Egy trapézművész – ez a nagy varietészínpadok kupolaterében fönn, magasan gyakorolt művészet köztudomásúlag egyike az ember által űzhető legnehezebbeknek – előbb a tökéletesség utáni vágyból, később már zsarnokivá lett megszokásból is úgy rendezte be életét, hogy amíg egyugyanazon társulatnál dolgozott, éjjel–nappal fönt maradt a trapézon. Szükségleteiről, ilyen egyébként alig akadt, egymást váltó szolgák gondoskodtak, akik lent őrködtek, és amire odafent szükség lett, külön e célra készített edényekben húzták föl és le. A külvilág számára nem jelentett különösebb bonyodalmakat ez az életmód; csak a többi műsorszám közben volt valamelyest zavaró, hogy leplezhetetlenül ott kuksolt fönt, s bár többnyire ilyenkor is nyugton megült, a közönség soraiból odakalandozott felé egy–egy tekintet. Ám ezt az igazgatóság mindig megbocsátotta neki, lévén rendkívüli, nélkülözhetetlen művész. Természetesen azt is belátták, hogy nem jószántából él így, s tulajdonképpen csak így maradhat állandó gyakorlatban, így őrizheti meg művészete tökélyét.

Ám egyébként is egészséges élet volt ez odafönt, s ha melegebb évszak jöttén a kupolán körben kinyitogatták az oldalablakokat, és friss levegő meg napfény hatolt be a félhomályos térbe, kimondottan szép is. Persze, emberi kapcsolatai igen szűkre korlátozódtak, csak néha mászott fel hozzá a kötélhágcsón egy–egy tornászkollégája, olyankor ott ültek mindketten a trapézon, jobbra–balra a tartókötélnek dőlve, és beszélgettek, vagy munkások dolgoztak a tetőn, és a nyitott ablakon át pár szót váltottak vele, vagy a tűzoltó vizsgálta meg a szükségvilágítást a legfelső erkélysoron, s odakiáltott neki valamit, nagy tisztelettel, de alig érthetően. Máskülönben csend volt körülötte; csak egy–egy alkalmazott, elbolyongván a kongó, délutáni színházban, pillantott fel a tekintetet szinte magába szédítő magasba, ahol a trapézművész, anélkül hogy tudhatná, figyelik, művészetét gyakorolta vagy pihent.

Így a trapézművész zavartalanul élhetett volna, ha nincs az elkerülhetetlen ide–oda utazás; ez roppantul megviselte. Bár az impresszáriónak gondja volt rá, hogy a trapézművészt szenvedéseinek szükségtelen meghosszabbításától kímélje; a városokon versenyautón hajtottak át, ha csak lehetett, éjszaka vagy hajnalok hajnalán a néptelen utcákon, nyaktörő sebességgel; persze, a trapézművész vágyaihoz képest ez is lassúnak bizonyult; a vonaton egy egész fülkét foglaltak el, melyben a trapézművész máskülönbeni életmódja – igaz, nyomorúságos – pótlékául fönt, a csomagtartó hálóban tehette meg az utat; vendégszereplésének következő színhelyén már jóval megérkezése előtt felszerelve várta a trapéz, és a színházterembe vezető összes ajtót szélesre tárták, a folyosókon mind szabad utat biztosítottak – az impresszárió életében mégis azok voltak a legszebb pillanatok, amikor a trapézművész a kötélhágcsó első fokára tette lábát, és egy szemvillanás múlva újra fent lógott trapézán.

Akárhány utazás sikerült is már az impresszáriónak, minden újabb út megint csak gyötrelem volt, hiszen az utazások, minden egyébtől eltekintve, mindannyiszor megviselték a trapézművész idegeit.

Így utaztak hát egyszer újra együtt, a trapézművész a csomagtartó hálóban feküdt és álmodozott, az impresszárió a szemközti sarokban ült hátradőlve az ablaknál és olvasott, s akkor a trapézművész halkan beszélni kezdett hozzá. Az impresszárió azonnal szolgálatkészen állt fel. A trapézművész, ajkába harapva, azt mondta, tornájához ezentúl az eddigi egy helyett mindig két trapézra lesz szüksége, két trapézra egymással szemközt. Az impresszárió nyomban beleegyezett. A trapézművész azonban, mintha meg akarná mutatni, hogy itt az impresszárió beleegyezésének éppúgy nincs jelentősége, ahogyan esetleg ellentmondásának sem lenne, azt mondta, soha többé, semmiféle körülmények között sem tornászna egy trapézon. Mintha a gondolatába is beleborzongott volna, hogy ez esetleg mégis megtörténhet. Az impresszárió habozva és figyelmesen megismételte: teljesen egyetért vele, miszerint két trapéz valóban jobb, mint egy, egyébként is előnyös ez az új elrendezés, változatosabbá teszi a mutatványt. Akkor a trapézművész hirtelen sírva fakadt. Az impresszárió mélységesen megrémülve ugrott fel, és megkérdezte, mi történt, s mert választ nem kapott, felállt az ülésre, simogatni kezdte a trapézművészt, arcát arcához szorította, úgyhogy azon is végigfolytak a könnyek. De csak sok kérdés és hízelgő szó után mondta a trapézművész zokogva: – Az az egy szál rúd a kezemben – hogy élhetek így! – Most már könnyebb dolga volt az impresszáriónak, hogy a trapézművészt megvigasztalja; megígérte, mindjárt a következő állomásról táviratozik legközelebbi vendégszereplésük helyére a második trapéz miatt; szemrehányásokat tett magának, hogy ilyen sokáig hagyta egyetlen trapézon dolgozni, és megköszönte és megdicsérte, hogy végre figyelmeztette hibájára. Így az impresszáriónak sikerült lassan megnyugtatnia a trapézművészt, és visszaülhetett a sarokba. Ő maga azonban nem volt nyugodt, gondterhelten pillantgatott könyve felett észrevétlen a trapézművészre. Ha efféle gondolatok kezdték kínozni, elmaradnak–e majd végképp? Nem fokozódnak–e inkább szüntelen? Nem fenyegetik–e létezését? És valóban, az impresszárió látni vélte, ahogy most látszólag nyugodt álmában, melybe sírása torkolt, a trapézművész gyermekien sima homlokára felvésődnek az első ráncok.

Tandori Dezső fordítása