|
SORSTALANSÁG 5
2005.07.28. 09:49
.
5
Nincs is új rab tán, úgy vélem, aki ezen a helyzeten eleinte még ne csodálkozna kissé: így azon az udvaron, ahová a fürdőből végezetül is megérkeztünk, a fiúkkal először még soká nézegettük, csodáltuk meg forgattuk egymást. De egy fiatalnak látszó emberre is figyelmessé váltam itt, a közelben, aki hosszasan, elmélyült figyelemmel s egyben valahogyan tétován is vizsgálta, tapogatta egész ruházatát végig, mint hogyha csak anyagának minőségéről, mintegy a valódiságáról kívánt volna meggyőződni. Utána fölpillantott, mint akinek valami hirtelen megjegyezni valója volna, de mint aki egyszerre maga körül is csupa ily ruhát láthat csak, s ezért aztán mégse mond végül semmit – ez volt legalábbis abban a pillanatban, meglehet persze tévesen, a benyomásom. Még kopaszon s a magas termetére kissé rövid fegyencöltözékében is megismertem benne, a csontos arcáról, a szerelmest, aki úgy egy órája körülbelül – mert ennyi idő telhetett el a megérkezésünktől egész az átváltozásunkig – annyira nehezen adta ki kezéből a fekete hajú leányt. Egy valamit azonban igen megbántam itt. Még otthon egyszer találomra levettem a polcról, emlékszem, egy eldugottabb s ki tudná, mióta olvasatlanul ott porosodó könyvet. Egy rab volt az írója, s azután magam se olvastam végig, mert nem nagyon tudtam a gondolatát követni, aztán meg a szereplőknek rettentő hosszú, legtöbbször három megjegyezhetetlen nevük is volt, s végül mert cseppet sem érdekelt, no meg, igazat szólva, némelyest viszolyogtatott is a rabok élete: ilyenképp a szükség idejére azután tanulatlan maradtam. Az egészből azt jegyeztem csak meg, hogy a rab, ennek a könyvnek az írója, állítása szerint jobban emlékezett a fogsága első, tehát a tőle már távolabbi, mint a későbbi, vagyis az írás idején már elvégre közelebb eső napjaira. Ezt akkor eléggé kétségesnek, némiképp amolyan tódításnak is tartottam egy kissé. Hanem hát, azt hiszem, mégiscsak az igazat írhatta: az első napra emlékszem ugyanis magam is a legpontosabban, csakugyan, ha meggondolom, pontosabban, mint a rákövetkezőkre.
Legelőször még csak amúgy, mondhatnám, vendégként éreztem magam a rabságban, igen magyarázhatóan s alapjaiban mindnyájunk, végső soron az emberi természet csalóka szokása szerint, azt hiszem. Az udvar, ez a napverte térség itt egy kevéssé kopárnak látszott, futballpálya, veteményes, pázsit vagy virágok nyomát sehol se találtam. Mindössze egy dísztelen, külsőre nagy pajtára emlékeztető faépítmény állt itt: szemlátomást az otthonunk. Bemennünk – értesültem – majd csak az éji nyugovóra térés idején lehetséges. Előtte, mögötte hasonló pajták hosszú sora, egész a végtelenségig, s bal kéz felől is még egy pont ugyanilyen sor, elöl, hátul, oldalt szabályos távokkal, közökkel. Azon túl a széles, káprázatos műút – vagyis hát megint egy ilyen műút, minthogy a fürdőből jövet az utak, terek s egyforma épületek azonossága ezen a roppant, mindenütt lapos területen többé már nemigen volt tisztázható, már legalábbis az én szememben. Ott, ahol ez a sugárút a pajták közti keresztúttal találkozott volna, játékszerű, igen csinos, piros-fehér, törékeny sorompórúd zárta le a járást. Jobbra viszont, a már jól ismert tüskés drótkerítés, mint meglepődve értesültem, villanyárammal telítve, s valóban, akkor ismertem csak föl a betoncövekeken a sok fehér porcelán csavart, akárcsak otthon a villanyvezetékeken meg távírópóznákon. Ütése – biztosítottak – halálos: egyébiránt elegendő csak a tövében húzódó keskeny ösvény laza homokjára is lépnünk, hogy az őrtoronyból (meg is mutatták, s rá is ismertem, amit az állomáson vadászlesnek néztem) egyetlen hang és intő szó nélkül lelőjenek – figyelmeztettek mindenfelől, nagy fontoskodva és ügybuzgalommal, a máris jobban értesültek. Csakhamar az önként vállalkozók is megérkeztek, nagy csörömpölés közt, téglavörös edények súlyától roskadozva. Még előzően kelt már ugyanis szárnyra a hír, amit mindjárt széltében-hosszában beszéltek, emlegettek és terjesztettek is szerte az egész udvaron: – Hamarosan meleg levest kapunk! – Szó se róla, én is idejénvalónak találtam, bár azért ez a sok sugárzó arc, ez a hála, ez a sajátságos, már-már némiképp szinte gyermekesnek látszó öröm, amivel a hírét vették, mégis elcsodálkoztatott kissé: ezért is érezhettem tán úgy, mintha nem is annyira a levesnek, mint inkább valahogy magának a gondoskodásnak szólhatott volna főképp, mintegy a sok első meglepetés után végre – az én érzésem ez volt legalábbis. Azt is igen valószínűnek találtam, hogy az értesülés attól a férfitól, attól a rabtól származhatott, aki ezen a helyen mindjárt az útmutatónknak, hogy ne mondjam: házigazdánknak látszott. Őnéki is, akárcsak a fürdőbeli rabnak, testhez illő ruha, számomra máris valósággal szokatlannak tetsző módon haj, azon vastag, sötétkék posztóból az odahaza „baszk sapka” néven ismert viselet, lábán szép, sárga félcipő, karján meg piros szalag tette nyomban láthatóvá a tekintélyét, s kezdtem is belátni: helyesbítenem kell, úgy látszik, egy eszményt, amire még otthon tanítottak, s ami szerint „nem a ruha teszi az embert”. Úgyszintén volt egy piros háromszög is a mellén – ez is mutatta rögtön mindenkinek, hogy ő nem a vére, mindössze csupán a gondolkodásmódja miatt van itt, mint ahogy nemsokára megtudhattam. Hozzánk, ha cseppet tán kimért és rövid szavú is, de barátságos volt, minden szükségeset szívesen elmagyarázott, s ebben akkor nem is találtam semmi különösebbet, hisz végtére is ő van itt régebben – így gondolkoztam. Magas, inkább sovány, kicsit gyűrött, kicsit elnyűtt, de egészében rokonszenves arcú ember volt. Észrevettem még, hogy gyakran húzódik félre, s távolabbról egyszer-másszor valamilyen furcsálló, értetlen tekintetét, a szája szegletében valamilyen, hogy úgy mondjam, fejcsóváló mosolyát is elkaptam olykor, akárha álmélkodna rajtunk kissé, nem tudom, miért. Később mondták, szlovákiai származású. Páran a mieink közt a nyelvét is beszélték, s gyakran formáltak körülötte kisebb társaságot.
A levest ő maga osztotta ki nekünk, egy hosszú nyelű, furcsa merőkanállal, aminek tölcsér formája volt inkább, két másik, amolyan segédforma s úgyszintén nem miközülünk való ember meg vörös zománctálakat és ütött-kopott evőkanalat adott hozzá – kettőnk számára egyet, minthogy a készlet csekély, amiképp az értésünkre adták: ezért is kell – tették hozzá – az eszközöket nyomban, miután kiürültek, visszaszolgáltatnunk nékik. Egy idő múlva én is sorra kerültem. A levest, a tálat meg a kanalat a „Bőrdíszművessel” kaptam meg együtt: nemigen örvendtem, mivel sose volt szokásom másokkal egy tányérból s eszközzel enni, de hát a szükség, beláttam, ezt is magával hozhatja olykor. Először ő kóstolta meg, aztán mindjárt nekem adta ide. Az arca kissé furcsa volt. Kérdeztem tőle, milyen, s mondta, próbáljam csak meg. De akkor már láttam, körös-körül a fiúk is részben elhűlten, részben nevetéstől pukkadozva néztek mind egymásra. Akkor hát magam is belékóstoltam: azt kellett találnom, sajnos bizony ehetetlen. Kérdeztem a „Bőrdíszművest”, mi legyen, s ő azt válaszolta, felőle akár nyugton ki is önthetem. Ugyanakkor a hátam mögül derült hang fölvilágosítása ütötte meg a fülemet: – Ez az úgynevezett dörgemüze – magyarázta. Köpcös, már élemedettebb embert pillantottam meg, orra alatt néhai szegletes bajusz fehérebb helye, arca csupa jó szándékú tudomány. Néhány fanyalgó arcú ember állt még körülöttünk, kezükben csajkát, kanalat szorongatva, s nékik mondta el, hogy az előbbi, a jelenlegit megelőző világháborúban is részt vett már, éspedig mint katonatiszt. „Elegendő alkalma nyílt akkor rá – beszélte el –, hogy alaposan megismerje ezt az eledelt”, mégpedig német katonatársak közt a fronton, „akikkel akkor együtt verekedtünk” – így fogalmazta. Őszerinte ez tulajdonképp nem egyéb, mint „szárított főzelék”. Magyar gyomornak – tette hozzá valahogy megértő, bizonyosképp elnéző mosoly kíséretében – persze szokatlan. Állította azonban, hogy hozzá lehet, sőt, kell is őszerinte szokni, minthogy sok benne „a táperő és a vitamin”, amit, magyarázta el, a szárítás módja, a németek ebben való jártassága biztosít. – Különben is – jegyezte meg újabb mosollyal – jó katonánál első törvény: mindent megenni, amit ma adnak, mert nem tudni, hogy holnap is adnak-e – ezeket a szavakat mondta. S aztán csakugyan, ki is kanalazta a maga adagját, nyugodtan, egyenletesen, egy fintor nélkül, mind az utolsó cseppig. Én a magamét azért mégiscsak a barakk faltövéhez löttyintettem oda, ugyanúgy, ahogy némelyik felnőttől és a fiúktól is láttam. De zavarba jöttem, mivel távolabbról az elöljárónk tekintetét vettem észre, s aggódtam, nem bántódhatott-e meg tán; de csak azt a sajátos kifejezést, azt a bizonyos határozatlan mosolyt véltem futólag megint felismerni az arcán. Az edényt aztán visszavittem, s cserébe vastag karaj kenyeret kaptam, rajta építőjáték hasábjához hasonlító s körülbelül a nagyságának is megfelelő fehér anyag: vaj – nem, margarin, mint mondták. Ezt már elfogyasztottam, habár még ilyen kenyeret se láttam: négyszögletes formájú, s haja-bele, mintha egyformán fekete sárból sütötték volna, benne szalmaszálakkal meg a fog alatt reccsenő-csikorgó szemcsékkel; de hát kenyér volt, s a hosszú úton már megéheztem utóvégre. A margarint, jobb eszköz híján, az ujjammal kentem föl, csak amúgy Robinsonosan, hogy így mondjam, ugyanúgy különben, ahogy a többiektől is láttam. Aztán víz után néztem volna, de kellemetlen mód’ az derült ki, nincsen: no, bosszankodtam, még majd megint szomjazhatunk végül, akárcsak a vonatban.
Ekkor kellett, most már utóvégre komolyabban is, fölfigyelnünk a szagra. Nehéz volna meghatároznom: édeskés és valahogyan ragacsos volt, benne még kissé a már ismerős vegyszerrel is, de mindez úgy, hogy az előbbi kenyér már-már féltem, netán a torkomba kéredzkedik tőle vissza. Nem volt nehéz megállapítanunk: egy kémény a bűnös, balra, a műút irányában, de attól jóval messzebb. Gyárkémény volt, mindjárt látszott, s így értesültek az emberek is az elöljárónktól, mégpedig bőrgyáré, mint sokan már ezt is rögtön tudták. Csakugyan, eszembe is jutott, ha némely régi vasárnapon apámmal az újpesti futballmérkőzésre mentünk, a villamos ott is egy bőrgyár mellett vitt el, s azon a szakaszon ott is mindig be kellett fognom az orrom akkor. Máskülönben – járt még híre – ebben a gyárban mi nem fogunk, szerencsére, dolgozni: ha minden jól megy, ha ki nem üt köztünk a tífusz, vérhas vagy egyéb járvány, hamarosan más, megnyugtattak, barátságosabb helyre indulunk tovább. Ezért is nem viselünk még addig a ruhánkon, de főként a bőrünkön is számot, mint például a parancsnokunk, a „blokkparancsnok”, ahogy most már hívták. Erről a számról egyébként sokan a saját szemükkel is meggyőződtek: világoszöld tintával van – így terjedt szét a híre, a csuklójára írva, erre való tű szúrásaival kimoshatatlanul beléje preparálva, rátetoválva, mint mondták. Körülbelül épp ugyanakkor jutott fülemhez a levest hozó önkéntes vállalkozóknak is az elbeszélése. Ők is látták a számokat, ők is a régebbi rabok bőrébe vájva, a konyhán. Főképp az a válasz járt szájról szájra, kutatták egyre az értelmét és ismételgették körülöttem sűrűn, amit az egyik ilyen rab adott egy miközülünk való ember tudakozódására: mi ez? – Himmlische Telephonnummer –, azazhogy „égi telefonszám”, mondta volna állítólag ez a rab. Láttam, a dolog általában mindenkit igen gondolkodóba ejtett, s bár nem nagyon tudtam kiokoskodni belőle, a szavakat magamnak is, kétségkívül, furcsállnom kellett. Mindenesetre akkor kezdtek sürögni-forogni a blokkparancsnok meg a két segédje körül, jönni-menni, faggatni, kérdésekkel ostromolni, az értesüléseket meg egymás közt sietősen kicserélni az emberek, így arról például, hogy van-e járvány? – Van – így hangzott a felvilágosítás; hogy mi történik a betegekkel? – Meghalnak –; s a halottakkal? – Elégetik őket – tudtuk meg. Igazság szerint – derült ki lassacskán, s nem pontosan követhettem, mi úton-módon – ez a kémény itt szemközt nem is bőrgyár valójában, hanem „krematórium”, azaz hamvasztókemence kéménye, ahogy a szó értelméről felvilágosítottak. Akkor hát jobban is megnéztem: zömök, szegletes, széles szájú kémény volt, tetejét mintha hirtelen lecsapták volna. Elmondhatom, bizonyos tiszteleten – no meg a szagon kívül, természetesen, amibe már valósággal beléragadtunk, mint valami sűrű pépbe, valami mocsárba – egyebet nemigen éreztem. Hanem a távolban is egy, majd még egy, s már a ragyogó ég legszélén is megint egy ugyanilyen kéményt vehettünk mindig újabb meglepődéssel észre, melyek közül kettő a miénkhez hasonló füstöt ontott éppen, s tán igazuk volt azoknak, akik már egy távoli, csenevész lombú ligetféle mögül föltörekvő füstgomolyra is gyanakodni kezdtek, s az jutott, véleményem szerint is joggal eszükbe: akkora hát a járvány, hogy ennyi sok a halott?
Kijelenthetem, még nem szállt le az első nap estéje, mire nagyjából-egészében már körülbelül mindennel pontosan tisztába jöttem. Igaz, időközben az illemhely barakkját is megjártuk – egy helyiségét, amely egész hosszában három dobogóféle emelvényből s mindeniken két, azaz összesen hat sor lyukból állt: ezekre kellett rátelepedni, vagy beléjük találni, kinek-kinek, ahogy az alkalom kívánta. Sok idő mindenesetre nem jutott, minthogy hamarosan egy mérges rab jelent meg, ezúttal fekete karszalaggal, s kezében nehéznek látszó fütykössel, s ki ahogy volt, távoznia kellett. Pár más, régi, de egyszerűbb rab is őgyelgett még ott: ezek már szelídebbnek, s néhány felvilágosító szóra is szívesen késznek mutatkoztak. Oda-vissza, a blokkparancsnok irányításával, meglehetős utat kellett megjárnunk, s ez az út érdekes település mellett vezetett: a drótkerítés mögött a szokott pajták, köztük furcsa nők (az egyiktől hamar el is fordultam tüstént, mivel nyitott ruhájából épp kicsüngött valami, amihez a naptól fénylő fejű, kopasz kisded tapadt görcsösen oda), és még furcsább férfiak, általában ugyan viseltes, de végtére mégiscsak olyan öltözékben, amilyet az emberek odakint hordtak, a szabad életben, hogy úgy mondjam. Visszajövet aztán már magam is tisztában voltam vele: ez a cigányok tábora. Meg is lepődtem kissé: odahaza a cigányokról körülbelül mindenki, magam is tartózkodóan vélekedtem, természetesen, de hát ez ideig még sose hallottam róla, hogy ők is bűnösök. Épp akkor érkezett egy szekér, ott a kerítésük mögött, amit kisebb gyerekek húztak, vállukon kantárral, akárcsak a póni lovak, mellettük nagy bajszú ember lépdelt, kezében ostorral. A rakomány pokrócokkal letakarva, de a sok résen, rongyon keresztül kenyér, mégpedig fehér cipók kandikáltak, félreismerhetetlenül ki: ebből is következtettem, hogy minálunk egy fokkal, úgy látszik, azért mégiscsak magasabban állnak. Egy másik látvány is az emlékezetemben maradt még erről a sétáról: másik irányban, az úton meg ugyanis, fehér ruhában, fehér nadrágja oldalán széles piros csíkkal, nagy, fekete művészsapkában, amilyet, képeik szerint, a középkorban élő festők hordtak, kezében meg vastag, úrias kampósbottal egy ember haladt, jobbra-balra tekingetve végig, s csak igen nehéz volt elhinnem, hogy – amint pedig állították – ez a méltóság is rab csupán, úgy, amint mi is.
Akár esküt is tehetek rá: személy szerint ezen az úton senki idegennel sem beszéltem. Mégis, ekkortól számíthatom valójában a pontosabb ismereteimet. Ott szemközt jelen pillanatban épp a mi vonatunkból való útitársaink égnek, mindazok, akik autóra kérezkedtek, akik továbbá öregség vagy egyéb ok miatt az orvos előtt alkalmatlannak bizonyultak, valamint az aprónép és velük jelen vagy eljövendő anyák, akiken ennek már látható a jele, amint mondták. Az állomásról ők is a fürdőbe mentek. Őket is fölvilágosították a fogasokról, a számokról, a fürdés módozatáról, ugyanúgy, amiképpen minket. A borbélyok is ugyanúgy ott voltak – mint állították –, és a szappant is a kezükhöz kapták. Aztán ők is bejutottak a fürdőhelyiségbe, ahol, hallom, ott is ugyanúgy megvannak a csövek meg a zuhanyok: csakhogy ezekből ott őrájuk nem vizet, hanem gázt engednek. Mindez nem egyszerre, inkább apránként jutott értésemre, mindig újabb részletekkel kiegészülve, némelyeket vitatva, másokat helybenhagyva, s újabbakkal is megtoldva. Közben – hallom – végig igen szívesek hozzájuk, gondoskodás, szeretet veszi őket körül, a gyermekek labdáznak meg énekelnek, s az a hely, ahol megfullasztják őket, igen szép, gyep, liget meg ágyások közt fekszik: ezért is keltette mindez végül némiképp bizonyos tréfák, valahogy affajta diákcsíny érzését bennem. Ehhez járult még hozzá, ha meggondoltam, hogy mily ügyesen öltöztettek például engem is át, csupán a fogas meg a rajta lévő szám ötletével, vagy mint ijesztettek rá a tulajdonnal bírókra például a röntgennel, ami végezetül is puszta szó maradt mindössze. Persze, beláttam, mindez mégse egész tréfa, ha más oldalról nézem, hisz az eredményről – hogy így fogalmazzam – a magam szemével, meg főképp az egyre hánytorgó gyomrommal is meggyőződhettem; de hát ez volt az érzésem, s alapjaiban – így képzeltem legalábbis – ez se igen történhetett oly nagyon másként. Végtére csak itt is összeültek, mondhatnám: összedugták a fejüket igen valószínűen, ha ugyan nem is épp diákok, természetesen, hanem meglett, felnőtt emberek, esetleg, sőt minden bizonnyal, ha meggondolom, urak, tekintélyes öltözékben, szivarral, rendjelekkel, csupa parancsnok vélhetően, akiket e percben nem lehet zavarni – így képzeltem. Egyikük aztán kigondolja a gázt: egy másik mindjárt a fürdőt, egy harmadik a szappant, egy negyedik megint a virágokat teszi hozzá, s így tovább. Némelyik ötletet esetleg huzamosabban is vitathattak, javítgathattak, míg másoknak viszont mindjárt megörültek, s felugorva (nem tudom, miért, de ragaszkodtam hozzá: felugrottak) egymás tenyerébe csaptak – mindez igen jól elgondolható volt, legalábbis az én számomra. A parancsnokok képzelete aztán sok buzgó kéz, nagy sürgés-forgás nyomán válik valósággá, s a mutatvány sikeréhez, látnom kellett, semmilyen kétség sem férhet. Így járt, kétségkívül, az állomásról a fiának szót fogadó öregasszony, a fehér cipős kisfiú és a szőke anyukája, a termetes asszonyság, a fekete kalapos öregúr vagy az orvos előtt az idegbajos. A „Szakértő” is eszembe jutott: biztos igen meglepődhetett, gondolom, szegény. „Rozi” is mondta, sajnálkozó fejcsóválással: – Szegény Moskovics –, s mindnyájan egy véleményen voltunk vele. A „Selyemfiú” is felkiáltott: – Jézus Mária! – Mint ugyanis megtudhattuk tőle, igaz volt a fiúk sejtése: közte meg a közt a bizonyos téglagyári leány között valóban „minden megtörtént”, s most ennek a tettének a leányon idővel esetleg majd látható következményére gondolt. Elismertük, jogos az aggodalom, bár a gondterhesség mellett az arcán mintha még valami más, nehezebben meghatározható érzelem kifejezése is ott tükröződött volna, s a fiúk is inkább bizonyos tiszteletfélével néztek rá abban a percben, amit cseppet se volt igen nehéz megértenem, természetesen.
Egy másik dolog is gondolkodóba ejtett némileg aznap, az a tény ugyanis, hogy amint értesülök – ez a hely, ez az intézmény már esztendők óta megvan, itt áll, működik, nap mint nap egyformán s – habár beláttam, ebben a gondolatban lehet tán valamelyes túlzás – de hát mégiscsak: mintegy énrám várakozva. Mindenesetre – emlegették többen is valami sajátságos, mondhatni borzongó elismeréssel – a mi blokkparancsnokunk már éppen négy év óta él itt. Akkor jutott eszembe, hogy az az esztendő az én számomra is igen jelentőségteli volt, minthogy én meg pont az évben iratkoztam a gimnáziumba. Igen jól eszemben maradt még a megnyitó ünnepség eseménye is – magam is ott voltam, sötétkék, sujtásos, magyaros, úgynevezett „Bocskai” viseletben. Az igazgató szavait is megjegyeztem – tekintélyes, ha most utánagondolok, kissé ő is parancsnok külsejű ember, szigorú pápaszemmel, szép, fehér bajusszal. Záradékul, emlékszem, az ókor egy bölcsére hivatkozott: „non scolae sed vitae discimus” – „nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk”, idézte szavát. Akkor hát viszont, ez volt a nézetem, eszerint mindvégig kizárólag Auschwitzról kellett volna tanulnom. Mindent elmagyaráztak volna, nyíltan, becsületesen, értelmesen. Csakhogy az iskolában erről, négy esztendő alatt, még csak egyetlen szót se hallottam. De persze elismertem, feszélyező volna, no meg nem is tartozik hozzá a műveltséghez, beláttam. Ennek volt azután a hátránya, hogy már csak itt kellett okulnom, megtudnom például, hogy „Konzentrationslagerban”, „koncentrációs táborban” vagyunk. Ezek se mind egyformák azonban, magyarázták. Ez itt például „Vernichtungslager”, azazhogy „megsemmisítő tábor”, világosítottak fel. Már egészen más dolog azonban – tették rögtön hozzá – az „Arbeitslager”, vagyis munkatábor: ott az élet könnyű, a viszonyok és az élelmezés, járt híre, hasonlíthatatlan, s ez természetes is, hisz ott a cél is más elvégre. Nos, mármost mi is egy ilyen helyre kerülünk majd el, hacsak közbe nem jön valami, ami Auschwitzban – ismerték el körülöttem – bizony megtörténhet. Beteget jelenteni mindenesetre semmiképp sem tanácsos, folytatódtak a felvilágosítások. A kórházak tábora máskülönben amarra, épp az egyik kémény, mint a beavatottabbak egymás közt már csak amúgy, röviden hívták: a „kettesé” tövében van. A veszélyt a víz, a forralatlan víz rejti főként, az olyan például, mint amilyenből az állomásról a fürdőbe menet én magam is ittam – de hát végeredményben is nem tudhattam. Szó se róla, ott volt a tábla, nem vitathattam, de hát mégiscsak, a katonának is szólnia kellett volna tán, úgy találtam. Hanem – jutott eszembe – hohó, persze hisz a célt kell, igaz, néznem: de hál’ isten, úgy tapasztaltam, jól érzem magam, és a fiúktól se hallottam még ez ideig panaszt.
Később aztán több egyéb tudnivalóval, látvánnyal, szokással kötöttem még első ismeretséget ezen a napon. Általában, elmondhatom, délután mindenesetre több híradást hallottam már, többet beszéltek körülöttem a mi jövőnket érintő kilátásokról, eshetőségekről meg reményekről, mint emitt a kéményről. Olykor, akárha ott se volna, jelét se vettük: minden a széljárástól függ, ahogy sokan kiismerték. Aznap láttam először a nőket is. A drótkerítésnél gyülekező, izgatottan összesereglő emberek mutatták meg: ott voltak csakugyan, habár nehéz volt kivennem, no meg főként nőkre is ismernem bennük, az előttünk nyíló agyagos földű mezőség túlsó felén, a messzeségben. Egy kicsit meg is ijedtem tőlük, s észrevettem, az első öröm, fölfedezés izgalma után az emberek is mind igen elcsöndesedtek itt a környékemen. Csak egy tompán, kissé reszketegen kongó észrevétel ütötte meg a fülem a közelből: – Kopaszok. – S ebben a nagy csendben akkor első ízben vettem ki magam is a könnyű nyáresti szél egy-egy hullámával a, bár vékonyan, cincogva s alig-alig hallhatóan, de semmi kétség: békét hozó, víg zeneszót, ami így, együtt a látvánnyal, mindenkit, engem is oly igen meglepett valahogyan. Először álltam továbbá, akkor még nem tudtam, mire várakozva, a barakkunk előtti tízes rend egyik hátulsó sorában – ugyanúgy egyébként, ahogy minden többi barakk előtt az összes többi rab is várakozott, oldalt, elöl, hátul, s amerre csak láttam –, s első ízben kaptam le, úgy, amint felszólítottak rá, fejemről a sapkámat, mialatt odakinn a főúton, lassú, hangtalan siklással a puha, alkonyati levegőben három katona alakja bukkant fel kerékpáron: szép, éreznem kellett: szigorú látvány volt valamiképpen. Akkor is jutott eszembe: nicsak, mily rég is nem találkoztam már tulajdonképp katonákkal. Csak hát bámulnom kellett, hogy ezekben az emberekben, akik oly ridegen, annyira fagyosan s mintegy valami megközelíthetetlen magasságból hallgatták meg – egyikük hosszúkás noteszfélébe is bejegyezve – a sorompó túloldaláról, amit az innensőn a mi blokkparancsnokunk (ő is kezében hordva sapkáját) mondott nékik; hogy ezekben az egyetlen szó, hang vagy biccentés nélkül az üres főúton tovább suhanó, már-már valahogy baljós hatalmasságokban mennyire nehéz volna a szíves szavú, kedélyes testület tagjaira ismernem, akik még ma reggel a vonatnál üdvözöltek. Ugyanakkor halk nesz, egy hang ért a fülemhez, s tőlem jobbra előrefeszülő arcélt, egy mellkas domború ívét láttam: az egykori katonatiszt volt. Úgy suttogta, hogy közben meg se rezdült szinte az ajka: – Esti létszámellenőrzés –, aprót bólintva, olyan mosollyal, olyan ember tudós arcával, aki számára jól érthetően, tökéletes világossággal, bizonyos értelemben már-már csakhogynem némileg a kedve szerint is történik minden. S akkor láttam először – mert még a sötétedés is ugyanígy talált minket – az itteni éj színét, egy tüneményét is: a görögtüzeket, a lángok meg szikrák valóságos tűzijátékát az ég egész bal peremén. Köröttem sokan suttogták, mormolták, ismételgették: – A krematóriumok!… – de már csak egyfajta, mondhatnám, mintegy a természeti jelenségnek járó bámulattal inkább. Majd: „abtreten”, s kissé éhes lettem volna, de hát megtudtam, a vacsoránk voltaképp a kenyér volt, s azt végre is reggel megettem már. A barakkról, a „blokkról” viszont az derült ki, hogy odabent teljesen csupasz, minden bútor, berendezés, sőt lámpa nélküli, cement padlatú helyiség, ahol az éji nyugodalom ismét olyképp bizonyult csak megoldhatónak, mint a csendőrségi lóistállóban: hátamat a mögöttem ülő valamelyik fiú lábaszárának vetettem, az én térdemnek meg az én előttem ülő támaszkodott neki; s minthogy a sok új élményre, tapasztalatra meg benyomásra már fáradt meg álmos is voltam, hamar álomba is szenderültem.
A következő napokról aztán – ugyanúgy körülbelül, akár a téglagyáriakról – már kevesebb részlet, inkább csak a színezetük, egy érzés, mondhatnám, egy általános benyomás maradt meg bennem. Csak hát ezt nehéz volna meghatároznom. Ezekben a napokban is akadt még mindig új tudni-, látni- meg tapasztalnivaló. Egy s másszor ezekben a napokban is meg-megérintett még annak a különös, idegen érzésnek a hidege, amivel első ízben a nők láttára találkoztam, egy s másszor előfordult még, hogy elhűlt, megnyúlt arcok, egymásra meredő emberek gyűrűjében találtam magam, akik egyre kérdezgették egymást: – Mit szólnak? Mit szólnak? –, s a válasz ilyenkor semmi, vagy majd mindig ugyanaz volt: – Rettenetes. – De hát nem ez az a szó, nem ez pontosan az az élmény – már az én számomra, természetesen –, amivel Auschwitzot igazán jellemezni tudnám. A blokkunk több száz lakója közt, mint kiderült, a balszerencsés ember is itt volt. Kissé furcsán festett lötyögő fegyencruhájában, minduntalan a homlokába csúszó, bő sapkájában. – Mit szólnak – kérdezte ő is –, mit szólnak?… – de hát nem nagyon szólhattunk, persze, semmit. Kapkodó, zavaros szavait aztán már nemigen tudtam követni. Nem szabad gondolkodni, azazhogy mégis, egy valamire lehet és kell is csak szüntelen gondolni, azokra, akiket „otthon hagyott”, s akik kedvéért „erősnek kell lennie” mivel várják: a feleségére meg a két kisgyermekére – ez volt körülbelül, amennyire kivehettem, a lényegük. Hanem hát a fő gond azért itt is csak az volt alapjában, ami a vámházban, a vonatban vagy a téglagyárban: a napok hosszúsága. Már igen korán, épp csak valamivel a nyárközépi napkelte után elkezdődtek. Akkor tudtam meg, mily hidegek is Auschwitzban a reggelek: a fiúkkal a barakkunk drótkerítés felé néző oldalához kuporodtunk, szorosan egymáshoz simulva, egymást melengetve oda, épp szemközt a még ferdén álló, piros nappal. Pár óra múltán már viszont inkább az árnyékot kerestük volna. Mindenesetre itt is telt az idő, itt is velünk volt a „Bőrdíszműves”, és el-elhangzott egy-egy tréfa, itt is akadtak, ha nem is patkószegek, hát kavicsok, amiket a „Selyemfiú” sorra-rendre elnyert tőlünk, itt is fel-felhangzott „Rozi” szava: – Most énekeljük el japánul! – Ezenkívül napi két út az illemhely, reggel egyúttal a mosdó barakkjába is (hasonló helyiség, pusztán csak dobogók helyett egész hosszában három sor horganyzott vályúval, s mindegyik fölött párhuzamos vascsővel berendezve, melyeknek apró, sűrű lyukain keresztül a víz csordogált), az élelemosztás, este az appel, no meg, persze, az értesülések – ennyivel kellett beérnem, ennyi volt egy nap rendje. Ehhez járultak még az élmények: így egy „Blocksperre”, „blokkzárlat” eseménye a második estén – akkor először láttam a parancsnokunkat türelmetlennek, sőt, mondhatnám, ingerültnek –, az ilyenkor beszüremkedő távoli hangokkal, hangok egész zavarával, amelyben, ha jól füleltünk, sikolyt, kutyaugatást és lövések durranását vélhettük megkülönböztetni a barakk némiképp fullatag sötétjében; vagy megint egy menet látványa, megint a drótkerítés mögül, mint mondták, a munkából hazatérőké, s el kellett hinnem, mert magam is úgy néztem, hogy azokon a tákolmányokon amott, melyeket a hátul jövők hoznak, nincs kétség, halottak fekszenek valóban, úgy, ahogy körülöttem állították. Mindez egy időre az én képzeletemnek is mindig munkát adott, természetesen. Másrészt viszont – állíthatom – mégse elegendőt egy egész hosszú, tétlen nap kitöltéséhez. Így is jöttem rá: még Auschwitzban is lehet, úgy látszik, unatkozni – föltéve, hogy az ember kiváltságos. Várakoztunk, vártuk – ha meggondolom, azt tulajdonképp, hogy ne történjen semmi. Ez az unalom, együtt ezzel a furcsa várakozással: azt hiszem, ez az a benyomás, megközelítőleg, igen, ez jelentheti valójában igazán Auschwitzot – már persze az én szememben.
Még valamit el kell ismernem: másnap megettem, sőt harmadnap már vártam is a levest. Egyáltalán, az étkezés rendjét Auschwitzban furcsállnom kellett. Reggel hamar megérkezett egy bizonyos folyadék, a kávé, mint mondták. Az ebédet, azaz a levest meglepő korán, már úgy kilenc óra tájban tálalták. Aztán viszont mi sem történt e tekintetben, egészen az alkonyattal érkező kenyérig meg margarinig, az appel órája előtt: ilyenképp azután a harmadik napra már meglehetős ismeretséget kötöttem az éhség bosszantó érzésével, és a fiúk is mind erről panaszkodtak. Csak a dohányzó fiú tette azt az észrevételt, hogy ez az érzés az ő számára semmi újat se mond, s hogy ő csupán a cigarettát hiányolja inkább – a maga szokottan kurta-furcsa módja mellett még valami, már-már csaknem elégtételforma érzés kifejezésével is az arcán, ami kissé ingerelt is abban a percben, s a fiúk is, azt hiszem, ezért intették le oly hamar.
Bármennyire meglepett, mikor utánaszámoltam, mégis való tény: Auschwitzban mindössze három teljes napot töltöttem csak tulajdonképp el. A negyedik estén már ismét vasúton ültem, a már ismerős tehervagonok egyikében. A cél – így értesültünk – „Buchenwald”, s habár az ily ígéretes nevekkel most már némileg óvatosabb voltam, a barátságosság, mondhatni melegség valamelyes eltéveszthetetlen árnyalata, bizonyos gyöngéd, bizonyos ábrándos, bizonyos irigységféle érzelem színezete némelyik rab arcán azok közt, akik búcsúztattak, mégse egész lehetett pusztán csak tévedés, úgy éreztem. Azt is látnom kellett, hogy sok köztük a régi, sokat tudó fogoly, valamint méltóság is, amit a karszalagok, a sapkák meg cipők mutattak. A vonatnál is mindent ők intéztek, katonákat csak távolabb, a rámpa szegélyén láttam párat, amolyan közrangúbbakat, s ezen a csöndes helyen, ennek a békés estének a szelíd színeiben semmi se emlékeztetett, legföljebb csak a nagysága, arra a pezsgő, izgalomtól, fénytől, mozgástól, hangoktól meg elevenségtől hevített, minden pontján vibráló, lüktető állomásra, ahol valaha, illetőleg pontosan három és fél nap előtt, kiszálltam.
Az utazásról most még kevesebbet mondhatok: minden a szokott módon történt. Most nem hatvanan voltunk, hanem nyolcvanan, viszont most nem volt velünk csomag, no meg nőkről sem kellett gondoskodnunk. Itt is volt edény, itt is melegünk volt és itt is szomjasak voltunk, viszont itt kevesebb kísértésnek is voltunk kitéve, mármint az élelem terén: az adagot – a szokottnál nagyobb kenyeret, duplázott hasáb margarint s még valami, külsőre némileg az otthoni szafaládéra emlékeztető, úgynevezett „wurstból” is egy darabot – a vonatnál kiosztották, s ott rögtön meg is ettem, először, mert éhes voltam, aztán mert a vonatban nem is volt tulajdonképp hol elraktároznom, no meg mivel végtére is nem tudatták, hogy az út ezúttal is három napig tart majd.
Buchenwaldba is reggel érkeztünk meg, napos, de felhőjárta és könnyű szélrohamoktól hűsített, friss, tiszta időben. Az itteni pályaudvar, legalábbis az auschwitzi után, csak amolyan vidékies, barátságos peronnak tetszett. Már a fogadtatás kevésbé volt szívélyes: itt nem rabok, hanem katonák húzták el az ajtót, sőt – jutott eszembe – ez is voltaképp az első igazi, hogy úgy mondjam, leplezetlen alkalom, mikor ennyire közeli összeköttetésbe, ily szoros érintkezésbe kerülhettem velük. Csak néztem, micsoda gyorsasággal, micsoda szabályos pontossággal megy végbe minden. Pár kurta kiáltás: „Alle raus!” – „Los!” – „Fünfe Reihen.” – „Bewegt euch!”, pár puffanás, pár csattanás, egy-egy csizma lendülése, egy-egy fegyvervég döfése, egynéhány tompa jajszó – és már ki is alakult, már vonult is, mintha csak zsinóron húznák, a menetünk, melyhez a peron végén, s mindig ugyanazzal a félfordulattal, kétfelől egy-egy katona csatlakozott oda, megfigyeltem, minden ötödik ötös sorhoz – vagyis minden huszonötödik csíkos ruhás ember mellé – kettő, úgy körülbelül egy méter távolságra, s a tekintetét egyetlen pillanatra le nem véve, most már azonban némán, s csupán léptével szabva irányt és ütemet, tartva mintegy állandó életben ezt az egész, kissé a gyerekkoromban papírszeletek meg ösztökék segítségével a gyufásskatulyába irányított hernyóhoz hasonlító, minden ízében folytonos mozgású és hullámzású oszlopot; mindez kissé el is bódított, egész lenyűgözött, valahogyan. Kicsikét mosolyognom is kellett, mivel az otthoni rendőrök hanyag, úgyszólván szemérmes kísérete jutott egyszerre eszembe, azon a bizonyos napon, a csendőrségre menet. De még a csendőrök minden túlzását is, elismertem, csak amolyan lármás fontoskodásnak tekinthetem ehhez a hallgatag, minden részletében tökéletesen egybeilleszkedő szakértelemhez képest. S hiába, hogy jól láttam például az arcukat, a szemük vagy hajuk színét, egy s más személyes vonásukat, sőt hibájukat, bőrük egy-egy pörsenését, mégse egész tudtam valahogy megkapaszkodni mindebben, mégis, már-már valahogy kétkednem kellett: csakugyan, mindennek ellenére is alapjaiban hozzánk hasonlók haladnak-e itt az oldalunkon, végeredményében körülbelül mégiscsak ugyanabból az emberi anyagból valók, lényegében véve? De eszembe ötlött, téves lehet a szemléletmódom, hisz én nem vagyok ugyanaz, természetesen.
Azért így is megfigyeltem, hogy fokonként mindegyre lankásabb meredélyen kaptatunk fölfelé, megint egy kiváló, de nem, mint Auschwitzban, egyenes, hanem kanyargós országúton. A környéken sok természetes zöldet láttam, csinos épületeket, távolabb a fák közé búvó villákat, parkokat, kerteket, s az egész tájék, a méretek, minden arány mérsékeltnek, bátran mondhatom: nyájasnak tetszett – legalábbis az Auschwitzhoz szokott szemnek. Az út jobb szegélyén szabályos kis állatkert lepett egyszerre meg: őzek, rágcsálók s egyéb állatok voltak a lakói, melyek közül egy kopottas barna medve, nagy izgatottan, mindjárt alamizsnaváró ülésbe is helyezkedett a lépteink zajára, s pár bohókás mozdulatot is tüstént bemutatott a ketrecében – de hát ezúttal hasztalan maradt, természetesen, az igyekvése. Majd meg egy szobrot mellőztünk el, ami az itt kétfelé kanyarodó út közé ékelődő tisztás gyepén állott. Fehér talapzaton nyugvó s ugyanabból a fehér, puha, szemcsés és fénytelen kőből előállított, az én megítélésem szerint némileg durva, inkább csak hevenyészett műgonddal kivitelezett alkotás volt. A ruházatába hasogatott csíkokból, a kopasz fejéről, de meg főként az egész tevékenységén is mindjárt látszott: rabot kívánna ábrázolni. Előrehajló feje és hátul magasba lendülő egyik lába futólépést utánzott, míg ölében meg kocka alakú, hihetetlen nagy kődarabra fonódott rá alulról, görcsös mozdulattal a két keze. Első pillanatban csak amúgy műélvezettel, mondhatnám – amiként az iskolában is tanultam – minden érdek nélkül néztem, aztán jutott csak eszembe, értelme is van bizonyára, s hogy az bizony nem éppen igen túl kedvező előjelnek tekinthető tulajdonképp, ha meggondoljuk. De sűrű dróthálózat, majd két zömök kőoszlop közt kitáruló díszes vaskapu, fölötte meg üvegezett, némiképp hajók parancsnoki hídjára emlékeztető alkotmány ötlött a szemembe, majd haladtam is át alatta mindjárt: a buchenwaldi koncentrációs táborba érkeztem.
Buchenwald hegy-völgyes vidéken, egy magaslat gerincén fekszik. Levegője tiszta, a szemet mindenfelé változatos tájék, körös-körül erdőségek, az alanti völgyekben falusi házak piros cseréptetői gyönyörködtetik. A fürdő balra terül el. A foglyok többnyire barátságosak, bár más módon valahogyan, mint Auschwitzban. Érkezés után az embert itt is fürdő, borbélyok, fertőtlenítő folyadék és ruhaváltás fogadja. A ruhatár kellékei pontosan azok egyébiránt, mint Auschwitzban. Csakhogy a fürdő itt melegebb, a borbélyok elővigyázatosabban végzik munkájukat, s a ruharaktáros, ha csak futó pillantással is, de iparkodik mértéket venni rólad. Utána folyosóra, üvegezett tolóablak elé kerülsz, s megtudakolják, nincs-e történetesen aranyfogad. Majd hajjal is rendelkező, már régebben itt lakó honfitársad beírja neved egy nagy könyvbe, és sárga színű háromszöget, továbbá egy széles tépést, csíkot ad, mindkettő vászonból. A háromszög közepén, jeléül annak, hogy végre is magyar vagy, nagy U betűt, a csíkon meg nyomtatott számjegyet olvashatsz, az enyémen például 64921-est. Ajánlatos lesz, értesültem, a kiejtését világosan, értelmesen és jól tagoltan mielőbb németül is megtanulnom, így: – Vier-und-sechzig, neun, ein-und-zwanzig –, mivel ezután már ez mindig a válaszom oly esetben, ha netán a kilétemet kérdik. Hanem ezt a számot itt nem írják a bőrödbe is, s ha emiatt aggodalmaskodva még előbb, a fürdő tájékán kérdezősködnél róla, az öreg fogoly magasba emelt kézzel és a mennyezet felé fordított szemmel tiltakozik: – Aber Mensch, um Gotteswillen! Wir sind doch ja hier nicht in Auschwitz! – mondja. Mindamellett úgy a számnak, amiként a háromszögnek is estére már a ruha mellére kell kerülnie, mégpedig a tű és cérna kizárólagos birtokosai: a szabók segítségével; ha igen elunnád a napestig tartó sorállást, a kenyér-, illetőleg margarinadagod bizonyos hányadával csinálhatsz nékik nagyobb kedvet hozzá, de enélkül is szívesen megteszik, hisz végtére ez a kötelességük, amint mondják. Buchenwaldban az időjárás hűvösebb, mint Auschwitzban, a napok színe szürke, és gyakran permetez eső. De Buchenwaldban megesik, hogy már reggelire forró rántottlevesfélével lepik meg az embert; itt tanultam meg továbbá, hogy a kenyér adagja rendesen harmad, de olyik napon fél is lehet – nem pedig rendesen negyed és olyik napon ötöd, mint Auschwitzban –, hogy a déli levesnek sűrűje, a sűrűjében piros húsfoszlányok, sőt szerencsés esetben egy-egy egész kocka hús is akad, valamint itt ismerkedtem meg a „Zulage” fogalmával, melyet a mindenkori margarin mellé wurst vagy egy kanál lekvár formájában faszolhatsz – az itt is jelen levő és ily alkalmakkor igen elégedettnek látszó katonatiszt kifejezése szerint. Buchenwaldban sátrakban laktunk, a „Zeltlagerban” – „Sátortáborban” –, vagy más néven „Kleinlagerban” – „Kistáborban” –, s szalmával felszórt fekhelyen aludtunk, ha elkülönítetlenül s némiképp szorosan is, de vízszintesen: a drótkerítés itt a hátsó irányban még áramtalan, de azt, aki éjszaka netalán a sátrából kilépne, farkaskutyákkal tépetik széjjel – intettek, és az intelem komolyságában, ha első hallomásra meg is lep tán, mégse kétkedj. A másik drótkerítésnél viszont, ahol a nagy, a domboldalon föl, oldalra és mindenfelé szétburjánzó igazi, tulajdonképpeni tábor macskaköves utcái, takaros zöld barakkjai és egyemeletes kőházikói kezdődnek, minden este jó alkalmi vétel ígérkezik, kanalak, kések, csajkák meg ruhaneműk terén az ilyenkor ott kereskedő helybéli, törzslakos raboktól; egyikük nékem is kínált pulóvert, mindössze csak fél kenyér az ára, mutatta, jelezte, magyarázta – de hát aztán mégse vásároltam tőle, mivel nyáron nincs szükségem pulóverre, a tél meg végre is, úgy tartottam, még messze van. Akkor láttam azt is, hogy mennyi sok különféle színű háromszög és bennük hányfajta betű is van, melyek közt végül már ki se igazodtam mindig: kinek hol is hát akkor a hazája? De itt az én környékemen is sok vidékies zamatú szó hallatszott már ki a magyar beszédből, sőt többször ütötte meg fülem az a furcsa nyelv is, amit először Auschwitzban, a bennünket fogadó különös raboktól, még a vonatban hallottam. Buchenwaldban a Zeltlager lakói részére nincs appel, s a mosdó a szabad ég, pontosabban árnyas fák alatt áll: éppoly szerkezet lényegében, mint az auschwitzi, de a vályú kőből készült, főként azonban a cső lyukain naphosszat csorog, spriccel vagy legalább szivárog a víz, s amióta csak a téglagyárba kerültem, itt először fordult elő velem az a csoda, hogy ihattam, ha megszomjaztam, sőt olyankor is akár, ha épp csak erre támadt kedvem. Buchenwaldban is van krematórium, természetesen, de mindössze csupán egy, s ez itt nem a tábor célja, nem a lényege, a lelke, az értelme mondhatom bátran –, hanem csak olyanokat égetnek el benne, akik már a táborban múlnak ki, a tábori élet rendes körülményei közt, hogy úgy mondjam. Buchenwaldban – eredt valószínűleg régi raboktól s jutott hozzám is a híre – legjobban a kőbányától tanácsos óvakodni, bár – tették hozzá – ez most már alig van csak üzemben, nem úgy, mint valamikor, az ő idejükben, amiképpen mondták. A tábor, értesülök, hét év óta működik, akadnak itt azonban még régebbi táborokból valók is, melyek közül egy bizonyos „Dachau”, továbbá „Oranienburg” és „Sachsenhausen” nevével ismerkedtem meg: akkor is értettem meg azt az elnéző színezetű mosolyt a mi láttunkra némelyik jól öltözött s a drótkerítés túloldaláról való méltóság arcán, akiken tíz-húszezres, sőt négy- meg háromjegyű számot is láttam. Táborunk közelében – tudtam meg – a művelődés szempontjából nevezetes város, Weimar fekszik, melynek híréről otthon én is tanultam már, természetesen: itt élt és alkotta műveit egyebek közt az az ember, kinek „Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?” kezdetű költeményét magam is könyv nélkül ismerem, s kinek – mint hírlik – saját keze által elültetett s azóta törzsökössé terebélyesedett, emléktáblával ellátott és mitőlünk, raboktól kerítéssel óvott fája is van valahol a táborunk területén – így beszélik. Mindent egybevetve, azokat a bizonyos auschwitzi arcokat cseppet se volt nehéz megértenem: elmondhatom, Buchenwaldot én is hamar megszerettem.
Zeitz, pontosabban az e helységről elnevezett koncentrációs tábor, Buchenwaldtól egy éjszakányi útra fekszik tehervonaton, majd még további húsz-huszonöt percre gyalogszerrel, katonák kíséretében, egy szántóföldekkel, jól megművelt, vidékies tájékkal szegélyezett országúton – amiként ezt magam is tapasztalhattam. Ez most már legalább végérvényes letelepülési helyünk lesz – biztosítottak –, már azok számára a társaságunkból, akiknek neve a betűk ABC sorrendjében M előtt áll; a többieknek ugyanis, a történelmi hírneve alapján nékem már ismertebben csengő Magdeburg város munkatábora a céljuk – így adták tudtunkul, még Buchenwaldban, itt is negyednap este, egy ívlámpákkal megvilágított szörnyű nagy térségen, kezükben hosszú listákkal, a különféle méltóságokat viselő rabok, s csak azt fájlaltam, hogy ilyenképpen sok fiútól, legfőként „Rozitól” is végképp meg kellett válnom, s aztán meg a nevek szeszélye, melyek szerint a vonatba ültettek, a többiektől is mind elszakított, sajnos.
Mondhatom, hogy nincs vesződségesebb, nincs kimerítőbb dolog azoknál a nyűgös fáradalmaknál, melyeken mindannyiszor keresztül kell, úgy látszik, esnünk, valahányszor csak egy új koncentrációs táborba megérkezünk – Auschwitz meg Buchenwald után legalábbis Zeitzban is ezt tapasztaltam. Egyébként mindjárt láttam, ez alkalommal csak afféle kicsiny, szegényes, félreeső, amolyan, mondhatni, vidéki koncentrációs táborba érkeztem. Fürdőt, vagy akár krematóriumot is – úgy látszik, csupán fontosabb koncentrációs táborok tartozékait –, itt hiába kerestem volna. A vidék is megint egyhangú síkföld, csak a tábor végéből látszik ide holmi távoli kék vonulat: „a türingiai hegyvidék” – hallottam valakitől. A szeges drótkerítés, négy sarkában négy őrtornyával, mindjárt az országút mentén húzódik. Maga a tábor különben négyzet alakú – egy nagy, poros térség lényegében, mely a kapu s távolabb az országút irányában nyitott, míg a többi három oldalát roppant, hangár vagy cirkuszi ponyva méretű sátrak veszik körül: a hosszas számlálás, rendezkedés, hajsza meg taszigálódás, mint kiderült, arra volt csak való, hogy valamennyi sátornak, „blokknak” – amint mondták – kijelöljék és oda állítsák, tízes sorok rendje szerint, az eljövendő lakóit. Az egyikhez magam is odasodródtam, egész pontosan a hátulsó sor jobb szélső sátrához, ha arccal a kapunak s háttal a sátornak tájékozódtunk, amiképpen én is álltam – már igen soká, egész a zsibbadásig, a már mind kellemetlenebbé váló nap szakadatlan terhe alatt. A fiúk után is hiába próbáltam kutatni a tekintetemmel: köröttem csupa idegen ember. Bal oldalamra magas, sovány, egy kissé fura, valamit egyre magában mormoló s fölsőtestét eközben ütemesen előre-hátra hintáztató szomszéd került, jobbomra meg inkább alacsony és vállas, aki viszont azzal űzte az időt, hogy szabályos szünetek közt apró, hegyes, igen pontos köpéseket irányzott maga elé, a porba. Ő is rám nézett, először csak futólag, majd másodszor már fürkészőbben is, ferde, élénk fényű cipőgombszemével. Alatta mulatságosan apró, szinte csonttalannak tetsző orrot láttam, fegyencsapkáját vidáman félrecsapva hordta. – No – érdeklődött harmadszorra, s észrevettem, hogy az elülső fogai mind hiányoznak néki –, hát én meg honnan jöttem? – Mikor mondtam, hogy Budapestről, igen fölélénkült: – megvan-e a Körút és jár-e még a hatos villamos, úgy, amint „utoljára otthagyta” – kérdezősködött mindjárt. Mondtam neki, hogyne, minden úgy van; elégedettnek látszott. Arra is kíváncsi volt, hogyan s miként „keveredtem ide”, s elmondtam: – Egyszerűen. Lehívtak az autóbuszról. – És? – tudakolta ő, s mondtam neki, semmi több: utána aztán ide szállítottak. Kissé minthogyha csodálkozott volna, mint aki tán nincs egész tisztában az otthoni életmenetellel, s kérdezni akartam tőle… de már nem tudtam, mivel abban a pillanatban kaptam másik oldalról a pofont.
Valójában már a földön ültem, mire tulajdonképp a csattanását is meghallottam, és a súlya is égetni kezdte a bal arcomat. Egy ember állt előttem, tetőtől talpig fekete lovaglóöltözékben, fekete művészsapkában, hajjal, sőt keskeny, fekete bajuszkával is a sötétes bőrű arcában, valami számomra meglepő szag: semmi kétség, valódi illatszer édeskés fellegében. Zavaros kiabálásából csak a „Ruhe”, azaz „csend” szó többszöri ismétlődését tudtam kihámozni. Szó se róla, igen rangos méltóságnak látszott, amit az előkelő, alacsony jegyű számmal, valamint „Z” betűs zöld háromszöggel, másik oldalon meg fémláncon himbálózó ezüstsíppal díszített melle, no meg a karjáról messzire virító fehér „LÄ” betűk is mind külön hangsúlyozni látszottak. De hát azért mégiscsak igen dühös voltam, mivel végtére is nem szoktam hozzá, hogy megüssenek, s bárki volt is, s ha csak ültömben és csupán az arcomon is, de iparkodtam meglehetős jelét is adni ennek a haragnak. Meg is láthatta, úgy hiszem, mert észrevettem, hogy – bár közben még mindegyre ordított –, nagy, sötét, mintegy olajban úszó szemének tekintete ezalatt lassanként mind lágyabb, végül már-már mentegetőző kifejezést öltött szinte, miközben figyelmesen siklatta rajtam végig, a lábamtól egész az arcomig: kellemetlen, feszélyező érzés volt, valamiképpen. Aztán tovább rohant a néki utat nyitó emberek közt, ugyanazzal a viharos gyorsasággal, amellyel az imént felbukkant.
Mikor azután föltápászkodtam, jobbról a szomszéd hamarosan érdeklődött: fájt-e? Mondtam neki, szándékosan is jó hangosan: cseppet sem. – Akkor – vélekedett ő – jó lenne, ha megtörölnéd az orrod. – Odanyúltam: csakugyan, piros lett az ujjam. Megmutatta, miképp hajtsam hátra a fejem, hogy elálljon a vérzés, a fekete emberre meg ezt a megjegyzést tette: Cigány –; majd, kevéske töprengés után, ezt állapította még meg: – Homokos az ipse, nem vitás. – Nem egész értettem, mit kívánna mondani, s kérdeztem is tőle a kifejezés értelmét. Arra kicsikét nevetett, és azt mondta: – Hát buzi! – Így már inkább tisztában voltam a fogalommal, úgy körülbelül, azt hiszem. – Különben – jegyezte még meg, oldalvást a kezét is ide nyújtva – Citrom Bandi vagyok –, amire akkor én is megmondtam néki a nevem.
Ő meg – tudtam meg azután tőle – munkatáborból került ide. Mindjárt behívták, amint a háborúhoz hozzáfogtak, mivel épp huszonegy éves: korra, vérre, egészségre munkaszolgálatra megfelelő volt akkor, s négy év óta nem is járt még otthon. Ukrajnában is volt, ahol aknát szedett. Hát a fogai meg? – érdeklődtem. – Kiverték – felelte. Most meg én csodálkoztam: – Hogyan hogy…? –, de ő csupán „hosszú históriának” nevezte, és nem sok egyebet mondott az okról. Mindenesetre „összetűzött a szakaszvezetővel”, s egyebek mellett az orra csontja is akkor tört el – ennyit tudhattam tőle meg. Az aknaszedésről is csak röviden nyilatkozott: ásó, egy szál drót, no meg szerencse kell hozzá, a szavai szerint. Ezért is maradtak végül már csak igen kevesen a „büntetőszázadban”, mikor a magyar legénység helyébe németek érkeztek. Örültek nekik, mivel mindjárt könnyebb munkát s jobb elbánást helyeztek számukra kilátásba. A vonatból aztán ők is Auschwitzban szálltak ki, természetesen.
Éppen még folytatni akartam volna kissé a kíváncsiskodást, de e percben a három ember érkezett vissza. Előbb, még úgy tíz perce körülbelül, az elöl folyó eseményből inkább csak egy névre lettem figyelmes, pontosabban több hang egyöntetű harsogására ott elöl, melyek mind ugyanazt a nevet kiáltották: – Kovács doktor! –, amire szerényen, szabódva, csupán ennek a sürgető kiáltásnak engedelmeskedve mintegy, kövérkés, puha arcú, körös-körül nyírógéptől, középen meg természettől kopasz férfi lépett elő, majd további kettőre már ő mutatott rá. Akkor a fekete emberrel mindhárman rögtön el is mentek, s már csak utóbb jutott el hozzám, ide a hátulsó sorokba is a híre, hogy voltaképpen parancsnokot, amint mondták, „Blockältestert”, továbbá „Stubendiensteket”, vagyis – ahogy Citrom Bandinak, mivel ő nem tud németül, hevenyészetten lefordítottam: – „szobaszolgákat” választottunk. Most azután pár vezényszóra meg a hozzájuk tartozó mozdulatokra kívántak megtanítani, melyekre – intették őket, ők meg minket – többé már nem tanítanak még egyszer meg. Ezek némelyikét az „Achtung!, a „Mützen… ab!” s a „Mützen… auf!” kiáltásokat lényegében már eddigi tapasztalatomból is ismertem, új volt viszont a „Korrigieret!”, azaz „Igazíts!” – mármint a sapkát, természetesen – valamint az „Aus!”, melyre kezünket csattanósan – így mondták – „combunkhoz zárjuk”. Mindezt többször is elgyakoroltuk aztán. A Blockältesternek – tudtuk meg – még egy külön munkája is van ilyenkor: a jelentéstétel, amit ő, ott előttünk, többször is elpróbált, mégpedig úgy, hogy a katonát ezúttal az egyik Stubendienst – tömzsi, vörhenyes ember, kissé lilás színű, hosszú orcákkal – alakította. – Block fünf – hallottam szavát – ist zum Appel angetreten. Es soll zweihundert fünfzig, es ist… – és így tovább, és ebből is tudtam meg, hogy eszerint tehát magam is az ötös blokk lakója vagyok, melynek kétszázötven ember a létszáma. Pár ismétlés után mindez világos, érthető és tökéletesen eljátszható volt, mindenki úgy találta. Akkor hát megint dologtalan percek következtek, s mivel időközben a sátrunktól jobbra eső üres térségen levő valamilyen földhányásra, a fölötte látható hosszú rúdra meg a mögötte sejthető mély árokra is figyelmessé váltam, kérdeztem Citrom Bandit, hogy őszerinte mi célt szolgálhat vajon. – Latrina – jelentette ki tüstént, egyetlen pillantás után. Kissé csóválta is a fejét, mert kiderült, ezt a kifejezést sem ismerem. – Látszik, hogy mostanáig folyton csak a mamád szoknyája mellett ültél – volt a nézete. Azért egy rövid tőmondattal mégis elmagyarázta. Hozzá is tett valamit, hogy hiánytalanul idézzem a szavát, ezt: – No, mire ezt teliszarjuk, akkorra szabadok leszünk! – Nevettem, ő azonban komoly maradt, némiképp, mint akinek ez a való meggyőződése, hogy ne mondjam, elhatározása. De hát erről a gondolatáról azután mégse mondhatott többet, mivel a kapu irányából épp három katona szigorú, igen választékos, minden sietség nélkül, de szemlátomást rendkívül otthonosan, rendkívül nagy biztonsággal közelgő alakja tűnt egyszerre föl, amire a Blockältester, de hangjában valami új, valami buzgó és rikoltó színezettel, amit a próbák alatt még egyszer se hallottam benne, elkiáltotta magát: – Achtung! Mützen… ab! –, s akkor mindenkihez, hozzám is hasonlóan, ő is lerántotta fejéről a sapkáját, természetesen.
| |