Mit játsszunk?

Elvonultak a szüretelők, kiürült a vár. Csend lett, nagy csend, csendben lapultak az utcák, a házak.

Süsü, biztatóan szólt fel az ablakban könyöklő kiskirályfinak.

– Egyedül maradtunk! De ne félj, amíg engem látsz!

– Nem félek! – válaszolta bátran a kiskirályfi.

– Akkor jó! – nyugodott meg Süsü.

Nézték egymást mosolyogva, fürkészve, majd a kiskirályfi szólalt meg először.

– Kimehetek?

– Kijöhetsz! – mondta Süsü.

– De hát kint süt a nap! – mutatott az égre a kiskirályfi, mert ő még jól emlékezett, hogy mit tiltottak, és mit parancsoltak meg neki.

De Süsü csak nevetett.

– Az a jó! Az áldott napsütés!

A kiskirályfi óvatos volt, nem tudta még, hogy mennyit enged meg Süsü.

– Ne üljek előbb egy fél órát a trónon?

– Ráérsz akkor ülni, ha elfáradtál! – mondta Süsü.

A kiskirályfinak felcsillant a szeme, látta már, hogy nagyon jól megértik egymást!

– Futhatok is? – kérdezte.

Süsü bólintott. A kiskirályfi lerobogott a lépcsőn, le az udvarra, megállt Süsü előtt lihegve.

– Teljesen kimelegedtem! Nem baj?

– Nem baj! – legyintett Süsü. – Majd egy jó kis szellő lehűt!

– Elmondjam az egyszeregyet? – ajánlotta a kiskirályfi.

– Mondjad! – bólintott Süsü.

A kiskirályfi éneklő hangon belekezdett.

– Egyszer egy az egy, kétszer egy az kettő, háromszor egy az három, négyszer egy az négy, ötször egy az… Hogy van tovább?

Süsü mentegetőzve válaszolt.

– Nem tudom! Én nem jártam iskolába!

– Vívni tudsz? – tört le egy vesszőt a kiskirályfi és vívóállásba ugrott.

– Ó, azt tudok! Azt nagyon tudok! – mondta Süsü mosolyogva. – Ismerek minden trükköt és fogást, vágást és szúrást! Támadást és menekülést! Érj utol, ha tudsz!

Süsü megiramodott, futott, futott körbe a szökőkút körül, nagyokat rikkantgatott. A kiskirályfi üldözte, kergette körbe-körbe, míg jól el nem fáradtak, s lihegve leültek.

– Megfogtalak! Add meg magad! – kiáltotta a kiskirályfi.

– Megadom, kegyelem! – nevetett Süsü. – Te győztél!

A kiskirályfi Süsünek szegezte a vesszőkardot.

– Mondd, hogy én vagyok a legbátrabb!

– Te vagy a legbátrabb! – ismerte el Süsü.

– Mondd, hogy én vagyok a legerősebb! – követelte a kiskirályfi.

– Te vagy a legerősebb!

– Mondd azt, hogy sárgarigófészek! – kacagott a kiskirályfi.

– Sárgarigófészek! – nevetett Süsü.

Mikor jól kinevették magukat, a kiskirályfi Süsüre nézett töprengve.

– És most? Mit játsszunk?

Süsü vidáman méregette a kipirult arcú kiskirályfit, majd így szólt.

– Mit, mit? Hát háborúsdit! Az az igazi játék! De előbb meguzsonnázunk! Üres gyomorral nem lehet háborúsdit játszani! Tudok itt a közelben egy-két jó vadkörtefát! Szereted a vadkörtét?

A kiskirályfi bólogatott, hogy szereti, bár még soha nem evett. De nem baj, mert ha Süsü is szereti, biztosan finom!

Elindultak a vadkörtefához. Süsü a várkapura kiakasztotta a táblát, amely a kapusfülkében lógott. A táblára az volt írva, hogy

RÖGTÖN JÖVÜNK!

Elöl battyogott a kiskirályfi, hátul cammogott Süsü, így értek a vadkörtefákhoz.

A kiskirályfi már meg se kérdezte, hogy felmászhat-e. Mióta közelebbről megismerte Süsüt, a világ legjobb pesztráját, leghűségesebb jópajtását, eszébe se jutottak ilyen felesleges kérdések! Fogta magát, s egyből felmászott a vadkörtefára.

Mikor fent volt a fán, Süsü így szólt.

– Várj! Előbb énekeljük el a vadkörtedalt! Jobb lesz az étvágyunk!

A kiskirályfi biccentett, hogy rajta, majd figyel! Süsü megköszörülte a torkát, s brummogva elénekelte a vadkörtedalt.

Ó, de finom a vadkörte,

más nevén a vackor!

Eszegetném reggel, délben,

és délután hatkor!

Húsa roppan, leve csorran,

harapj gyorsan akkor!

S szádban marad a vadkörte,

már nevén a vackor!

A kiskirályfi gyorsan megtanulta, együtt fújták, énekelték teli tüdőből, hogy csak úgy zengett a környék. Közben nagyokat haraptak a vadkörtébe.

Mikor már elverték első éhüket, a kiskirályfi felmászott egy sziklára, és visszaterelte a beszélgetést a háborúsdira.

– Te voltál már háborúban?

Süsü őszintén válaszolt.

– Nem. Még soha. De nagyon sokat hallottam róla! És azokat mind jól megjegyeztem! Figyelj!

Süsü bömbölni kezdett, félelmetes pofákat vágott, harciasan vicsorított.

– Üsd-vágd, nem apád! Piff-puff! Csinbumm! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Kard-ki kard! Szuronyt szegezz! Cél! Tűz! Pénzt vagy életet! Állj vagy lövök! Fel a kezekkel!

Majd rendes hangon befejezte.

– Egyszerű ez! Magad is láthatod! Nem kell más, mint egy jó ellenség!

– De ki legyen az ellenség? – töprengett a kiskirályfi.

– Hm, hm! – töprengett Süsü is. – Én nem lehetek a te ellenséged, mivel szeretlek! Te sem lehetsz az én ellenségem, mert…

A kiskirályfira nézett jámbor képpel. Majd megkérdezte.

– Te is szeretsz?

– Én is! – jelentette ki a kiskirályfi, és megsimogatta Süsü arcát.

– Akkor jó! – rikkantott boldogan süsü. Majd elszontyolodott. – Illetve nem jó! Úgy értem, hogy akkor ki lesz az ellenség?

A kiskirályfi szétnézett a szikláról, hogy hátha meglát valami ellenségnek valót! De nem volt a környéken senki, csak bokrok, meg fák. A kiskirályfi nézegette őket, majd elmosolyodott, eszébe jutott valami. A bokrok felé mutatott.

– Ott az ellenség! A bokrok a gyalogság! A fák a lovasság!

Süsü megdicsérte a kiskirályfi eszét.

– Pompás ellenség! Jól vág az eszed!

A kiskirályfinak roppant jólesett a dicséret. Majd eszébe jutott még valami, gyorsan ki is mondta, nehogy elfelejtse!

– És ki lesz a fővezér? És ki lesz a hadsereg?

Süsü egy pillanatig se habozott, azonnal rávágta.

– Te leszel a fővezér! Én meg leszek a hadsereg! Ígérem, hogy nagyon jó és hűséges hadsereg leszek! Várom a parancsaidat, fővezér!

A kiskirályfi belepirult a dicsőségbe. Még sohasem volt fővezér, s még sohasem volt hadserege! Csillogó szemmel nézték egymást. A fővezér a hadsereget, a hadsereg a fővezért. Majd a fővezér érces hangon így szólt:

– Figyelj, hű hadseregem! Elmondom a haditervet!

– Figyelek! – mondta a hadsereg.

– A haditerv a következő: én megyek elöl, te jössz utánam!

– Nagyon jó kis haditerv! – zúgta a hadsereg.

Vidáman méregették a bokrokat, fákat, az egy helyben álldogáló ellenséget.

Folyt. köv.