Süsü híre megérkezik a királyi várba

A nagy virágos rét szélén, a krumplivermek után, a veteményeskert mellett állott a királyi vár! Hát, elég ütött-kopott, meg rogyadozó, meg mállott vakolatú volt, egyetlen tornyán a szélkakas is úgy berozsdásodott, hogy csak minden szökőévben nyikorgott egyet. De azért vár volt! Sőt királyi vár, mert benne lakott a király, és ahol a király lakik, az a királyi vár!

A király öreg volt már nagyon, a vár meg huzatos, vagyis szegény öreg király mindig, de mindig fázott!

Most is a sarokban gubbasztott, három pokrócot is magára terített, hogy csak a koronája látszott ki, mégis fázott! Hogy ne fázzon annyira, tornázott egy kicsit a pokróc alatt, óvatosan mozgatta a lábát, hajlította a derekát. S hogy rendben menjen minden, lábmozgatás, meg derékhajlítgatás, vezényelt is magának:

– Egy, ket-tő! Egy, ket-tő! Az ördög vigye el, de hideg van! Törökbúza, meleg málé! Egy, ket-tő! Egy, ket-tő! Elcsapom az összes favágót! Egy, ket-tő! El én! Törökbúza, meleg málé! De akkor ki vág fát? Egy, ket-tő!

A Dada jött be valamiért a trónterembe, s csodálkozva hallgatta a hangokat, mivel nem látott senkit, csak a sarokban egy halom pokrócot. Azután észrevette a pokrócok fölött a koronát is! Sóhajtott egyet, s így szólt:

– Jaj, uram-királyom! Csak nem fázik felséged?

– De, fázom! – nyöszörgött a pokróc. – Ebben a palotában mindig hideg van! De leghidegebb meg mindig pont itt a trónteremben! Vagyis ahol én vagyok! Miért van pont ott mindig a leghidegebb?!

A Dadus erre nem tudott válaszolni, csak sajnálta a vacogó királyt, de úgy sajnálta, hogy majd megszakadt a szíve.

– Hozok egy kis forró teát! – ajánlotta.

De az öreg király csak legyintett.

– Mire ideér, kihűl! Már négy liter forró, illetve kihűlt teát ittam! Nem használ semmit, csak lötyög a hasamban! Hej-haj, törökbúza, meleg málé!

Ekkor az udvarról nagy zaj, meg kiabálás hallatszott.

– Mi az? Mi az? Megjöttek a favágók? – örvendezett az öreg király.

– Mindjárt megnézem! – mondta a Dada, és odament az ablakhoz.

Hát ahogy lenézett, látja ám, hogy a két marcona zsoldos kiabál, magyaráz, mutogat az összegyűlt népnek.

Mikor az egyik marcona zsoldos beszélt, a másik helyeslően bólogatott, meg hümmögött, s mikor a másik marcona zsoldos beszélt, akkor az egyik helyeselt neki!

Most éppen az egyik marcona zsoldos beszélt:

– Ha én mondom nektek, elhihetitek! Ekkora rémisztő, tüzet okádó, fogcsattogtató sárkányt még az ükapám se látott! Csak a kisujja akkora, mint a fél karom! Csak a kisujján a köröm akkora, mint egy péklapát! A szája meg akkora, hogy ki-be sétálhatna rajta egy lovas katona!

A tömeg szörnyülködött, meg rémüldözött, meg sóhajtozott, hogy haj-haj! Csak egy suszterinas felejtette nyitva a száját, de ő is megbánta, mert belerepült egy légy!

Most a másik marcona zsoldos köszörülte a torkát, s így folytatta a beszédet:

– Csak annyit mondok, hogy a bendője száz akó! A tüdeje meg száz kovácsfújtató!

A tömeg újra megborzongott, meg sóhajtozott, csak a suszterinas nyúlkált a szájába, kereste a legyet, pedig az már rég elrepült.

Majd megint az egyik marcona zsoldos vette át a szót:

– Jött felém, mint egy hegy! Én kirántottam a kardomat, s azt kiáltottam, hogy megállj, te kutya sárkány! De hát csak jött felém, meg se hallotta! Erre én levágtam az egyik fejét! De semmit se használt, meg se kottyant neki, csak jött tovább! Erre levágtam a másik fejét! De hát minden hiába! Fittyet hányt az egészre!

Fent a trónteremben fülelt az öreg király, majd türelmetlenül megkérdezte, mivel nem hallott jól a pokrócoktól.

– Törökbúza, meleg málé! Mit fecseg az ott lent? He?

– Jajaj, felséges királyom! Valami sárkányról beszél! – sopánkodott a Dadus.

De a király csak legyintett.

– Törökbúza, meleg málé! Ne sopánkodj itt, hanem akkor hívd a hadvezéremet!

A Dadus kikiáltott az ajtón, hogy: Hadvezér!, s nagy csörömpöléssel, meg fogvacogással becsörtetett a hadvezér.

– Uhu-raham, kihihi…egy sásásá!

Az öreg király érdeklődve figyelte a hadvezért.

– Mi baja a hadvezéremnek? Te is fázol?

– Nem. Én félek! – mondta a hadvezér vacogva.

De az öreg király ilyen aprósággal nem törődött, kiadta a parancsot.

– Te vagy a hadvezérem! Megparancsolom, hogy azonnal űzd el a sárkányt!

A hadvezérnek erre úgy elkezdett vacogni a foga, hogy beszélni se tudott.

– Ke-he-gye-le-he-hem! – csak ezt hajtogatta.

Majd mikor az öreg király nem nézett oda, gyorsan belebújt a nagy virágosvázába, amely a sarokban állt.

Lent a téren most a másik marcona zsoldos beszélt nagy hangon:

– Itt van, ni! – mutatta a behorpadt sisakját. – Magatok is láthatjátok a saját szemetekkel!

A tömeg megbámulta az össze-vissza horpadt sisakot, s újra megborzongott. Megborzongott a suszterinas is, de most erősen becsukta a száját, nehogy belerepüljön egy légy!

Az egyik marcona zsoldos sem akart lemaradni, így szólt:

– A saját szemetekkel láthatjátok, hogy nincs meg a kardom! – s felmutatta az üres jobb kezét. – Nincs bizony! Mert ottmaradt a sárkány szívében! De még az sem használt, és csak annyit ért, mintha megkarcoltam volna! Úgy ám! Csak jött felém, csak jött felém, és végül mit tehettem, se kardom, se semmim, hát elfutottam!

A tömeg még jobban megborzongott, úgy bámulta az egyik marcona zsoldos üres jobb kezét! A suszterinas meg egy óriásit csapott a pékmester hátára, mert odaszállt a légy! De meg is bánta rögtön, mert akkora orrba vágást kapott a pékmestertől, hogy feldagadt az orra, olyan lett, mint egy cipó! Dagadt orrát tapogatva búsongott hát, s hiába akarta megmagyarázni, hogy csak a légy miatt ütött, mert a dagadt orrától nem tudott rendesen beszélni! Így hát hallgatott, és búsongott, és az orrát tapogatta.

Most a másik marcona zsoldos beszélt.

– Bizony! Most itt állunk kard nélkül, meg behorpadt sisakkal! Bizony!

A tömeg már éppen sóhajtozni készült, mikor berobogott a két favágó, fa nélkül, fejsze nélkül. Már messziről kiabáltak, egymás szavába vágva.

– Egy sárkány! Jaj, egy sárkány! – kiáltotta az egyik.

– Az összes fánkat! Az összes fánkat! – kiáltotta a másik.

– Ellopta, összetörte! – kiáltotta az egyik.

– Jaj! – kiáltotta a másik.

A tömeg éppen nagy lélegzetet vett, hogy sóhajtson egyet, mikor befutott a két taligás is, messziről kiáltozva.

– A taliga ripitya! – kiáltotta az egyik.

– Tengely, kerék repetye! – kiáltotta a másik, aki a nagy futásban megbotlott, s egy kicsit megharapta a nyelvét, s így nem tudta rendesen kiejteni a szavakat.

– A sárkány, az a gaz kutya! – kiáltotta az egyik.

– Bumm! Hogy csak úgy recsege! – kiáltotta a másik.

Ez már sok volt, ez mar mindennél több volt, mindenki szívét félelem szállta meg, rohant mindenki a házába, bezárta az ajtót, s egy pillanat alatt kiürült a tér.

Folyt. köv.