A mű – Süsü

Torzonborz király kémje a bokorban lapult, várta Süsüt. Dél körül lehetett az idő, bár pontosan senki sem tudta, mert nem volt senkinek sem órája. De ez nem volt olyan nagy baj, mert azt mindenki tudta, hogy mikor kell reggelizni, ebédelni meg vacsorázni. Mondom, dél körül lehetett az idő, mert jött Süsü egy kosár vadkörtével, és vidáman így morfondírozott.

– Hány óra lehet? Ha így a gyomrom felé hallgatózom, érzem, hogy nem lehet messze az ebédidő! Vagy még csak uzsonnaidő lenne? A reggeli idő elmúlt, arra biztosan emlékszem, hiszen reggeliztem! De az is biztos, hogy utána nem ettem semmit! Nem bizony, mert akkor nem korogna így a gyomrom! Biztos, ami biztos, legföljebb kétszer uzsonnázom, vagy kétszer ebédelek! Hahaha!

A kém elővett egy füzetet meg egy ceruzát, s felírta: „Vadkörte… Szájnyílás: két méter.” Majd így motyogott.

– Most nézzük, mennyi a hallótávolsága? Füttyentek egyet! Fütty! Meghallotta. Hallótávolság körülbelül öt méter.

Süsü a bokorhoz baktatott, széthajtotta az ágakat.

– Te fütyörészel? Akarsz tőlem valamit?

A kém laposakat pislantott.

– Á, dehogy! Nem… semmit, csak úgy fütyörésztem. Meg csak úgy üldögélek. Egyél nyugodtan, mintha itt se lennék.

Süsü mosolyogva nézte a kémet.

– Biztos, hogy nem akarsz tőlem semmit? Mert most ráérek! Uzsonnázgatok illetve ebédelgetek, vagyis nem tudom pontosan, de az biztos, hogy eszegetek. Nem tudod véletlenül, hány óra?

A kém sajnálkozva tárta szét a karját.

– Nem tudom. Nincs órám. Én csak egy szegény… hm, izé vagyok. Csak még egyre szeretnélek megkérni: látod ott a fán azt a madarat?

– Látom – bólogatott Süsü. – Gyönyörű kis pirók!

A kém gyorsan lefirkantotta: „Látótávolság húsz méter.” Majd becsukta a füzetet, s elbúcsúzott.

– Köszönöm. Már megyek is. És ne mondd meg senkinek se, hogy láttál! Jó?

Süsü bólintott, hogy jó, a kém nyakába szedte a lábát s eltűnt.

A kiskirályfi futott arra, már messziről kiabált, arca kipirult, a szeme csillogott.

– Süsü! Süsü! Végre megtaláltalak! Játsszunk bújócskát!

Süsü is megörült a kiskirályfinak, hiszen jó barátok voltak, és nagyon szerették egymást.

– Jó! Most éppen ráérek!

– Te leszel a hunyó! Számolj húszig. Én bújok! Kezdheted!

Ebben a pillanatban arra szállt egy szép lepke. A kiskirályfi ámulva nézte.

– Lepke! Lepke! Süsü! Süsü! Egy lepke! Fogjuk meg!

Süsü szelíden ingatta a fejét.

– Nem szabad megfogni! Levegőben lebegő, szép szárnyakat rezgető, látlak! Sose szabad megfogni! A lepke akkor szép, ha szabadon lebeg! Figyeld! Gyönyörködj benne! És akkor úgy érzed, hogy te is repülsz! Érted?

A kiskirályfi mosolyogva bólogatott.

– Értem! De gyönyörű! Elrepült…

– Hát azért lepke!

Összenevettek boldogan, hogy ilyen jól megértették a lepke dolgát. Majd a kiskirályfi újra sürgette Süsüt.

– Kezdd el a számolást! És csukd be a szemed! Én elbújok!

Süsü behunyta a szemét, a falnak fordult, és magában motyogott, meg eszegette a vadkörtét: „Egy… egy… egy… azt elfelejtettem mondani, hogy nem tudok számolni! Na, nem baj! Addig számolok, amíg tart a vadkörte! Egy… egy… egy…”

Torzonborz király föl-alá rohangált tróntermében, pattogott, ugrált, mint egy gumilabda, mint egy szőrös, szakállas gumilabda, s a kémet faggatta.

– Mi lesz már? Mondjad már! Mit kémkedtél ki? Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

A kém jobbra-balra forgolódott, úgy tett jelentést a rohangáló Torzonborznak.

– Felséges Torzonborz, legnagyobb király, mindent kikémkedtem! Büszkén mondhatom, hogy megvan minden adat Süsüről! Kiszedtem belőle mindent a legravaszabb keresztkérdésekkel! Megállapítottam róla mindent a legmodernebb technikával! Hiába, én azt hiszem, hogy mesterkém vagyok!

– Pompás! Pompás! Nem látott meg senki?

– Nem látott. Csak Süsü… De neki azt mondtam, hogy sétálok!

Torzonborz most egyhelyben ugrált, föl-le, föl-le.

– Most bosszút állunk! Agyafúrt bosszút a múltkori vereségért, meg az udvarseprésért, meg hadifogságért! Süsüt elcsaljuk, közömbösítjük, és becsempésszük helyette a mi mű – Süsünket! Hahaha! A Tudományok Várában már készítik a mi mű – Süsünket! Egyszerű és nagyszerű! A mű – Süsünek mi parancsolunk! És majd azt parancsoljuk, hogy foglalja el a várat!

Így ugrált, pattogott és kiabált Torzonborz, majd örömében dalra fakadt, rekedt hangon kornyikált.

Ez az ötlet hü – hü – hü,

hü, de nagyon nagyszerű!

Mint az arany úgy ragyog,

én vagyok a legnagyobb!

Ez az ötlet ha-ha-ha,

ha beválik, nincs vita:

dicsőségem felragyog,

s én leszek a legnagyobb!

Mikor befejezte az éneklést, intett, hogy menjenek gyorsan a Tudományok Várába és táplálják be az adatokat a mű – Süsübe!

A Tudományok Vára nagyon titokzatos hely volt, fehér köpenyes tudósok dolgoztak itt éjjel-nappal, törték a fejüket, és mindenféle csudálatos dolgot találtak ki. A világon nem volt olyan tudomány, amit ők ne tudtak volna, nem volt olyan szerkentyű és masina, amit ne ismertek volna, egyszóval mindent tudtak, mindent szét tudtak szedni és mindent össze tudtak rakni!

Most éppen a mű – Süsüt szerelték össze, ott állt az udvaron a tökéletes mása az eredetinek.

Torzonborz király elégedetten járta, ugrálta körül a mű – Süsüt.

– Hadd próbáljam ki! Hadd próbáljam ki!

Az egyik tudós kis vezérlőasztalt tolt Torzonborz elé.

– Ezen a kis képernyőn láthatod a mű – Süsüt, bárhol jár! Ezekkel a gombokkal irányíthatod, és ezen a mikrofonon adhatsz neki parancsokat.

Torzonborz átadta a kém füzetét, a tudós egy pillanat alatt betáplálta az adatokat a mű – Süsübe.

– Tessék, kész! Kipróbálhatod! Mindent tud, amit az igazi!

Torzonborz megnyomta a gombot, a mű – Süsü megmozdult.

– Gyere ide! Gyere ide!

A mű – Süsü odament Torzonborzhoz.

– Mit mondasz, ha egy idegen lovaggal találkozol?

A mű – Süsü meghajolt és rázendített a versikére.

Üdvözöllek, dicső lovag,

szép a ruhád, szép a lovad!

Mi szél hozott, mondssza, erre,

s mi vajon a szíved terve?

Torzonborz ugrándozott örömében.

– Pompás! Pompás! Gyerünk! Hadvezér! Te elmész a kémmel a várba, és elcsaljátok az igazi Süsüt! Én meg utánatok küldöm a mű – Süsüt!

A Hadvezér összevágta a bokáját.

– Igenis, felséges Torzonborz, legnagyobb király, megyünk és elcsaljuk!

A kém fontoskodva közbeszólt.

– És az álca?

– Miféle álca? – kérdezte a hadvezér.

– Álarc! Álszakáll, paróka, vagy valami, hogy ne ismerjenek fel! – magyarázta a kém. – Ez a kémkedéshez elengedhetetlen! Már meg is van! Esernyővel fogjuk magunkat álcázni! Alábújunk, és nem ismernek fel. Micsoda ötlet! Én azt hiszem, szuperkém vagyok!

Szereztek egy hatalmas esernyőt, s alábújva elindultak.

Süsü a falnak fordulva számolt, illetve eszegette a vadkörtét.

– Talán ez volt a huszadik vadkörte! Vagy a negyvenedik? Vagy a századik? Mindegy, finom volt! Még van egypár darab, azt még megeszem, és közben számolok! Hamm!

Egy hatalmas esernyő suhant el a háta mögött, alatta a kém és Torzonborz hadvezére. Túlmentek Süsün, mert az esernyőtől nem láttak jól. Esernyőstől egy bokorba bújtak, s onnan leselkedtek.

Elfogyott a vadkörte, Süsü elindult, hogy megkeresse a kiskirályfit. Nézett jobbra, nézett balra, mikor meglátta, hogy rezeg a bokor! „Aha! – gondolta. – Rezeg a bokor! Hopp! Ide bújt a kiskirályfi! Megvagy! Megtaláltalak!”

Széthajtotta a bokrot, de nem a kiskirályfit találta ott.

A hadvezér hangosan felnyögött.

– Jaj! Ki az? Mi az?

A kém kilesett az esernyő alól.

– Ő az!

Süsü bólogatott.

– Én – én vagyok! De ti kik vagytok? Ti is bújócskáztok? És minek az esernyő? Nincs is eső, süt a nap!

A kém egy pillanatig gondolkozott, majd kibökte a ravasz választ a kellemetlen kérdésre.

– Szeplő ellen! Az ellen kell az esernyő!

– Aha… értem – ingatta a fejét Süsü. – Nem láttátok véletlenül a kiskirályfit?

– Nem láttuk – mondta a kém. – Kedves Süsü, de jó, hogy megtaláltunk! Illetve, hogy te megtaláltál… Mindegy. Azt üzeni a király, hogy azonnal indulj a szomszédba, Petrence királyhoz, és vigyél neki ünnepi perecet, meg egy pár csizmát! Ugyanis ma van a neve napja! Sürgős!

Süsü figyelmesen hallgatott, majd elrobogott, s futtában kiáltott vissza.

– Köszönöm, fiúk! Rohanok! És ha véletlenül meglátjátok a kiskirályfit, mondjátok meg neki, hogy bújjon tovább, jövök és megkeresem! Ünnepi perec, meg egy pár csizma, csak el ne felejtsem…

A kém ugrált örömében meg vihogott.

– Sikerült! Hihihihi! Bekapta a horgot!

A hadvezér a fejét vakarta.

– És most mit csináljunk?

– Pssz! Van egy csomó ötletem! Figyelünk, figyelgetünk! Gyere mindig utánam, és el ne hagyd az esernyőt!

Süsü a piactéren robogott, futtában beszélt a pékhez.

– Hahó, pék! Süssél nekem egy perecet! Névnapra lesz!

– Jól van, Süsükém, sütök én! De sósat vagy simát?

– Nem tudom, majd megkérdezem!

Süsü továbbrohant, beszólt a csizmadiához.

– Hahó, csizmadia! Adj egy pár csizmát! Névnapra lesz!

– Sarkantyúval vagy sarkantyú nélkül?

– Nem tudom. Majd megkérdezem!

Süsü a palotához ért, bekiáltott az ablakon a trónterembe.

– Sós legyen vagy sima? Sarkantyúval vagy sarkantyú nélkül? Gyorsan mondjátok, mert még ma oda akarok érni!

A király a kancellárra nézett, felvonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe.

– Mit beszélsz itt össze-vissza, Süsü? Te érted, kancellár, hogy mit beszél?

– Nem értem, felség! Illetve egyes szavakat értek. Talán, ha lassan megismételné! Kezdd elölről, Süsü!

Süsü elölről kezdte, türelmetlenül magyarázta.

– Megismétlem! A perec sós vagy sima legyen? A csizma sarkantyús legyen vagy sarkantyú nélkül készüljön? Azt elfelejtetted megüzenni!

A király ámulva kérdezte.

– Én üzentem? Kivel üzentem?

– A két esernyőssel! – vágta rá Süsü.

– Esernyőssel? – csodálkozott a király. – Hiszen nem is esik az eső!

– Én is azt mondtam! De nem arra kell az esernyő! Hanem szeplő ellen!

– Szeplő ellen? Te érted ezt, kancellár?

A kancellár a szakállát simogatta.

– Nem értem. Illetve egyes szavakat megint értek…

De Süsü türelmetlenül közbevágott.

– Eldöntöttétek végre? Nem fogok odaérni!

A király szigorúan nézett Süsüre.

– Eldöntöttük! Nem üzentem semmit! Nem kell menned sehová!

Süsü dühösen forgatta a szemét.

– Vagyis hiába rohantam! A kiskirályfi meg vár! Megyek és elkapom azt a két esernyőst! Majd jól beszeplőzöm az arcukat!

És elviharzott a piactér felé, hogy elkapja a két esernyőst.

 

 

 

 

 

 

 

Folyt. köv. A MŰ SÜSÜ