Volt a világon egy öregember, volt annak két fia. Egyszer az öregember beteg lett, ágynak esett. Mikor már érezte, hogy nemsokára elvágják alatta a gyékényt, maga elé hívatta fiait.

- Na, fiaim, én már meghalok, hanem nem hagylak titeket semmi nélkül. Az asztal alatt van egy gödör, abban a gödörben egy nagy vasas láda. Az tele arannyal-ezüsttel, a ládafiában meg van egy kis gyertya. Majd ha meghalok, vegyétek ki a ládát, tied, öregebb, az arany meg az ezüst, tied pedig, te kisebb, a ládafiában levő kis gyertya. Mind a ketten megéltek abból holtig.

Az öreg alól azután nemsokára kirántották a pokrócot, meghalt.

Másnap osztozásra került a sor. A fiak elvették a helyéről az asztalt, a táblát felfeszítették, a gödörből nagy ínnal-kínnal kiemelték a nagy vasas ládát. Felnyitották, hát tele arannyal meg ezüsttel, s a fiókjában is ott volt a kis gyertya, de csak akkora, mint a kisujjam.

- Hát most már mitévők legyünk? - kérdi az öregebb testvér.

- Elosztjuk úgy, amint az apánk meghagyta. Kendé lesz az arany meg az ezüst, az enyém meg a kis gyertya!

Úgy is tettek. Az öregebbé lett a kincs, a kisebbiké meg a kis gyertya. Ahogy ilyen szépen, minden zsörtölődés, civakodás nélkül megosztozkodtak, az öregebb csináltatott a testvérének egypár szép ruhát, azonfelül adott neki száz aranyat.

- Na, köszönöm ezt is, ezzel se tartozott volna kend. Én elmegyek világgá, szerencsét próbálni.

Azzal az ujjasa zsebébe tette az apai örökségként rámaradt kis gyertyát, s útnak indult. Ment, mendegélt egyenest az orra után, estére kelve egy csárdába tért be, ott maradt éjszakára.

Leült egy hosszú asztal egyik végéhez. A másiknál éppen négy kártyás játszott, pénzre. Mindjárt vacsorát parancsolt, evett-ivott. Mikor jóllakott, megfizette a vacsora árát. A négy kártyás meglátta, hogy arannyal fizet.

„Hó - gondolták magukban -, ez nem valami félbolond ember! Arannyal fizetett! Jó lenne ezt egy kicsit megkopasztani."

Odament hát mind a négy hozzá, erőltették minden módon, hogy csak menjen kártyázni, hisz egy-két krajcár nem a világ, azzal bizony nem sokkal lesz szegényebb az ember. Meg aztán hátha nyerni talál, az meg ugyancsak jó ám! Elfér zsákon a folt. A mi legényünk eleinte csak szabódott, csak szabódott, mikor aztán látta, hogy ezektől ugyan nem menekszik, míg csak be nem rántják, azt mondta nekik:

- Na, eb a lelkét, nem bánom, ha kártyázunk is!

Azzal leültek, kártyáztak. Eleinte amazok is azon. voltak, csak az idegen nyerjen, hogy annál jobban beleízeledjék a játékba. Hanem mikor látták, hogy talán eleget is nyert már, innen-onnan nem is marad náluk pénz, minden módon azon igyekeztek, hogy veszítsen is már. De hiába volt minden iparkodásuk, álnokságuk, mert csak a mi legényünknek kedvezett a szerencse, olyan sok pénzt nyert, hogy halommal állt előtte az arany, ezüst meg a bankó.

Egyszer egy kis egér, hogy, hogy nem, fölszaladt az asztalra, amelyiken játszottak, utána a tarka macska! Amint ott kergette, elütötte a farkával előttük a világot. Keresik aztán a gyertyát, tapogatnak a sötétben. Ide gurult, ide gurult, de biz nem találták. Egyszer aztán eszébe jut a mi legényünknek, hogy van az ő zsebében egy kis gyertya, meggyújtja azt addig legalább, míg a másikat meg nem lelik. Meggyújtja, hát, uramfia! - akár hiszik kegyelmetek, akár nem, amint a kis gyertyát meggyújtotta, mindenki elaludt a házban, azon módon, amint volt, csupán csak ő maradt ébren. Költené őket, nem tudja. Kimegy a kisgyertyával a konyhába, hát látja, hogy a csárdásné azon módon, amint a kását kavarja, alszik ám ugyancsak, még a főzőkanál is a kezében. Kimegy az udvarra, hát látja, hogy a béresgyerek, amint húzná a vizet, már a vödröt fel is húzta félig, úgy alszik, hogy jobban se kell. Bemegy újra a házba, még akkor is alszik mindenki. Megkeresi a másik gyertyát, meggyújtja, a magáét meg eloltja, hát egyszeriben felébrednek.

No, jól van. Tudja már, mire kell használni a kis gyertyát. Azzal megint leülnek az asztalhoz, mintha semmi nem történt volna, elkezdik újra ütni, ütötték egész világos hajnalig, akkorra a mi legényünk elnyerte a négy kártyás pénzét a legutolsó kis krajcárig.

Reggel aztán, mikor feljött a ruhaszárító csillag (Nap), a mi legényünk a sok pénzzel együtt elment dolgára. Ment, mendegélt egész napon át, egyszer, mikor már megunta a sok ődöngést, azt mondja magában: „Ugyan mit is kódorgok én idestova, mint Orbán lelke a pokolban? Beállok katonának."

Úgy is tett. Elment, beállott katonának. Ott aztán csakhamar nagyra vitte isten a dolgát, kapitány lett. Pénze annyi volt, mint a polyva, egyre traktálta a többi tisztet. Azok el nem tudták gondolni, honnan veszi azt a temérdek sok pénzt, azt hitték, hogy az apja gróf vagy legalábbis valami rémítő sok pénzzel bíró kurta-uraság.

Egyszer aztán a királynak is a fülébe ment ez, egyet gondolt, felöltözött koldusruhába, elment a katonához.

- Ne sajnáljon ennek a gyámoltalan, ügyefogyott Lázárnak egy krajcárkát adni!

- Ej, édes öregem, most éppen nincs nálam egy krajcár se, hanem jöjjön kend este, akkor majd adok.

No, jól van. Az öreg koldus, mármint a király úgy is tett. Éppen úgy estefelé járt az idő, mikor aztán jól besötétedett, elindultak ketten a városba. Egyszer találnak egy nagy boltot, ajtó, ablak bezárva akkora lakatokkal, mint a fél öklöm. A katona előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, odaérteti a kulcslyukhoz, hát a závár úgy kipattant, mintha benne se lett volna, aztán meggyújtja a kis gyertyát, és az öreg koldust, mármint a királyt odaküldi a pénzes fiókhoz.

- Na, öreg bátyám, szedje kend ki mind, rakja három egyenlő csomóba.

Az öreg koldus úgy tett, amint a katona parancsolta.

- Ez a csomó a tőke, ezt ne bántsuk, ez a csomó a nyereség, ezt se bántsuk, hadd élhessen, ez a csomó, amit csalt, ezt tegye kend a szűre ujjába.

Az öreg koldus beletette, a másik kettőt pedig visszaseperte oda, ahonnan kivette. Aztán mentek másik boltba, onnan meg a harmadikba, mindenütt úgy cselekedtek, hogy a kétharmadát a talált pénznek ott hagyták, egyharmadának pedig azt mondták: „Gyere velem, ha nem jössz, viszlek!"

Egy helyen azt mondja az öreg koldus a katonának:

- Ugyan édes katona uram, nézzük meg, hát odafenn benn a házban mit csinálnak?

- Nem bánom én, na, nézzük meg!

Fölmentek hát az emeletre - mert igaz is, majd elfelejtettem mondani, a ház emeletes volt -, ott benéznek egy szobába, hát látják, hogy egy szép fiatalember mellett egy vén csúnya szipirtyó fekszik. Benéznek egy másik szobába, látják, ott meg egy vénember mellett egy gyönyörű fiatal menyecske fekszik.

- Hó! Ez nem jól van így! - mondja a katona. - Ezen segíteni kell. Vegye kend a hátára, öreg bátyám, ezt a fiatal menyecskét, vigye át a másik szobába, a fiatalember mellé . . . Ne féljen, nem ébred az fel, míg mi itt leszünk. Azt a vénasszonyt meg hozza ide e mellé a vénember mellé!

Mit volt mit tenni, szót kellett fogadni. Az öreg koldus hát átvitte a menyecskét a fiatalember mellé, a vénasszonyt meg elhozta a vénember mellé. Mikor megvolt ez is, ott hagyták őket.

- Ugyan, édes katona uram, nézzük meg a király kincstárát is!

- Megnézhetjük . . . hanem abból nem szabad ám, egy krajcár nem sok, annyit se elhozni. Annak kell fegyverre, lóra, katonára, annak élelmére, ruházatára, szóval mindenre.

Amint odaérnek a királyi palotához, a katona meggyújtja a kis gyertyát, előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, kinyitja vele az ajtókat, bemennek. Odabent aztán rendre megmutogat mindent az öreg koldusnak, mintha az nem tudná jobban, mint ő, hogy mi hol áll. Nem tudom, az öreg koldus elfelejtette-e, amit a katona mondott, hogy a királyi kincstárból nem szabad elhozni egy krajcárt sem, vagy csak próbára akarta tenni a katonát, elég az hozzá, egyszer úgy a szűr alatt belemarkolt egy arannyal telt kádba. Nosza, a katonának sem kell ám több, úgy képen teremti az öreget, hogy nem adta volna kétannyiért sem.

- Hát erre-arra, nem megmondtam, hogy ezt nem szabad bántani?!

Csihé-puhé, csihé-puhé, ugyancsak adta ám az öregnek.

- Jaj, édes katona uram, visszateszem, csak ne bántson!

Az öreg koldus visszatette a marék aranyat, mindjárt meglett a békesség. Aztán bereteszelték az ajtókat, a katona fél marék pénzt adott az öreg koldusnak, a többit pedig a keszkenőjébe töltötte, s elvitte haza.

Hanem mikor másnap reggel felébredt a vénember, meg akarta csókolni a fiatal menyecskét. Átöleli hát, aki mellette feküdt, megcsókolja - uram fia! -, majd kitörte a nyavalya.

- Kitakarodj, erre meg amarra, adta vén satrafája, hogy mertél mellém feküdni?!

Hanem a vénasszony sem hagyta magát, megeresztette a nyelvét, ordított annyira, hogy a vénembernek szűk lett a nagy ház. Kiment a másikba, hát a két fiatal még akkor is ott szerelmeskedett az ágyon, halálig megszerették, csókolták egymást, mint a galambok.

Nosza, a vénembernek sem kellett ám több. Ha törik, ha szakad, ő nem hagyja magát, megy a királyhoz, elpanaszolja előtte minden baját, nem bánja, ha egész vagyona rámegy is.

El is ment tüstént. Elpanaszolta a király előtt töviről hegyire, hogy egy fiatalember, aki vele egy födél alatt lakik, elcsábította, elvette az ő fiatal feleségét, a magáét pedig, egy vénasszonyt, odatuszkolta hozzá . . . Most már tegyen igazságot, adassa vele vissza az övét, mert neki soha, de soha nem kell senki más!

A király tudta mindjárt, hogy honnan fúj a szél, mert megismerte a vénembert. Hívatja hát rögtön a katonát, elmondja neki az egész dolgot úgy, amint a vénember előtte elpanaszolta. Most már nincs mit tenni, tegyen köztük igazságot.

- Felséges király! -- mondja neki a katona. - Most már vagy úgy vesznek, amint vannak, vagy pedig a jövő éjszaka vigye vissza egyiket úgy, mint a másikat az, aki kicserélte őket!

- Vigye biz a fityfiringós fityfene! - mondja a király.

Ha a király ezt nem mondta volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hogy aztán mi lett a vénemberből és a vénasszonyból meg a fiatalemberből és a menyecskéből - azt már nem tudom. Kérdezzék meg kigyelmetek a tőszomszédjától, az talán meg tudja mondani!