ALICE CSODAORSZÁGBAN (TIZEDIK FEJEZET)
Lewis Carroll 2005.08.20. 15:40
.
Homár-humor
Az Ál-Teknőc nagyot sóhajtott, s egyik talpával megtörülte a szemét. Alice-re nézett, szólni akart, de nem bírt. A zokogás elfojtotta hangját.
– Mintha csont akadt volna a torkán – mondta a Griffmadár, és rázni kezdte, majd döngetni a hátát.
Az Ál-Teknőc végül visszakapta a hangját, de patakzó könnyek közt folytatta:
– Te bizonyára nem sokat éltél a tenger fenekén.
– Semeddig se – szólt közbe Alice.
– Talán még sohasem is láttál homárt1?
– De már ettem is egyszer – kezdte Alice, de aztán sietve visszaszívta. – Nem, még soha.
– Akkor hát nem is tudhatod – folytatta az Ál-Teknőc –, hogy milyen a homár-humor.
– Nem, nem tudom – szólt Alice. – Milyen?
– Hát mindenekelőtt a táncos kedvben nyilvánul meg – kezdte a Griffmadár. – Előbb valamennyien fölállunk a tengerparton egy hosszú sorban.
– Két hosszú sorban! – üvöltött az Ál-Teknőc. – Fókák, Teknősbékák, Lazacok meg a többiek is, valamennyien. Aztán eltisztítjuk az útból a medúzákat...
– Ami nem kis időt vesz igénybe – vágott közbe a Griffmadár.
– Aztán két lépés előre...
– Ki-ki egy homárral! – ordított a Griffmadár.
– Az magától értetődik – mondta az Ál-Teknőc. – Két lépést előre... – Aztán homárcsere, és két lépés vissza – üvöltött a Griffmadár.
– Ha ez megvan – folytatta az Ál-Teknőc –, akkor...
– Akkor be kell dobni a homárokat... – sikított a Griffmadár, s egy nagyot ugrott.
– A tengerbe, amilyen messzire csak bírod! – fejezte be az Ál-Teknőc.
– Most villámsebesen utánuk kell úszni – vijjogott a Griffmadár.
– Bukfencet vetni a vízben – visított az Ál-Teknőc, vadul ugrándozva.
– Ismét homárcsere – sikította a Griffmadár.
– Vissza a partra, és kész az első figura – mondta az Ál-Teknőc, hirtelenül leeresztve a hangját.
Ezzel mindketten ismét leültek, elkomorodtak, és Alice-re pillantottak, mintha nem is ők ugrabugráltak volna őrültek módjára az imént.
– Szép tánc lehet – mondta Alice tétován.
– Akarod látni? – kérdezte az Ál-Teknőc.
– Jaj, de szeretném! – mondta Alice.
– Gyere, táncoljuk el az első figurát – mondta az Ál-Teknőc a Griffmadárnak. – Homár nélkül is menni fog. Melyikünk énekeljen?
– Énekelj te, én már elfelejtettem a szövegét – mondta a Griffmadár.
Kézen fogták egymást, és lassan, ünnepélyesen táncolni kezdtek.
Közben néhányszor rá-ráléptek Alice lábára, amikor éppen arra keringtek. Elülső lábukkal az ütemet verték. Az Ál-Teknőc lassan, bánatosan rázendített :
Édes Csiga, szedje lábát! Letiporja farkamat
– szól a Keszeg – az a Delfin, aki mögöttünk halad.
Lám, a Homár meg a Teknőc kinn vár már a fövenyen,
ugye, ön is táncol egyet mivelünk majd odalenn?
Nemde, ugye? Nemde, ugye? Ön is táncol odalenn?
Ugye, nemde? Ugye, nemde? Táncol kinn a fövenyen?
Fogalma sincs, milyen jó lesz, mihelyt egyszer kijutunk,
beleugrunk a tengerbe, fickándozunk, mulatunk!
Szól a Csiga: Nagy út kérem! Ferdén pislant szeme: nem!
Jólesik a meghívás, de nem táncol a fövenyen.
Ő ugyan nem, ő bizony nem, nem táncol a fövenyen,
ő bizony nem, ő ugyan nem, nem táncol ő odalenn!
Ej, lári-fári – így szól a pikkelyes barát –,
van közelebb part, hogyha kell, van föveny odaát.
Ha messzi tán a brit part, közel a francia,
sebaj, majd együtt járjuk, jöjjön, édes Csiga!
Ugye, nemde, nemde, ugye, nem marad már idelenn?
Ugye, nemde, nemde, ugye, táncol már a fövenyen?
– Köszönöm szépen, nagyon érdekes tánc volt – mondta Alice, aki örült, hogy már vége van. – A vers is tetszett. De sok mindent szeretnék még kérdezni, ha szabad – kérlelte az Ál-Teknőcöt.
– Kérdezz – bátorította az Ál-Teknőc.
– Mivel szabják ki a báliruhákat? – kérdezte Alice.
– A Rák ollójával – felelte az Ál-Teknőc.
– Ki írja a báli meghívókat? – kérdezte Alice.
– A Tintahal – felelte az Ál-Teknőc.
– Sokan vannak az ilyen bálon? – kérdezte Alice.
– Úgy szorongunk, mint a heringek – felelte az Ál-Teknőc.
– A Tok is ott van? – kérdezte Alice.
– Hogyne – felelte az Ál-Teknőc. – Bál után abba rakják a zenészek a hegedűjüket.
– Az Angolna tud-e angolul ? – kérdezte Alice.
– Csak szeretne – felelte az Ál-Teknőc. – Amint a neve is mutatja. Angolna, de nem tud szegény.
– Miért hallgat annyira a Kecsege?
– Erre a kérdésedre most egy verssel válaszolok – felelte az Ál-Teknőc. – Jól figyelj ide:
Nem beszél a Kecsege,
de aki bölcs, fecseg-e?
– Jegyezd meg, kislány, hogy a bölcs mindig hallgat.
„Azért beszél ez annyit” – gondolta Alice, de nem mondta, hanem azt kérdezte: – Most tessék megmagyarázni azt: miért van a Kecsegének a szájába dugva a farka, és miért van zöld mártással leöntve?
– Dehogyis van zöld mártással leöntve – felelte az Ál-Teknőc. – Hiszen azt lemosná róla a tengervíz. De az már igaz, hogy a farka a szájába van dugva.
Az Ál-Teknőc most akkorát ásított, hogy majd elnyelte Alice-t, aztán így szólt a Griffmadárhoz:
– Magyarázd el neki, hogy miért van a Kecsegének a farka a szájába dugva.
– Azért – kezdte a Griffmadár –, mert ő is részt vett a homárok táncában, őt is belehajították a tengerbe. De olyan messzire dobták, hogy a farka a szájába csapódott, s azóta is úgy maradt.
– Köszönöm a magyarázatot – szólt Alice –, nagyon érdekes volt.
– Most talán te beszéld el, hogy mi minden történt veled – unszolta a Griffmadár Alice-t.
– Jaj, sok mindent beszélhetnék arról, ami ma reggel óta történt velem – mondta Alice félénken. – De a tegnapi dolgokról nem is beszélek, mert tegnap még nem az voltam, aki ma vagyok.
– Nem értem. Magyarázd ezt meg – szólt az Ál-Teknőc.
– Nem, előbb beszéld el, mi történt veled – türelmetlenkedett a Griffmadár. – A magyarázatok hosszúak és unalmasak.
Alice tehát elbeszélte, mi minden történt vele attól a perctől kezdve, hogy megpillantotta a fehér Nyuszit. Eleinte egy kicsit félt, mert a Griffmadár meg az Ál-Teknőc egészen közel húzódott hozzá, s tágra nyitott szemmel, tátott szájjal hallgatta, de aztán lassacskán bátorságra kapott. Az Ál-Teknőc meg a Griffmadár mindaddig nyugodtan hallgatta, amíg Alice oda nem ért, ahol a Hernyónak elszavalta a Te öreg vagy, apámat. Itt az Ál-Teknőc hatalmasat fújt.
– Ez bizony fölöttébb különös – jegyezte meg.
– Világéletemben nem hallottam ilyesmit – csodálkozott a Griffmadár is.
– Vagyis a versnek egészen más értelme lett, mint volt – tűnődött az Ál-Teknőc. – Ejnye, szólj neki, hogy szavaljon valamit – tekintett a Griffmadárra, mintha az jobban tudna hatni Alice-re.
– Állj föl szépen, és szavalj el nekünk valami nagyon komoly és tanulságos verset – szólt a Griffmadár.
„Hogy parancsolgatnak nekem ezek az állatok. Kikérdeznek a leckémből – gondolta Alice. – Akár az iskolában.”
De azért fölállt, meghajolt, s minthogy még mindig a homár-humor járt az eszében, ezt a fura verset szavalta el:
Így szól a homár, s a hangja remeg:
megfőttem pirosra, az ízem remek,
de úgy keserít ez a céklaszinem,
nem kéne cukorral beszórni fejem?
– Én ugyan nem ilyen verseket mondogattam gyerekkoromban jegyezte meg a Griffmadár.
– Sohase hallottam még – fontoskodott az Ál-Teknőc. – Zavaros történet lehet, mert nemigen értem.
Alice nem szólt. Csak leült, arcát tenyerébe temette, s azon gondolkozott, vajon fog-e még valaha értelmes dolog is történni vele ebben az életben.
– Talán magyaráznád meg – mondta az Ál-Teknőc.
– Úgyse tudja megmagyarázni – mondta a Griffmadár. – Inkább szavaljon el egy másik verset.
– Miért főtt meg a homár, s ha megfőtt, mért beszél? – kérdezte az Ál-Teknőc. – Egy betűt se értek belőle.
– Szavalj el egy másik verset-ismételte a Griffmadár türelmetlenül. – Azt, amelyik úgy kezdődik: A kert alatt...
Alice nem mert ellenkezni, noha érezte, hogy ismét felsül. Remegő hangon fújta:
A kert alatt mentem, szemem-szám elállt:
a Tigris a Lúddal együtt vacsorált;
közöttük egy lábas, a lábasból meg
ki combot, ki szárnyat, ki kiskörmit vett.
– Mi a csudának mondod folyton ezeket a verseket – vágott közbe az Ál-Teknőc –, ha magyarázatot nem fűzöl hozzájuk? Ilyen zavaros dolgokat még sohasem hallottam.
– Igen, jobb is, ha abbahagyod – mondta a Griffmadár.
Alice csak örült a javaslatának.
– Mi lenne, ha bemutatnánk a tengertánc egy másik figuráját? – folytatta a Griffmadár. – Avagy netán jobb szeretnéd, ha az Ál-Teknőc dalolna neked valamit?
– Ó, igen, kedves Ál-Teknőc, ha lenne olyan szíves! – unszolta őt Alice olyan mohón, hogy a Griffmadár még meg is sértődött egy kicsit.
– Az ízlések különbözőek – dörmögte. – Hát akkor énekeld el neki, öregem, a Teknőc-levesről szóló dalt, jó?
Az Ál-Teknőc mélyet sóhajtott, és aztán sírástól reszkető hangon rákezdte:
Pompás leves, ízes, jó
hullámzik, mint kerek tó!
Ugyan ki nem szereti?
Kis kanalam kimeri.
Kimerem, mert szeretem,
tányéromban keverem.
Kinek kéne kirkecske,
tejbe fulladt legyecske,
ereszalji kisfecske,
homokká főtt hegyecske?
Mikor itt a leveske!
– Énekeljük el mi is – kiáltott a Griffmadár.
Az Ál-Teknőc már hozzá is fogott volna, de akkor valaki bekiáltott:
– Kezdődik a törvényszéki tárgyalás!
– Gyere – sürgette a Griffmadár Alice-t. Kézen fogta, s máris vitte, meg se várta, míg az Ál-Teknőc befejezi az énekét.
– Miféle törvényszéki tárgyalás lesz? – lihegte Alice futás közben.
A Griffmadár azonban csak ennyit mondott:
– No, gyere, gyere. – S egyre gyorsabban futottak, és egyre halkabban hozta feléjük a szél az Ál-Teknőc szomorú énekét:
Pompás leves, ízes, jó
hullámzik, mint kerek tó!
|