni kancellár intett a lent bámészkodóknak, hogy most lehet éljenezni! Felzúgott az éljenzés. Majd mikor elhallgatott, az itthoni kancellár is koppantott a botjával.
– Őfelsége, a király üdvözli Petrence királyt!
Majd odasúgta a királynak.
– A beszéd!
A király felállt, s egy hatalmas papírtekercsről olvasta az üdvözlőbeszédet. Hosszú volt a beszéd, irgalmatlanul hosszú, és a király ráadásul döcögve olvasta az írnok macskakaparását.
Petrence király nyugtalanul izgett – mozgott a székén, nem szerette a fogadásokat, a beszédeket, meg a ceremóniákat, különben is vágta a hónalját az ünnepi palást, szorította a fejét az ünnepi korona. Alacsony, gömbölyű, vidám természetű ember volt Petrence király, de most lassan elkomorult. A foga közt mormogott, hogy irgum-burgum, meg mordizomadta! A szeme fürgén járt körbe, kereste a híres sárkányt, akiért idejött, de nem látta sehol.
A beszéd még tartott, a nagy papírtekercsnek még a fele sem fogyott el. Az udvari nép áhítattal hallgatta.
Petrencének támadt egy ötlete, elmosolyodott vígan, majd lassan, óvatosan kibújt a hatalmas ünnepi palástból, a koronát meg rátette a palást gallérjára. Az ünnepi paláston annyi arany- meg ezüstdísz volt, hogy megállt a földön. És senki se vette észre, hogy üres!
Petrence lemászott az emelvény hátulján, kiosont a várkapun. Ugyanis az az ötlete támadt, hogy megkeresi azt a híres sárkányt, és elbeszélget vele, mégpedig négyszemközt. Ez is szokása volt Petrencének, hogy otthagyott csapot-papot, trónust és koronát, s elvegyült az egyszerű emberek között.
Már messziről meglátta Süsüt, ahogy ül egy tábla mellett, és lógatja a fejét.
– Adj Isten, koma! – köszönt rá Petrence. – Te vagy a híres Süsü? Mit lógatod az orrodat?
Süsü megnézte a mosolygó köpcöst, rögtön rokonszenvesnek találta, el is mondta a bánatát.
– Azért lógatom, mert megint eltoltam valamit! Pedig csak jót akartam, és a kancellár is folyton elzavart gyakorolni! És addig gyakoroltam, míg elhordtam az egyetlen hegyet! És most hogyan mutatom be a kőtörést a vendég királynak?
Petrence akkorát nevetett, hogy majd leesett róla a nadrág. A könnyeit törölgette, s így vigasztalta Süsüt.
– Nahát Süsü komám! Elhordtad az egyetlen hegyüket? De hát ez óriási! De hát ez fantasztikus! Egyedül elhordtad az egész hegyet? Hát te tényleg csodálatos sárkány vagy! És nagyon örülök, hogy megismertelek! Mert tudd meg, hogy én vagyok Petrence, a szomszéd király!
Süsü hitetlenkedve nézte.
– És hol a koronád? És hol a palástod?
Petrence a vár felé mutatott kacagva.
– Ott az emelvényen! Hallgatják az ünnepi beszédet!
Süsü megint nekibúsult.
– Jaj, akkor ezt is eltoltam! Nem lesz meglepetés! Nem elég, hogy eltoltam a kőtörést, ráadásul még el is árultam neked! Én vagyok a legügyetlenebb, legbutább, legszerencsétlenebb sárkány!
Petrencének megesett a szíve Süsün.
– Jól van, jól van, ne siránkozz! Ha eltoltad, eltoltad! Inkább azon törjük a fejünket, hogyan hozhatnánk helyre? Ami pedig engem illet, ne félj, nem árullak el! Na! Mosolyogj már!
Süsü hálásan mosolygott Petrencére.
– Igazán nem árulsz el?
– Igazán, igazán! Nem szokásom árulkodni! – bizonygatta Petrence.
Fel-alá járkált, törte a fejét, hogy üthetnék helyre a dolgot! Egyszer csak megállt, és nagyot kurjantott.
– Sárgarigó, rézduda! Hát persze! Ezt kell csinálni! Figyelj, Süsü komám! Kitaláltam, hogyan hozzuk helyre a dolgot!
– Figyelek! – mondta Süsü. – És hogyan hozhatnánk helyre a dolgot?
– Egyszerű! – jelentette ki Petrence. – Visszahordjuk a hegyet, úgy hozzuk helyre a dolgot!
– És a kőfejtés hogyan lesz? – kérdezte Süsü.
– Világos, mint a vakablak! Először visszahordjuk a hegyet, utána bemutatod a kőfejtést! – nyugtatta meg Petrence.
Azzal felgyűrte a karján az inge ujját, beleköpött a tenyerébe, s így sürgette Süsüt.
– Gyerünk, mert ránk esteledik! Be régen hordtam már követ! Csak a sok fittyfene ceremónia, meg trónbeszéd! Nyomás!
Megragadott egy hatalmas követ, nyögve felemelte, s a hegy helyére cipelte. Süsü is felemelt egy-két szekérderékra valót, s könnyedén rárakta Petrence kövére.
Petrence ámuldozott.
– Nahát, komám! Te aztán tudsz hegyet rakni!
Süsünek jólesett a dicséret, meg az ámuldozás, lassan visszatért az önbizalma, nem lógatta az orrát, meg nem siránkozott.
– Ó, ez semmi! Tudok ám énekelni is! – mondta dicsekedve.
– Halljuk, komám! – biztatta Petrence. – Nóta közben jobban megy a munka!
Süsüt nem kellett sokáig biztatni, megköszörülte a torkát, s elénekelte a legújabb dalt, amit az ablakon át hallott a kancellártól.
Mint a szellő, járd a táncot,
ne vessen a szoknyád ráncot!
A lábacska vígan dobbant,
mint zerge, mint az őzbak!
– De szépen cifrázod! – dicsérte meg Petrence. – Tudsz még mást is?
Süsü megint visszahordott vagy öt-hat szekérre való követ, s így hencegett.
– Tudok egy csomó illemszabályt! Meg táncolni is tudok! Meg vívni is! Meg tüzet fújni!
Amíg így beszélgettek, meg követ hordtak, bent a várban a király már a vége felé járt az ünnepi beszédnek. Az utolsó mondatokat olvasta, majd leült, és megtörölte a homlokát.
A szomszéd kancellár felállt, nagyot koppantott a botjával.
– Petrence király őfelsége válaszbeszéde következik!
De nem következett semmi, csend volt. A szomszéd kancellár finoman megbökte az ünnepi palástot, és így suttogott.
– Felség! A válaszbeszéd!
De az ünnepi palást nem válaszolt. Ekkor a szomszéd kancellár egészen közel hajolt s észrevette, hogy nincs senki a palástban. Dühösen morgott.
– Nem először csinálja velem! Micsoda szégyen!
Majd fölegyenesedve kijelentette.
– Őfelsége, Petrence király nincs a palástban!
Na, lett erre nagy csodálkozás, meg súgásbúgás! A két kancellár összedugta a fejét, úgy tanácskozott, hogy mit kellene tenni? Majd kisütötték, hogy folytatni kell az ünnepséget, mintha nem történt volna semmi! Vagyis mi következne, ha minden rendben lenne? A kőbánya megtekintése. Tehát irány a kőbánya!
Felkerekedett a díszes társaság, elöl a két kancellár loholt. Ők is értek oda legelőször, s mikor meglátták, hogy Petrence ingujjra vetkőzve hordja a követ Süsüvel, egy közönséges sárkánnyal, felsziszegtek, mint két öreg gúnár.
– Felségsértés! Felségsértés!
Petrence mérgesen nézett rájuk.
– Hordjátok azonnal a követ, a kutya meg a mája! Nem fog megártani egy kis mozgás!
A két kancellár sápadozott, meg ájuldozott, de nem mertek ellentmondani, nagy nyögve, sóhajtozva felemeltek egy követ s cipelték.
Akkor ért oda a király is. Petrence vígan integetett neki.
– Gyere, komám! Ez ám a jó móka!
A király sem volt rest, eldobta a papírtekercset, levetette a palástot, felgyűrte az inge ujját, s nekirugaszkodott a kőhordásnak.
Az udvari nép ámuldozva nézett, majd hatalmasat éljeneztek, csak úgy zúgott a kiáltás, pedig nem parancsolta meg senki! Majd ledobták ők is a kabátot, s hordták vígan a követ.
De mégiscsak Süsü volt a legboldogabb! Sürgött-forgott, mosolygott mindenkire, s állandóan mondogatta.
– Mégiscsak lesz meglepetés! Mégis lesz hegy! Majd meglátjátok, hogy elhordom egy perc alatt! Majd meglátjátok, hogy milyen híres királyi kőtörő vagyok én!
Amikor összehordtak minden követ, amikor újra állt a hegy, leheveredtek a fűbe, leültek az árokpartra, a királyné a leterített ünnepi palástra, a király intett Süsünek.
– Kezdheted!
Süsü bólintott, és dalolva fejtette a követ, szedte le a hegy tetejéről, s nem telt bele egy óra, elhordta az egészet!
Megtapsolták, megéljenezték, mert igaz, ami igaz, ilyen kőtörő nincs több az egész kerek világon!
Folyt. köv.
|