ALICE CSODAORSZÁGBAN (HETEDIK FEJEZET)
Lewis Carroll 2005.08.20. 15:23
.
Bolondok uzsonnája
Künn a ház előtt, a fa árnyékában terített asztal. Ott ült Április Bolondja meg a Kalapos, és teázott. Kettejük között egy mormota szunyókált. Április Bolondja meg a Kalapos rákönyökölt, mint valami párnára, s a feje fölött beszélgetett.
„Hű, de rossz lehet ennek a szegény Mormotának – gondolta Alice. – Még szerencse, hogy alszik, és nem érzi.”
Az asztal hosszú volt, de azért mindhárman az egyik sarkán szorongtak.
– Nincs hely, nincs hely – kiáltozták, amikor megpillantották Alice-t.
– Dehogyis nincs – méltatlankodott Alice, s leült egy székre az asztal végén.
– Igyál egy kis bort – kínálgatta őt nyájasan Április Bolondja.
Alice keresgélt az asztalon, de nem talált mást, csak teát.
– Nincs is bor – szólt.
– Nincs bizony – mondta Április Bolondja.
– Nem illik azt kínálni, ami nincs – jegyezte meg Alice mérgesen.
– Nem illik leülni sem annak, aki nincs meghíva – mondta Április Bolondja.
– Nem tudtam, hogy ez csak a maguk asztala – felelte Alice. – Többnek van terítve, mint háromnak.
– De kócos a hajad – mondta a Kalapos, aki eddig csak kíváncsian fürkészte Alice-t, s most szólalt meg először.
– Nem illik mást megszólni – figyelmeztette Alice haragosan. – Nagy neveletlenségre vall.
A Kalapos erre óriási szemeket meresztett, s csak ennyit mondott:
– Mi a különbség a holló meg az íróasztal között?
„Jaj, de nagyszerű!” – gondolta Alice, mert szerette a találós kérdéseket. – Mindjárt kitalálom – mondta hangosan.
– Azt gondolod? – kérdezte Április Bolondja.
– Azt.
– Hát akkor mondd azt, amit gondolsz.
– Én azt gondolom, amit mondok – hebegte Alice. – A kettő között nincs semmi különbség.
– Dehogyis nincs – pattogott a Kalapos. – Hiszen akkor éppúgy mondhatnám: Azt látom, amit iszom, vagy: Azt iszom, amit látok.
– Sőt mindegy lenne – tódította Április Bolondja – ez: Azt szeretem, amit kapok, vagy ez: Azt kapok, amit szeretek.
– Meg egyformán mondhatnám – dünnyögött a Mormota álmában: – Akkor alszom, ha élek, vagy: Akkor élek, ha alszom.
– No, te valóban csak akkor élsz, ha alszol – nevetett a Kalapos.
Itt a beszélgetés megfeneklett, s az egész társaság elhallgatott. Alice közben azon törte a fejét, mi a különbség a holló és az íróasztal között, de nemigen tudta kisütni.
A Kalapos szólalt meg először:
– Hányadika is van ma? – kérdezte Alice-től.
Kihúzta zsebóráját, nyugtalanul nézegette, aztán megrázta, és a füléhez nyomta.
Alice gondolkozott egy kicsit, aztán kibökte:
– Negyedike.
– Akkor az órám két napot késik – sóhajtott a Kalapos. – Látod, mondtam, hogy ne vajazd be a kereket – förmedt rá Április Bolondjára.
– Egészen friss vaj volt – mentegetőzött Április Bolondja.
– Igen, de azért néhány kenyérmorzsa is belékerült – dörmögött a Kalapos. – Nyilván a kenyérvágó késsel kented a vajat.
Április Bolondja vizsgálgatta az órát, elkomorodott, aztán beledugta a teáscsészébe, újra megnézte, de semmi egyéb nem jutott az eszébe, csak az, amit már mondott:
– Egészen friss vaj volt.
Alice Április Bolondja válla fölött kíváncsian kandikált az órára.
– Jaj, de fura egy óra – mondotta. – A napokat mutatja, de a perceket meg az órákat nem.
– Hát aztán – okoskodott a Kalapos –, a te órád talán mutatja az éveket ?
– Dehogyis mutatja – vágta rá Alice. – Hiszen egy év az nagyon hosszú, s akkor egy teljes évig egyáltalán nem kellene járnia.
– No és az én órám talán jár? – kérdezte a Kalapos.
Alice most már igazán nem tudta, hányat ütött az óra. A Kalapos megjegyzésének látszólag semmi értelme sem volt, ugyanakkor mégis angolul hangzott.
– Egy árva szót sem értek az egészből – vallotta be Alice pironkodva.
– A Mormota megint elaludt – ugrott föl a Kalapos, s egy kis forró teát loccsintott az orrára.
A Mormota türelmetlenül megrázta a fejét. Szemét föl se nyitva, ezt mondotta:
– Persze, persze. Magam is éppen ezt akartam mondani.
– No, kitaláltad-e már, mi a különbség a holló meg az íróasztal közt? – vallatta Alice-t a Kalapos.
– Nem. Tessék megmondani – kérlelte.
– Nekem halvány sejtelmem sincs róla – felelte a Kalapos.
– Nekem se – mondotta Április Bolondja.
Alice fáradtan fölsóhajtott:
– Hát nem sajnálják az időt ilyen ostobaságokra pazarolni – méltatlankodott. – Olyan találós kérdést tesznek föl, amelyikre nincs is válasz.
– Miért sajnálnók az Időt? – ellenkezett a Kalapos. – Hiszen az Idő nem beteg.
– Nem értem – jegyezte meg Alice.
– Hát persze hogy nem érted – vágott szavába a Kalapos megvető fejmozdulattal. – Mert hiszen te biztosan nem beszélgettél még az Idővel nekem, pedig jó barátom.
– Én csakugyan nem beszéltem vele – felelte Alice óvatosan –, de jól ki tudom verni, amikor zenét tanulok.
– Ó, hát akkor mindent értek – mondta a Kalapos. – Mert azt az Idő nem állja. Ha viszont nem ütnéd, hanem jóba lennél vele, kezes szolgád volna, s eligazítaná az órát. Tegyük fel például, hogy reggel nyolc óra van, s kezdődik a tanítás. Nos, egyebet sem kell tenned, csak két szót súgnod az Idő fülébe, s máris fordult egyet az óra, aztán íziben fél egyet mutat: ebédidőt.
– Ez csakugyan remek volna – kacagott Alice, s aztán elgondolkozva tette hozzá: – De hátha még nem volnék akkor éhes?
– Annyi baj legyen. Akkor addig marad fél egy, amíg meg nem éhezel.
– Tán maga így tesz az Idővel? – kérdezte Alice.
– Nem – rázta fejét búsan a Kalapos. – Mi nem vagyunk beszélő viszonyban egymással. Összevesztünk. Most április elsején történt. Éppen aznap, amikor szegény cimborám megbolondult – mutatott a teáskanalával Április Bolondjára. – Akkor a Királynőnél nagy hangverseny volt. Nekem kellett énekelni ezt a dalt:
Libbenj-lebbenj, denevér!
Nincsen messze már a cél.
– Ismered ezt a dalt?
– Mintha már hallottam volna.
– Várj csak, így megy tovább:
Nagyot koppansz a falon,
bunkó nő az orrodon.
Erre a Mormota kissé fölneszelt, s félálomban dudorászni kezdte:
– Libbenj-lebbenj, denevér. – S mindaddig dudorászta, amíg jól oldalba nem bökték.
– No, szóval, alig értem az első versszak végére – folytatta a Kalapos –, amikor a Királynő fölugrott, és elkiáltotta magát: „Ez sose vág be időre. Nem tartja meg az ütemet. Üssétek le a fejét.”
– Borzasztó – fakadt ki Alice.
– Azóta haragszik rám az Idő – bólogatott a Kalapos. – Meg nem tenne többet semmit a kedvemért. Az órám mindig hatot mutat.
Alice fejében derengeni kezdett valami.
– Ezért van itt az asztal uzsonnához terítve? – kérdezte.
– Úgy van, úgy van – sóhajtotta a Kalapos –, nálunk minden idő uzsonnaidő, időnk sincs közben elmosogatni.
– Szóval egyik terítéktől a másikhoz vonulnak? – kérdezte Alice.
– Úgy bizony, mégpedig mihelyt bepiszkítottuk a csészéinket.
– De mi lesz, amikor a végére érnek? – kockáztatta meg Alice.
– Beszéljünk másról – ásított Április Bolondja. – Unom. Azt ajánlom, hogy ez a kis kisasszony meséljen most nekünk valamit.
– Jaj, én nem tudok mesélni – szólt Alice félénken.
– Akkor meséljen a Mormota – kiáltott a két jópipa. – Mormota, ébredj! – S bökdösték jobbról is, balról is.
A Mormota lassan fölpillantott.
– Nem is aludtam – szólt rekedt, álmos hangon. – Minden szót hallottam, pajtások.
– Mesélj nekünk valamit – biztatta Április Bolondja.
– Igen – könyörgött Alice –, legyen szíves, meséljen valamit.
– De siess – ingerkedett vele a Kalapos –, különben elalszol, mielőtt befejeznéd.
– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte a Mormota sebbel-lobbal –, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer három kislány. Úgy hívták őket, hogy Elsie, Lucie, Tillie. Ez a három kislány egy kút fenekén élt.
– És miből éltek? – kérdezte Alice, akit mindig nagyon érdekelt az evés meg az ivás.
A Mormota néhány pillanatig töprengett ezen, aztán így szólt:
– Hát málnaszörpből.
– Az lehetetlenség – jegyezte meg Alice mosolyogva. – Akkor elrontották volna a gyomrukat.
– El is rontották – mormogta a Mormota. – De még mennyire!
Alice akárhogy próbálta, sehogy se tudta elképzelni, hogy élt ott a kút fenekén az a három kislány.
– Aztán miért voltak a kút fenekén? – kérdezte.
– Igyál még egy csésze teát – kínálgatta a Kalapos Alice-t.
– Én eddig egyetlen csészével sem ittam – tiltakozott Alice sértetten –, hát nem ihatok még egy csészével.
– A semminél kevesebbet természetesen nem ihatsz – bölcselkedett Április Bolondja –, de a semminél többet annál könnyebben.
– Maga pedig ne kotyogjon bele mindenbe – szólt rá Alice.
– Nem illik mást megszólni – olvasta a fejére diadalmasan a Kalapos. Alice erre nem tudott mit felelni, hát bánatában kent magának egy darab vajas kenyeret, ivott egy kis teát, aztán újra megkérdezte:
– És miért éltek a kút fenekén?
A Mormota ismét törte a fejét egy-két pillanatig, majd kinyögte:
– Azért, mert az málnaszörpkút volt.
– Olyan kút nincs is a világon – mondta Alice hitetlenül.
A Kalapos meg Április Bolondja lepisszegte. A Mormota is megpirongatta Alice-t.
– Ha nem tudsz finoman viselkedni, akkor csak mondd tovább magad.
– Ne tessék haragudni – könyörgött Alice. – Tessék folytatni. Többet nem szólok bele. Végre is lehet, hogy csakugyan van egy olyan kút...
– Egy? – csattant föl a Mormota méltatlankodva, de azért folytatta:
– Szóval ez a három kislány csak elkezdett merni. Mertek, mertek...
– Mit mertek? – kérdezte Alice, megfeledkezve fogadalmáról.
– Hát málnaszörpöt – vetette oda a Mormota.
– Tiszta csészét kérek – vágott közbe a Kalapos –, és üljünk egy hellyel odább.
Mialatt beszélt, már odább is vonult, a Mormota került az ő helyére, a Mormota helyére pedig Április Bolondja. Alice kelletlenül ült Április Bolondjának a helyére. Ebben a helycserében csak a Kalapos járt jól. Alice-nak sokkal rosszabb hely jutott, mint előbb, mert Április Bolondja, mielőtt tovább ült volna, feldöntötte a tejeskannát, bele a tányérjába.
Alice nem akarta újra megsérteni a Mormotát, ezért csínján érdeklődött:
– Csak azt nem értem, honnan merték a málnaszörpöt?
– Minthogy a vizes kútból rendszerint vizet szoktak merni – tanította a Kalapos –, a málnaszörpös kútból málnaszörpöt mernek. Nem érted, te kis csacsi?
– De hiszen a kislányok benne voltak a kútban – magyarázta Alice a Mormotának, ügyet se vetve az előbbi megjegyzésre.
– Persze hogy benne voltak, és benne mertek.
Ettől a választól Alice annyira meghökkent, hogy hagyta tovább beszélni a Mormotát, s egy darabig nem is szólt közbe.
– Szóval a három kislány egyszerre mindenfélét mert – folytatta a Mormota, nagyokat ásítva s szemét dörzsölgetve, minthogy már roppant elálmosodott. – Mindenfélét mert az a három kislány. Mindenfélét mert merni az a három kislány, ami m betűvel kezdődik.
– Miért éppen m betűvel? – csodálkozott Alice.
– Azért – felelt Április Bolondja –, mert mert. Azért – folytatta –, mert mert merni.
Alice elhallgatott.
A Mormota közben lehunyta szemét, és elszundított, a Kalapos azonban jól oldalba böködte, arra nyikkant egyet, fölriadt és folytatta:
– Mindent mertek ezek a kislányok, ami m betűvel kezdődik, úgymint mézet, mákot, mulatságot. Láttál te már mulatságot merni?
– Igazán nem tudom – hebegte Alice.
– Nahát, akkor ki se nyisd a szádat! – ripakodott rá a Kalapos.
Ez már több volt a soknál. Ilyen gorombán még senki se beszélt vele. Sértődötten fölkelt, s otthagyta őket. A Mormota tüstént elszenderedett, a másik kettő pedig nem törődött azzal, hogy elmegy. Alice ugyan hátra-hátratekintett, hogy hátha visszahívják, de bizony nem hívták vissza.
Messziről még látta, amint a Kalapos meg Április Bolondja a Mormotát belenyomja a teáskannába.
„Ezekhez aztán nem megyek többet – gondolta Alice, amikor már a erdőn ballagott. – Soha életemben nem jártam ilyen bolond társaságban.”
Amint ezt mondotta, észrevette, hogy egyik fatörzsbe valami ajtó van vájva.
– Jaj, de furcsa – szólt. – De ma minden olyan furcsa. Mindenesetre kinyitom.
Kinyitotta az ajtót, s belépett rajta.
Ismét ott volt a hosszú folyosón, a kis üvegasztalka mellett.
– Na, most okosabb leszek – biztatta magát.
Fogta az icipici aranykulcsot, kinyitotta vele a parányi ajtót, amely a kertbe nyílt, majd kihúzta zsebéből a gombamaradékot, s addig harapdálta, amíg megint húsz centiméternyire nem törpült. Aztán lement a szűk átjárón; s végre-valahára ott volt a gyönyörű kertben, a tündöklő virágágyak meg a hűs szökőkutak között.
|