25. fejezet

- Az emberek - mondta a kis herceg - gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe... Aztán még hozzátette:

- Nem éri meg...

A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.

- Nem furcsa? - mondta a kis herceg. - Minden készen van: csiga, vödör, kötél...

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

- Hallod? - mondta a kis herceg. - Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel...

Nem akartam, hogy megerőltesse magát.

- Hagyd, majd én - mondtam. - Neked ez túl nehéz. Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

- Éppen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. - Adj innom...

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.

- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

- Nem találják meg - mondtam.

- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...

- Minden bizonnyal - feleltem.

- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.

Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés...

- Meg kell tartanod, amit ígértél - mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.

- Mit ígértem?

- Tudod... szájkosarat a bárányomnak... hiszen felelős vagyok a virágomért!

Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.

- Ó, a majomkenyérfáid! - mondta. - Mint a káposztafejek...

- Ugyan!

Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!

- A rókád meg... a fülei... inkább mintha szarvak volnának... meg aztán túl nagyok is!

És megint nevetett.

- Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.

- Semmi hiba - mondta. - A gyerekek megértik.

Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.

- Neked valami titkos terved van...

Nem felelt. Azt mondta:

- Tudod... holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem... Majd némi szünet után:

- Egészen közel ide...

Elpirult.

S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság. Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:

- Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál - egyedül, ezermérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?

A kis herceg újra elpirult.

Én pedig habozva hozzátettem:

- Csak nem az évforduló miatt?

A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy "igen".

- Ó - mondtam neki -, attól félek...

Azt felelte:

- Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este... Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele...