Egy torta és pár gyertya mellett üldögéltem, miközben sötét szobámból a kinti világot néztem.

Figyeltem a madarakat, lestem a fákat, vágyódva sóvárogtam a virágokért, de pillantásom mindig visszatért az ajtóra. Arra az ajtóra melyen Te be – és kiléptél, de az ajtó csukva maradt, nem jött be rajta senki sem… Életemben talán három gyertyát is elégettem, de hiába. Az ajtó nem nyílott meg, s én ülve maradtam. Mindig ültem, és az emlékeimre gondoltam, nem éreztem testemet, elfásultam. Sokat sírtam, féltem, hogy ülve öregszem meg, s a halálon túl is ülve bomlok szét, és senki sem fog emlékezni rám; nevemet nem hordja majd soha senki sem. Senki ezen a Világon!

Míg a gyertyák égtek, merőn bámultam sárgás lángjukon át, a semmibe, ami akkor az otthonom volt; az Életem.

Meghalni szerettem volna, de arra sem volt erőm, hogy felálljak. Nyögve megpróbáltam, de visszazuhantam minduntalan. Néha ott termett valaki - de nem az ajtón jött be, azt tudom, mert az ajtót mindig figyeltem. Az ajtó csukva maradt. A kilincset már a por is belepte, de én mindig fényesnek láttam. Nem vettem észre a pókot sem az ajtófélfa sarkában. Az ajtót mindig ragyogónak láttam. Segíteni akartak, de utolsó erőmmel eltoltam őket, és inkább ülve maradtam. Úgy éreztem a lábaim, nem engedelmeskednek agyamnak. Azt gondoltam végem van. Kétségbeesve, sziszegve, fogaimat összeszorítva, a könnyektől félig vakon, de az ajtót figyelve újra megfeszültem. Újra és újra. Tudtam fel, kell állnom, nincs időm tovább ülni. Próbálkoztam, majd ismét. Erőlködtem az izzadtságtól csapzottan, de nem ment. Nem és nem. Visszaestem megint, mint mindig.

A fáradtságtól, mely a testemet gyötörte, lihegve zokogtam. Az agyam égett. A fejem hátrahanyatlott és sötét lett. A kíntól fuldokolva bár, de a fejem az ajtó irányába fordítottam. A pók nevetve futkározott hálójában, mert az ajtó még mindig csukva volt...

Már nem sírtam, beletörődtem sorsomba; alig néztem már az ajtót, mert mikor arra néztem, két érzés futott át rajtam, a boldogság és a keserűség…

Egyszer mikor éppen az ajtó felé figyeltem, hirtelen megdobbant a szívem. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, de nem – a kilincs megrezdült, s a por lehullott róla. Testemet hirtelen hatalmas erő töltötte el. Megpróbáltam felállni, de valami még mindig visszahúzott. Az ajtó kilincse lenyomódott. Szívem ekkor már őrjöngve döngette a mellkasomat, mintha ki akart volna szakadni, hogy az ajtóhoz száguldjon, s kitörjön rajta. Testemben, minden izom megrándult, a levegővételről is megfeledkezve, félig oldalra fordított fejjel mereven hallgatóztam – mint a tyúkok az udvaron, mikor dermedten figyelik a közeledő lény lépteinek neszét.

És akkor az ajtó nyikorogva lassan – félelmetesen lassan, szinte évek alatt – feltárult, s abban a pillanatban olyan hatalmas fényár és melegség tódult be a szoba téglalap alakú nyílásán, hogy kezeim önkéntelenül arcom elé kapva, de még így is hunyorogva néztem az ajtót, amely immár nyitva volt. Amit más ajtónyikorgásnak hallott, az nekem a legkedvesebb muzsikaszó volt, melyet füleim valaha is hallottak. Félig vakon, kárörvendve néztem, ahogy az imént még gúnyolódó mérges pók, eszét vesztve próbált lángoló hálójából menekülni, hasztalan. A tűz elemésztette minden mérgével és bűnével együtt. A falak is lángra kaptak s szinte füst nélkül hamvadtak el, tökéletesen égve. Már a padló is lángra gyúlt. Ropogva zuhantak, dőltek a sistergő padlóra a lángoló mennyezetgerendák, s már az ülőkém lábaira is felkúszott a tűz. A lelkem ujjongott, de felállni még mindig nem tudtam. Elkábultam és álmodtam:

Sok tortát és gyertyát láttam, gyerekeket virágokkal, az asztalon két felnőtt személy részére terítéket…

Éreztem, hogy felébredtem, de a szemeimet nem mertem kinyitni. Erőt vettem magamon, s szemeim lassan kinyíltak.

Téged láttalak, egy zöld, virágos réten voltunk, és én még mindig a székemben ültem. Te előttem álltál. Kinyújtottam kezem feléd, hogy segíts felállnom, de Te vidáman, kacérkodva nemet intettél és elszaladtál…

Miután elkaptalak, s ölelkezve hemperegtünk a bársonyos lágy harmattól finom illatú füvön, még egyszer lopva visszanéztem, de ameddig a szemem ellátott, csak a rét és a rét felett repkedő énekes madarakat láttam. A szék mintha ott sem lett volna, eltűnt. Azóta sok széken ültem már, de egy sem volt az a szék, mert ha éppen kedvem szottyant, mindig azonnal fel tudtam állni!