Zendül, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
   "Imára! imára!"
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
   Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
   Menny-föld tele volna;

*) Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük
    áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami
    nagy, kiterült ponyván repülnek tova.

E napot fent s lent megülik.
E nap oly ragyogva nyílik;
   Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
   Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
   Foly tegnapi dőre tivornya.

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
   Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."
"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
   A kufercest majd vele járom."

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
   Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
-- Mintha neki volna szarva magának --
   Sípján már billeg az újja.

"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserüli a hátad."
   "Uraim, de papolnak ott-benn..."
"Hát baj neked az, pogány hitűnek?
Az enyém -- ha töröm, ha nem -- ez ünnep
   Enyém, ha szidom; ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
   Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
   Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
"Hagyd el -- riad egy rá -- aki szele van!
   Kihasítom kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fújja,
Mindég szilajabban pörög ujja --
   Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leülne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
   Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, -- verik, öklözik őt --
Verik bizony a nagy üres levegőt; --
   Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
"Jössz...? vagy dobom -- itt ez a villa -- beléd..."
   Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiú, és anya és feleség:
"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
   S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiú, az apa, férj
Mennének is -- íme, közelget az éj --
   Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
   Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
   S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
   Az egész őrjöngő csoport.

(KATT A KÉPRE ÉS MEGNYÍLIK NAGYOBB MÉRETBEN)

 

 

Megjegyzés:

AZ ÜNNEPRONTÓK.

- E balladát kéziratai szerint az ötvenes években kezdte írni. Akkor még a vers címe alatt ott állt: "Legenda".

Tárgya a néphagyományban sokfelé ismert. A kereszténység az első századokban még eltűrte a templom körüli táncot, utóbb eltiltotta. E parancsot megszegők bűnhődését a népi képzelet mondákká, legendákká színezte. - A halálra táncoltatás motívuma népmeséinkben is előfordul.

Mint ponyvairodalmi terméket, Szilágyi István küldte el Aranynak. Az ördögöket muzsikusként az ő leleménye iktatta be, lehet Burns hatására, akinek "Az ördög elvitte a fináncot" című költeményét le is fordította.