1

Ma nem mentem iskol�ba. Azaz mentem, de csak, hogy hazak�rezkedjem az oszt�lyf�n�k�mt�l. Ap�m level�t is �tadtam neki, amelyikben „csal�di okokra” hivatkozva k�relmezi a felment�sem. K�rdezte, mi volna az a csal�di ok. Mondtam neki, hogy ap�mat beh�vt�k munkaszolg�latra; akkor azt�n nem is akad�koskodott tov�bb.

Nem haza, hanem az �zlet�nk fel� iparkodtam. Ap�m �gy mondta, ott v�rnak. M�g azt is hozz�tette, igyekezzem, mert sz�ks�g lehet r�m. Tulajdonk�pp ez�rt is k�rt el az iskol�b�l. Vagy az�rt, hogy „maga mellett l�sson ezen az utols� napon, miel�tt elszakad hazulr�l”: mert ezt is mondta, b�r igaz, m�skor. Any�mnak mondta, �gy eml�kszem, amikor reggel felh�vta telefonon. Tudniillik cs�t�rt�k van, s ilyenkor meg vas�rnap, szigor�an v�ve, any�mnak j�r a d�lut�nom. De ap�m a tudt�ra adta: – Gyurk�t ma nem �ll m�domban �tengedni hozz�d –, �s akkor ezzel indokolta. B�r meglehet, m�gse. Kiss� �lmos voltam ma reggel, az �jszakai l�giriad� k�vetkezt�ben, s tal�n nem j�l eml�kszem. Abban viszont biztos vagyok, hogy mondta. Ha nem any�mnak, akkor m�snak.

P�r sz�t �n is besz�ltem any�mmal, m�r nem eml�kszem r�, mit. Azt hiszem, meg is neheztelt r�m, mert kicsik�t r�viden voltam k�nytelen b�nni vele, ap�m jelenl�te miatt: v�gre is, ma az � kedv�t kell n�znem. Mikor m�r indul�f�lben voltam hazulr�l, m�g mostohaany�m is int�zett n�h�ny bizalmas sz�t hozz�m az el�szob�ban, n�gyszemk�zt. Azt mondta, rem�li, hogy ezen a sz�munkra oly szomor� napon az �n „megfelel� viselked�semre is sz�m�that”. Nem tudtam, mit mondhatn�k erre, s nem is mondtam semmit. De tal�n f�lremagyar�zta a hallgat�somat, mert akkor mindj�rt olyasf�lek�pp folytatta, hogy nem az �rz�kenys�gemet akarta �rinteni ezzel az intelm�vel, ami – tudja – �gyis f�l�sleges. Mert hiszen nem k�tli, hogy tizen�t�dik esztend�mben j�r�, nagy fi� l�temre magamt�l is k�pes vagyok felfogni a benn�nket �rt csap�s s�lyoss�g�t, �gy fogalmazta. B�lintottam. L�ttam, be is �ri ennyivel. Egy mozdulatot is megind�tott �nfel�m a kez�vel, s m�r-m�r att�l f�ltem, hogy t�n meg akarna �lelni. De azt�n m�gse tette, hanem csak m�lyen fels�hajtott, hossz�, reszketeg l�legzettel. �szrevettem, a szeme is megnedvesedik. Kellemetlen volt. Azut�n elmehettem.

Az iskol�t�l az �zlet�nkig gyalogosan tettem meg az utat. Tiszta, langyos reggel volt, ahhoz k�pest, hogy m�g csak tavasz eleje van. Ki is gombolkoztam volna, de azut�n meggondoltam: a k�nny� ellensz�lben m�g visszacsap�dhatn�k a kab�tom sz�rnya, s eltakarn� a s�rga csillagomat, ami nem volna szab�lyos. Egyn�mely dologban most m�r k�r�ltekint�bben kell elj�rnom. A fapinc�nk itt a k�zelben, egy mell�kutc�ban van. Meredek l�pcs� visz le a hom�lyba. Ap�mat �s mostohaany�mat az irod�ban tal�ltam: sz�k, akv�riumszer�en kivil�g�tott �vegkalicka, mindj�rt a l�pcs� t�v�ben. S�t� �r is vel�k volt, akit m�g onnan ismerek, hogy valaha a mi alkalmaz�sunkban �llt mint k�nyvel�, meg annak a m�sik, szabad �g alatt lev� rakt�runknak a kezel�je, amit k�zben m�r meg is v�s�rolt t�l�nk. �gy mondjuk legal�bbis. S�t� �r ugyanis, mivel faji tekintetben �n�ki teljesen rendben a sz�n�ja, nem visel s�rga csillagot, s az eg�sz csak amolyan �zleti cselfog�s tulajdonk�ppen, ahogy �n tudom, hogy �rk�dhessen az ottani javainkon, no meg, hogy ezalatt a bev�telr�l se kelljen eg�szen lemondanunk.

Egy kicsit az�rt m�shogy k�sz�ntem neki, mint valamikor r�gebben, mert h�t egy bizonyos �rtelemben m�giscsak f�lib�nk kerekedett; ap�m�k is figyelmesebbek vele. � viszont ann�l ink�bb ragaszkodik hozz�, hogy ap�mat tov�bbra is „f�n�k �rnak”, mostohaany�mat meg „dr�ga nagys�gos asszonyomnak” nevezze, mintha semmi se t�rt�nt volna, �s a k�zcs�kot se mulasztja el n�la soha. Engem is a r�gi, tr�f�lkoz� hangj�n fogadott. A s�rga csillagomat �szre se vette. Ut�na ottmaradtam, ahol voltam, az ajt� mellett �llva, �k meg folytatt�k, amit a j�tt�m miatt abbahagytak. �gy n�ztem, �pp valami t�rgyal�sukat szak�thattam f�lbe. El�sz�r nem is �rtettem, mir�l besz�lnek. Egy pillanatra a szemem is lehunytam, mert kiss� m�g k�pr�zott, az odaf�nti naps�t�st�l. Azalatt ap�m mondott valamit, mire kinyitottam. S�t� �r barn�s sz�nezet�, kerek arc�n – a keskeny bajuszk�val meg a kis h�zaggal az el�ls� k�t, sz�les, feh�r foga k�zt – minden�tt s�rg�sv�r�s napkorongok ugr�ltak, mint f�lfakad� kel�sek. A k�vetkez� mondatot megint ap�m mondta, s valami „�rur�l” sz�lt benne, amit „legjobb volna”, ha S�t� �r „r�gt�n mag�val is vinne”. S�t� �rnak nem volt kifog�sa; arra az �r�asztalfi�kb�l ap�m egy csomagocsk�t szedett el�, selyempap�rba burkolva �s zsineggel is �tk�tve. Akkor l�ttam csak, hogy milyen �rur�l van is sz� tulajdonk�ppen, mivel a lapos form�j�r�l mindj�rt r�ismertem a csomagra: a doboz volt benne. A dobozban meg a fontosabb �kszereink �s eff�l�k vannak. S�t, azt hiszem, egyenesen �nmiattam h�vt�k „�runak”, nehogy r�ismerjek. S�t� �r mindj�rt az iratt�sk�j�ba s�llyesztette. Ut�na viszont egy kis vita kerekedett k�z�tt�k: S�t� �r ugyanis el�vette a t�lt�toll�t, s mindenk�pp „elismerv�nyt” akart adni ap�mnak az „�rur�l”. Sok� makacskodott, b�r ap�m mondta n�ki, hogy „ne gyerekeskedjen”, meg hogy „k�zt�nk nincs sz�ks�g ilyesmire”. �gy vettem �szre, S�t� �rnak igen j�lesett ez. Mondta is: – Tudom �n, hogy megb�zik bennem, f�n�k �r; de h�t a gyakorlati �letben mindennek megvan a maga rendje �s form�ja. – M�g mostohaany�mat is seg�ts�g�l h�vta: – Nem igaz, nagys�gos asszonyom? – De �, f�radt mosollyal az ajk�n, olyasmit mondott csak, hogy teljesen a f�rfiakra b�zza ennek a k�rd�snek a megfelel� rendez�s�t.

Kiss� m�r eluntam a dolgot, mire v�g�l m�giscsak eltette a t�lt�toll�t; akkor meg az itteni rakt�runk �gy�n kezdtek r�g�dni, hogy mit is tegyenek a benne lev� sok deszk�val. Hallottam, ap�m �gy v�lte, sietni kell, miel�tt m�g a hat�s�g „esetleg r�tenn� a kez�t az �zletre”, s f�lk�rte S�t� urat, legyen mostohaany�m seg�ts�g�re ebben a dologban az � �zleti tapasztalataival �s szak�rtelm�vel. S�t� �r, mostohaany�mhoz fordulva, mindj�rt kijelentette: – Mag�t�l �rtet�dik, nagys�gos asszonyom. Hiszen �gyis �lland� kapcsolatban lesz�nk, az elsz�mol�sok miatt. – Azt hiszem, a n�la lev� telep�nkr�l besz�lt. Nagy sok� v�gre b�cs�zkodni kezdett. Hosszan, elborult arccal r�zogatta ap�m kez�t. Mindamellett �gy v�lte, hogy „ilyen percben nincs helye a sok besz�dnek”, s ez�rt egyetlen b�cs�sz�t k�v�n csak ap�mnak mondani, ezt: – A miel�bbi viszontl�t�sra, f�n�k �r. Ap�m egy kis, ferde mosollyal felelte n�ki: – Rem�lj�k, �gy lesz, S�t� �r. – Ugyanakkor mostohaany�m kinyitotta a t�sk�j�t, egy zsebkend�t emelt ki onnan, s egyenesen a szem�hez vitte. Tork�ban k�l�n�s hangok bugyogtak. Cs�nd lett, s nagyon k�nos volt a helyzet, mivel olyan �rz�sem t�madt, hogy nekem is tennem k�ne valamit. De hirtelen �rt az esem�ny, nem jutott semmi okos az eszembe. L�ttam, S�t� urat is fesz�lyezi a dolog: – De nagys�gos asszonyom – �gy sz�lt –, nem szabad. Komolyan nem. – Kiss� ijedtnek l�tszott. Lehajolt, r�ejtette szinte a sz�j�t mostohaany�m kez�re, hogy elv�gezze rajta a szok�sos k�zcs�kj�t. Ut�na mindj�rt az ajt� fel� iramodott: alig maradt annyi id�m, hogy f�lreugorjam el�le. T�lem el is felejtett elb�cs�zni. Miut�n kiment, m�g hallottuk egy ideig a neh�z j�r�s�t a l�pcs�fokok deszk�in.

Valamennyi hallgat�s ut�n ap�m ezt mondta: – Noh�t, ennyivel is k�nnyebbek lett�nk. – Amire mostohaany�m, kicsik�t f�tyolos hangon m�g, megk�rdezte, nem kellett volna-e ap�mnak m�giscsak elfogadnia azt a bizonyos nyugt�t S�t� �rt�l. De ap�m azt felelte, hogy egy ilyen nyugt�nak semmif�le „gyakorlati �rt�ke” sincs, azon t�l, hogy m�g vesz�lyesebb is volna rejtegetni, mint ak�r a dobozt mag�t. S elmagyar�zta n�ki: most mindent „egyetlen lapra kell feltenn�nk”, m�gpedig arra, hogy teljes m�rt�kben megb�zunk S�t� �rban, ann�lfogva, mivelhogy egy�b megold�s a mi sz�munkra jelenleg am�gy sincsen. Arra mostohaany�m elhallgatott, de azt�n megjegyezte, hogy b�r igaza lehet ap�mnak, � valahogy m�gis biztosabban �rezn� mag�t „egy nyugt�val a kez�ben”. Viszont nem volt k�pes kell�en megmagyar�zni, mi�rt. Akkor ap�m s�rgette, l�ssanak m�r neki a r�juk v�r� munk�nak, mivel, amint mondta, az id� halad. Az �zleti k�nyveket akarta ugyanis �tadni n�ki, hogy n�lk�le is eligazodhasson benn�k, s hogy az �zletnek ne kelljen meg�llnia az�rt, ami�rt � a munkat�borban lesz. K�zben m�g velem is v�ltott p�r fut� sz�t. K�rdezte, sim�n elengedtek-e az iskol�b�l, �s �gy tov�bb. V�g�l mondta, �ljek csak le �s viselkedjem cs�ndesen, am�g �k mostohaany�mmal el nem v�gzik a dolgukat, a k�nyvekkel.

Csakhogy ez sok�ig tartott. Egy ideig pr�b�ltam t�relmeskedni, s ap�mra iparkodtam gondolni, pontosabban arra, hogy holnap elmegy, �s val�sz�n�, sok� nem fogom l�tni azut�n; de valamennyi id� m�lva belef�radtam ebbe a gondolatba, �s akkor, mivel semmi egyebet se tehettem ap�m�rt, unatkozni kezdtem. Az �ld�g�l�s is nagyon elf�rasztott, s csak az�rt, hogy valami v�ltoz�s t�rt�njen, fel�lltam s vizet ittam a v�zcsapb�l. Nem sz�ltak semmit. K�s�bb egyszer a deszk�k k�z� is h�tramentem, kissz�ks�get v�gezni. Mikor visszaj�ttem, kezet mostam a cs�mpe kagyl�j�, rozsd�s mosd�n�l, majd ut�na kicsomagoltam az iskolat�sk�mb�l �s megettem az uzsonn�mat, s v�gezet�l �jra vizet ittam r� a csapb�l. Nem sz�ltak semmit. Vissza�ltem a helyemre. Azt�n rettent�en unatkoztam, m�g nagyon sok�ig.

M�r d�l is megvolt, amikor f�lj�tt�nk az utc�ra. Megint k�pr�zott a szemem, most meg a vil�goss�g b�ntotta. Ap�m sok� bajl�dott a k�t sz�rke vaslakat z�rjaival, m�r-m�r az volt az �rz�sem, sz�nd�kosan. A kulcsokat ut�na mostohaany�mnak adta oda, mivel �neki t�bb� m�r nem lesz sz�ks�ge r�. Onnan tudom, mert mondta. Mostohaany�m kinyitotta a t�sk�j�t, f�ltem, megint a zsebkend� miatt: de csak a kulcsokat s�llyesztette bel�. Nagy sietve �tnak eredt�nk. El�sz�r azt hittem, haza; de nem, el�bb m�g bev�s�rolni ment�nk. Mostohaany�mnak eg�sz terjedelmes list�ja volt r�la, mi mindenre lesz sz�ks�ge ap�mnak a munkat�borban. Egy r�sz�t tegnap m�r be is szerezte. A t�bbinek viszont most kellett m�g ut�naj�rnunk. Egy kicsit k�nyelmetlen �rz�s volt vel�k mennem, �gy, h�rmasban, s mindh�rmunkon s�rga csillag. Ha egyed�l vagyok, a dolog sz�rakoztat ink�bb. Vel�k egy�tt viszont szinte m�r fesz�lyezett. Nem tudn�m megmagyar�zni, mi�rt. K�s�bb azonban m�r nem �gyeltem erre. Az �zletekben minden�tt sokan voltak, kiv�ve abban, ahol a h�tizs�kot vett�k: itt csak mi voltunk a vev�k. A leveg� eg�sz �t volt itatva a prepar�lt v�sznak orrcsavar� szag�val. A boltos, els�rgult kis �regember, de villog� m�fogsorral, �s k�ny�kv�d�vel az egyik karj�n, meg a k�v�r feles�ge igen sz�v�lyes volt hozz�nk. Sokf�le �rucikket halmoztak el�nk a pultra. Megfigyeltem, hogy a boltos „fiamnak” h�vja az �regasszonyt, s mindig �t szalajtja a cikkek�rt. Ismerem k�l�nben az �zletet, mert k�zel esik a lakhely�nkh�z, de idebent m�g nem j�rtam. Aff�le sport�zlet tulajdonk�ppen, b�r egyebet is �rus�tanak. Leg�jabban m�g saj�t gy�rt�s� s�rga csillag is kaphat� n�luk, mert h�t s�rga kelm�ben most persze nagy a hi�ny. (Ami nek�nk kellett, arr�l mostohaany�m m�g idej�n gondoskodott.) Ha j�l l�tom, az a tal�lm�nyuk, hogy valami kartonlapra van r�fesz�tve a sz�vet, s �gy persze csinosabb, no meg a csillagok sz�ra sincs oly nevets�ges m�don elszabva, mint ahogy n�melyik otthoni k�sz�tm�nyen l�tni. �szrevettem, hogy nekik maguknak is a saj�t port�k�juk d�szlik a mell�k�n. S ez olyan volt, mintha csak az�rt viseln�k, hogy kedvet csin�ljanak hozz� a v�s�rl�knak.

De m�r j�tt is az �regasszony az �rukkal. M�g el�bb t�rt�nt, hogy a boltos megk�rdezte: szabad-e �rdekl�dnie, vajon munkaszolg�lathoz v�gz�nk-e beszerz�st? Mostohaany�m mondta az igent. Az �reg szomor�an b�lintott. M�g az elaggott, m�jfoltos k�t kez�t is f�lemelte s egy sajn�lkoz� mozdulattal roskasztotta vissza maga el� a pultra. Akkor mostohaany�m eml�tette n�ki, hogy h�tizs�kra volna sz�ks�g�nk, s megtudakolta, van-e. Az �reg habozott, s ut�na azt mondta: – Az �n�k sz�m�ra lesz. – A feles�g�nek meg odasz�lt: „Fiam, a rakt�rb�l hozz az �rnak!” A h�tizs�k r�gt�n meg is felelt. De a boltos elszalajtotta a feles�g�t m�g n�h�ny egy�b t�rgy�rt is, amit – v�lem�nye szerint – „ap�m nem n�lk�l�zhet ott, ahov� megy”. �ltal�ban igen tapintatosan �s egy�tt�rz�n besz�lt hozz�nk, s lehet�leg mindig elker�lte, hogy a „munkaszolg�lat” kifejez�st k�nyszer�lj�n alkalmazni. Csupa hasznavehet� holmit mutatott, l�gmentesen elz�rhat� �telcsajk�t, zsebk�st, sokf�le szersz�mmal a tokj�ban, oldalt�sk�t, s �gy tov�bb, amiket, mint eml�tette, keresni szoktak n�la „hasonl� k�r�lm�nyek k�z�tt”. Mostohaany�m a zsebk�st meg is v�s�rolta ap�mnak. Nekem is tetszett. Mikor azt�n mindent beszerezt�nk, a boltos odasz�lt a feles�g�nek: „Kassza!” Amire az �regasszony, fekete ruh�ba b�jtatott, l�gy test�vel nagy nehezen benyomakodott a kasszag�p �s egy kip�rn�zott karossz�k k�z�. A boltos eg�szen az ajt�ig elk�s�rt. Ott azt mondta, hogy „legyen m�skor is szerencs�je”, majd bizalmasan ap�mhoz hajolva, halkan m�g hozz�tette: – �gy, ahogyan mi gondoljuk: uras�god meg �n.

Most v�gre m�r csakugyan hazafel� tartottunk. Egy nagy b�rh�zban lakunk, a t�r k�zel�ben, ahol a villamosmeg�ll� is van. M�r az emeleten j�rtunk, amikor mostohaany�mnak esz�be jutott: elfeledte bev�ltani a keny�rjegyet. Nekem kellett visszamennem a p�khez. Egy kis sor�ll�s ut�n jutottam csak be az �zletbe. El�sz�r a sz�ke, nagy mell� feles�ghez kellett j�rulnom: � v�gta le a keny�rjegy megfelel� kock�j�t, s azt�n tov�bb, a p�khez, aki a kenyeret m�rte. Nem is felelt a k�sz�n�semre, mivel a k�rny�ken k�ztudott dolog r�la, hogy nem sz�veli a zsid�kat. Ez�rt is l�k�tt oda p�r dek�val kevesebb kenyeret. Viszont azt is hallottam, hogy �gy marad n�ki t�bb f�l�slege a fejadagokb�l. �s valahogyan, a m�rges pillant�s�b�l meg az �gyes mozdulat�b�l, abban a percben egyszerre meg is �rtettem a gondolatmenete igazs�g�t, ami�rt nem is lehet sz�velnie a zsid�kat: akkor ugyanis az a kellemetlen �rz�se lehetne, hogy becsapja �ket. �gy azonban a meggy�z�d�se szerint j�r el, s egy eszme igazs�ga korm�nyozza a cselekv�s�t, ami m�r viszont – bel�ttam – eg�szen m�svalami lehet, persze.

Siettem haza a p�kt�l, mivel igen �hes voltam m�r, s ez�rt �pp csak egy sz�ra voltam hajland� meg�llni Annam�ri�val: ahogy nekiv�gtam a l�pcs�knek, � ugyanakkor sz�kd�cselt lefel�. A mi emelet�nk�n, Steiner�kn�l lakik, akikkel meg az �reg Fleischmann�kn�l szoktunk tal�lkozni, �jabban minden este. R�gebben nemigen vett�nk tudom�st a szomsz�ds�gr�l: de h�t most kider�lt, azonos a fajt�nk, s ez megk�v�n egy kis esti n�zetcser�t a k�z�s kil�t�sok �gy�ben. Mi ketten addig m�sr�l szoktunk besz�lgetni, s �gy tudtam meg, hogy Steiner�k tulajdonk�ppen csak a nagyb�tyja meg a n�nik�je: v�lnak ugyanis a sz�lei, s minthogy ez ideig m�g nem tudtak egyezs�gre jutni f�l�tte, az�rt d�nt�ttek �gy, hogy ink�bb itt legyen, ahol egyik�kn�l sincs. Azel�tt nevel�int�zetben volt, ugyanez�rt, mint k�l�nben r�gebben �n is. � is tizenn�gy �ves, k�r�lbel�l. Hossz� nyaka van. A s�rga csillagja alatt m�r mell kezd domborodni n�ki. Szint�n a p�khez k�ldt�k. Azt is tudni k�v�nta: nincs-e kedvem d�lut�nra egy kis r�miz�shez, n�gyesben, vele �s a k�t n�v�rrel? Ezek meg a f�l�tt�nk l�v� emeleten laknak. Annam�ria bar�ts�got tart vel�k, de �n csak fut�lag ismerem �ket, a folyos�r�l meg a l�goltalmi pinc�b�l. A kisebbik m�g csak �gy tizenegy-tizenk�t �ves form�nak l�tszik. A nagyobbik, mint Annam�ri�t�l tudom, �vele egyid�s. N�melykor, ha �pp az udvari szob�nkban vagyok, szoktam is l�tni �t el- vagy hazasietni, szemben a folyos�n. P�rszor a kapualjban is szembetal�lkoztam m�r vele. Gondoltam, most �gy akkor k�zelebbr�l is megismerhetn�m: lett volna kedvem hozz�. De ugyanabban a pillanatban ap�m is eszembe jutott, s mondtam a l�nynak: ma nem, mivel beh�vt�k ap�mat. Akkor � is mindj�rt eml�kezett, hogy odahaza, a b�csij�t�l hallott m�r ap�m �gy�r�l. Ezt az �szrev�telt tette: – Persze. – Egy kicsik�t hallgattunk. Azt�n megk�rdezte: – �s holnap? – De �n azt mondtam neki: – Ink�bb holnaput�n. – S m�g ehhez is mindj�rt hozz�tettem: – Tal�n.

Amikor haza�rtem, ap�mat �s mostohaany�mat m�r az asztaln�l tal�ltam. Mialatt a t�ny�rommal foglalatoskodott, mostohaany�m megk�rdezte: �hes vagyok-e? Azt mondtam: – Rettent�en –, hirtelenj�ben nem gondolva egy�bre, s mert h�t csakugyan �gy �llt a helyzet. Meg is rakta a t�ny�romat, de m�r a mag��ra alig vett valamit. Nem is �n, hanem ap�m vette �szre, s k�rdezte t�le: mi�rt? Valahogy �gy v�laszolt, hogy jelen pillanatban a gyomra k�ptelen volna b�rmilyen �telnek is a befogad�s�ra, s akkor m�r magam is mindj�rt l�ttam a hib�mat. Igaz, ap�m helytelen�tette a cselekv�s�t. Azzal �rvelt, nem szabad elhagynia mag�t, �pp most, mikor az � erej�re �s kitart�s�ra van a legnagyobb sz�ks�g. Mostohaany�m nem v�laszolt, de hallottam valamit, s amikor felpillantottam, l�ttam is, mit: s�rt. Megint igen k�nos volt, igyekeztem csak a t�ny�romba n�zni. M�gis �szrevettem ap�m mozdulat�t, amint a keze ut�n ny�lt. Egy perc m�lva azt hallottam, hogy nagy csendben vannak, s mikor vigy�zva megint r�juk tekintettem, k�z a k�zben �ltek, �s er�sen n�zt�k egym�st, olyan m�don, mint egy f�rfi meg egy n�. Ezt sohasem szerettem, s most is fesz�lyezett. Pedig h�t alapj�ban eg�sz term�szetes a dolog, azt hiszem. M�gse szeretem. Nem tudom, mi�rt. Mindj�rt k�nnyebb volt, amikor �jra besz�lgetni kezdtek. S�t� �r is megint sz�ba ker�lt, r�viden, s persze a doboz meg a m�sik telep�nk: hallottam, ap�mat megnyugtatta, hogy legal�bb ezeket, ahogy megjegyezte, „j� kezekben tudja”. Mostohaany�m is osztozott vele ebben a megnyugv�s�ban, b�r fut�lag ism�t sz�ba hozta a „biztos�t�kok” �gy�t, olyan form�ban, hogy azok csakis a bizalmi sz�n alapulnak, s hogy nagy k�rd�s, vajon elegend�-e az ilyesmi. Ap�m v�llat vont, �s azt v�laszolta, hogy nemcsak az �zleti �letben, hanem „az �let t�bbi ter�letein” sincs t�bb� biztos�t�k semmire. Mostohaany�m egy felszakad� s�hajjal t�st�nt egyet�rtett vele: m�r b�nta, hogy eml�t�st tett a dologr�l, s k�rte ap�mat, ne besz�ljen �gy, ne gondoljon ilyesmire. De akkor meg arra gondolt, hogy mik�pp lesz k�pes mostohaany�m megbirk�zni a re� h�rul� nagy gondokkal, ilyen s�lyos id�k k�zepette, �n�lk�le, egyed�l: de mostohaany�m azt felelte, nem lesz egyed�l, hiszen itt �llok mellette �n. Mi ketten – �gy folytatta – majd vigy�zunk egym�sra addig, m�g ap�m �jra vissza nem t�r k�z�nk. S engem is megk�rdezett, fel�m ford�tva �s kiss� f�loldalt hajtva a fej�t: �gy lesz-e vajon? Mosolygott, de k�zben reszketett az�rt az ajka. Azt mondtam neki: �gy. Ap�m is r�m n�zett, szel�d volt a szeme. Valahogy megkapott ez, s hogy megint tegyek �rte valamit, eltoltam magam el�l a t�ny�rom. �szrevette, s k�rdezte, mi�rt tettem. Azt mondtam: – Nincs �tv�gyam. – L�ttam, j�lesik neki: v�gigsim�tott a fejemen. S ett�l az �rint�st�l a mai napon most el�sz�r fojtogatta valami az �n torkomat is; de nem s�r�s, hanem valami �melyg�sf�le. Szerettem volna, ha ap�m m�r nem lenne itt. Igen rossz �rz�s volt, de h�t oly tiszt�n �reztem, hogy nem gondolhattam r�la semmi m�st, �s eg�sz �sszezavarodtam abban a percben. Mindj�rt ut�na m�r tudtam volna s�rni, de nem volt id�m r�, mivel j�ttek a vend�gek.

Mostohaany�m m�r az el�bb sz�lt r�luk: csak a legsz�kebb csal�d j�n – �gy mondta. S ap�m valamilyen mozdulat�ra hozz�tette: – De hiszen el akarnak b�cs�zni t�led. Ez csak term�szetes! – S m�r sz�lt is a cseng�: mostohaany�m n�v�re j�tt meg �s a mam�ja. Hamarosan ap�m sz�lei, nagyap�m �s nagyany�m is meg�rkeztek. Nagyany�mat sietve mindj�rt a kanap�ra �ltett�k, mert �vele az a helyzet, hogy m�g a nagy�t�lencse vastags�g� szem�veg�n kereszt�l is alig l�t valamit, s legal�bb ily m�rt�kben s�ket is. De az�rt szeretne r�szt venni �s seg�dkezni a k�r�tte foly� esem�nyekben. Olyankor azut�n sok munka van vele, egyfel�l mert folyton a f�l�be kell kiab�lni, hol tartanak a dolgok, m�sfel�l viszont �gyesen megakad�lyozni, hogy bel�j�k is avatkozzon, mert h�t csak zavart t�masztana a t�nyked�se.

Mostohaany�m mam�ja k�pforma, harcias kalapban �rkezett, karim�val: el�l egy toll is volt rajta, keresztben. Hamarosan levette azonban, s akkor el�t�nt a sz�p, ritk�s, h�feh�r haja, a v�kony fonat�, csenev�sz konty�val. Keskeny, s�rga arca van, k�t nagy, s�t�t szeme, a nyak�r�l meg k�t hervadt b�rlebeny fityeg: valami nagyon okos, kifinomult vad�szebhez hasonl�t. Kiss� folyton reszket a feje. �r� jutott a feladat, hogy ap�m h�tizs�kj�t becsomagolja, minthogy az eff�le munk�kat � igen �rti. R�gt�n dologhoz is l�tott, a lista szerint, amit mostohaany�m ny�jtott n�ki �t.

Mostohaany�m n�v�r�nek azonban m�r semmi haszn�t se vehett�k. Sokkal id�sebb mostohaany�mn�l, �s mintha nem is a testv�re volna: kicsi, k�v�rk�s, �s olyan az arca, mint egy csod�lkoz� b�bu�. Rengeteget fecsegett, s�rt is, �s mindenkit meg�lelt. �n is csak nehezen szabadulhattam a l�gy tapint�s�, p�derszag� mell�r�l. Amikor le�lt, test�nek minden h�sa r�omlott a kurta combjaira. �s hogy a nagyap�mr�l is sz�ljak: � meg ott maradt, �llva, a nagyany�m kanap�ja mellett, s t�relmes, rezzenetlen arccal hallgatta a panaszait. El�sz�r ap�m miatt s�rdog�lt; hanem ezt a gondj�t id�vel a saj�t bajai kezdt�k feledtetni v�le. A fej�t f�jlalta, s a z�g�sr�l �s morajl�sr�l panaszkodott, amit a v�rnyom�sa id�z el� a f�l�ben. Nagyap�m megszokta m�r: nem is v�laszolt neki. Viszont el se mozdult mell�le, v�gig. Egyszer se hallottam megsz�lalni, de ah�nyszor arrafel� esett a pillant�som, mindig ott l�ttam, ugyanabban a sarokban, ami lassank�nt elhom�lyosult, ahogy a d�lut�n el�rehaladt: m�r csak a csupasz homlok�ra s az orr�nak g�rb�let�re jutott valami s�rg�s, tompa f�ny, m�g a szeme g�dre meg arc�nak als� fele az �rny�kba s�ppedt. S csak apr� szem�nek villog�s�n l�tszott, hogy az�rt minden mozg�st k�vet a szob�ban, �szrev�tlen.

Azonf�l�l megj�tt m�g mostohaany�mnak egy unokan�v�re, a f�rj�vel. Ezt Vili b�csinak sz�l�tom, mivel ez a neve. Valami k�nny� hiba van a j�r�sa k�r�l, emiatt visel az egyik l�b�n vastagabb talp� cip�t, viszont ennek k�sz�nheti azt a kiv�lts�g�t is, hogy �n�ki nem kell munkat�borba mennie. K�rteforma feje van, f�l�l sz�les, dombor� �s kopasz, az orc�in�l s az �lla fel� pedig v�konyabb. Tisztelik a v�lem�ny�t a csal�dban, mert miel�tt m�g l�versenyirod�t nyitott volna, �js�g�r�ssal is foglalkozott. Most is r�gt�n �rdekes h�rekr�l k�v�nt besz�molni, amiket „bizalmas forr�sb�l” nyert �s „abszol�t hiteleseknek” nevezett. Bele�lt egy karossz�kbe, s a rossz l�b�t mereven el�reny�jtva, a kez�t meg sz�raz z�rejjel egym�shoz d�rzs�lgetve a tudtunkra adta, hogy hamarosan „gy�keres fordulat v�rhat� a helyzet�nkben”, minthogy „titkos t�rgyal�sok” indultak meg r�lunk „a n�metek �s a sz�vets�ges hatalmak k�zt, semleges k�zvet�t�ssel”. A n�metek ugyanis, ahogy Vili b�csi elmagyar�zta, „ma m�r maguk is felismert�k rem�nytelen helyzet�ket a frontokon”. Az volt a n�zete, hogy mi, „Budapest zsid�s�ga”, val�s�ggal „kap�ra j�tt�nk” n�kik abban a t�rekv�s�kben, hogy „el�ny�ket csikarjanak ki b�r�nk�n a sz�vets�gesekt�l”, akik persze meg is tesznek majd �rt�nk minden lehet�t; s itt megeml�tett egy �szerinte „fontos t�nyez�t”, amit m�g �js�g�r�-tapasztalat�b�l ismert, s amit „a vil�g k�zv�lem�ny�nek” h�vott; �gy mondta, hogy ezt az ut�bbit „megr�zt�k” a vel�nk t�rt�n� esem�nyek. Az alku persze kem�ny – �gy folytatta –, s �pp ez a magyar�zata az ellen�nk val� int�zked�sek pillanatnyi s�lyoss�g�nak; de h�t ezek csup�n term�szetes folyom�nyai „a nagy j�tszm�nak, amelyben mi egy elk�peszt� ar�ny� nemzetk�zi zsarol�si man�ver eszk�zei vagyunk tulajdonk�ppen”; mondta azonban, hogy �, aki j�l tudja azt is, ami ezalatt a „sz�nfalak m�g�tt t�rt�nik”, mindezt els�sorban „l�tv�nyos bl�ffnek” n�zi csup�n, a magasabb �r el�r�se �rdek�ben, �s csak egy kis t�relmet k�rt t�l�nk, am�g „az esem�nyek kibontakoznak”. Amire ap�m megk�rdezte t�le, vajon v�rhat�-e holnapra ez, vagy pedig tekintse a maga beh�v�j�t is „csup�n bl�ffnek”, s�t tal�n el se menjen a munkat�borba holnap. Erre kicsik�t zavarba j�tt. Azt felelte: – No nem, persze nem. – Mondta azonban, hogy � eg�sz nyugodt afel�l, hogy ap�m hamarosan �jra itthon lesz. – A tizenkettedik �r�ban vagyunk – �gy sz�lt, egyre a kez�t d�rzs�lgetve. S m�g azt is hozz�tette: – B�r olyan biztos lettem volna ak�rmelyik tippemben, mint ebben, akkor most nem egy s�her lenn�k! – M�g folytatni akarta, de mostohaany�m meg a mam�ja �pp v�gzett a h�tizs�kkal, s ap�m f�lkelt a hely�r�l, hogy kipr�b�lja a s�ly�t.

Utols�nak mostohaany�m legid�sebb b�tyja, Lajos b�csi �rkezett. � valami igen fontos tiszts�get t�lt be a csal�dunkban, b�r eg�sz pontosan meghat�rozni nem tudn�m, milyet. Mindj�rt n�gyszemk�zt k�v�nt besz�lni ap�mmal. Az volt a megfigyel�sem, hogy ap�mat ideges�ti ez, s b�r igen tapintatos form�ban, de azon van, hogy hamar v�gezzen vele. Akkor meg v�ratlanul engemet vett munk�ba. Azt mondta, hogy szeretne velem „elbesz�lgetni egy kicsit”. Mag�val cipelt a szob�nak egy elhagyatott sark�ba, s oda�ll�tott egy szekr�nyhez, szembe mag�val. Azzal kezdte, hogy mint tudom, ap�m holnap „elhagy benn�nket”. Mondtam, hogy tudom. Akkor azt akarta hallani, fog-e hi�nyozni sz�momra a jelenl�te. Azt v�laszoltam, mialatt kiss� ideges�tett a k�rd�se, hogy: – Term�szetesen. – S mert ezt kev�snek tal�ltam valahogyan, r�gt�n meg is toldottam m�g: – Nagyon. – Amire egy ideig csak hosszasan b�logatott, panaszos arckifejez�ssel.

Ut�na viszont p�r �rdekes �s meglep� dolgot tudtam meg t�le. Azt p�ld�ul, hogy �letemnek egy bizonyos korszaka, amit „a gondtalan, boldog gyermek�veknek” mondott, ezzel a mai, szomor� nappal imm�ron lez�rul sz�momra. Bizony�ra – mondta – ilyen form�ban m�g nem is gondoltam erre. Beismertem: nem. De bizony�ra – �gy folytatta – az�rt m�gse okoznak nekem k�l�n�sebb meglepet�st a szavai. Megint azt mondtam: nem. Akkor a tudom�somra hozta, hogy ap�m t�vozt�val mostohaany�m t�masz n�lk�l marad, s b�r a csal�d „rajtunk fogja tartani a szem�t”, m�gis, a f� t�masza n�ki ezent�l �n leszek. Bizony – mondta –, id� el�tt kell majd r�j�nn�m arra, hogy „mi a gond �s mi a lemond�s”. Mert h�t nyilv�nval�, hogy ezent�l nem mehet majd olyan j�l a sorom, mint eddig – s ezt nem is k�v�nja titkolni el�ttem, mivel „feln�tt m�dj�n” besz�l velem. – Most m�r – �gy sz�lt – te is a k�z�s zsid� sors r�szese vagy –, majd b�vebben is kit�rt erre, megeml�tve, hogy ez a sors „�vezredek �ta tart� szakadatlan �ld�ztet�s”, amelyet azonban a zsid�knak „belenyugv�ssal �s �ldozatos t�relemmel kell fogadniok”, minthogy azt Isten m�rte re�juk a hajdani b�neik miatt, s �pp ez�rt csak �t�le v�rhatj�k a kegyelmet is; � viszont addig azt v�rja t�l�nk, hogy ebben a s�lyos helyzetben mindny�jan helyt�lljunk, azon a helyen, amelyet � jel�lt ki sz�munkra, „er�nk �s k�pess�geink szerint”. Nekem p�ld�ul – �gy tudtam meg t�le – a csal�df� szerep�ben kell helyt�llanom a j�v�ben. �s megtudakolta, �rzek-e magamban er�t �s felk�sz�lts�get ehhez. B�r nem �rtettem eg�sz pontosan az idevezet� gondolatmenet�t, k�l�n�sen, amit a zsid�kr�l, a b�n�kr�l meg az Isten�kr�l mondott, m�gis, valahogyan megfogtak a szavai. Azt mondtam h�t: „igen”. El�gedettnek l�tszott. Helyes, mondta. Mindig is tudta, hogy �rtelmes fi� vagyok, aki „m�ly �rzelmekkel �s komoly felel�ss�gtudattal” rendelkezem; s a sok csap�s k�zt ez bizonyos m�rt�kig vigaszt jelent n�ki – mint a szavaib�l kider�lt. S most ujjaival, amiket k�ls� oldalukon sz�rcsom�k, a bels�n pedig k�nny� nyirok lepett, az �llamn�l fogva f�lemelte az arcomat, �s halk, kiss� remeg� hangon �gy sz�lt: – Ap�d nagy �tra k�sz�l. Im�dkozt�l �rte? – Volt a tekintet�ben valami szigor�s�g, s tal�n ez �bresztette f�l bennem egy mulaszt�s k�nos �rz�s�t ap�m ir�nt, mert h�t magamt�l erre bizony nem gondoltam volna. Most viszont, hogy f�lkeltette bennem, egyszer csak tehernek kezdtem �rezni, mint valami tartoz�st, s hogy szabaduljak ett�l, megvallottam n�ki: – Nem. – Gyere velem – mondta.

Az udvari szob�nkba kellett �tk�s�rnem. Itt im�dkoztunk, n�h�ny vedlett, haszn�laton k�v�li b�tordarab k�r�ben. Lajos b�csi el�sz�r is kerek, selymes f�ny�, kis fekete sapk�t illesztett fej�nek arra a h�ts� pontj�ra, ahol apr� tiszt�st k�pez a gy�r�l�, sz�rke haja. Nekem is magammal kellett hoznom az el�szob�b�l a sapk�mat. Akkor m�g egy fekete k�t�s�, piros szeg�lyes k�nyvecsk�t szedett el� a kab�tja belsej�b�l, a fels� zseb�b�l meg a szem�veg�t. Azut�n bel�fogott az im�ds�g f�lolvas�s�ba, nekem pedig ut�na kellett mondanom a sz�vegb�l mindig annyit, amennyivel el�ttem j�rt. El�sz�r j�l ment, hamarosan azonban kezdtem ebbe a munk�ba bel�f�radni, s n�mileg az is zavart, hogy egy sz�t se �rtettem abb�l, amit Istennek mondtunk, mivel �hozz� h�ber�l kell foh�szkodnunk, �n viszont ezt a nyelvet nem ismerem. �gy azt�n, hogy m�gis k�vetni tudjam, egyre Lajos b�csi sz�jmozg�s�ra k�nyszer�ltem figyelni, �gyhogy az eg�szb�l tulajdonk�pp csak ezeknek a nedvesen vonagl�, h�sos ajkaknak a l�tv�nya meg egy idegen nyelv �rtelmetlen z�reje maradt v�g�l meg bennem, amit mi magunk mormoltunk. No meg egy k�p, amit Lajos b�csi v�lla f�l�tt, az ablakon kereszt�l l�ttam: a nagyobbik n�v�r �pp akkor sietett v�gig a mi emelet�nk f�l�tt f�gg�, szemk�zti folyos�n, a lak�suk ir�ny�ba. Azt hiszem, meg is zavarodtam egy cs�ppet a sz�vegben. De h�t az ima v�gezt�vel Lajos b�csi el�gedettnek l�tszott, �s olyan kifejez�s volt az arc�n, hogy m�r-m�r magam is �gy �reztem: csakugyan, int�zt�nk valamit ap�m �gy�ben. S val�ban, ez v�g�l is jobb volt persze, mint el�bb, azzal a bizonyos terhes �s k�vetel� �rz�ssel.

Visszat�rt�nk az utcai szob�ba. Bealkonyult. A l�goltalmi papirossal beragasztott ablakt�bl�kat r�csuktuk az odakint k�kl�, p�r�s tavaszi est�re. Eg�sz beszorultunk a szob�ba ezzel. M�r f�rasztott a zsivaj. A cigarett�k f�stje is marni kezdte a szemem. Sokat kellett �s�tanom. Mostohaany�m mam�ja megter�tette az asztalt. A vacsor�nkat � maga hozta nek�nk, a nagy k�zit�sk�j�ban. H�st is beszerzett hozz�, a feketepiacr�l. Ezt m�g el�bb, az �rkeztekor besz�lte el. Ap�m ki is fizette akkor n�ki, a b�rt�rc�j�b�l. M�r mindny�jan a vacsor�n�l �lt�nk, amikor egyszer csak be�ll�tott m�g Steiner �s Fleischmann b�csi. �k is ap�mt�l akartak elb�cs�zni. Steiner b�csi mindj�rt azzal kezdte, hogy „senki se zavartassa mag�t”. Azt mondta: – Steiner vagyok, tessenek csak �lve maradni. – L�b�n most is a foszladoz� papucs, nyitott mell�nye al�l el�domborodott a hasa, s a sz�j�ban is ott volt az �r�k�s, rossz szag� szivarcsonk. Nagy, v�r�s feje van, amin furcs�n hat a gyermekesen elv�lasztott frizur�ja. Fleischmann b�csi eg�sz elveszett mellette, mert � meg apr�, igen gondozott k�lsej�, s feh�r haja, sz�rk�s sz�n� b�re, bagolyszer� szem�vege �s kiss� mindig aggodalmas kifejez�s� arca van. Sz�tlanul hajlongott Steiner b�csi oldal�n, s az ujjait t�rdelte, mintegy menteget�zve, szinte �gy l�tszott, Steiner b�csi miatt. Ebben azonban nem vagyok bizonyos. A k�t �reg elv�laszthatatlanul �sszetart, hab�r �r�k�s k�zt�k a vita, mert nincs oly k�rd�s, amelyben egyet�rten�nek. Egym�s ut�n kezet szor�tottak ap�mmal. Steiner b�csi a h�t�t is megveregette. „�regfi�nak” nevezte, �s azt a r�gi tr�f�j�t is els�t�tte: – H�t csak le a fejjel �s sose vesz�ts�k el a cs�ggedts�g�nket. – Mondta m�g – amire Fleischmann b�csi is igen b�logatott –, hogy r�m meg a „fiatalasszonyra” (ahogy mostohaany�mat h�vta) tov�bbra is gondot viselnek majd. Apr� szem�vel pislogott. Ut�na a has�hoz h�zta �s meg�lelte ap�mat. Mikor elmentek, minden belefulladt az �tkez�eszk�z�k cs�rg�s�be, a besz�lget�s moraj�ba, az �telek meg a vastag doh�nyf�st p�r�j�ba. M�r csak egy-egy arc vagy mozzanat �sszef�gg�stelen t�red�ke jutott el hozz�m, mintegy kiv�lva a k�r�ttem lev� k�db�l, kiv�ltk�ppen mostohaany�m mam�j�nak reszketeg, s�rga, csontos feje, ahogyan minden t�ny�rr�l gondoskodik; azt�n Lajos b�csi tilt�n maga el� mered� k�t tenyere, amint nem k�r a h�sb�l, mivel az diszn�b�l val�, �s tiltja a vall�s; mostohaany�m n�v�r�nek puf�k orc�i, mozg� �llkapcsa �s k�nnyez� szeme; majd v�ratlanul Vili b�csi csupasz kopony�ja emelkedett r�zsasz�n�en a l�mpa f�nyk�r�be, s hallottam �jabb, bizakod� fejteget�s�nek a foszl�nyait; tov�bb� eml�kszem m�g Lajos b�csi �nnep�lyes, n�ma cs�ndben fogadott szavaira, amikben Isten seg�ts�g�t k�rte abban a t�rgyban, hogy „hamarosan ism�t a csal�di asztaln�l �lhess�nk mindannyian, b�k�ben, szeretetben, eg�szs�gben”. Ap�mat alig-alig l�ttam, �s mostohaany�mb�l is csak annyi jutott el hozz�m, hogy igen sokat �s figyelmesen t�r�dtek vele, szinte t�bbet, mint ap�mmal, meg hogy egyszer f�jt a feje, s n�h�nyan faggatt�k, nem �hajt-e tablett�t vagy borogat�st: de egyiket se k�rte. Szab�lytalan id�k�z�nk�nt viszont f�l kellett figyelnem nagyany�mra, hogy mennyit volt �tban, hogy minduntalan vissza kellett vezetni a kanap�j�hoz, a sok panasz�ra meg a semmit se l�t� szem�re, amit a vastag, k�nnyekt�l lepett, bep�r�sodott nagy�t��veg olyannak mutatott, mint k�t k�l�n�s, ver�t�ket kiv�laszt� rovart. Azt�n, egy bizonyos pillanatban mindenki f�lkelt az asztalt�l. Akkor kezd�d�tt el a v�gs� b�cs�zkod�s. De nagyany�m �s nagyap�m k�l�n, valamivel mostohaany�m csal�dja el�tt t�vozott. S ennek az eg�sz est�nek tal�n a legk�l�n�sebb �lm�nye maradt sz�momra nagyap�mnak az egyetlen tette, amivel �szrev�tette mag�t: mikor az �les, kicsiny mad�rfej�t egyetlen pillanatra, de eg�szen vadul, esztelen m�don szinte, ap�m kab�tj�hoz tapasztotta, a mell�n. Eg�sz, g�rcsbe h�zott teste megvonaglott. Ut�na gyorsan iparkodott kifel�, nagyany�mat a k�ny�k�n�l vezetve. Mindenki utat nyitott n�kik. Azut�n t�bben engem is meg�leltek, �s sz�jak tapad�s nyom�t �reztem az arcomon. V�gre hirtelen cs�nd lett, mivel mindny�jan elmentek.

S akkor m�g �n is b�cs�t vettem ap�mt�l. Vagy ink�bb � �nt�lem. Nem is tudom. A k�r�lm�nyekre se eml�kszem pontosan: ap�m kimehetett a vend�gekkel, mert egy darabig magam maradtam a vacsora roncsaival bor�tott asztaln�l, s csak arra riadtam f�l, hogy ap�m visszat�rt. Egyed�l volt. T�lem k�v�nt elb�cs�zni. Holnap hajnalban erre m�r nem lesz id� – �gy mondta. Nagyj�b�l � is olyasmiket sorolt el� a felel�ss�gemr�l meg a feln�tt� v�l�somr�l, amiket Lajos b�csit�l hallottam m�r egyszer ezen a d�lut�non, csak Isten n�lk�l, nem olyan sz�p szavakkal, �s sokkal r�videbben. Any�mat is megeml�tette: �gy v�lte, � most tal�n megpr�b�l majd engem „mag�hoz cs�b�tani hazulr�l”. L�ttam, ez a gondolat igen aggasztotta. �k ketten ugyanis sok�ig tusakodtak egym�ssal a birtokl�som �gy�ben, m�g v�g�l a b�r�s�g �t�lete ap�mnak kedvezett: most azt�n, s ezt �rthet�nek is tal�ltam, nem akarhatta elvesz�teni a r�m val� jog�t, csup�n a h�tr�nyos helyzete folyt�n. De nem a t�rv�nyre, hanem az �n bel�t�somra hivatkozott, s a k�l�nbs�gre mostohaany�m k�zt, aki „meleg, csal�di otthont teremtett” sz�momra, meg any�m k�zt, aki viszont „elhagyott” engem. Figyelni kezdtem r�, mivel err�l a r�szletr�l any�mt�l m�sk�nt �rtes�ltem: �szerinte meg ap�m volt a hib�s. Ez�rt is k�nyszer�lt m�sik f�rjet v�lasztani mag�nak, egy bizonyos Dini (val�j�ban: D�nes) b�csit, aki k�l�nben �pp a m�lt h�ten ment el, szint�n a munkat�borba. De h�t pontosabbat val�j�ban sohase siker�lt megtudnom, s ap�m most is mindj�rt �jra visszakanyarodott mostohaany�mhoz, megeml�tve: n�ki k�sz�nhetem, hogy kiker�ltem az intern�tusb�l, �s hogy az �n helyem „itthon van, �mellette”. Sok� besz�lt m�g r�la, s most m�r sejtettem, mostohaany�m mi�rt nincs jelen a szavain�l: biztosan fesz�lyezt�k volna. Engem viszont f�rasztani kezdtek n�mileg. S m�r nem is tudom, mit �g�rtem meg ap�mnak, mikor ezt k�v�nta t�lem. A k�vetkez� percben azonban egyszerre csak a karjai k�zt tal�ltam magam, s a szor�t�sa v�ratlanul �s valahogy f�lk�sz�letlen�l �rt, a szavai ut�n. Nem tudom, ett�l eredtek-e meg a k�nnyeim, vagy egyszer�en a kimer�lts�gt�l, vagy pedig t�n, mert mostohaany�m legels�, reggeli figyelmeztet�se �ta k�sz�ltem r� valahogyan, hogy ebben a bizonyos pillanatban f�lt�tlen�l el kell hogy eredjenek: de b�rmi�rt is, m�giscsak j�, hogy �gy t�rt�nt, s �gy �reztem, ap�mnak is j�lesett, hogy l�thatta. Akkor azt�n lefek�dni k�ld�tt. Igen f�radt is voltam m�r. De – gondoltam – m�gis, legal�bb egy sz�p nap eml�k�vel bocs�thattuk a munkat�borba szeg�nyt.