Páncél is kell a bajvíváshoz

Mikor Süsü elfáradt a táncolásban, s lihegve-szuszogva letottyant a fenekére, a királyfi lemászott a szikláról, s újra a plakát elé állt.

– Hm, hm! – hümmögött az orra alatt halkan.

De Süsüt minden érdekelte, ami a plakáton van s megkérdezte:

– Miért hümmögsz?

– Azért hümmögök, mert egy kis baj van!

Süsünek mindjárt elfancsalodott a képe.

– Nem lesz enyém a királylány? Nem lesz enyém a fele királyság? Mégsem lesz otthonom? – kérdezte sírós hangon.

– De, de! – vigasztalta a királyfi. – Nem az a baj!

– Hanem mi a baj? – kérdezte Süsü sírásra álló szájjal.

– Az a baj, hogy nincs páncélom! Meg kardom sincs!

– Minek a kard? Minek a páncél? – kérdezte Süsü.

– Hát a bajvíváshoz!

– Miféle bajvíváshoz?!

– Hát ami itt van a plakáton!

Süsü a plakáthoz cammogott, és most látta csak, hogy egy kard is oda van festve.

– Ki vív, kivel? – kérdezte gyanakodva.

– Te, meg én! – mondta a királyfi. – És a győztesé a királylány! Világos! Ide van rajzolva!

Süsünél újra eltört a mécses, szipogott, hüppögött, a könnyeit törölgette.

– Mégsem lesz enyém a fele királyság! És potyára tanultam meg az illemszabályokat is! Mert én nem vívok a barátommal! Nem én! És nem lesz enyém a királylány sem! Hüp-hüp-hüp!

A királyfi türelmesen vigasztalta a hüppögőt:

– Ne bőgj! Mondtam már, hogy a tied lesz!

– De nem kell vívni! – mondta könnyek között Süsü.

– De vívni kell! De nem igazándiból!

– Nem igazándiból? – csodálkozott Süsü. – És akkor ki győz?

A királyfi körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki? De nem volt senki a környéken.

– Te győzöl! Figyelj, elmagyarázom! Én kihívlak, te kiállsz! Vívunk, vívunk, és mikor én akarattal elesem, te leszel a győztes. Érted?

Süsü tétován bólogatott.

– Értem. Te elesel, és én győzök! Vagyis akarattal elbotlasz, én pedig akarattal győzök! Te véletlenül lehasalsz, és én akarattal talpon maradok! Világos, mint a vakablak!

A királyfi tovább töprengett, nem figyelt Süsü karattyolására.

– De honnan veszek kardot, meg páncélt? Anélkül nem állhatok ki bajvívásra egy rettenetes sárkány ellen! És egy kard, meg egy páncél legalább húsz aranyba kerül! Nekünk meg nincs egy fabatkánk se! Sőt egy fityingünk se! De még egy petákunk se! És még egy lukas garasunk se!

Majd mikor látta, hogy Süsü szája újra vészesen lefelé görbül, a szemébe meg könny gyülemlik, gyorsan így szólt:

– Ne itasd megint az egereket! Megszerezzük a húsz aranyat, és lesz bajvívás!

– Hogyan szerezzük meg? – kérdezte Süsü.

– Dolgozni fogunk! – jelentette ki a királyfi.

– Dolgozni?! – csodálkozott Süsü, mivel még életében nem dolgozott soha! – És mit fogunk dolgozni? Kíváncsi vagyok rá, hogy mit fogunk dolgozni!

De ezt a királyfi se tudta.

– Majd találunk valami munkát! Majd csak akad valami dolog! Gyerünk!

El is indultak szépen, s jobbra-balra figyelgettek, hogy hol akadna valami munka?

Hát ahogy mentek, mendegéltek, nagy kopácsolást, meg dübbenést hallottak: kop-kop! düb-düb! Azután megint: kop-kop! düb-düb!

Megálltak és hallgatóztak. Majd a királyfi így szólt Süsühöz:

– Maradj itt a nagy fa mögött! Én odamegyek és megnézem, ki kopácsol? Ez nagyon úgy hangzik, mintha valaki dolgozna! Te csak akkor gyere, ha majd szólok!

Süsü bólintott, hogy jól van, s elbújt a nagy fa mögé.

A királyfi a kopácsolás felé tartott, s meg is látta, hogy egy ember cölöpöket ver a földbe nagy fakalapáccsal. Megszólította:

– Bocsánat, hogy zavarok! Nem segíthetnénk?

A cölöpverő hatalmasat koppintott a fakalapáccsal a cölöp fejére, majd így válaszolt:

– Az biz jó lenne! Aztán mit segítenél, he?

A királyfi a rengeteg cölöpre mutatott.

– Bevernénk ezeket a cölöpöket!

A cölöpverő hitetlenkedve nézett rá.

– Mindet? Nagyon nehéz munka ám ez, hékás! Én már egy álló hete verem őket! Mert tudd meg, hidat építünk ide majd! Bizony! Ezekre a cölöpökre teszünk pallódeszkát, és szép kis fahíd lesz belőle! Úgy gondoltuk, hogy jövőre! Mert hamarább nemigen tudom beverni a cölöpöket! És te azt mondod, hogy bevered mindet? Mikor? Mennyi idő alatt?

– Egy óra alatt! – válaszolta a királyfi.

A cölöpverő eltátotta a száját.

– Egy óra alatt? Jól hallottam? – kérdezte csodálkozva.

– Megmondtam! – felelte a királyfi. – De lehet, hogy még hamarább is!

– Na, ha bevered egy óra alatt ezt a rengeteg cölöpöt, neked adom a munkadíjam felét! Neked én! Öt aranyat! Mert én ugyan tíz aranyat kapok érte, de beláthatod, hogy nekem is élnem kell valamiből!

– Belátom! – mondta a királyfi. – Ide az öt aranyat!

A cölöpverő leszámolta a királyfi tenyerébe az öt aranyat. A királyfi bekötözte a zsebkendője sarkába, majd hátrafordult a nagy fa irányába, és így kiáltott:

– Süsü, gyere elő!

Süsü előbattyogott a nagy fa mögül, és feléjük lépkedett.

A cölöpverőnek égnek állt a haja, s így kiabált, meg kajabált, meg visított:

– Jaj, egy sárkány! Meneküljünk! Fussunk! Jaj!

S rángatta-cibálta a királyfi kabátja ujját.

– Ne félj! És ne rángasd a kabátujjamat, mert elszakad! – mondta a királyfi. – Szelíd sárkány ez, nem bánt!

Majd rászólt Süsüre:

– Mosolyogj egy kicsit!

Süsü barátságosan mosolygott, kivillantotta lapát nagy fogait. De a cölöpverőre nem hatott a mosolygás, megiramodott és iszkiri, illa berek, nádak, erek, már hét határon is túl járt!

– Ez elszaladt! – nézett utána Süsü. – Pedig mosolyogtam!

– Most már mindegy! – legyintett a királyfi. – Nyomkodd be ezeket a cölöpöket, mert az öt aranyat azért kifizette!

Süsü a kisujjával a földbe nyomkodta a cölöpöket, a királyfi tartotta neki.

Még egy óra se telt bele, s a cölöpök szépen, sorban álltak a földben, már csak a fahíd hiányzott róluk.

– De kár, hogy nincs több! Már kezdtem belejönni a cölöpverésbe! Nekem való munka lenne! Érzem, hogy egész jó cölöpverő lenne belőlem! – merengett Süsü.

De a királyfi nógatta:

– Gyerünk tovább! Még hiányzik tizenöt arany!

Majd elgondolkozva Süsüre nézett.

– Álcáznod kéne magadat valamivel! Így megijednek tőled az emberek és elfutnak!

– Jó! – mondta Süsü. – Álcázom magamat! De mivel álcázzam magamat?

A királyfi körülnézett valami alkalmas álca után, s meglátott egy hatalmas szikladarabot.

– Ezzel álcázd magad! – mutatott rá. – Így majd azt hiszik, hogy csak egy kisebb hegy vagy!

Süsü felemelte a sziklát, és az arca elé tartotta.

– Így jó? – kérdezte.

– Így jó, csak egy kicsit feljebb tartsd, mert kilátszik a füled, és az elárul! Egy sziklának nincs füle!

Süsü följebb emelte a sziklát, így már nem látszott ki a füle.

Azzal elindultak munkát keresni.

Folyt. köv.