SÜSÜ, A SÁRKÁNY - SÜSÜ TALÁLKOZIK A KÓBOR KIRÁLYFIVAL
Csukás István 2005.09.11. 01:13
.
Süsü találkozik a kóbor királyfival
A királyi vártól messze-messze, az országút szélén ballagott a kóbor királyfi. Csak úgy céltalanul mendegélt, hiszen azért volt kóbor királyfi, ide nézett, oda nézett, majd letért egy gyalogösvényre.
Közben vidáman énekelt, mert hiszen vidám szívű kóbor királyfi volt:
Én vagyok a jó királyfi,
könnyű engem megtalálni,
itt vagyok és amott vagyok,
hol nagyok a gondok-bajok!
Erdő, mező, hegy és berek –
azt nézem, hol segíthetek!
Karom erős, szívem vidám,
nincs is több ily királyfi tán!
Emitt sírás? Amott bánat?
Ott termek, s a könny felszárad!
Mosoly nyílik, és dal fakad,
bú, baj, bánat messze szalad!
Én vagyok a jó királyfi,
könnyű engem megtalálni!
Karom erős, szívem vidám,
nincs is több ily királyfi tán!
Így énekelt, dalolt a királyfi, s közben fürgén lépegetett a gyalogösvényen. Hát ahogy lépegetett, egyszer csak megbotlott valamiben! És ahogy megbotlott, rögtön sírásfélét hallott, hüppögést, meg szipákolást. Megnézte, hogy miben botlott meg, majd így szólt:
– Ejnye, ez meg mi a csuda? Jól van, jól! Véletlenül rúgtam beléd s nem akarattal! Megbotlottam! Te sírsz? Ne sírj már!
A valami, amiben a kóbor királyfi megbotlott, nem válaszolt.
Hanem egy nagy szikla mögül bömbölés hallatszott:
– Én sírok! Bruhahaha! Hüp, hüp!
A királyfi megkerülte a sziklát, s rögtön vissza is ugrott.
– Hé, hé! Te ott! Maradj csak ott!
Ugyanis Süsü csücsült a szikla mögött és bömbölt, a valami pedig, amiben a királyfi megbotlott, a farka volt!
De Süsü csak bömbölt tovább.
A királyfinak lassan elmúlt az ijedtsége, s így töprengett:
– A csuda látott már ilyet! Akkora, mint egy templomtorony, s úgy nyivákol, mint egy kismacska!
És mivel jószívű királyfi volt, megsajnálta a bömbölőt, s így szólt hozzá:
– Hé, pajtás, miért sírsz?
Süsü hüppögve nézett a királyfira.
– Mert olyan csúnya vagyok! Meg hosszú a fogam is!
A királyfi nem értette.
– Persze! Hiszen sárkány vagy! – mondta.
Erre Süsü újra szipogott, meg hüppögött.
– Bruhahaha! Hüpp, hüpp! Hát éppen ez az!
A királyfi egy szót sem értett az egészből, habár sajnálta a síró-rívó sárkányt, egy kicsit már idegesítette is a bömbölés. Így szólt hát:
– Hagyd már abba a sírást, meg a szipogást, mert megszakad a szívem, ha sokáig hallgatlak!
Süsü bólogatott, s egy pillanatra abbahagyta a sírást, de csak azért, hogy tovább panaszkodjék.
– Meg a múltkor is azt mondta valaki, hogy olyan magas vagyok, hogy ülve nyalhatnám a holdvilágot!
A királyfi elmosolyodott, s már egy cseppet sem félt, mivel látta, hogy igen-igen szelíd és jámbor sárkány ez, hiába akkora, mint egy templomtorony!
– Ne is törődj vele! Biztos irigységből mondta! S hagyd már abba a kesergést!
De Süsü tovább folytatta a panaszkodást, meg a szipogást is, hiszen végre valakinek kiönthette a szívét!
– De én olyan szerencsétlen vagyok! Itt van például a fejem!
A királyfi kíváncsian kérdezte:
– Mi van a fejeddel?
Süsü megtapogatta bánatosan a fejét, s így válaszolt:
– Nekem például már csak egy fejem van! Az apámnak három van! A nagyapámnak hét volt, a dédapámnak tizenkettő, az ükapámnak huszonnégy! Lehet, hogy az a baj, hogy kevés fejem van?
A királyfi majdnem elkacagta magát, de visszafogta a nevethetnékjét, nem akarta megbántani ezt a sírós képű sárkányt!
– Az nem lehet baj! Nekem is csak egy fejem van, és mégse bőgök!
De Süsüt nem lehetett ilyen könnyen megvigasztalni!
– De engem kitagadott az a háromfejű apám!
– Miért tagadott ki? – kérdezte a királyfi.
– Mert meggyógyítottam az ellenségét! Ahelyett, hogy miszlikbe aprítottam volna! Mert én mindent elrontok! Mert én olyan süsü vagyok! Úgy is hívnak, hogy Süsü! Az előbb is egy lepkét akartam megfogni, és az sem sikerült! És tőlem mindenki fél!
Süsü a királyfira nézett, mert eszébe jutott valami.
– Te nem félsz tőlem?
A királyfi elgondolkozva nézett Süsüre, majd megmondta az igazat.
– Hát az az igazság hogy először én is féltem tőled!
– És most már nem félsz? – kíváncsiskodott tovább Süsü.
– Már nem! – mondta a királyfi.
– Miért? Ki vagy te? – kérdezősködött Süsü, és végre abbahagyta a bőgést, meg a szipogást.
– Kóbor királyfi vagyok!
– Kóbor királyfi? Téged is kitagadott az apád?
– Nem – mondta a királyfi. – Én önként indultam el kóborolni! Ugyanis én az Útilapu Birodalom királyának a huszonhatodik fia vagyok! És egy kicsit sokan voltunk otthon! Ezért hát vándorolok erdőn-mezőn, és segítek a rászorulókon.
Süsü hegyezte a fülét, töprengett, majd megkérdezte:
– Rajtam is segítesz?
A királyfi figyelmesen megnézte Süsüt, s úgy vélte, hogy segítségre szorul, akármilyen irdatlan nagy is máskülönben!
– Rajtad is!
Süsü tovább fecsegett, kérdezősködött, a szeme reménykedve csillogott.
– És barátok leszünk? Nekem még sose volt barátom!
A királyfi rábólintott:
– Barátok leszünk!
Süsü már nem sírt, és nem is szipogott, nagyon boldog lett, a képe kikerekedett az örömtől, össze-vissza beszélt, meg hadart.
És nem hagyjuk el egymást, és lepkéket is fogunk, meg együtt kóborolunk és vándorlunk! Nekem is van barátom! Nekem is van barátom! Éljen!
Folyt. Köv.
|