BRITI IRODALMI OLDALA
MENÜ
     
ÍRJ NEKEM

     
VENDÉGKÖNYV

     
NEM SZERETHET MINDENKI

Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki.

Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett..., zamatos..., kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki, akit kedvelsz, nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek, akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni...

 

     
LEGSZEBB SZÓ

     
ALKYONI PAPADAKI

A Hold színe

 

- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát,

és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt.

- Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.

- Az álmoknak is van színe?

- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.

- Milyen színű az öröm?

- Fényes, kis barátom.

- És a magány?

- A magány az ibolya színét viseli.

- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt,

hogy magadra teríthesd, ha fázol.

A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott.

Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?

- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.

- Na és a szerelem?

- A szerelem színe a telihold.

- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.

Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett

 


 

     
AKIKÉRT ÉRDEMES ÉLNI

     
SZERETET AZ ÉLET

Szeretet az élet,élet a szeretet...

"Élni annyi, mint szeretni.
Szeretni látni és megmutatni,
érezni és érzékeltetni,
meghallani és meghallgatni,
magasba szállni és fölröpíteni,
kinyílni és felnyitni,
megérteni és megértetni,
együtt érezni és eggyé olvadni
- és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendű alkotás."

     
ŐRANGYALOM

     
HOMAS DEKKER

Minden reggel mosollyal az arcomon ébredni, a napot hódolattal köszönteni, amiért ennyi lehetőséget tartogat. Tiszta fejjel neki látni a munkámnak, még a kis dolgokban is szemem előtt tartani a végső célt, melyet magam elé tűztem; úgy találkozni férfiakkal és asszonyokkal, hogy mosoly van az ajkaimon, és szeretet a szívemben. Gyengédnek, kedvesnek, és előzékenynek lenni minden percben. Oly fáradsággal lehajtani fejem, mely álomba ringat, s oly örömmel, melyet csakis a jól végzett munka okozhat- így szeretném én mulatni napjaimat.


     
LÁTOGATÓK
Indulás: 2005-07-19
     
BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
KERTÉSZ IMRE: SORSTALANSÁG
KERTÉSZ IMRE: SORSTALANSÁG : SORSTALANSÁG 7

SORSTALANSÁG 7

  2005.07.28. 09:53

.

7

 

Akadhatnak esetek, előadódhatnak helyzetek, amelyeket többé már semmi tudománnyal sem lehet tovább súlyosbítani, úgy látszik. Kijelenthetem, hogy annyi igyekvés, oly sok hasztalan próba, erőfeszítés után idővel magam is megtaláltam a békét, a nyugalmat, a könnyebbséget. Bizonyos dolgok például, melyeknek ezelőtt holmi roppant, jószerivel felfoghatatlan jelentőséget tulajdonítottam, elmondhatom, az én szememben minden fontosságukat elvesztették. Így appelon álltomban például, ha elfáradtam, s nem nézve: sár van ott vagy pocsolya, egyszerűen helyet foglaltam, lecsücsültem, s úgy maradtam, míg csak a szomszédok erővel föl nem húztak. Hideg, nedvesség, szél vagy eső nem zavarhatott többé: nem jutott el hozzám, nem is érzékeltem. Még az éhségem is elmúlott; továbbra is elvittem a számhoz, amit csak találtam, minden megehetőt, de inkább csak szórakozottan, gépiesen, szokásból, hogy úgy mondjam. Munkánál? – már a látszatra sem ügyeltem. Ha nem tetszett nékik, hát legfőbb megvertek, s ezzel se árthattak igen, így is csak időt nyertem: már az első ütésre sietősen mindjárt a földre heveredtem, s a többit már nem éreztem aztán, mivel elaludtam közben.

 

Egy dolog vált csak bennem erősebbé: az ingerültség. Ha valaki kényelmemre tört, akár csak a bőrömhöz ért is, ha menetnél lépést vétettem (ami gyakran fordult elő), s mögöttem ilyenkor valaki a sarkamra hágott, azt pillanatnyi habozás és minden további nélkül, ott azon nyomban meg tudtam volna például ölni – ha meg tudtam volna, persze, s ha, mire kezemet fölemeltem, el nem feledem már, mit is akartam tulajdonképpen. Citrom Bandival is össze-összeszólalkoztam: „elhagytam magam”, terhére vagyok a kommandónak, bajt hozok mindenkire, elkapja rühömet – hányta szememre. De legfőként mintha egy bizonyos tekintetben feszélyeztem, zavartam volna valahogyan. Akkor vettem ezt észre, mikor egy este elvitt a mosdóhoz. Hiába kapálóztam, tiltakoztam, erőnek erejével leszedte gúnyáimat, hiába próbáltam öklömmel eltalálni testét, arcát, hideg vizet dörzsölt didergő bőrömre. Százszor is megmondtam neki: terhemre van a gyámkodása, hagyjon magamra, menjen a p…-ba. Itt akarok-e megdögleni, nem akarok-e tán hazakerülni? – kérdezte, s nem tudom, mi választ olvashatott le arcomról, de én az övén egyszerre valami megrökönyödést, valami riadalomfélét láttam, olyfajtát, mint amellyel általában menthetetlen bajhozókra, elítéltekre vagy, mondjuk, járványok hordozóira nézünk: akkor is jutott eszembe, mint is vélekedett egykor a muzulmánokról. Mindenesetre ettől fogva inkább elkerült, amint láttam, s én pedig ettől a tehertételtől is megkönnyebbedtem végre.

 

Már a térdemtől azonban sehogy se szabadulhattam, ez a fájdalom egyre velem maradt. Pár nap múlva meg is néztem, s habár a testem sok mindenhez hozzászoktatott már, ezt az új meglepetést, ezt az égővörös zsákot, amivé a jobb térdem környéke átalakult, mégis kívánatosabbnak találtam inkább nyomban el is takarni a szemem elől mindjárt. Jól tudtam, természetesen, hogy táborunkban Revier is működik, de hát először is a rendelőóra épp a vacsora idejére esik, amit végre is előbbre valónak tartottam a gyógyulásnál, s azután egy és más tapasztalat, hely- meg életismeret a bizodalmat sem épp igen segíti megerősödni bennünk olykor. No meg messze is volt: két sátorral előrébb, s ily hosszú útra már, hacsak a föltétlen szükség nem kényszerít, nem szívesen vállalkoztam, egyebek mellett, minthogy most már a térdem is igen fájt. Végül Citrom Bandi meg egyik hálótársunk vitt mégis el, kezükből formálva ülőkét, amolyan „gólya-viszi-a-fiát” módra, s miután föltettek egy asztalra, jó előre intettek: gyaníthatóan fájni fog, mivel a rögtöni műtét kikerülhetetlen, s zsibbasztószer hiányában viszont ezt enélkül kényszerülnek elvégezni hát. Amennyire közben megfigyelhettem: egy késsel két, egymást keresztező vágást ejtettek a térdem fölött, melyen aztán kisajtolták a tenger anyagot, ami a combomban volt, majd az egészet átkötözték papirossal. Utána mindjárt a vacsorát is szóvá tettem, s biztosítottak: megtörténik a szükséges gondoskodás, s ezt hamarosan tapasztalhattam is, valóban. A leves máma marharépából meg karalábéból készült, melyet igen szeretek, s a Revier számára érezhetően a sűrűjéből mértek, amivel úgyszintén elégedett lehettem. Az éjszakát is itt, a Revier sátrában töltöttem el, egy box legfölső emeletén, mégpedig teljesen egyedül, s csak az volt igen kellemetlen, hogy a hasmenés szokott óráján a magam lábát már nem használhattam, s viszont – előbb suttogó, később hangos, végül pedig már ordító szóval – segítségért is hasztalan folyamodtam. Másnap reggel azután, több egyéb testtel együtt, az enyémet is fölhajították egy nyitott teherautó ázott bádogjára, s egy közeli, ha helyesen értettem, bizonyos „Gleina” nevű helységbe szállítottak, ahol táborunk tulajdonképpeni kórháza áll. Hátul, takaros, összehajtható lábú zsámolyon, térdén nedvességtől csillogó puskájával, egy katona ügyelt ránk az úton, láthatóan kelletlen, húzódozó arccal, olykor, vélhetően egy-egy hirtelen szag, kikerülhetetlen megfigyelés hatására tán, viszolygón el-el is fintorodva – némelyes joggal különben –, el kellett ismernem. Főképp az bántott, hogy mintha magában valami véleményre jutott, valami elterjedt igazságra következtetett volna, s kedvem lett volna mentegetni magam: nem egész pusztán csak én vagyok a hibás, s hogy eredetileg nem ez tulajdonképp a természetem – hanem hát ezt nehéz volna be is bizonyítanom, természetesen, beláttam. Mikor aztán megérkeztünk, itt először is egy gumitömlő, afféle kerti locsoló váratlanul rám törő s mindenüvé utánam hatoló vízsugarát kellett kiállanom, amely mindent: maradék condrát, piszkot, de még a papiroskötést is lemosta rólam. Aztán viszont elvittek egy terembe, itt adtak egy inget meg egy deszkaágy két emelete közül az alsót, majd rá is fekhettem ezen egy, nyilvánvalóan az elődömtől ugyan már meglehetős keményre, meglehetős laposra döngölt és nyomkodott, imitt-amott ugyan gyanús foltokkal, gyanúsan szagló, gyanúsan reccsenő-roppanó elszíneződésekkel tarkított, de hát végre is szabad szalmazsákra, ahol aztán valahára is egészen rám hagyták, mint töltsem az időt, s mindenekelőtt is, hogy alhassam végre egy nagyot.

 

Régi szokásainkat új helyekre is mindig magunkkal visszük, úgy látszik: mondhatom, a kórházban magamnak is számos régi megrögzöttséggel, beidegződéssel kellett még eleinte megküzdenem. Ott volt például a lelkiismeret: az első időkben minden hajnalban pontosan fölébresztett. Máskor meg arra riadtam: elaludtam az appelt, odakint már indulnak a keresésemre, s csak lassan csituló szívvel vettem tudomást a tévedésről, fogadtam el az elém tárulkozó képet, a valóság tanúságát, hogy idehaza vagyok, hogy minden rendben, emitt valaki nyögdécsel, távolabb társalognak, amott másvalaki furcsa némasággal szegez hegyes orrot, merev szemet, tátott szájat a mennyezetre, hogy csupán a sebem fáj, no meg hogy legföljebb – amiképp mindig – igen szomjas volnék, föltehetően a láztól nyilván. Egyszóval bizonyos időre volt szükségem, míg egészen elhittem: nincs appel, nem kell látnom a katonákat, s főképpen nem munkába járnom – s mindezeket az előnyöket, az én számomra legalábbis, semmi mellékes körülmény, semmi betegség sem ronthatta alapjában el. Időközönként engem is föl-fölvittek egy emeleti kis szobába, ahol a két orvos működött, egy fiatalabb meg egy korosabb: én az utóbbinak voltam a páciense, hogy így mondjam. Sovány, fekete, rokonszenves ember volt, tiszta öltönyben, cipővel, karszalaggal, s rendes, megkülönböztethető arccal, amely barátságos, idős rókára emlékeztetett. Kikérdezett, hová valósi vagyok, s ő is elbeszélte, hogy ő meg Erdélyből érkezett. Közben már le is hántotta rólam a foszladozó s a térdem tájékán addigra már mindig megkeménykedett, zöldessárgára vált papirostekeréket, majd két kézzel ránehezedve, kinyomkodta a combomból, ami ott időközben összegyülemlett, s végül valami horgolótűhöz hasonló eszközzel összesodrott gézdarabot dugdosott a bőröm meg a húsom közé, mint elmagyarázta: „a járat fenntartása”, „a tisztulás folyamata” kedvéért, azért, nehogy a seb időnek előtte találjon begyógyulni. Magam részéről ezt szívesen is hallottam, hisz utóvégre semmi dolgom odakünt, részemről cseppet sem oly sietős az egészség, ha jól megfontolom, természetesen. Már kevésbé volt ínyemre egy másik észrevétele. Kevesellte az egy léket a térdemen. Nézete szerint oldalt is kellene egy vágást ejteni, s ezt meg az elsővel, ismét egy harmadik metszés révén, összekötni. Kérdezte, rászánnám-e magam, s egész elcsodálkoztam, mivel úgy nézett rám, mint aki csakugyan, a válaszomat, netán a beleegyezésemet, hogy ne mondjam: a felhatalmazásomat várná. Mondtam neki: – Ahogy tetszik –, s ő rögtön azt tartotta erre, hogy legjobb akkor nem is késlekedni. Ott helyben neki is fogott, de hát némileg hangosan kényszerültem viselkedni, s ez, láttam, feszélyezte. Említette is többször: – Így nem tudok dolgozni –, s próbáltam szabadkozni: – Nem tehetek róla. – Pár centiméternyi haladás után végül abba is hagyta, anélkül, hogy a tervét teljes mértékig végbevitte volna. De hát azért így is tűrhetően elégedettnek látszott, mint megjegyezte: „Ez is valami”, mivelhogy ilyenképp ezentúl most már legalább két helyen sajtolhat belőlem – vélekedett – gennyet. Az idő is elment a kórházban: ha épp nem aludtam, az éhség, a szomjúság, a sebkörnyéki fájdalom, egy-egy beszélgetés vagy a kezelés eseménye mindig elfoglalt – de foglalatosság nélkül, sőt, bátran mondhatom: épp ennek a kellemesen bizsergető gondolatnak, ennek a mindig kimeríthetetlen örömöt nyújtó kiváltságnak a tudatában is igen jól elvoltam. Az új jövevényeket is ki-kikérdeztem: mi az újság a táborban, melyik blokkból valók, s hogy történetesen nem ismernek-e vajon a Block Fünf-ből egy Citrom Bandi nevezetűt, középmagas, törött orrú, elöl foghíjas, de senki sem emlékezett. Sebeket is legtöbbnyire a magaméhoz hasonlókat láttam a kezelőszobában, úgyszintén főként combon vagy lábszáron, bár akadt belőlük följebb, csípőn, hátulsó fertályon, karon, sőt nyakon meg háton is, a tudományban nyilvántartott nevük szerint „flegmónékat”, mint gyakorta hallottam, s melyeknek eredete s ily sűrű előfordulása a koncentrációs tábor rendes körülményei közt semmiképp sem különös vagy csodálatos, amiként az orvosoktól megtudhattam. Kissé később kezdtek azután érkezni azok, akiknek meg a lábuk ujjaiból kellett levágni egyet, kettőt, sőt olykor mindet, s elbeszélték: ott künn a táborban tél van, s a facipőben megfagyott a lábuk. Máskor meg, szabónál készült raböltönyben, láthatóan rangos méltóság nyitott a kötözőhelyiségbe. Ezt a halk, de jól érthető szót hallottam tőle: – Bonjour! –, s ebből, no meg a piros háromszögének „F” betűjéből találtam is ki mindjárt, francia, az „O. Arzt” föliratú karszalagja alapján meg, hogy ő kórházunk főorvosa nyilván. Soká elnéztem, mivel régóta nem láttam már őhozzá foghatóan szép embert: nem volt nagyon magas, de öltönye arányosan kitöltve a csontozaton feszülő s mindenütt elegendő mennyiségű hússal, arca úgyszintén telt, minden vonása összetéveszthetetlenül az övé, kifejezhető érzéssel, fölismerhető árnyalatokkal, álla kerek, közepén mélyedéssel, kissé sötétes, olajos színezetű bőre meg tompán csillámlik a ráeső fényben, úgy, ahogy általában a bőr csillámlott egykor, régebben még, otthon, az emberek közt. Még nem nagyon korosnak, úgy tán körülbelül harmincévesnek becsültem. Láttam, az orvosok is igen fölélénkültek, iparkodtak a kedvébe járni, néki mindent elmagyarázni, de észrevettem, nem annyira táborbeli, mint inkább valahogy régi, hazai s mintegy rögtöni emlékeket kínáló szokás szerint, azzal a választékossággal, örömmel, társaságbeli igyekvéssel, mint mikor alkalmunk nyílik megmutatni, hogy kiválóan értünk s beszélünk valamely művelt nyelven, így ezúttal például franciául. Másrészt viszont – látnom kellett – a főorvosnak ez mit sem jelenthetett: mindent megnézett, egy-egy szót válaszolt, vagy bólintott is, de mindezt lassan, halkan, borúsan, egykedvűen, arcán, dióbarna szemében mindvégig valami csüggedt, már-már búskomor érzés változhatatlan kifejezésével. Csak ámultam, mivel sehogy se értettem, mi okozhatja ezt vajon egy ennyire tehetős, ennyire jómódú előkelőségnél, aki emellett ily magas rangig is vitte. Próbáltam kutatni arcát, követni mozdulatait, s csak lassacskán ötlött eszembe: szó se róla, elvégre azért őnéki is csak itt kell lennie persze, csak lassacskán s egyúttal nem egész minden csodálkozás, valami derűs meghökkenésféle nélkül vált bennem úrrá egy benyomás, véltem pedzeni, hogy eszerint ez a helyzet – egyszóval, hogy maga a rabság bánthatja, úgy látszik. Már-már mondtam volna neki: ne búslakodjon, hisz ez a legkevesebb – de hát féltem, vakmerőség volna, meg azután, jutott eszembe, igaz, nem is tudok franciául.

 

Nagyjában-egészében a költözködést is átaludtam. Még előzőleg nékem is fülemhez jutott: a zeitzi sátrak helyébe időközben téli szálláshely, kőből épült barakkok készültek el, melyek közt immár kórháznak valóról sem feledkeztek meg. Ismét teherautóra hánytak – mint a sötétségből is láthattam, este volt, mint a hideg alapján megítélhettem, úgy körülbelül tél közepe –, s legközelebb már valami mértéktelen nagy helyiség jól kivilágított, hideg előterét, s abban vegyszer szagú fakádat különböztettem meg: ebben kellett azután – hiába zokszó, kérelem, tiltakozás – tisztálkodásul magamnak is fejbúbig megmártóznom, amit tartalmának hidege mellett az is tett még egy kicsit didergőssé az én számomra, hogy, mint látnom kellett, a többi beteg is mind ugyanebben a barna lében merítkezett már előttem – s bizony sebestől, mindenestől – meg. S aztán itt is telni kezdett az idő, itt is ugyanúgy lényegében, mindössze csak pár eltéréssel, mint az előző helyen. Új kórházunkban például a priccsek háromemeletesek voltak. Orvoshoz is ritkábban vittek el, s így a sebem is inkább csak itt, helyben tisztult, a maga módján, úgy, ahogy tudott. Ráadásul nemsoká a bal csípőmön is fájdalom, majd a már ismerős, égővörös zsák jelentkezett. Pár nap múlva, miután hiába vártam: elmúlik, vagy tán valami más egyéb jön közbe, kénytelen-kelletlen, de szólnom kellett róla az ápolónak, s újabb sürgetés, újabb pár napi várakozás után sorra is kerültem a barakk előterében, az orvosoknál; ilyenképp most hát a jobb térdem mellett a bal csípőmre is került egy másik, úgy körülbelül tenyeremnyi vágás. Ismét egy kellemetlen körülmény a helyemből adódott, az egyik alsó ágyon, egy magas, a mindig szürke égre nyíló, apró s üvegtelen ablakkal éppen szemközt, melynek vasrácsain valószínűleg az idebenn gőzölgő leheletek képezhették az örökös jégcsapokat s vonhatták állandóan szőrös zúzmarákkal is be. Én magam viszont pusztán csak azt viseltem, ami már egy beteg járandósága: rövid s gombtalan inget, no meg a télidőre való tekintettel adományozott furcsa, a fülre kör, a homlokra meg ék ívében rátüremkedő formájával némileg korcsolyabajnokokéhoz vagy színpadokon a Sátánt megszemélyesítő színészéhez hasonlító, amúgy egyébként igen hasznos, zöld színű kötött sapkát. Így aztán sokat fáztam, kiváltképp, miután két pokrócom egyikét is elvesztettem, melynek rongyaival addig egész tűrhető mód’ egészíthettem ki a másik hiányait: adjam rövid időre kölcsön, később majd visszahozza – így az ápoló. Hiába próbáltam aztán két kézzel is tartani, a végébe akaszkodni, ő bizonyult az erősebbnek, s a veszteség mellett némelyest az a gondolat is bántott még kissé, hogy a pokrócot – amint én tudom legalábbis – azokról szokták lehúzni főként, akiknek már általában amúgy is az előreláthatóan hamaros végére számítanak, várják el, mondhatnám bátran. Máskor megint az időközben már jól ismerősömmé váló hang figyelmeztetett, úgyszintén egy alsó ágyról, de mögülem valahonnan: megint ápoló bukkanhatott fel, megint új beteggel a karján, s épp azt kutatja, kihez, melyőnk ágyába fektethetné oda. Őt viszont – tudhattuk meg – esetének súlyossága s az orvosi engedelem külön ágyra jogosítja fel, s oly rettentő hangon harsogta, mennydörögte: – Tiltakozom! –, hivatkozott rá: – Jogom van hozzá! Kérdezzék meg az orvost! –, s megint újra: – Tiltakozom! –, hogy az ápolók végül csakugyan, mindannyiszor egy másik ágyba vitték tovább terhüket – így például az enyémbe, s hálótársul körülbelül korombelinek látszó fiút kaptam. Sárga arcát, nagy, égő szemét mintha már láttam volna – de hát itt sárga arca meg nagy, égő szeme volt, igaz, mindenkinek. Első szava volt, akadna-e vajon egy ital vizem, s mondtam neki, hogy bizony ezt magam sem vetném meg; második, rögtön az elsőre: s hogy cigarettám-e?… s ezzel sem volt szerencséje, persze. Ajánlotta, kenyeret adna érte, de értésére adtam, szót se ejtsen, nem ezen múlik, nincsen: akkor elhallgatott egy időre. Gyanítom, láza lehetett, mivel folyvást reszkető testéből szüntelen forróság áramlott, melynek magam is kellemes hasznát vettem. Már kevésbé örvendtem, amiért oly sokat hánytorgott meg forgolódott az éjjel, s bizony nem épp mindig a kellő tekintettel az én sebeimre. Mondtam is neki: hé, elég legyen, nyughasson már egy cseppet, s végre meg is fogadta a szavam. Reggel láttam aztán csak, miért: a kávéhoz már ugyanis hiába költögettem. Azért, nagy sietve, már nyújtottam az ő csajkáját is az ápolónak, minthogy ez, s éppen, mikor az esetről szólni készülődtem volna neki, rám ripakodva kérte. Majd a kenyérporcióját is átvettem részére, amiként a levesét is este, s ugyanígy a továbbiakban is aztán, mindaddig, míg csak egy nap igen furcsán nem kezdett viselkedni: akkor már mégiscsak, szólni kényszerültem, nem őrizhettem tovább itt az ágyamban, elvégre. Szorongtam egy csöppet, mivel a késedelem bizony már meglehetős észrevehetőnek, az ok meg, némelyes hozzáértéssel, amire pedig végre is számíthattam, egykönnyen kitalálhatónak tetszett – de hát elment a többivel, nem szóltak, hál’ isten, semmit, s egyelőre aztán társ nélkül is hagytak.

 

Itt ismerkedtem még meg továbbá igazán a férgekkel is. A bolhákat sehogy se tudtam megfogni: fürgébbek voltak, igen érthetően, hisz elvégre jobban is tápláltak, nálam. A tetveket már könnyen megfoghattam, csak hát ennek meg nem volt értelme. Ha már igen haragudtam rájuk, a nagyujjam körmét, csak amúgy, találomra végighúztam a hátamon kifeszített ing vásznán, s a jól hallatszó pattogások sorozatán mérhettem a bosszút, élvezhettem a pusztítást – hanem egy perc múlva már nyugton meg is ismételhettem akár, megint pont ugyanazon a helyen s megint pont ugyanazzal az eredménnyel. Mindenütt ott voltak, minden rejtett zugba beférkőztek, zöld sapkám csak úgy szürkéllett, hemzsegett, majdhogy meg nem mozdult tőlük. Mégis, legjobban akkor lepődtem, hökkentem, majd rémültem is meg, mikor egyszerre csak csípőmön éreztem a csiklandást, s a papiroskötést fölemelve azt láttam, hogy már húsomon is ott vannak, s a sebemből táplálkoznak. Próbáltam kapkodni, szabadulni, legalább innen kitúrni, kipiszkálni, legalább még egy kevéske türelemre, várakozásra szorítani őket – s állíthatom, sosem éreztem még küzdelmet kilátástalanabbnak, ellenállást konokabbnak, mondhatni szemérmetlenebbnek, mint ezt. Egy idő múltán föl is hagytam vele, s már csak néztem ezt a falánkságot, ezt a nyüzsgést, mohóságot, étvágyat, ezt a leplezetlen boldogságot: bizonyosképp, mint hogyha valahonnan ismerném egy kissé. Akkor is vettem észre: némelyest meg tudom érteni őket, mindent megfontolva. Végül már-már megkönnyebbültem, már-már a viszolygásom is elmúlt. Továbbra se örvendtem, továbbra is elkeseredett maradtam egy kicsit, s úgy gondolom, végre is érthetően – de már inkább csak valahogy általában, harag nélkül, egy kissé csak a természet egész rendje miatt, hogy így mondjam; mindenesetre gyorsan eltakartam, s később már nem keltem vélük harcra, többé már nem háborgattam őket.

 

Kimondhatom: nincs annyi tapasztalat, oly tökéletes nyugalom, sem belátásnak akkora ereje, úgy látszik, hogy még egy utolsó esélyt ne adnánk szerencsénknek – föltéve, ha találunk rá módot, természetesen. Így amikor mindazokkal együtt, akiknek itteni munkába állításához túl sok remény immár szemlátomást nem fűzhető, engem is vissza, mintegy a feladónak: Buchenwaldba küldtek, minden maradék képességemmel osztoztam, természetesen, a többiek örömében, mivelhogy az ottani jó napok, no meg kiváltképp a reggeli levesek jutottak tüstént az eszembe. Nem gondoltam viszont, elismerem, arra, hogy még előbb meg is kell majd érkeznem, mégpedig vasúton s már az ily utazások föltételei mellett; mindenesetre elmondhatom, vannak dolgok, amiket addig sosem értettem, s bajosan is hihettem volna egyáltalán el. Egy oly, valaha gyakran hallott kifejezés például, mint: „földi maradványai”, az én addigi tudtommal kizárólag valaki megboldogultra vonatkozhatott csak. Márpedig magam részéről, nem kétkedhettem, éltem, ha pislákolva, mintegy tövig lecsavartan is, de égett még bennem valami, az élet lángja, ahogyan mondani szokták – vagyis hát itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne. Minden nehézség nélkül észleltem, hogy ez a holmi, oldalán, fölötte más hasonló holmikkal, itt fekszik, a kocsi zötyögő padlatának hideg s mindenféle gyanús nedvektől nyirkos szalmáján, hogy a papiroskötés már rég lemállott, szétfoszlott, leszakadozott, ingem, rabnadrágom, amibe az útra öltöztettek, puszta sebeimhez tapadt – de mindez nem érintett közelről, nem érdekelt, nem befolyásolt többé, sőt állíthatom, rég éreztem már ily könnyen, békésen, elandalodva szinte, kereken kijelenthetem: ennyire kellemesen magam. Annyi idő után végre először szabadultam meg az ingerültség gyötrelmétől is: az enyémhez szoruló testek nem zavartak többé, még valahogy inkább örvendtem is annak, hogy itt, hogy velem vannak, hogy oly rokoniak és annyira hasonlóak az enyémhez, s most először fogott el irántuk valami szokatlan, rendellenes, valami félszeg, mondhatnám ügyetlen érzés – meglehet, a szeretet tán, azt hiszem. S ugyanezt tapasztaltam az ő részükről is. Reménnyel, mint eleinte, igaz, többé már nemigen biztattak. Meglehet, ez is tehette – az egyéb nehézségeken kívül, természetesen – annyira csöndessé, másrészt azonban oly családivá is egyúttal az általános nyögdécselésen, fogak közti sziszegésen, halk panaszon kívül olykor hallható egyéb megnyilvánulásokat: a vigasz, a nyugtatás egy-egy szavát. De mondhatom, tettekkel sem takarékoskodott, kinek csak képességéből tellett, s hozzám is adogató kezek irgalmas szorgoskodása juttatta például el, ki tudná, mi távolságból, a sárgaréz konzervdobozt, mikor bejelentettem: vizelnem kell. S mire végül hátam alá – nem tudom, mint, mikor és kinek vagy kiknek a keze révén – a vonat deszkái helyett egyszerre kövezett talaj jégbőrös pocsolyái kerültek, mondhatom, igen sokat már nem jelentett nékem, hogy szerencsésen megérkeztem Buchenwaldba, s azt is rég elfeledem, hogy ez az a hely végeredményképp is, ahová annyira vágytam. Azt sem sejtettem, hol is vagyok: a pályaudvaron-e még, vagy beljebb, a környékre sem ismertem, és az utat, a villákat meg a szobrot se láttam, amelyre pedig még igen jól emlékeztem.

 

Mindenesetre, úgy tetszett, soká fekhettem így, s elvoltam, békésen, szelíden, kíváncsiság nélkül, türelemmel, itt, ahová tettek. Hideget, fájdalmat nem éreztem, s azt is inkább csak értelmem, semmint a bőröm közvetítette, hogy arcomat valami szúrós, hó és eső közti csapadék permetezi. El-eltűnődtem egy s máson, el-elnéztem, ami már így, minden fölös mozdulat, fáradság nélkül a szemembe ötlött: például arcom fölött az alacsony, szürke és átlátszatlan eget, pontosabban az ólmos, lomha járású, téli felhőzetet, amely szemem elől eltakarta. Mindamellett hellyel-közzel meg-meghasadozott, itt-ott váratlan rés, fényesebb lyuk is keletkezett egy-egy futó pillanatra benne, s ez olyan volt, mint valami mélység hirtelen sejtelme, amelyből ilyenkor mintha egy sugár vetülne odaföntről rám, egy gyors, fürkész tekintet, egy meghatározhatatlan színű, de mindenesetre kétségkívül világos szem – némiképp egy kissé az orvoséhoz hasonló, aki elébe egykor, még Auschwitzban kerültem. Közvetlen mellettem ormótlan tárgy: egy facipő, másik oldalon meg az enyémhez hasonló ördögsapka, két hegyes tartozék – orr meg áll – közti üreges mélyedés – egy arc került látszögembe. Azon túl további fejek, tárgyak, testek – megértettem, a rakomány maradéka, hulladéka, mondhatnám pontosabb szóval, amit egyelőre ide tettek vélhetően félre. Valamennyi idő, s nem tudom, egy óra, egy nap vagy egy év múlva, aztán végre hangokat, neszeket, munka, rendezkedés zörejét észleltem. A mellettem levő fej egyszerre csak megemelkedett, s lejjebb, a vállánál rabgúnyás karokat láttam meg, amint valamilyen kordé- vagy targonca-félére készülődtek fölhajítani, a már ráhalmozott egyéb testek kupacának tetejébe. Ugyanakkor tört szófoszlány ért fülemhez, amit alig-alig sikerült csak kihámoznom, s ebben a rekedtes suttogásban még kevésbé egy valaha pedig – emlékeznem kellett – mennyire érces hangra ismertem: – Tilt… a… kozo… zom… – motyogta. Egy pillanatra akkor, mielőtt még tovább lendült volna, megállt a levegőben, mintegy a meglepetéstől, úgy éreztem, s mindjárt egy másik hangot hallottam meg, azét nyilván, aki a vállát fogta. Kellemes, férfias színezetű, barátságos hang volt, kissé idegenes, amolyan lágerbeli németsége érzésem szerint inkább bizonyos meghökkenésről, némelyes ámulatról, mintsem neheztelésről tanúskodott: – Was? Du willst noch leben? – kérdezte, s csakugyan, ezt magam is furcsa, mivel sem indokolható, egészében meglehetős oktalan dolognak találtam abban a percben. Akkor is tettem föl: magam részéről értelmesebb leszek. De már fölém is hajoltak, s hunyorogni voltam kénytelen, mivel egy kéz matatott valamit a szemem táján, mielőtt engem is egy kisebb kordé rakományának közepébe huppantottak, majd tolni kezdtek valamerre, nemigen kíváncsiskodtam, merre. Egy dolog foglalkoztatott csupán, egy gondolat, egy kérdés, ami e percben ötlött csak eszembe. Meglehet, az én hibám, hogy nem tudtam, de hát sosem voltam annyira előrelátó, hogy megérdeklődjem a buchenwaldi szokásokat, rendtartást, eljárásmódot, egyszóval, hogy itt miképpen is csinálják: gázzal-e, mint Auschwitzban, talán orvosságszer segédletével, amiről úgyszintén ott hallottam, esetleg golyóval, netalán máshogy, az ezer egyéb mód egyikével, melyhez az én ismereteim nem elegendők – nem sejtettem. Mindenesetre azt reméltem, nem fog fájni, s meglehet, furcsaság, de hát ez is éppoly valódi volt, éppúgy betöltött, mint más, igazibb remények – hogy így mondjam –, melyeket a jövőhöz fűzünk. S akkor tudtam csak meg, hogy a hiúság oly érzés, mely az embert egészen a végső pillanatáig elkíséri, úgy látszik, mert valóban, bármennyire furdalt is ez a bizonytalanság, se kérdést, se kérelmet, egyetlen szót sem intéztem, de még csak egy futó tekintetet sem vetettem hátra, arra vagy azokra, akik toltak. De az út egy magas kanyarodóhoz érkezett, s odalenn egyszerre széles látkép bukkant ki alattam. Ott volt az egész roppant lejtőt benépesítő sűrű táj, az egyforma kőházikókkal, a takaros zöld, meg egy külön csoportot alkotó, tán új, kissé komorabb, még festetlen barakkokkal, a különböző övezeteket elválasztó belső drótkerítések tekervényes, de láthatóan rendezett szövevényével, távolabb a hatalmas, most csupasz fák ködbe vesző rengetegével. Nem tudom, amott egy épületnél mire várakozott a sok pucér muzulmán, pár föl-alá sétálgató méltóság meg, ha jól láttam, s csakugyan, zsámolyaikról, serénykedő mozdulataikról egyszerre fölismertem: fodrászok körében – ilyenképp akkor hát fürdőre s majdani bebocsáttatásra nyilván. De beljebb, a macskaköves, messzi lágerutcákat is mozgás, lanyha szorgoskodás, tevés-vevés, időtöltés jelei népesítették be – törzslakosok, gyöngélkedők, előkelőségek, raktárosok, belső kommandók szerencsés kiválasztottjai jöttek-mentek, végezték mindennapi teendőjüket. Imitt-amott gyanúsabb füstök keveredtek el barátságosabb gőzökkel, valamerről ismerős csörömpölés szállt fel hozzám puhán, mint a harangszó álmainkban, s keresgélő tekintetem ott alant rá is bukkant a cipekedő menetre, a vállra vetett rudak, a rudakon meg a párolgó kondérok súlyától roskadozva, s a fanyar szagú levegőben a távolból, semmi kétség, répaleves illatára ösmertem. Kár volt, mert ez a látvány, ez az illat indíthatta el, pedig már zsibbadt mellemből azt az érzést, melynek növekvő hulláma még kiszáradt szememből is pár melegebb cseppet volt képes az arcomat áztató hideg nedvesség közé préselni. S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező s mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     
A NAP VERSE

 

 

 

 

William Blake
 
A TÉLHEZ
 
 
"Ó, Tél! rekeszd el gyémánt ajtaid:
Észak tiéd: ott ástad mélyre odvas,
Sötét lakásod. Ne rázd meg tetőid
S ne zúzd szét oszlopaid vas-kocsiddal."
 
Nem hallgat rám s a tátott-szájú mélység
Felett elvágtat, acél viharát
Kirántva; már felnézni sem merek,
Mert ő az úr széles világ fölött.
 
De nézd az őrült szörnyet! csontjain
A bőr feszül s a nyögő szirtre hág:
Csenddé hervaszt mindent, lerongyolódik
Kezén a föld s elfagy a zsenge élet.
 
Sziklákon trónol, s hasztalan kiáltoz
A tengerész, szegény! kire vihar tör,
Míg elmosolyodik az ég s a bőgő
Szörnyet Hekla-hegyi odvába visszaűzi.
     
AZ IDŐ MÚLÁSA

     
KALENDÁRIUM
2024. Október
HKSCPSV
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
<<   >>
     
VIGYÁZZ RÁ

     
BALÁZS FECÓ

Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok!
Szeretlek, és melletted vagyok.
De tudom jól, hogy eljön majd a nap,
És nem lesz semmi, ami majd visszatart.
Mert sehol sem tudtam megnyugodni még.
S ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szépben, megváltozni nem tudok.

Meder nélküli folyó leszek nélküled,
És meglehet, hogy sokszor tévedek,
És minden reggel máshol ér talán,
És senki nem fog emlékezni rám,
És nem tudom, hogy mi történhet még,
De ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok.
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szépben, megváltozni nem tudok.


 

     
ÁLOM

     
TORNAY ANDRÁS

Díszíts fel!

Akassz rám időt, mosolyt, érintést

Szeretnék végre ünnepelni

Ülj mellém szótlanul

Vigyázzunk egymásra

- én tudom, hogy nagyon törékeny vagyok!

 

     
ESS ESŐ, ESS

     
PAULO COELHO

 

Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségének. Történt már velem ilyen, és fog is még történni, ebben biztos vagyok. Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más - és újra rám talál a szerelem.

 

     
VALAMI VÉGET ÉRT

     
POPPER PÉTER

A dolgokkal akkor kell elkezdeni törődni, amikor még nem is jöttek létre. Akkor kell rendet tartani, amikor még nincs felfordulás. Ami nyugalomban van azt könnyű megtartani. Ami még nem született meg, arról könnyű tervet szőni. A még törékenyt könnyű eltörni, a még parányit könnyű megsemmisíteni. A húszméteres faóriás egy pici sarjból fejlődött ki. A kilenc emeletes tornyot egy sor téglával kezdik építeni.

 

Az ezer mérföldes utazás egy lépéssel kezdődik.

 

     
IRODALMI LINKEK
     
KEDVENC OLDALAIM
     
ONLINE KÖNYVESBOLT
     

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77    *****    Augusztus 26-án Kutyák Világnapja! Gyertek a Mesetárba, és ünnepeljétek kutyás színezõkkel! Vau-vau!    *****    A horoszkóp elemzésed utáni érdeklõdés, nem kíváncsiság hanem intelligencia. Rendeld meg és nem fogod megbánni. Katt!!!    *****    Cikksorozatba kezdtem a PlayStation történelmérõl. Miért indult nehezen a Sony karrierje a konzoliparban?