Kincskereső

Süsüke ült a fatörzsön, a levegőbe bámult álmodozva. A távolból a Kiskirályfi hahózása hallatszott, Süsüke szeme egy picit megrebbent, de továbbra is mereven bámult a levegőbe.

– Hahó! Hahó! Süsüke, hol vagy?

A Kiskirályfi odaért a fatörzshöz, abbahagyta a hahózást, és örömmel mondta.

– Na, végre megvagy! Mit csinálsz?

– Álmodozom – válaszolta Süsüke.

– De hiszen nyitva van a szemed! – csodálkozott a Kiskirályfi.

– Nyitott szemmel álmodozom – meredt továbbra is a levegőbe Süsüke.

– És miről álmodozol? – kíváncsiskodott a Kiskirályfi.

– Kincsről – suttogta Süsüke. – Sok-sok kincsről! Gyere, ülj mellém, és te is álmodozz.

– Jó. Én is álmodozom – ült a fatörzsre a Kiskirályfi. Majd hangosan mondta maga elé: – Kincs, kincs, kincs!

– Ha lehet, csendben álmodozzál! – intette le Süsüke.

A Kiskirályfi megunta a csendben álmodozást, meg a levegőbe bámulást, krákogott meg izgett – mozgott, majd azt mondta.

– Eleget álmodoztunk! Már egészen megmeredt a nyakam. Már egészen elzsibbadt az agyam. Álmodozás helyett keressük meg a kincset!

Süsüke is azonnal abbahagyta az álmodozást, meg a levegőbe bámulást.

– Jó! Keressük meg! De hogyan kell kincset keresni? Még sohasem kerestem kincset, csak álmodoztam róla.

– Varázsvesszővel – válaszolta a Kiskirályfi. – A kincset varázsvesszővel kell keresni.

– Honnan vegyünk varázsvesszőt? – kérdezte Süsüke.

– Csinálunk egyet – jelentette ki a Kiskirályfi.

– Miből csinálunk?

A Kiskirályfi felpattant, a fákat nézegette.

– Faágból.

– Egy közönséges faágból? – csodálkozott Süsüke.

– Igen. De jól megdelejezzük! És ha jól megdelejezzük, akkor már nem lesz közönséges faág. Akkor már varázsvessző lesz! – mondta magabiztosan a Kiskirályfi, és letört egy ágat a fáról, megmutatta. – Ez jó! Látod? Egy villás faág.

Süsüke merengve nézegette a villás faágat.

– Egy villás faág… Ebből lesz a varázsvessző! És hogyan delejezzük meg? És mikor delejezzük meg?

– Most jön a delejezés! – jelentette ki a Kiskirályfi, és a faágat végighúzta a saját haján. – Delejezni úgy kell, hogy végighúzzuk egymás haján. Először az enyémen. Egyszer oda. Egyszer vissza. Most a tiéden. Tartsd ide a fejed!

Süsüke vigyorogva odatartotta a fejét.

– Az én fejem is delejes?

– A tied is – mondta a Kiskirályfi. – És most átadod a varázsvesszőnek! Egyszer oda. Egyszer vissza.

A Kiskirályfi körülnézett.

– Azért nem ártana még egy kis delejezés. Hogy jobban működjön! Gyerünk, keressünk újabb fejeket.

A királyi barlang felé mentek, s meglátták a hűvösben szunyókáló öreg Mindenest. Mind a három feje aludt, egyik jobbra kókadt, a másik balra, a harmadik meg előre.

– Ott a delej – suttogta a Kiskirályfi. – Hármas erősségű!

– Nem baj, hogy alszik? – suttogta Süsüke is.

– Nem! – vigyorgott a Kiskirályfi. – Álmában is tud delejezni.

Végighúzta a vesszőt a Mindenes első fején, oda-vissza.

Az első fej felhorkant, de nem nyitotta ki a szemét.

– Na! Mi az? Mi mászkál a fejemen?

A Kiskirályfi a második fejen is végighúzta a vesszőt, egyszer oda, egyszer vissza.

– Aludj csak! Tente-tente!

A második fej motyogott, de nem nyitotta ki a szemét.

– Hess, légy! Ne szállj rám!

A Kiskirályfi a harmadik fejen is végighúzta a vesszőt, közben nevetve suttogta.

– Hopp egy légy, ügyes légy! Egyszer oda, egyszer vissza. Kész.

A harmadik fej behunyt szemmel nyögdécselt.

– Ó, be jó! Ó, be jó! Még! Még!

– Nincs több fejvakarás! – nevetett a Kiskirályfi. – Köszönjük a delejt!

Otthagyták az alvó öreg Mindenest, bementek a királyi barlangba.

A barlang üres volt, Süsüke körülnézett, s csalódottan jegyezte meg.

– Nincs itt senki! Hogy delejezünk?

A Kiskirályfi a trónszékre mutatott.

– Ott delejezünk. A fejtámaszon. Világos! A fejtámaszhoz támasztják a fejet, vagyis a fejből átmegy a delej oda.

Süsüke nagyot nevetett, s így rikkantott.

– Tele van a világ szétszórt delejjel! Hihihi! Itt is delej, ott is delej, ahol megpihent egy nagy fej!

A Kiskirályfi végighúzta a vesszőt a fejtámlán, egyszer oda, egyszer vissza.

– Kész! Meg van delejezve! Nem fér bele több delej!

Nézték a delejjel teli vesszőt.

– Most már igazi varázsvessző? – kérdezte Süsüke.

– Igazi – jelentette ki a Kiskirályfi.

– És megmutatja a kincset?

– Megmutatja!

– Egy igazi kincskereső varázsvessző! – mondta áhítatosan Süsüke. – És hogy kell vele kincset keresni?

A Kiskirályfi odanyújtotta az egyik szárát Süsükének.

– Itt megfogom én. Ott megfogod te. Azért van két szára. És ketten fogjuk. Ketten keresünk. Így erősebb lesz a varázs! Kell hozzá egy varázsige is, azt is ketten mondjuk. Figyelj, így szól.

Itt is, ott is a sok kincs!

Már azt hitted, sehol sincs.

Rejti fiók, rejti láda,

varázsvessző megtalálja!

Mindig előre tekints!

Famozsár, rézkilincs,

hol a kincs, hol a kincs?

Elindultak, fogták a varázsvesszőt, mondták a varázsigét. Ahogy mentek körbe-körbe a barlangban, egyszer csak megremegett a vessző.

– Remeg a vessző! – kiáltotta Süsüke.

– Állj! – mondta a Kiskirályfi. – Arra mutat!

Megálltak, a varázsvessző a sarokba mutatott.

– Ott a kincs! – suttogta a Kiskirályfi. – Menj oda, én addig fogom a varázsvesszőt.

Süsüke a sarokba ment, és meglátott egy gyönyörű hajcsatot. Felmutatta.

– Egy hajcsat! Egy gyönyörű hajcsat! Valakinek biztos értékes. Valaki elhagyta, és mi megtaláltuk.

– Valaki jön! – mondta a Kiskirályfi.

A Sárkánylány jött be, meglátta a hajcsatot, örvendezve felkiáltott.

– Jé, a hajcsatom! A kedvenc hajcsatom! Mennyit kerestem. Már teljesen lemondtam róla. Már azt hittem, hogy örökre elveszett!

– De mi megtaláltuk! – nyújtotta oda Süsüke a hajcsatot. – Tessék.

– Köszönöm! – mondta a Sárkánylány. – Hogy találtátok meg?

– A varázsvesszővel! – mondta büszkén Süsüke. – Értékes?

– Nekem nagyon értékes! – merengett a Sárkánylány. – Szép emlékeim fűződnek hozzá! Még lánykoromban kaptam! Megyek, megfésülködöm, és feltűzöm a hajamba.

A mosolygó Sárkánylány után néztek.

– Kincs az is, amihez szép emlékek fűződnek – mondta a Kiskirályfi.

Süsüke bólogatott, majd megfogta a varázsvesszőt.

– Keressünk tovább, amíg friss a delej!

Elindultak körbe-körbe a királyi barlangban, egyszer csak megremegett a vessző.

– Állj! – mondta Süsüke. – Arra mutat. Ott a kincs! Most te keresd meg.

A varázsvessző a trónszékre mutatott, a Kiskirályfi odament, nézegette, de nem látott semmit.

– Nézd meg alatta! – javasolta Süsüke.

A kiskirályfi a trónszék alatt kotorászott, megfogott valamit.

– Megvan. Fogom.

S előhúzott egy nagy kulcsot. Nézegette merengve.

– Vajon milyen zárba való? Hol az ajtó, hol a zár?

– Valaki jön! Sőt robog! – mondta Süsüke.

Az öreg Mindenes robogott be a járgányán.

– Mi az ott a kezedben? – kérdezte.

– Varázsvessző – mutatta Süsüke.

– És a te kezedben?

– Kulcs – mutatta a Kiskirályfi.

A Mindenes töprengett mind a három fejével.

– Állj! Ne segítsetek! – rikkantotta. – Egyedül is kitalálom! Mindent tud a Mindenes, habár feje már deres! A varázsvesszővel találtátok meg a kulcsot. Igazam van? Eltaláltam? Naná, hogy igazam van! Naná, hogy eltaláltam. Most már csak azt kellene kitalálni, hogy ki hagyta el a kulcsot? Milyen zárba való, és milyen ajtót nyit?

Bólogatva hallgatták az öreg Mindenest. A Kiskirályfi átnyújtotta a kulcsot.

– Tessék. Legyen a tiéd!

– Köszönöm – mondta a Mindenes. – Majd elábrándozom, hogy hol van az az ajtó, és hogy mi van az ajtó mögött, amibe ez a kulcs beleillik.

Fogta a nagy kulcsot, és kirobogott a barlangból.

– Az ábrándozás is kincs – jegyezte meg a Kiskirályfi.

– Keressünk tovább! – sürgette Süsüke. – Most próbáljuk meg odakint.

Kimentek a barlangból, egy kis tisztáshoz értek. A tisztás közepén egy gödör volt, olyan, mint egy fürdőmedence, de nem volt benne víz.

Ráirányították a vesszőt, s csodák csodája, a varázsvessző megremegett.

– Remeg a vessző – suttogta Süsüke. – Lefele mutat. Oda a medencébe. Milyen medence ez?

– Pont olyan, mint egy fürdőmedence – állapította meg a Kiskirályfi. – Csak üres. Vagyis nincs benne víz.

– Pedig ott kell lennie a kincsnek! – erősködött Süsüke. – A varázsvessző arra mutat. És a varázsvessző nem téved! Ott egy kő a közepén. Biztos alatta van a kincs! Piszkáljuk meg a varázsvesszővel!

A varázsvessző végével megpiszkálták a követ. A kő elmozdult, és nagy sugárban feltört a víz!

– Víz! – kiáltotta a Kiskirályfi. – Vizet találtunk!

– Víz! – rikkantotta Süsüke is. – A víz is kincs?

– Hahó! Hahó! – kiabált messziről valaki.

A varázsló jött, fürdőruhában.

– Én vagyok, én jövök, hehe! Megtaláltátok a gyógyvizet! Megéreztem. Jaj, de jó, jaj, de jó! Már azt hittem, hogy végleg elapadt. De nem apadt el. Végre kiáztathatom a reumámat. Végre nem nyikorognak, és nem csikorognak a csontjaim. Köszönöm nektek, két kincskereső! Hehe! Jó kis varázsvesszőt csináltatok.

S beleült a medencébe, amely megtelt jó meleg vízzel, s pancsikolt elégedetten.

– A víz is kincs? – kérdezte Süsüke.

– Kincs bizony! Nagy kincs! – bólogatott a varázsló. – Többet ér, mint az arany! Érzem, hogy simogatja a reumámat. Hehe. Nem akartok fürödni, Jót tesz a reumának!

– Nem… – vigyorgott Süsüke. – Nekem még nincs reumám!

Majd odasúgta a Kiskirályfinak:

– Gyerünk, mozgassuk meg az ízületeket!

– Gyerünk! – súgta a Kiskirályfi is. – Míg el nem kapjuk a reumát!

Elindultak, fogták a varázsvessző két végét, mentek, mentek, amíg egy eldugott helyen lévő vadkörtefához értek.

Megremegett a vessző a kezükben.

– Felfele mutat! Oda, fel a fára. Milyen fa ez? – kiáltotta Süsüke.

– Vadkörte! – mondta a Kiskirályfi. – Más néven: vackor. És tele van szép, érett vadkörtékkel.

– Vadkörte, vadkörte – tűnődött Süsüke. – Az is kincs?

– Hát… – mondta a Kiskirályfi. – Mindenesetre szép nagyok. Biztos kincs, ha a varázsvessző rámutatott.

Ekkor nagy csörtetést hallottak, Süsü csörtetett arra a bokrok között.

– Hahó! Hahó! Én vagyok! Itt vagyok! Valami azt súgta, hogy jöjjek utánatok.

Majd felnézett a fára, és elámulva suttogta.

– Vadkörte! Vackor! Ó, be szép vadkörte! Ó, be szép vackor! Már azt hittem, hogy errefelé nincs is vadkörte. Már azt hittem, hogy sose eszem vackort! Hogy találtátok meg?

– A varázsvesszővel! – mutatta Süsüke.

– Jó varázsvessző! Okos varázsvessző! – dicsérte meg Süsü.

– A vadkörte is kincs? – kérdezte Süsüke.

– Kincs bizony! – áradozott Süsü. – Nekem a kedvenc kincsem. Illetve ételem. Az étel pedig többet ér minden kincsnél. Hát még a kedvenc étel! Mindjárt megkóstolom. Már meg is kóstoltam, hamm! Ti nem kértek? A becsületes megtalálónak pedig jár.

– Becsületesen megmondom, hogy most nem vagyok éhes – nevetett Süsüke.

– Én meg csak a szelíd körtét szeretem – kuncogott a Kiskirályfi is. – A vadkörtétől megvadulok. Hihihi!

– Ha nem, hát nem! – vonta meg a vállát Süsü. – Pedig nem sajnálom. Van elég! Hamm!

– Gyerünk! – súgta a Kiskirályfi. – Mert még elrontjuk a gyomrunkat, ha sokáig nézzük.

– Nyomás! – súgta Süsüke.

Elindultak, fogták a varázsvesszőt s mentek, mentek, amíg a nagy hegyhez nem értek.

Megremegett a varázsvessző. Megálltak.

– Hegyre mutat. Mi az ott? – mondta Süsüke.

– Olyan, mint az orgonasíp! – mondta tűnődve a Kiskirályfi.

– Orgonasíp? Az mi?

– Belefújsz és muzsikál. Ha meg a szél fúj bele, akkor szélorgona – magyarázta a Kiskirályfi.

– Szélorgona? – ámuldozott Süsüke. – Az is kincs?

– Még nem tudom – töprengett a Kiskirályfi. – Még nem muzsikál. Bele kéne fújni! De ki fújjon bele? Nincs szél.

– A sárkányok! – rikkantott fel Süsüke. – Nekik jó nagy tüdejük van. Hahó! Hahó! Sárkányok!

A sárkányok sorban kidugták a fejüket.

– Itt vagyunk! Gyunk! Gyunk! – mondta Dó sárkány.

– Akartok muzsikálni? – kérdezte Süsüke.

– Akarunk! Runk! Runk! – mondta Ré sárkány.

– Akkor fújjatok ott bele azokba a sípokba! – mondta Süsüke.

– Fújunk! Junk! Junk! – mondta Mi sárkány.

A sárkányok belefújtak az orgonasíp alakú kövekbe. A sípok megszólaltak, szép, zengő orgonamuzsika áradt a levegőbe.

– Ó, be szép! – lelkendezett Süsüke. – Kincset ér ez a szélorgona. Elhallgatnám estig.

Aztán rámosolygott a Kiskirályfira.

– Már mindenkinek találtunk kincset. Csak még magunknak nem találtunk.

– Igaz! – bólintott a Kiskirályfi. – Talán az a baj, hogy ketten fogtuk. Most fogd te egyedül!

– Fogom! – mondta Süsüke, megfogta a varázsvesszőt, körbe-körbe forgott vele, majd egyszer csak a vessző megremegett.

– Állj! Remeg a vessző! – mondta Süsüke, majd ámulva hozzátette. – Rád mutat!

– Énrám? – csodálkozott a Kiskirályfi. – Én vagyok a kincs? Én csak a barátod vagyok!

<SPAN styl